John Nelson Darby: Krisztus szenvedése
John Nelson Darby (1800-1882) angol-ír bibliatanító (végzettsége szerint klasszika-filológus, ügyvéd, anglikán diakónus majd pap), a testvérmozgalom (Plymouth Brethren) egyik befolyásos alakja volt, és a mozgalmon belül a szigorúbb, ún. „zárt közösségek” (exklusiv brethren) életre hívója. Darby-t tartják a modern diszpenzacionizmus és futurizmus „atyjának”. Jóllehet tanításainak, meglátásainak nagyobb része másokra is visszavezethető, valójában ő tekinthető a diszpenzacionalizmus, mint koherens rendszer úttörőjének. Ugyan a nagy nyomorúság (Jel 7,13-15) előtti elragadtatás teológiáját az 1830-as években már Darby és a Plymouth Brethren is népszerűsítette, széles körű elterjedése csak a 20. század elejére tehető – ez az Egyesült Államokban publikált kommentáros bibliának, az ún. Scofield Reference Bible-nek köszönhető.
Ahogy az egyik korábbi, az engesztelést diszpenzacionalista szerzők magyarázata által bemutatott cikkünkben is írtuk, a hazánkban 2018 óta zajló engesztelés-vitában érdemes az evangéliumi világ többféle „színét”, frakcióját képviselő szerzőktől is idéznünk, ekképpen demonstrálva, hogy – megannyi másodlagos és harmadlagos teológiai nézetkülönbség ellenére – Krisztus helyettes bűnhődése soha nem képezte vita tárgyát az evangéliumi világon belül, az mindig is konszenzusos álláspontnak számított.
Az egész vita kissé leegyszerűsítve tulajdonképpen nem szól másról, minthogy Krisztus passiója, szenvedései kinek tulajdoníthatók: az embereknek vagy Istennek. Kicsit részletesebben:
- Miért volt szükség Krisztus szenvedéseire a váltságmű tekintetében, sőt, egyáltalán szükség volt-e rájuk?
- Szenvedései pusztán az őt elpusztítani kívánó gonosz emberek és a mögöttük álló Sátán ténykedéseire vezethetők vissza, vagy a mindenható Istenre? (azaz Krisztus szenvedései az Atya Isten irányában bemutatott engesztelő áldozat szerves részét képezték, mint az általa képviselt emberek helyetti bűnhődés?)
- Ha igen, milyen szerepe volt ebben a Jézus Gecsemáné-kerti könyörgésében szereplő „pohárnak” (lásd Mt 26,39)?
Darby alábbi, „Krisztus szenvedése” (The Suffering of Christ) című írásában nagyszerű példát ad számunkra arra, hogyan lehet Krisztus szenvedéseinek különféle aspektusait harmonikus módon összeegyeztetni – sajnos egyesek ebben vallanak kudarcot a jelenlegi vitában. Darby az összes, előbb feltett kérdésre kielégítő módon válaszol. Dolgozatának (amely eredeti nyelven itt érhető el) tételmondata a következő: „… különbséget kell tennünk az emberek miatti és az Isten akaratából való szenvedései között.” Bízunk benne, hogy Darby gondolatai hozzájárulnak ahhoz, hogy sikerüljön e tételmondat felhívását maradéktalanul teljesíteni – ahogy ez sikerült az egyházatyáknak, a középkor teológusainak, a reformátoroknak és minden idők evangéliumi keresztyéneinek.
***
„A Krisztus szenvedéséről elterjedt számos nézet arra indít, hogy felhívjam a figyelmet néhány egyszerű, de mégis fontos megkülönböztető vonásra. Krisztus szenvedése drága a keresztyén léleknek. Az a tény, hogy eljött ebbe a szomorúsággal és nyomorúsággal teljes világba, önmagában annyira vigasztaló, szívet enyhítő és egyben felemelő, hogy nem tudjuk eléggé hangsúlyozni a helyes megértés fontosságát, és óvni mindenféle félreértéstől. Ez azért is fontos, mert szenvedésének jellege személyéhez és természetéhez kapcsolódik.
