A Krisztusban való hit, az abból fakadó engedelmesség, az engedelmességből fakadó gyülekezeti tagság, a gyülekezet iránti és a házastársak közötti hűség, valamint a parachurchszervezetek kisiklása

2023. június 24-én, Budapesten került megrendezésre az ún. Keresztyén fiatalok csendesnapja című esemény. A szervezők – Hazuga Nándor és Toldi Miklós – a konferenciát elsősorban fiataloknak (16-35) szánták, de alapvetően nyitott volt minden korosztály számára. Mi volt a céljuk mindezzel? Saját szavaik szerint a következő: „Célunk a magyarországi keresztyén közösségek fiatal felnőttjeinek összefogása és tanítása hitünk védelme és hatékonyabb képviselése érdekében. Továbbá személyes hitünk mélyítése az igei tanítások és egymás által. Valamint különböző keresztyén felekezetek közötti közös alap igazságok hangsúlyozása. Végül de nem utolsó sorban az evangélium hirdetése és hirdetésére való buzdítás.” A konferencia előadói Márkus Tamás András (református lelkipásztor, az Evangelikál Csoport Egyesület elnöke), Sikó Mihály (presbiteriánus lelkipásztor) és dr. Szabados Ádám (az Evangéliumi Fórum vezetője, a Veszprémi Evangéliumi Keresztény Gyülekezet igehírdetője, a divinity.hu szerzője) voltak. Alább Márkus Tamás András előadása olvasható. 

 

A Krisztusban való hit és az abból fakadó engedelmesség

Reuben Archer Torrey, a nagy hírű The Fundamentals (A fundamentumok) című sorozat szerkesztője és egyik írója (amely sorozatot a liberális teológia térnyerésére válaszul jelentettek meg nagy példányszámban és kipostáztak különféle felekezetű protestáns lelkészeknek) írja egy magyarul 1942-ben A keresztyén élet fejlődése címmel megjelent evangelizációs traktátusában: „…semmi sem fontosabb a keresztyén életben, mint a helyes kezdet. Ha helyesen kezdjük, helyesen is folytathatjuk. Ha hibásan kezdjük, akkor egész keresztyén életünk is hibás lesz.”

Ez hatalmas igazság, és egy ilyen előadásban nem tudunk nem szólni a kezdetről. Torrey a János evangéliuma 1. fejezete 12. versének említésével indítja gondolatmenetét, amelyet most egy ideig követni fogunk: „…valakik pedig befogadták Őt, ada azoknak hatalmat, hogy Istennek fiaivá legyenek, azoknak, kik az Ő nevében hisznek.” A keresztyén élet helyes kezdete nem más, mint Jézus Krisztus „befogadása”. Aki „befogadja” Jézust, azaz hisz benne és az ő megváltó munkájában, az Isten gyermekévé lesz. Teljesen mindegy, milyen a háttere, neveltetése, addigi élete, erkölcsi állapota – Isten gyermekévé lesz. Ebből az következik, hogy nem mindenki Isten gyermeke, csak és kizárólag az, aki elfogadja Jézus Krisztust. Ezért mondja Pál: „Mert mindnyájan Isten fiai vagytok a Krisztus Jézusban való hit által.” (Gal 3,26) Aki nem hisz, az nem Isten gyermeke.

De mit jelent „befogadni” Jézust? Mai füllel talán picit sziruposan hangzik, és ismerhetjük a felszólítást is, hogy „fogadd be Jézust a szívedbe”, de ha jól értjük, látni fogjuk, hogy a lényegről szól. Azt jelenti, hogy úgy tekintünk Jézusra, ahogyan őt Isten szánta számunkra: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn 3,16) Jézus Krisztusra úgy kell tekintenünk, mint Istentől kapott ajándékra, és ezt az ajándékot mindennél jobban meg kell becsülni. Aki elfogadja ezt az ajándékot, üdvösséget nyer, aki elutasítja, elkárhozik.

De mit jelent mindez – elfogadni Jézus Krisztust és ajándékként tekinteni rá ­– kicsit bővebben kifejtve? Azt, hogy elfogadjuk, hogy Jézus a bűneinket hordozta. Amit persze akkor tudunk elfogadni, ha előtte megértettük, hogy vannak bűneink, és azoktól meg kell szabadulni. Meg kell értenünk, hogy – bibliai nyelvezettel kifejezve – a következő a helyzet: mindnyájan vétkeztünk, és „szűkölködtünk az Isten dicsősége nélkül” (vö. Róm 3,23; Károli-ford.). Vagy ahogy János mondja: „Ha azt mondjuk, hogy nincsen bűnünk, önmagunkat csaljuk meg”, és hazuggá tesszük Istent (vö. 1Jn 1,8). Mi következik ebből? Minden egyes embernek vagy saját magának kell hordoznia a bűnét és annak következményeit, vagy más hordozza el azokat helyette. Ha magunk hordozzuk a bűneinket, akkor örökre távol maradunk Istentől, mert Isten szent. „[A]z Isten világosság, és nincs benne semmi sötétség” (1Jn 1,5) – mondja ugyancsak János. Az Atya ezért szeretetéből elküldte a Fiát, aki önként vállalkozott arra, hogy magára vegye bűneinket, hogy nekünk ne kelljen hordozni őket. A bűnhordozó tehát Isten egyszülött Fia, a názáreti Jézus Krisztus: „Mert azt, aki nem ismert bűnt, [Isten] bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk őbenne.” (2Kor 5,21) Krisztust befogadni annyit tesz, mint hogy hiszünk Isten szavának, amelyet Fiáról kijelent nekünk: „Bűneinket maga vitte fel testében a fára…” (1Pt 2,24), és bízni Istenben, hogy emiatt minden bűnünket megbocsátja, mert Jézus magára vette őket.

