Helyettes bűnhődés – a protestáns ortodoxia válaszai a történelemben ismétlődő kérdésekre, VII. rész (Krisztus és a törvény)

 

VII. rész – Krisztus és a törvény
(I. rész; II. rész; III. rész; IV. rész; V. rész; VI. rész)

 

Parti Benedek: – Számomra úgy tűnik, hogy sokan azok közül, akik tagadják Krisztus helyettes bűnhődését, nem veszik figyelembe, hogy Krisztus is a törvény alatt volt – a törvénynek kellett engedelmeskednie, a törvényt kellett betöltenie, valamint a törvény átkát kellett értünk elhordoznia. Milyen reláció volt Krisztus és a törvény között?

Márkus Tamás András: – Először érdemes megnézni, hogy az ember milyen viszonyban áll a törvénnyel. A törvénynek való alárendeltségnek három aspektusát különböztethetjük meg: beszélhetünk 1. természetes, 2. szövetségi és 3. büntető alávetettségről. Ahhoz, hogy ezt megértsük, le kell szögeznünk, hogy itt nem – legalábbis nem az összes pontnál – a szűkebb értelemben vett mózesi törvényről, hanem az Isten igazságának és szentségének a mércéjéről beszélünk (a természeti törvény és a szívbe írt törvény is ezt tükrözi, és természetesen teljes és precíz formában maga a mózesi törvény is).

Az első, a teremtményi létből fakadó alárendeltség örök, mivel az ember teremtményi természeténél fogva minden helyzetben köteles alávetni magát Istennek és engedelmeskedni az ő szavának. Ez teremtményi mivoltunkból fakad, ezalól nem lehet kivonni magunkat – nem tudjunk önmagunkat megtagadni –, hiszen mi mindig teremtmények maradunk, Isten pedig mindig a Teremtőnk marad. Mint teremtmények természetes függőségi kapcsolatban állunk Istennel.

A második, a szövetségi kapcsolatból fakadó alárendeltség azt jelenti, hogy a törvény olyan feltételeket – kötelezettségeket – ír elő, amelyek teljesítése esetén jutalomban lesz részünk, a nem teljesítésük esetén pedig büntetésben. A szövetségi állapot részét képezik tehát az engedelmességhez kapcsolódó, jutalomra és büntetésre vonatkozó ígéretek is. Ez a típusú alárendeltség addig marad érvényben, amíg az ember fel nem szabadul szövetségi kötelezettségei alól. A feltétel teljesítésével elnyeri jutalmát, alávetettsége pedig megszűnik. Ez Isten szuverén jóakaratán alapul, amelyből fakadóan szövetséget köt teremtményével, és életet ígér ilyen vagy olyan feltételek mellett.

A harmadik, a bűnösségünkből fakadó alárendeltség arra utal, hogy státusz szerint a teremtmény a bűn és kárhozat állapotába került, így kötelessége elszenvedni a törvény által kirótt büntetést. Szükségszerű és elkerülhetetlen relációként mindig életbe lép ez a harmadik, valahányszor bűnbe esik a teremtmény, tehát a bűn elkövetését mindig büntetés követi. Ez Isten bírói hatalmán és bosszúálló igazságosságán alapul, amellyel megtorolja teremtményei vétkeit: „Enyém a bosszú és a megtorlás…” (5Móz 32,35)

Krisztus, aki – nem maga miatt, hanem értünk – emberré lett, köteles volt megtartani a törvényt, hogy kiérdemelje az életet – de nem önmagáért, hanem értünk. Bár Krisztus mint teremtmény természeténél fogva (hiszen ember is volt) alá volt vetve a törvénynek, mégsem volt neki alávetve szövetségi értelemben, értve ezalatt, hogy neki nem volt szüksége – illetve nem önmagáért volt szüksége – az engedelmesség által megszerezhető, a szövetség megtartásából fakadó áldásokra. Őneki nem kellett semmit sem megfizetnie, nem tartozott senkinek, hiszen Isten Fia és mint ilyen a törvény Ura. Ő mindezt pusztán kezesként tette a bűnösök helyett, és ennek alapja a közte és az Atyja között létrejött önkéntes megállapodás volt.