Először is, különbséget kell tennünk az emberek miatt és az Isten akaratából való szenvedései között. E kettő különbözik mind okát, mind eredményét tekintve. Krisztus – mint tudjuk – szenvedett az emberektől. Az emberek megvetették és kivetették maguk közül; fájdalmak embere volt, betegségek ismerője. A világ gyűlölte, mint később tanítványait is, mert bizonyságot tett, hogy a világ cselekedetei gonoszak. Krisztus maga volt a világosság. Aki gonoszt cselekszik, gyűlöli és kerüli a világosságot. Egyszóval: Krisztus az igazságért szenvedett. Kifejeződik ez kezdettől fogva az Úr Jézus előképeiben. Káin megölte Ábelt, mert Káin cselekedetei gonoszak voltak, Ábelé pedig igazak. Hozzátehetjük, hogy a szeretet, mely arra indította az Urat, hogy eljöjjön az emberek közé, és meggyőzze őket gonoszságukról, csak még több szomorúságot okozott neki. Szeretetéért gyűlöletet kapott (Zsolt 109,5). Az emberek gyűlölete nem hagyott alább egészen haláláig, amikor ostoba örvendezéssel így kiáltottak fel: „Végre megöltük őt” (Zsolt 35,25). „Ezt, ezt akartuk”. A szeretet és az igazság, a földön kinyilatkoztatott isteni élet az emberi elme és akarat engesztelhetetlen gyűlöletét váltotta ki. Krisztus ezért szenvedett az emberektől.
De szenvedett Krisztus a kereszten Isten kezétől is. „Az Úr akarata volt az, hogy betegség törje össze. De ha fel is áldozta magát jóvátételül, mégis meglátja útódait …” (Ézs 53,10). Ő, aki bűnt nem ismert, bűnné lett értünk (2Kor 5,21); és azután „… a mi vétkeink miatt kapott sebeket, bűneink miatt törték össze. Ő bűnhődött, hogy nekünk békességünk legyen …” (Ézs 53,5). Szenvedett, mint igaz a nem-igazakért; azaz szenvedett, de nem azért, mert Ő igaz volt, hanem azért, mert mi bűnösök voltunk, és Ő a mi bűneinket maga vitte fel testében a fára. Mikor is Isten is elhagyta, igazán elmondhatta: „Miért hagytál el engem” (Zsolt 22,1), mivel önmagában valóban nem volt semmi ok erre. Mi tudjuk e kérdésre a választ. Isten kegyelme adta őt szenvedésre, hogy az igaz szenvedjen a nem-igazakért. Más szóval bűnné tétetett értünk. Földi életében igaz voltáért szenvedett az emberektől, halálában pedig a bűnért Istentől. Rendkívül érdekes, ha megfigyeljük, amit a zsoltár ír a szenvedésnek e kétféle nézőpontjáról és eredményéről.
A 21. és 22. zsoltár megjövendöli, hogy a Messiás szenvedni fog a földön az emberektől. Ez a nyomorúság napja volt. Az emberek cselt szőttek ellene, de nem tudták végrehajtani. Ő azonban életet kér, és megadatik neki, hogy napjai meghosszabbodnak mindörökké tartóan. Dicsőséget és nagy méltóságot nyer. Mi a következménye annak, hogy az Úr így megdicsőíti Őt, szemben az istentelen emberek haragjával és erőszakoskodásaival? Ítélet. Karja utoléri minden ellenségét. Tüzes kemencévé teszi őket haragjának napján; ahogy Lukács 19,27-ben mondja: „Ellenségeimet pedig, akik nem akarták, hogy királlyá legyek felettük, hozzátok ide, és vágjátok le itt előttem.” Ugyanezt láthatjuk a Zsolt 69,1-24-ben. A gonosz emberek keze által okozott szenvedésnek hatása önmagában ítélet.