Ebből szervesen következik az, amit Pál mond és a reformáció különösen is hangsúlyozott: jó cselekedeteinknek semmi közük sincs a bűnök bocsánatához. A bűnök bocsánatának az alapja sohasem az, hogy mit tettünk mi, vagy mit nem tettünk, mit értünk el vagy nem értünk el, hanem a békéltetésnek az a cselekedete, amelyet Jézus Krisztus végzett el egész életével, különösen is élete legvégén, a Golgotán. Ha mindezekben szívből hiszünk, és lelkiismeretünk felszabadul a bűntudat és az elkövetkező ítélettől való rettegés béklyója alól, hálából és örömmel fogunk őneki élni és jót cselekedni. A jó cselekedet sohasem az oka az üdvösségünknek, hanem a gyümölcse és a bizonyítéka.

„Befogadni” Jézust ezen túlmenően azt jelenti, hogy úgy fogadjuk el őt, mint aki nemcsak elhordozta a bűneinket, hanem meg is szabadított a bűn hatalmától. „Ha tehát a Fiú megszabadít titeket, valóban szabadok lesztek” (Jn 8,36) – ez az igazság azon alapul, hogy Jézus feltámadt a halálból, él, és hatalma van arra, hogy megóvjon bennünket az elbukástól. Ez a garancia arra, hogy nap nap után győzelmet arathatunk a bűn felett. Röviden összefoglalva: Jézus a Szabadítónk is.

De a „befogadni Jézust”-hoz szervesen hozzátartozik még más egyéb is: Királyunkká és Urunkká kell tennünk – Királyunkként és Urunkként kell elfogadnunk – őt, akinek örömmel adjuk át az életünk feletti korlátlan uralmat. Nem véletlenül szólítjuk őt Úrnak, és nem véletlenül nevezzük Királynak. (A Krisztus szó felkent királyt jelent.) A kérdés innentől kezdve nem az, hogy én mit szeretnék tenni, vagy mit akarnak mások, hogy cselekedjek, hanem az, hogy mit szeretne ő, életem Ura és Királya, hogy tegyek. Ezt azért muszáj megemlíteni, mert ez a momentum szervesen hozzátartozik a helyes kezdethez: tehát az, hogy Jézus Krisztus nemcsak a Megváltónk, hanem életünk Ura és Királya is. Nem szabad megrekedni ott, hogy Jézus elhordozta a bűneinket, és megszabadított a bűn hatalmától, hanem el kell fogadni őt életünk Uraként és Királyaként is. Ez pedig azt jelenti, hogy motivációinkat, gondolatainkat, érzéseinket, tetteinket, terveinket az ő szaván kell megmérnünk, sőt mindezeket teljes bizalommal az ő irányítása, fennhatósága alá kell helyeznünk. Vagy mondjuk úgy: Jézust nem tudjuk anélkül elfogadni Megváltónknak, hogy egyszersmind ne fogadjuk el Urunknak és Királyunknak is.

Nos, sokan hajótörést szenvednek a keresztyén életben annak folytán, hogy vagy megijednek ettől a teljes átadástól, vagy azt hiszik, nincs rá feltétlenül szükség. Ugyanakkor még mindig jobb, ha valaki megretten ettől, mert legalább érzi a dolog súlyát. Gyakori, hogy szeretnénk ugyan szolgálni Jézust, de csak fél szívvel, életünknek, gondolatainknak, érzéseinknek, terveinknek csak egy részét kívánjuk átadni neki, és ez nem Isten népének kegyeskedő korholása, hanem egy egyszerű tény, hiszen látjuk a keresztyénség mai állapotát, és ismerjük magunkat is.