P. B.: – Krisztus nyilván nem volt mindhárom tekintetben alávetve a törvénynek, hiszen mindenben hasonló volt hozzánk, kivéve a bűnt (Zsid 4,15), nem igaz?

M. T. A.: – De igaz, előbb azonban érdemes megnézni, hogy kire melyik típusú alárendeltség vonatkozik. Az első kategória minden angyalt és embert magában foglal – egyszerűen azért, mert mindannyian Isten teremtményei vagyunk. Ádám az ártatlanság állapotában szövetségi értelemben is alá volt rendelve Isten törvényének. Az ördögök és a megátalkodott emberek bűnösségükből fakadóan is alá vannak vetve a törvénynek. Ennek tekintetében nem nehéz elképzelni, hogy Krisztus milyen értelemben volt alávetve a törvénynek. Emberi teremtményként az angyalokhoz és minden más emberhez hasonlóan alá volt vetve a törvénynek mint a szentség szabályának. Ugyanakkor szövetségi értelemben nem volt alávetve neki olyan módon, hogy engedelmességével kellett volna kiérdemelnie az örök életet, hiszen ez az élet már eleve az övé volt a hiposztatikus egyesülés folytán (Krisztus Isten és ember egyszerre!). A bűnösségünkből fakadó alávetettség az ő esetében pedig nyilván kizárható, hiszen ő volt a legszentebb ember, aki minden bűntől mentes volt. Így amikor magára vállalta, hogy egyrészt teljesíti a törvény előírásait, másrészt elszenvedi a törvény által kirótt büntetéseket, akkor mindezt önkéntes megállapodás következtében kellett megtennie. Önkéntes megállapodás következtében vállalta, hogy mint Közvetítő teljesíti mindezt helyettünk. Ez az Atyjával megkötött örök szövetségből következett (lásd: „a megváltás szövetsége”, amely a Szentháromság egyes személyei között köttetett örök idők előtt), nevezetesen, hogy kezesünkként megteszi és elszenvedni mindazokat a dolgokat, amelyeket a törvény tőlünk követelt, és amelyek szükségesek a megváltásunkhoz.

P. B.: – Pál írja a Fil 2-ben, az úgynevezett Krisztus-himnuszban, hogy Krisztus engedelmes volt mindhalálig. Mit jelent ez, milyen jellegű engedelmességet?

M. T. A.: – Nyilván tökéletes engedelmességről beszélünk, amely az élete kezdetétől egészen az élete legvégéig tartott. Olyan engedelmesség, amely a törvénynek való teljes megfelelést is magában foglalja – nemcsak a büntetőjogi szankciókat illetően, hanem az előírásokat tartalmazó parancsolatok tekintetében is. Olyan engedelmességről beszélünk, amely ellentétben áll Ádám engedetlenségével. Ahogy Ádám engedetlenségére is úgy kell tekintenünk, mint az egész törvény megszegésére, úgy Krisztus engedelmessége is az egész törvény betöltése. És igen, ahogyan a Krisztus-himnuszban olvassuk, Krisztus engedelmessége egészen a haláláig tartott – ezzel ez a passzus azt mondja ki, hogy Krisztus engedelmessége a teljes megaláztatására vonatkozik, amely nemcsak a halálát, hanem az egész életét is átölelte.

P. B.: – A Róm 8,3-ban ezt olvassuk: „Amire ugyanis képtelen volt a törvény, mert erőtlen volt a test miatt, azt tette meg Isten, amikor bűnért való áldozatként tulajdon Fiát küldte el a bűnös testhez hasonló formában, és kárhozatra ítélte a bűnt a testben…” Hogyan értelmezzük azt, hogy Isten Fia a bűnös testhez hasonló formában jelent meg?