A 22. zsoltár, az emberek kezétől való szenvedéseinek ismertetése mellett (lásd az egész zsoltár a 21. versig), leírja azt is, amit Istentől szenvedett. Amikor – az emberektől való szenvedések súlya alatt kínlódva – még egyetlen menedéke, Isten is elhagyja Őt. Ez a zsoltár megrendítő témája. De mi volt mindennek az eredménye? A bűn elhordozása, – a bűn következményeinek az elhordozása. Ítélet volt ez, amelyet a mi bűneink hoztak rá, és ő elvállalta szeretetből. Azért jött, hogy eleget tegyen bűneinkért önmaga feláldozása által, és tulajdon testében elhordozza a bűnt a keresztfán. Ennek eredménye az ingyen kegyelem, semmi más. […] A kegyelem és áldás folyama akadálytalanul árad el a földön, és hozza az áldást az eljövendő nemzedékeknek.
Ez a kereszt munkája: ezt végezte el a kereszt. Szó sincs arról, hogy ítélet következnék utána. Maga a szenvedés megítélte a bűnt, de egyúttal engesztelést is szerzett érte. Eljött az ítélet, de el is múlt azzal, hogy Krisztus kegyelméből önmagát áldozta fel. Ha meg is kell jelennünk egykor Krisztus ítélőszéke előtt, olyasvalaki elé állunk majd, Aki elhordozta a bűneinket. Azért jelenünk meg előtte, hogy Ő, Aki eljött értünk, Magához vegyen minket, és ahol Ő van, mi is ott legyünk. Egyszóval, szenvedése Istentől volt. Az Úrtól való szenvedés nem az igazságért való szenvedés. A kifejezett közvetlen szenvedés Istentől a bűnért történik; az embertől pedig az igazságért. […]
Krisztus úgy szenvedett a bűneinkért, ahogyan mi soha nem tudnánk. Az Őt ért szenvedések által mi meggyógyultunk, és nem vagyunk annak részesei. Amit Krisztus, Istentől elhagyatva, a bűn következményeképpen szenvedett, azt egyedül Ő szenvedte át, mégpedig avégett, hogy nekünk soha ne kelljen megízlelni egy cseppet sem abból a keserves, halálos pohárból. Ha mi ittuk volna ki, akkor kárhozatot érdemlő bűnösökként tettük volna ezt meg. […]
Hogyan is kívánhatta volna ennek a pohárnak a kiürítését, az Istentől való elhagyatottságot és a keserű halált. Mindettől visszaborzadt. Noha mindenben Isten akaratát akarta cselekedni, mégis megrettent, mikor ez az ösvény megnyílt előtte.
Még inkább erőt vett rajta ez az érzés a Gecsemáné kertben, és lelke szomorú volt, halálosan szomorú. Midőn már egészen közel volt hozzá a pohár, amelyet ki kellett ürítenie, noha még nem itta ki (mert ennek pillanata csak akkor jött el, amikor Isten jónak látta, hogy átnyújtsa, és Jézus Krisztus azt senki mástól el nem fogadhatta, csak az Atya kezéből), de a szomorúság, a próbatétel, a szenvedés már szinte a tetőfokára ért. A kísértő (már nyilvános szolgálata kezdetén is megkísérelte eltéríteni Istentől kapott útjáról, és a pusztában a világ gyönyörűségeit kínálta ehelyett. Bár az Úr Jézus visszautasította, de azért egész földi szolgálata során törekedett Jézus Krisztus munkáját meghiúsítani), most újra visszatér, és teljes rettentéssel igyekszik meggátolni, hogy az Úr engedelmes legyen mindvégig, a borzalmas halálig. Nem kevesebbről van szó, mint arról, hogy van-e hatalom, amely képes megmenteni az embert az ellenség kezéből. Feltárult egy másik, félelmetes igazság: az embert tulajdonképpen nem kellene megszabadítani. Amennyiben az Úr mégis meg akarja szabadítani, ezt nem teheti meg mint élő üdvözítő a maga hatalmával, hanem csak mint Megváltó, aki meghal érte. Ez volt az engedelmesség és a szeretet útja. „Eljön a világ fejedelme, bár énvelem nem tehet semmit; hogy azonban megtudja a világ, hogy szeretem az Atyát, és úgy cselekszem, ahogyan az Atya parancsolta, keljetek fel, menjünk innen” (Jn 14,30-31).