Mindez alapvető, magától értetődő bibliai alaptanításnak tűnik, de egyesek próbálnak teológiai indoklásokkal is kitérni alóla – nyilvánvalóan azért, hogy magukat igazolják vele. Korábban az amerikai evangelikalizmus berkeiben ki is robbant emiatt egy vita John MacArthur The Gospel According to Jesus (Az evangélium Jézus szerint) című műve kapcsán. (Ennek az ikonikus műnek az előszavát olyan – ugyancsak ikonikus – kálvinista teológusok írták, mint J. I. Packer és James Montgomery Boice.) MacArthur amellett érvelt – igen meggyőzően –, hogy az Újszövetség alapján nem lehet anélkül Jézus Krisztust Megváltónkként elfogadni, hogy ne fogadnánk el egyszersmind Úrként is. Másképp fogalmazva: nem lehet üdvözítő az a hit, amely mellőzi a valódi bűnbánatot és a hitből fakadó gyümölcsöket, azaz a Krisztusnak való engedelmességet (vagy az engedelmességre való törekvést). MacArthur szerint, aki mást hirdet, az olcsó evangéliumot hirdet, ami súlyos következményekkel jár, hiszen hamis bizonyosságot ígér olyanoknak, akik valójában nem is tértek meg, legfeljebb csak azt hiszik, hogy megtértek: olyan embereknek, akik elfogadják az evangélium tényeit, azt állítják, hogy hisznek, de nem tanúsítanak valódi bűnbánatot, és nem termik a megtérés gyümölcseit.

Nos tehát itt van előttünk egy kemény igazság, amely első hallásra kétségtelenül rémisztő. Ha elfogadjuk Krisztust Urunknak és Királyunknak, akkor engedelmességre kötelezzük magunkat akaratával szemben. Itt rögtön ellenvethetné valaki, hogy „de hát amikor keresztyén leszek, alig tudok valamit, csak a legfontosabb dolgokat, de azt, hogy mit jelent az evangélium a keresztyén élet ilyen-olyan szegmenseit illetően, azt biztos, hogy nem. Hogyan kövessem akkor Krisztus akaratát?” Ezért lényeges hangsúlyozni, hogy mindig olyan szinten engedelmeskedünk neki, amennyire megismertük akaratát. Csakhogy arra is van parancsunk, hogy egyre mélyebben ismerjük őt és a szavát.

Itt bejön a képbe az emberi – bűnös – „kreativitás”: az önfelmentés egészen trükkös technikája, ugyanis egyesek szándékosan tudatlannak tettetik magukat, mintha még mindig nem lenne elegendő ismeretük egyes témákat illetően, és emiatt nem tudnának elindulni a Krisztus iránti engedelmesség útján. Évek, sőt évtizedek telhetnek el úgy, hogy némelyek – legalábbis állításuk szerint – még mindig „csak válaszokat” keresnek, mintha nem kaptak volna már számtalanszor választ kérdéseikre.

Akárhogy is, a szomorú tapasztalat az, hogy vannak, akik vallják, hogy elfogadták Jézust Uruknak és Királyuknak, munkájukban, családi életükben, házasságukban, társadalmi érintkezéseikben mégis engedetlenek iránta.

 

A Krisztus iránti engedelmesség része az egy konkrét gyülekezethez való csatlakozás

Más hívőkkel való közösség nélkül a keresztyén életben nincs fejlődés. Teológiai értelemben beszélhetünk ugyan láthatatlan és látható egyházról (Augustinus egyházatya tette meg ezt a kétségtelenül fontos megkülönböztetést): a láthatatlan egyházba beletartozik koron, földrajzi területen átívelően minden újjászületett keresztyén ember – mindazok, akik hit által Jézusban Krisztussal összeköttetésben vannak. Aki valóban megtért, az ezáltal rögtön az egyház tagjává válik, értve ezalatt a láthatatlan egyházat, az üdvösségre jutottak egyetemes gyülekezetét.

Ezzel azonban nem elégedhet meg egyetlen keresztyén sem. Minden egyes keresztyénnek 1. szüksége van egy konkrét gyülekezetre a személyes fejlődése érdekében, emiatt 2. minden keresztyénnek csatlakoznia kell egy konkrét helyi gyülekezethez, mert ez Krisztus határozott akarata. Az előzőekből fakadóan szögezzük le: ha valaki szembemegy – mégpedig permanens módon – Krisztus felismert és megértett akaratával úgy, hogy egyébként hívő keresztyénként aposztrofálja magát, az ellentmondás, ha tehát e téren hosszú távú és akaratlagos engedetlenségről van szó, úgy arra a konklúzióra kell jutnunk, hogy az illető nem keresztyén.

Habár a látható és a láthatatlan egyház nagyobbrészt lefedi egymást, van azért egy szűkebb mezsgye, ahol nem – itt találhatók azok, akik a láthatatlan egyház részét képezik ugyan (ezek üdvösségre jutó, újjászületett emberek), de a látható egyháznak valamiért nem (tehát nem szerepelnek egyetlen intézményes egyház névjegyzékében sem). Kik ők? Több csoportot is meg lehet különböztetni. R. C. Sproul 20. századi neves református tanító alaposan kifejti ezt egy helyen (Mindenki teológus – Bevezetés a rendszeres teológiába; ford. Gulyás Melinda; Presbiteriánus Kiadó, 2021; 244. o.). Idesorolhatók azok, 1. akik valamilyen akadályoztatás révén nem képesek csatlakozni egy látható keresztyén közösséghez (például egy lakatlan szigeten ragadtak, vagy még azelőtt elhaláloztak, mielőtt ezt megtehették volna); 2. akik egyszerűen nem veszik komolyan keresztyén felelősségüket, és valamiért szándékosan kerülik az elköteleződést, nem akarnak gyülekezeti taggá válni (mindjárt tegyük hozzá, hogy ez súlyos vétek, nyílt ellenszegülés az Úr és az ő apostolai parancsának); 3. akiket valamilyen vétség miatt kizártak (exkommunikáltak), azaz kirekesztettek a keresztyén közösségből, de őszinte megbánás és életváltoztatás esetén visszafogadnak; 4.) akik ifjak a hitben, és még nem ismerték fel azon kötelezettségüket, hogy csatlakozniuk kell egy gyülekezeti közösséghez, vagyis egyelőre nem értik, hogy miért is kellene ezt a lépést megtenniük, de a szívüket tekintve már hívő keresztyének.