M. T. A.: – Krisztusnak a bűnös testhez hasonlóvá kellett válnia, hogy pótolja azt, amit a törvény nem tudott elérni, mivel a „testünk” (értsd: bűnös természetünk) miatt „gyenge” volt, hogy érvényesítse a velünk, emberekkel szemben támasztott követeléseit. A törvény gyengesége tehát a törvénynek a bűnös emberhez való relációjában értendő, nem önmagában. A bűnös ember képtelen teljesíteni a törvény által előírt kötelességeit. A törvény nem a büntetések vagy azok kiszabása tekintetében „gyenge”, hanem a parancsolatok betartatása tekintetében. Krisztusnak tehát pótolnia kellett bennünk azt, amit a törvény nem tudott megtenni, és teljesítenie kellett bennünk (azaz hozzánk hasonló formában) azt, amit a törvény megkövetelt tőlünk. Meg kellett teremtenie azt, amit az apostol „igazságosságnak” nevez, vagyis a törvény által biztosított jogokat (az élethez való jogot), amelyet a törvény parancsainak maradéktalan teljesítése által nyerhetünk el. Ehhez nemcsak passzív, hanem aktív engedelmességre is szükség volt. Ha ugyanis csak a törvény áthágásáért járó büntetéseket hordozta volna el, akkor még nem jelenthettük volna ki, hogy betöltötte a törvényt. Egy gonosztevőről, akit elítélnek a bűneiért, nem jelenthető ki, hogy engedelmeskedett a törvénynek vagy a törvényadó királynak. Büntetést elszenvedni önmagában még nem dicséretes dolog.

P. B.: – Azaz Krisztusnak egyrészt meg kellett tartania a parancsolatokat, de el is kellett hordoznia a parancsolatok áthágásáért járó büntetést is?

M. T. A.: – Igen, így van. Egész életében engedelmeskednie kellett a törvény szavának – erre az életre való jogosultságunk megszerzéséhez szükség is volt. Ezt hívjuk – mint már korábban is mondtuk – aktív engedelmességnek. De ugyanígy szükség volt a halál elszenvedésére is, hiszen a bűnös teremtményt mindkettő kötelezi, és mindkettő szükséges a bűnbocsánat és az életre (az örök életre) való jog megszerzéséhez. A törvény sem annak ígér életet, aki elszenvedi az általa kirótt büntetéseket, hanem annak, aki maradéktalanul teljesíti a parancsait (lásd Lk 10,28: „…tedd ezt, és élni fogsz”). Ezért nem volt elegendő a büntetés elszenvedése a halál által, a parancsolatok megtartása nélkül.

P. B.: – Ellenvetésként felmerülhet, hogy különbség van a törvény szerinti és a hit általi megigazulás között. Az előbbinek az alapja a törvénynek való tökéletes engedelmesség, míg az utóbbinak nem ez.

M. T. A.: – A különbség a mostani, evangéliumi, hit általi megigazulás és a cselekedetek szövetsége szerinti – a törvény szerinti – megigazulás (ezt az igazságot nem sikerült Krisztuson kívül senkinek sem megszereznie) között nem a tartalmat érinti; a különbség a módjában rejlik: abban, ahogyan elnyerjük. Megigazulásunknak, akárhogy nyerjük is el, olyan igazságon kell alapulnia, amely minden részében abszolút tökéletes; olyan igazságon, amely mindazoknak a feltételeknek megfelel, amelyeket a törvény az örök élet elnyerése céljából előír; olyan igazságon, amely megfelel Istennek a teremtényeivel szemben támasztott örök és megváltoztathatatlan követeléseinek. Ezért kellett Krisztusnak betöltenie a törvény: „Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy érvénytelenné tegyem a törvényt vagy a próféták tanítását. Nem azért jöttem, hogy érvénytelenné tegyem, hanem hogy betöltsem azokat.” (Mt 5,17) „Érvénytelenné tesszük tehát a törvényt a hit által? Semmiképpen! Sőt inkább érvényt szerzünk a törvénynek.” (Róm 3,31) A különbség tehát egyedül abban áll, ahogy elnyerjük ezt az igazságot: amit a törvény tökéletes igazságosságként megkövetelt tőlünk, amit saját személyünkben kellett volna megvalósítanunk, azt valaki más, Krisztus valósította meg helyettünk.

P. B.: – Mindennek fényében mit jelent az – sajnos ezt sem értik egyesek –, hogy Krisztus igazsága beszámíttatik nekünk, tehát azoknak, akik hisznek benne?