Mindkét esetben úgy találjuk, hogy Jézus Krisztus rendíthetetlenül az Atya mellett áll. Bár szomorkodik a pohár miatt, amelyet ki kell ürítenie, a szomorúságán áttündöklik engedelmessége. Istentől való teljes elhagyatottsága még nem következett be, bár már beszél Atyjával az Istentől való elhagyatást jelentő pohárról. „Atyám, ments meg ettől az órától engem. De hiszen azért jutottam erre az órára, hogy azt kérjem: Atyám, dicsőítsd meg a te nevedet!” (Jn 12,27-28). És itt kapja meg a választ: engedelmeskednie kell mindhalálig, az ítéletes halálig, mert ez jelenti a valóságos és teljes győzelmet. Így nyilatkoztathatja ki teljes szeretetét, bár halálában maga a világ is megítéltetik. A Gecsemáné kertben azonban még homály borítja mindezt. A sötétség órája volt ez, az Úr mélységes szenvedésének órája, amit a homlokáról hulló véres verejték is jelképezett. Tökéletes engedelmessége következtében azonban az ellenség teljes kudarcot vallott, az Úr Jézus neve elégséges ahhoz, hogy a világ fejedelmének valamennyi követe meghátráljon és a földre hulljon (Jn 18,6). Ő maga szabad volt a Sátán minden hatalmától. De az Atya átadja neki a poharat, hogy igya ki. Ő pedig önként kész kiüríteni azt, hogy azok közül, akiket az Atya neki adott, egyet se veszítsen el (Jn 18,9).
Az engedelmesség és szeretet csodálatos képe van előttünk! Akármilyen volt is a rá váró szenvedés, önként fogadta el, Isten iránti tökéletes engedelmességben. Hogyne inná ki a poharat, amelyet az Atya adott? Milyen nyomorúságos az ellenség csődje az önmagát teljes engedelmességben és szeretetben feláldozó Krisztus mellett. Az ellenség hatalma, a halál ereje megsemmisült a Krisztus készséges odaadása miatt, amellyel elfogadta a poharat az Atya kezéből. Nem lehetünk eléggé hálásak Krisztusnak, aki a magának választott utat végigjárta értünk. Megláthatjuk ebből azt a tökéletességet, amely csakis Krisztusból származhat. […]
Krisztus szomorúságának másik forrása (mi minden nem szomorította Őt!) talán emberi volt, de nem kevésbé igaz – hogy ti. teljesen Istenre hangolódott lelkének finomságával kellett elviselnie a bántásokat. „Ők pedig csak bámulnak, néznek reám” (Zsolt 22,17). Milyen érzékeny – noha isteni béketűréssel felruházott – volt az a lélek, amelyre a kegyetlen gúnyolódások és gyalázások hullottak, miközben igyekeztek csalárdsággal tőrbe csalni. Nem is beszélve arról, hogy elhagyták, megcsalták, elárulták – keresett valakit, aki szánakozna rajta, de nem talált senkit, keresett vigasztalót, de az sem volt –, csak durvaság, érzéketlenség, amely megtörte gyöngéd, emberi szívét. Részegek gúnydalt énekeltek róla. Az Isten kétségtelenül ismerte szenvedéseit. Tudott meggyaláztatásáról, valamint arról, hogy mindenki ellene támadt és ellenségei bekerítették, de neki, az Úr Jézusnak kellett átmennie mindezen, és el is tűri isteni tökéletességgel. Azt hiszem nem volt egyetlen érzés sem (mégpedig a tökéletes ember számtalan finom, gyöngéd érzése közül) Krisztusban, amelyet ne tapostak, ne gyaláztak volna meg durván. Tudom, hogy mindez semmiség volt a pohárhoz képest, amelyet ki kellett ürítenie. Ekkor már elfeledte az emberektől elszenvedett bántásokat, de amíg azok érték, igencsak valóságosak voltak. Amikor pedig kirajzolódott előtte a keserű pohár, arra vágyott, hogy legalább tanítványai virrasszanak vele – és őket is alva találta. Minden merő szomorúság volt Benne, kívéve azt, hogy szeretetet gyakorolhatott, de végül ez is elmúlt, és helyet adott az engedelmességnek, amikor Isten bűn elleni haragját kellett elhordoznia a kereszten. Ilyen volt Krisztus. Szomorúsága a kereszten érte el tetőpontját, ahol már nem vigasztalta, hogy a szeretet munkáját végzi, és nem enyhítette szenvedését az Atyával való közösség sem, hanem teljes elhagyatottságában kellett kiinnia a borzalmak poharát. Ott feladta öröktől fogva az Atyától nyert dicsőségét, hogy azután majd elnyerje, mint Emberfia ugyancsak az Atya kezéből a sokkal nagyobb és jobb dicsőséget.