Ha mindenféle keresztyén közösségtől távol tartjuk magunkat abban a reményben, hogy így bensőbb összeköttetésbe kerülünk Istennel (és valamilyen átvitt értelemben az összes többi hívővel), akkor magunkat csapjuk be, hiszen a keresztyén közösség negligálása érezhető lelki hátrányt okoz. A standard írásbeli bizonyíték a gyülekezethez való csatlakozás mellett a pünkösdi esemény: pünkösd napján háromezren tértek és keresztelkedtek meg, majd csatlakoztak az ősgyülekezethez, és „kitartóan részt vettek az apostoli tanításban, a közösségben, a kenyér megtörésében és az imádkozásban” (ApCsel 2,42). Minden megtérő keresztyénnek ezt a példát kell követnie.

Ha valaki valóban befogadta az Úr Jézus Krisztust, akkor minél hamarabb keresnie kell egy olyan gyülekezetet, amely megfelel az egészséges gyülekezetre vonatkozó bibliai-reformátori kritériumoknak, amelyek a következők (ezeket a reformátorok, illetve az őket követő reformátorok és evangéliumi keresztyének fogalmazták meg): ahol 1. Isten igéjét tisztán (értsd: biblikus módon) hirdetik; 2.) a sákramentumokat helyesen szolgáltatják ki (egyáltalán: kiszolgáltatják); 3. érvényesül az egyház-, illetve gyülekezeti fegyelem, azaz néven nevezik és nem tűrik meg a bűnt.

Itt legyünk óvatosak, mert a „tökéletesség” nem lehet kritérium, olyan ugyanis nem létezik. Nincs tökéletes közösség, mivel nincs tökéletes ember sem. Aki azt állítja, hogy ő több közösséget is megjárt már, de egyik sem felelt meg neki, mert mindenhol bűnös és gyarló emberek voltak, és ilyen-olyan hibái voltak a lelkésznek, stb., az leleplezi magát! Az ilyenek szándékosan olyan magasra teszik a mércét, hogy azt egyetlen gyülekezet se tudja megugrani (egy idő után mindegyikben megjelennek kisebb-nagyobb konfliktusok, összekülönbözések, bűnök), ezzel aztán fel tudják menteni magukat: ők ezért nem tartoznak sehová. Léteznek ravaszabbak is, akik tudják, hogy az előbbi nem lehet kielégítő magyarázat, emiatt elmondásuk szerint „épp gyülekezetet keresnek”. A probléma csak az, hogy ez a keresgélés sok esetben hosszú-hosszú hónapokig, sőt évekig, valakinél évtizedekig tart, emiatt nyilvánvalóan nem őszinteségből fakad, csak hivatkozási alap, amellyel megint csak a nyilvánvaló engedetlenségüket próbálják kimagyarázni. Inkább legyünk – mondja Torrey – a legtökéletlenebb keresztyén közösség tagja, mint semelyiké. Mintegy mellékesen megjegyezzük, hogy Pál apostol idejében is tökéletlenek voltak a gyülekezetek. Ha nem lettek volna azok, nem született volna meg az Újszövetségben található tizenhárom páli levél. Komoly, súlyos problémák feszítették belülről az első keresztyén gyülekezeteket is, azonban Pál apostolban még csak fel sem merült annak a lehetősége, hogy elhagyják a hívek közösségeiket. Állítása szerint a gyülekezet azért olyan, amilyen, mert beszivárog a „világ”, az istentelenség, ezért úgy lehet orvosolni a problémákat, ha a keresztyének elszakadnak a pogányságtól – de nem a keresztyén közösségüktől.

Mi következik mindebből? Biblikus kritériumok alapján (az a minimum, hogy azoknak megfelel) válasszuk ki azt a közösséget, amely elnyeri tetszésünket: amely szimpatikus számunkra, elérhető távolságra van, stb., az olyan közösséget pedig kerüljük, ahol megrontják a hitet, nem szolgáltatják ki a sákramentumokat, és nem nevezik néven a bűnt. Viszonylag nagy szabadságunk van a választásban, hiszen teológiai tradíciók és iskolák tekintetében az evangéliumiság diverz, nem beszélve az egyházszervezeti struktúrákról (presbiteriánus rendszer, vagy nem, vannak-e laikus igehirdetők, vagy sem, és így tovább) vagy a dicsőítés módjáról és stílusáról. Ha valaki netalán azt mondaná, hogy nem talált megfelelőt (mármint olyat, amely az előbb felsorolt kritériumoknak megfelel), akkor olyat kell keresni, amely a legjobban megközelíti ezeket a kritériumokat.