M. T. A.: – A kérdés azért fontos, mert Krisztus aktív engedelmessége része a bűnért végzett engesztelésnek. Az engesztelés Krisztus igazságán alapul, ez kiderül a Szentírás különféle szakaszaiból. Krisztus igazsága számíttatik be a bűnös embernek (lásd Róm 4,24–25), de az igazsága alapvetően nem a szenvedésében, hanem a cselekedeteiben áll. A törvény szerinti igazságot nem a szenvedés, hanem a cselekedet által nyerjük el – ahogy egyébként a bűneinkért kimondott kárhoztató ítéletet is. Krisztusnak kellett betöltenie minden igazságot azáltal, hogy mindenben teljesíti Atyja akaratát. Ezért mondja Pál: „Mert azt, aki nem ismert bűnt, bűnné tette értünk. hogy mi Isten igazsága legyünk őbenne.” (2Kor 5,21) Ez azt jelenti, hogy a törvényszegések Krisztusnak tulajdoníttatnak, és Krisztus igaz cselekedetei, amelyekkel a törvényt beteljesítette, nekünk tulajdoníttatnak megigazító igazságként. Összefoglalásképp azt kell kimondanunk, hogy Krisztus aktív és passzív engedelmessége nem szakítható ketté. Krisztusnak mind a tettei-cselekedetei, mind a szenvedései hozzátartoznak közvetítői szerepköréhez.

P. B.: – Azok a hazai keresztyén vezetők, akik kifejezetten elutasítják a helyettes bűnhődést, azt mondják, hogy Krisztusnak nem a vére szerzett engesztelést, hanem a „hite”. Erre mit felelhetünk?

M. T. A.: – Erre azért nehéz mit mondani, mert ők is hivatkoznak Krisztus vérére, csak épp azt mondják, hogy a vér egyfajta metafora, amely Krisztus hitére utal. Mivel Krisztus egy személyben két természet (Isten és ember egyszerre), „hitről” beszélni fura az ő esetében. Inkább Krisztus engedelmességéről kell beszélnünk, mert a Szentírás is erről beszél. Természetesen, amikor megváltásunkat és üdvösségünket Krisztus halálának és vérének tulajdonítjuk, akkor ez nem az ő egész életén át tartó engedelmességének a kizárásával történik. Ellenkezőleg, a Szentírás a megváltást több helyen is Krisztus engedelmességének és igazságosságának tulajdonítja. Amikor egyes igeszakaszok kizárólag Krisztus halálának és vérének tulajdonítják a megváltásunkat, akkor ezt szinekdochéval fejezik ki, azaz az egész helyett csak bizonyos szegmenseket említenek. Ennek az az oka, hogy Krisztus halála megaláztatásának legalacsonyabb foka és egész életén át tartó engedelmességének beteljesedése, tehát Krisztus halála feltételezi a többit is. De be kell látnunk, hogy Krisztus egész életen át tartó engedelmessége is lényeges, hiszen csak akkor teljes az igazsága, ha utolsó leheletéig kitart. A fizetség csak akkor teljes, ha az utolsó fillért is kifizetjük. Ismét hangsúlyozzuk: Krisztus élete és halála, engedelmessége és szenvedése összetartoznak, és kölcsönösen magukban foglalják egymást.

P. B.: – Vannak olyanok, akik a következőt állítják: mivel Krisztus engedelmes volt értünk, és betöltötte a törvényt, nekünk megváltott, kegyelemből élő emberekként már nincsenek kötelességeink.

M. T. A.: – Ugyanazon okból és célból mi valóban nem vagyunk kötelesek engedelmeskedni – nekünk nem kell elnyernünk már az örök életet a tökéletes engedelmesség által, hiszen ezt Krisztus már megtette helyettünk. Tehát szövetségi értelemben (lásd a korábbi válaszokat) teljesített mindent helyettünk. Ebből azonban nem következtethetünk arra, hogy mi mindenféle engedelmesség alól mentesítve vagyunk. Ez az engedelmesség épp abból fakad, hogy már elnyertük az örök életet, illetve hogy Krisztus által „jogot” szereztünk a mennyek országára. Ezért szólítja fel a Krisztusban hívőket Pál és a többi apostol a megszentelődésre. Az állhatatosság keresztyén erény. A kegyelem ugyanis nem megszünteti a bűnt, hanem megakadályozza a beszámítását. Aki bűnbocsánatban részesült, az nyilván elkövethet és adott esetben el is követ bűnt, csakhogy az a Krisztus által elnyert bűnbocsánat következtében nem róható fel neki többé kárhoztatásul.