Áldott Urunk szenvedése sokkal ünnepélyesebb, szentebb valami, semhogy vitathatnák azok, akik mindent ennek a szenvedésnek köszönhetnek. […]
Emberi szó nem képes kifejezni, mit jelentett Urunk számára az, amikor Isten bűn ellen érzett haragjának a poharát kényszerült kiüríteni. Isten bűn elleni teljes haragját és átkát kellett maradéktalanul átéreznie Neki, Aki oly tökéletesen szent és istenszerető volt. Kénytelen volt megismerni, milyen az Istentől való elhagyatottság érzése. Bár sejtette és számított rá, a valóság mindennél félelmetesebb volt. Nemcsak a halál puszta ténye, nem csupán a szenvedés, melyet teljesen részvétlenül kellett végigszenvednie, hanem az a rettenet, hogy átokká lett Isten előtt.
Ezért a 22. zsoltárban az Úr teljesen önmagáról beszél. Szól az emberek romlottságáról és gonoszságáról, valamint tulajdon gyengeségéről. Mindezek közepette kijelenti, hogy míg másoknak van valami segítőjük a nyomorúságukban, Őt az Isten is teljességgel elhagyta. Ezért lehet ennek a szenvedésnek a gyümölcse a határtalan és ingyen kegyelem, hiszen Ő már elviselte maradéktalanul a bűn elleni ítéletet. Az emberektől elszenvedett bántásokért jöhet még, és jön is majd ítélet – de Krisztusnak Istentől való teljes elhagyatottságáért – ki fog valaha is megfizetni? Nem, ez a szenvedés teljesen egyedülálló, ezt csak Krisztus hordozta el egyedül. Ez az engesztelő, elégtételt szolgáltató szenvedés. Tud-e bárki is így szenvedni? Ezért látjuk a 22. zsoltárban, hogy Krisztus egyedül, teljességgel egyedül van – és ebben teljesen – elkülöníti magát a többiektől, akik hívők. Amazok bíztak Istenben és megszabadultak, Ő viszont el volt hagyatva. Szenvedhet valaki mélységesen, akár halálosan is. Szenvedésében és halálában megláthatja még az ítéletet is, de ezekkel szenvedése eléri a tetőpontját, mert nem érzi magára nehezedni Isten haragját. Szenvedése és halála a közönséges emberi szenvedés vonásait viseli, akármilyen súlyos és fájdalmas legyen is. De ki tudná elviselni ezt a nyomorúságot, szenvedést, amelyen rajta van Isten bűn elleni haragjának a bélyege is? Amikor nemcsak bűnei következményeit kell viselnie, hanem – miként Krisztusnak – bűnné kellene lennie Isten előtt, szembenézve Istennek a bűn ellen való felséges haragjával: ki tudná ezt kiállani? […] … ki tudna átokká lenni és engesztelést végezni az egy Jézus Krisztuson kívül? Mi csak a többi szomorúságaiban részesülhetünk. […]
Nos, rendkívül fontos, hogy Krisztus szenvedésének, Istentől való elhagyatottságának a jelentőségét, annak teljes fontosságát megértsük, és ne tévesszük össze Krisztus emberi léte során átélt szenvedéseivel, akármilyen nagy és mélységes szenvedések voltak is azok.