Sajnos egy ilyen expozé keretei nem engedik meg kifejteni a gyülekezeti tagság bibliai alapjait, de sok érv szól amellett, hogy egy konkrét gyülekezet tagjává – mármint hivatalosan is elkötelezett tagjává – kell válnunk. Az Újszövetségben és az egyház korai időszakában komoly feltételei voltak a keresztyén gyülekezethez való csatlakozásnak, nem beszélve arról, hogy több újszövetségi bizonyíték is van arra vonatkozóan, hogy név szerint számontartották a gyülekezet tagjait. Egyházfegyelemről, buzdításról és intésről, segítségnyújtásról, presbiteri-pásztori tekintélyről nem is beszélhetnénk e számontartott tagság nélkül, ezekről viszont tudjuk, hogy az újszövetségi gyülekezetek szerves részét képezték.

 

A különféle gyülekezetek-egyházak feletti missziós szervezetekhez való csatlakozás nem meríti ki a gyülekezethez való csatlakozás követelményét

Sajnálatos tény, hogy Magyarországon (de nem csak hazánkban) egyes parachurchszervezetek (keresztyén ifjúsági, missziós és edukációs alakulatok) egy idő után egyházként, illetve gyülekezetként kezdenek el működni. Nem az egyházaknak „gyűjtenek” híveket, nem az egyházak és a gyülekezetek tevékenységét segítik, hanem elkezdenek konkurálni velük és kváziegyházként vagy alternatív gyülekezeti közösségként működni. Ez felettébb komoly probléma. De miért? Legfőképp azért, mert ezek a szervezetek a keresztyén életnek és szolgálatnak mindig csak egy szegmensét célozzák meg, amivel együtt jár, hogy általában csak adott korosztályokat és meghatározott érdeklődésű személyeket szólítanak meg. Azonban – a keresztyénség apadását, a szekuláris kultúrának az egyházban való egyre nagyobb térnyerését és a keresztyének részéről az egyre inkább fokozódó közönyt érzékelve – egy idő úgy érzik, hogy idővel a létük a tét, ezért elkezdenek nem megengedett, céljaikkal ellentétes eszközökhöz nyúlni, berekesztik a gyülekezetekkel való kooperálást, elcsábítva, „elhalászva” onnan a tagokat. Sajnos nincs nehéz dolguk, mert az egy-egy korosztályra fókuszáló programok – például az ifjúsági táborok – vonzóbbak, mint egy minden korosztályt felvonultató, kötött liturgiájú istentiszteleti alkalom.

Röviden említettük, hogy ez nem csak nálunk, hazai környezetben probléma. Carl Trueman, a Westminsteri Teológiai Szeminárium egyháztörténet-professzora írja kicsit cizelláltabban fogalmazva a jelenséggel kapcsolatban: „A pokolba vezető út jó szándékkal van kikövezve – tartja a régi mondás. Az evangéliumi világban pedig hozzátehetnénk, hogy olyan parachurchszervezetekkel, amelyek jól indultak ugyan, de egy bizonyos ponton katasztrofálisan kisiklottak.” Trueman szerint ezeknek a közösségeknek az egyik hátulütője az, hogy valamilyen ügy érdekében félreteszik a másodlagos, harmadlagos teológiai kérdéseket. Ez persze érthető a központi céljukat illetően. Ezek mindazonáltal fontos kérdések, csak éppen a korszellem miatt úgy gondoljuk, hogy olyan témák, amelyek elválasztanak. Ezért a parachurchszervezetek idővel olyan színben tűntetik fel magukat, mintha ők aztán igazán a lényegre helyeznék a hangsúlyt, és sokkal jobban megvalósulna köreikben a különféle gondolkozású keresztyének közötti egység, míg a gyülekezetek, az egyházak és a felekezetek megosztó történelmi hitvallásaikkal, sajátos és egymástól megkülönböztető teológiájukkal csak akadályoznák, hátráltatnák az evangéliumból fakadó küldetésüket.

Ugyanilyen aggasztó – írja még mindig Trueman – az az instabil tanbéli mátrix is, amely ezeket a felekezetek felett álló szervezeteket jellemzi, és mellőzi az egyházak, felekezetek tanbéli és ekkleziológiai örökségét. Sohasem jó – bármilyen jó célra (pl. az egységre) hivatkozzunk is –, amikor bizonyos tanok háttérbe szorulnak. Például meggyőződésbeli eltérések vannak a különféle felekezethez tartozó evangéliumi keresztyének között a keresztség értelmezésében. Ezek a közösségek ettől függetlenül közös célokért együtt, egymásra testvérként tekintve tudnak küzdeni. Ez azonban nem vezethet arra, hogy például a keresztség kérdését a mindennapi egyházi-gyülekezeti létünk tekintetében is mellékesnek tekintsünk. Aki azt gondolja, hogy a keresztség közömbös dolog, az egyszerűen nem veszi komolyan a Szentírás tanítását. Ugyanígy említhetnénk a kiválasztás, eleve elrendelés tanát is. Sőt ha ilyen hanyagul kezelik ezeket a tanokat, akkor idővel a hozzájuk kapcsolódó tantételek is meggyengülnek vagy háttérbe szorulnak. A parachurchszervezet óhatatlanul kisiklik, ha a benne lévők kezdik eldönteni, hogy melyek az igazán lényegesek, és melyeket lehet mellőzni a történelmi felekezetek-gyülekezetek hitvallási tételeiből. Különösen akkor káros ez a fajta szelekció, ha a szervezetben igehirdetéseket is tartanak, tanításokat adnak, sőt akár még úrvacsorát is osztanak.

De van egyéb oka is annak, hogy miért nem tekinthetők gyülekezetnek a parachurchszervezetek, és mi a gyengeségük a helyi gyülekezetekhez vagy a felekezetekhez képest: ritkán vagy soha nem rendelkeznek az elszámoltathatósághoz szükséges struktúrákkal. Az Újszövetség világossá teszi: a hit szabályának, az ortodox hitnek a kijelölt őrzői a vének, a presbiterek, a lelkészek, akiket kifejezetten jellemük, képességeik és a róluk való jó bizonyságok alapján választottak és jelöltek ki a szolgálatra. Kimondottan az ő kötelességük megvédeni az adott egyházi közösség tisztaságát a hit és az életgyakorlat terén. Az egyházak felett álló csoportosulásoknak viszont nincs ilyen elfogadott struktúrájuk. A legtöbb esetben nincs is átgondolt stratégiájuk az ortodox hit megőrzésére. Vezetőik sokszor nem is egyházi, illetve gyülekezeti vezetők, olykor még csak nem is egy adott gyülekezet elkötelezett tagjai, hanem olyan önjelöltek, akik függetlenítik magukat a konkrét egyházi közösségektől, vagy éppen ingáznak közöttük.

Miért lényeges még a gyülekezethez való csatlakozás, és miért nem váltja ki a parachurchszervezetben való részvétel? Azért, mert a gyülekezetben különféle korosztályok, családok, mindenféle hátterű ember – nő és férfi, idős és fiatal a legkisebbektől egészen a nyugdíjasokig, családos és egyedülálló, egészséges és betegeskedő, erős és gyenge – együtt van jelen, magyarul jóval nagyobb a merítés, mint más szervezeteknél. Egy ilyen közösségben lehet igazán megélni, hogy mit jelent a tálentumainkkal, az Úrtól elnyert kegyelmi ajándékainkkal az 1Jn 4 szellemében agapészeretetben szolgálni a testvéreink felé. János arról beszél, hogy a hittestvéreink iránti agapészeretet demonstrálja, ábrázolja ki indirekt módon az egyébként láthatatlan Istent. Ezért mondja, hogy ha valaki gyűlöli a testvérét – értsd: mellőzi, nem törődik vele, közönyös vele szemben –, akit lát, akkor nem szeretheti az Istent, akit nem lát.

Mi jellemzi ezt a szeretetet? A Szentírás szerint ez a szeretet drága (értsd: áldozatot vállaló), feltétel nélküli (nem kötődik előzetes feltételekhez), kezdeményező (nem vár a másik kezdeményezésére), akaratlagos (döntésen múlik), aktív, és önmegtagadásra épül (a másik igényeit a saját igényei elé helyezi). A Jn 3,16 tökéletes módon példázza számunkra ezt a típusú szeretetet: „…úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” Ez a szeretet nem azon alapul, hogy mennyire megkapó, mennyire vonzó a másik, nem is az az alapja, hogy mennyire könnyű szeretni őt. Nem más, mint kilépni önmagunkból a másik felé. Ez a szeretet természeténél fogva ott gyakorolható a leginkább, ahol hátterüket, érdeklődésüket és karakterüket tekintve a legkevésbé olyan emberek vannak (vagy nem csak olyanok), amilyenek mi magunk vagyunk: olyanok, akikkel a Krisztusban való hiten kívül valószínűleg nem lennénk barátok, sőt talán még ismerősök sem. Ugyanakkor, ami természetfeletti módon összeköt minket, az az, hogy mindannyian Isten családjához tartozunk, Krisztus által az Atya gyermekei és – mivel Krisztusban új (fiú- és leány)testvéreket nyertünk – testvérei vagyunk. Ezt a legteljesebb módon csakis a gyülekezetben lehet (és kell is) megélni. Ezért az mint ilyen egyszerűen nélkülözhetetlen: ha a keresztyén identitásunk, életünk egy csille, akkor a konkrét gyülekezeti közösség a sín. Ha hiányzik a sín, az olyan, mintha kilöknénk a csillét a murvára, és utána csodálkoznánk, hogy nem halad előre.

De nem elég tagnak lennünk (hogy ez mennyire formális vagy informális, hivatalos vagy kevésbé hivatalos az adott gyülekezetben, az most mindegy), hanem hűséges taggá is kell válnunk. Csak hogy egy példát említsünk: sajnálatos módon teljesen általános jelenséggé vált az ad hoc istentisztelet-látogatás. Sokan – akik egyébként tagnak vallják magukat – csak akkor mennek el a gyülekezetbe, ha épp nincs jobb programjuk hétvégén. A közösségi istentisztelet mint olyan mellékes szerepet játszik az életükben. Tagok ugyan szóban, de jellemüket tekintve nem elkötelezettek. A hétközi alkalmakról – például a bibliaóráról – már ne is beszéljünk. Azt hiszik, elég havonta egy-két igehirdetés. Ez azonban önelégültségről árulkodik, és egy „elvi” félreértés is meghúzódik mögötte. Kierkegaard dán filozófus és lelkész szerint az emberek azt hiszik, a lelkész színész, ők pedig a kritikusai. Nem tudják azonban, hogy ők a színészek, a lelkész pedig a súgó, aki a színfalak mögött emlékezteti őket elfelejtett szerepükre. A keresztyének is eljuthatnak egy pontra, amikor azt várják, hogy valaki kiszolgálja őket. Csak akkor jelennek meg, ha úgy gondolják, kapnak valamit. Azonban a gyülekezeti jelenlét, az istentiszteletek látogatása nem lehet kedvfüggő. Valljuk be őszintén: rettentően kreatívak vagyunk, amikor az időnk eltöltéséről van szó. A keresztyén embernek úgy kell alakítania a hetét, hogy lehetőleg semmi – semmilyen más program – ne konkuráljon a heti egy istentiszteleti alkalommal.

Összefoglalva az eddigieket: ha életünk Urának és Királyának tekintjük Krisztust, akkor engedelmeskedni fogunk neki (és annak is, amit az apostolain keresztül parancsolt számunkra): csatlakozunk Krisztus testének egy látható sejtjéhez, egy adott gyülekezethez, és ott – ahogy az ApCsel 2. fejezetében olvassuk – kitartóan részt veszünk az apostoli tanításban, a közösségben, a kenyér megtörésében és az imádkozásban.

 

A házastársak egymás iránti hűsége és a gyülekezeti tagság közötti hasonlóság

Most érkezünk egy nagyobb tematikai ugrással – amely azonban mégis logikusan következik az eddigiekből – a házastársak egymás közötti elköteleződéséhez, ugyanis a gyülekezet mellett való elköteleződés és a házastársak egymás iránti állhatatos kitartása között megállapítható egyfajta kapcsolat, illetve párhuzamosság. Az állhatatosság hiánya mint a társadalmunkra olyannyira jellemző mentalitás az élet mindkét területén fellelhető. Sokan kezelik úgy kapcsolataikat, mintha azok eldobhatók lennének. Ha kicsit nehezebb helyzetbe kerülnek, kihívások lépnek fel, vagy konfliktusok támadnak, akkor egyből váltanak, továbblépnek, és új kapcsolatot keresnek. Ez ugyanúgy igaz a párkapcsolatokra, mint a gyülekezeti tagságra. Pedig az egyházi, illetve a gyülekezeti tagságra úgy kellene tekinteni, mint a házassági szövetségre, és nem úgy, mint valamiféle klubtagságra, amelyről bármikor lemondhatunk, mihelyst kényelmetlenül érezzük magunkat. Sajnos a keresztyének egy része abszolút nem tudja magát kivonni a világ hatása alól: vagy nem hajlandó tag lenni, tehát vállalni az elköteleződést, vagy fogyasztóként tekint a tagságára, így közösségi léte nem szól másról, mint hogy előnyökhöz jusson, és szolgáltatásokat kapjon (lásd: „svédasztal-keresztyénség”). John MacArthur rövid, de annál frappánsabb diagnózisa így hangzik: „A gyülekezet élő testét, amely a hangsúlyt az Isten megismerésére és dicsőítésére helyezte, olyan szervezetté tették, amely az ember igényeit tartja szem előtt.” (A Mester terve szerinti gyülekezet; ford. X. Y.; KIA, 1999; 31. o.)

A házasságot biblikus alapon szinte felbonthatatlannak kellene tekinteni. A Szentírás alapvetően két jogos okot említ a házasság felbontására: a testi megcsalást és a hűtlen elhagyást, de a „míg a halál el nem választ” kitétel mégiscsak a házasság felbonthatatlan kötelékét fejezi ki. Bár az egyházi, illetve gyülekezeti tagság nem házasság, mégis hasonlóan kellene kezelni a kettőt. Más szóval, csak azért, mert kényelmetlenséget tapasztalunk, nehéz helyzetbe kerülünk, konfliktusok támadnak, nem szabad azonnal „dobbantani”. Ismét hangsúlyozzuk: ha gyülekezetváltáson gondolkodunk, mindig azt a kérdést kell feltennünk, hogy jelen van-e a három kritérium a közösségünkben: hirdetik-e az evangéliumot, helyesen szolgáltatják-e ki a szentségeket, és gyakorolják-e az egyházfegyelmet? Ha ezek közül sérül valamelyik pont, akkor az a közösség definíciószerűen már nem Krisztus gyülekezete, így nemcsak lehetséges, hanem el is várt, hogy új gyülekezetet keressünk. De ha ezek jelen vannak, akkor nincs ok a kilépésre vagy a váltásra. A személyek közötti konfliktusok valóban kényelmetlenül érinthetnek bennünket, de nem tartoznak a gyülekezet elhagyásának legitim bibliai okai közé.

A kettő – a házasság és a gyülekezethez való tartozás – közötti párhuzam vagy hasonlóság egyéb dimenziókban is megállja a helyét. A lelki érettség jele a gyülekezeti közösség melletti elköteleződés. Bizonyos értelemben olyan karakterjegyről tesz tanúságot, amely elengedhetetlen az Isten szerinti házassághoz is. Nagyon leegyszerűsítve: ha meg akarunk bizonyosodni arról, hogy elég érettek vagyunk-e egy életre szóló elköteleződésre a párkapcsolat terén, vizsgáljuk meg, hogy képesek vagyunk-e elköteleződni egy gyülekezeti közösség mellett és mindazt megtenni, ami ezzel együtt jár. (Itt elsősorban a már korábban említett, a hittestvérek irányában megnyilvánuló agapészeretetre gondoljunk.) A házasság nyilván másféle szeretetet (testi vonzalmat stb.) is megkíván, de a házassági eskü mégiscsak egy döntésről szól: a másik személy mellett, hogy – ahogy a magyar református liturgia szerinti esküszövegben olvassuk – hűek leszünk hozzá, vele megelégszünk, vele szentül élünk, vele tűrünk, vele szenvedünk, és sem egészségében, sem betegségében, sem boldog, sem boldogtalan állapotában holtunkig vagy holtáig hitetlenül el nem hagyjuk, hanem teljes életünkben hűséges gondviselője, illetve segítőtársa leszünk.

E helyeztre lehet szomorúsággal tekinteni, de ha az okokat keressük, rá fogunk jönni, hogy lényegét tekintve semmi újat nem látunk: ismét az egyház elvilágiasodásával szembesülünk. A „világ” hatással van az egyházra, és ez mindig az aktuális trendek szerint történik. Egy jó ideje az élmények a legfontosabbak: azt választjuk, ami élvezetesebb, hatásosabb, kellemesebb élményt tud nyújtani – a fő szempont tehát nem a bibliai norma, hanem az adott dologban rejlő élménypotenciál. Már az egyházban is azt látjuk, hogy ha nem kapjuk meg az érzékeinket felcsigázó élményeket, akkor továbbrepülünk, mint egy méhecske, virágról virágra. Mindenhol gyűjtögetünk egy kis nektárt, felszívunk valamit, aztán továbbszállunk. Ez nem más, mint fogyasztás, mégpedig viszontszolgáltatás nélkül. És ha ez ennyire hat a gyülekezeti életre, akkor ne csodálkozzunk, hogy ugyanez a mentalitás megjelenik a házasságokban is. Ahogy megszűnnek a kellemes érzések, és esetleg megszaporodnak a kellemetlen élmények, szinte elviselhetetlennek érezzük a helyzetet, és menekülünk, hogy máshol elégítsük ki a pozitív élmények iránti vágyunkat – lényegében függőségünket.

A végére hagytuk a legfontosabbat, ennek a párhuzamnak a teológiai dimenzióját. Pál apostol írja, hogy a házasság nagy titok, mert túlmutat önmagán: valami elképesztően csodálatos és titokzatos kapcsolatra, Krisztus és az egyház kapcsolatára utal. A férj és feleség közötti viszonynak a Krisztus és az ő egyháza közötti viszonyt kell tükröznie, leképeznie. Ezért a férj és feleség közötti kapcsolat mintája a Krisztus és az egyház közötti kapcsolat. Mivel Isten úgy szeretett minket, hogy a Fiát adta értünk, ezért engedelmességgel tartozunk neki – a tekintetben is, hogy egy gyülekezet elkötelezett és hűséges tagjává válunk.

Egy gyülekezeti elöljárótól származó idézettel szeretném zárni, amely Mark Dever Milyen az egészséges gyülekezet? című művéből (ford. Rédl Petra; Paulus Alapítvány, Diósd, 2021) származik, amely a magyar nyelven is folyamatosan kiadásra kerülő 9Marks sorozat tagjaként jelent meg: „Már annyiszor itt akartam hagyni ezt a gyülekezetet… annyit beszélnek a bűn elleni harcról meg mások szolgálatáról; ráadásul olyanok számoltassanak el engem, akik maguk is bűnösök?!? De tisztában vagyok vele, hogy pont ez a lényeg: hiszen még mindig bűnös vagyok, és le akarok számolni a bűnnel, ezért szükségem van elszámoltatásra, példamutatásra, törődésre, szeretetre és figyelemre. Az óemberem persze utálja ezeket, de nélkülük már valószínűleg elváltam volna a feleségemtől, sőt talán a másodiktól, majd a harmadiktól is, és sosem éltem volna együtt a gyermekeimmel. Isten az egyházán keresztül mutatja meg nekem kegyelmét és törődését.” (125. o.)