Sok nehezen magyarázható igeszakaszt találhatunk – megzavarhat bennünket mások érvelése: összetéveszthetjük a kereszt megsejtésének szomorúságát a kereszten érzett nyomorúsággal, amikor valóban kiürítette a harag poharát. Midőn valóban hordozta bűneinket és bűnné lett Isten előtt mint Istentől elhagyatott, akkor – teljesen magára maradt. Abban a szenvedésben, amelyen egykor átment, soha nem részesülhet halandó ember. Ezt a szenvedést teljesen átvállalta Krisztus értünk, és ha megsejtjük súlyát, csak hálásak lehetünk tettéért. […]
Láttuk, hogy közelgett már e világ fejedelme. A Sátán beköltözött Júdásba, eljött az ellenség, a sötétség hatalmának órája. Ezt ő meg is mondta, mikor szembenézett a főpapoktól érte küldött csapattal a Gecsemáné kertben. Nyomatékosan és nyíltan kijelentett változás következett be ezzel az Úr szolgálatának és szenvedésének jellegében – és helyzetében. Nem mint „Élet Fejedelme” – bár az volt, és mindvégig az maradt – rontotta le az ellenség művét. Még a sötétségnek ebben az órájában is – bár szomorú volt a lelke, halálosan szomorú, és látta a halál hatalmának közeledtét – érezte az Atyával való kapcsolatot. Ezt ki is fejezte, amikor kijelentette: még nem itta ki a poharat, amelyet az Atya nyújtott át neki. Ezután könyörgött, hogy ha lehetséges, ne kelljen kiürítenie ezt a poharat, – ugyanakkor hajlandó teljes engedelmességgel elfogadni az Atya akaratát. Lelke tehát eljut az engedelmesség legfelső fokáig. És imádsága meghallgattatott. Nem az ember és nem a Sátán kezéből vette át a poharat, amelyet ki kellett innia, hanem az ATYA KEZÉBŐL. Önként, szabad engedelmességgel ajánlja fel önmagát, hogy azok közül, akiket az Atya adott Neki, senki el ne vesszen (Jn 18,4-11). Tehát az Atya adta át neki a poharat, és Ő nem vonakodott elfogadni azt, hanem önként felajánlotta magát értünk. Ha nem így akarta volna, eltűnik üldözői elől, vagy akár egy légiónyi angyalt hívhatott volna segítségül. De akkor hogyan teljesedett volna be az, ami meg volt írva? A kereszten azonban minden elvégeztetett. Isten elhagyta Őt, Aki nem ismert bűnt, és a felséges és szent Isten ott számolt le igazságos ítéletével a bűnnel: ott lepleződött le igazán a bűn. Ha bármi bűn találtatott volna Jézusban, vagy ez egyáltalán lehetséges lett volna, akkor az ott kitűnik abban a félelmetes ítéletben. Ő azonban szeplőtelen, tiszta és ártatlan volt, és mint ilyen ajánlotta fel önmagát Istennek áldozatul, hogy mi Isten igazsága legyünk Őbenne. Önmagát tette bűnért való áldozatul, hogy beteljesedjék az Ézsaiás 53, amit maga az Úr is idézett a Lukács 22,37-ben: „És a gonosztevők közé számláltatott, és sokak bűnét hordozta el.” […] gondoljunk arra, hogy ez az Ő halála, – amelyet a Szentírás elénk tár, – szerezte meg számunkra a megváltást. Az Ő drága vére a bűnök bocsánatának az egyetlen hatásos eszköze. Meg van írva, hogy vér nélkül nincs bűnök bocsánata. Hadd emlékeztessem az olvasót a Zsidókhoz írt levél 9. részének második felére […].
Van szükségem megváltásra? A megváltás rendelkezésünkre áll az Ő vére által, és örökkévaló, mivel „nem bakok és bikák vére által, hanem tulajdon vére által ment be egyszer s mindenkorra a szent helyre, örökkévaló megváltást szerezvén.”
Van szükségem bűnbocsánatra? Az Ő vére által elnyert megváltásom egyúttal a bűnök bocsánata is – mivel vérontás nélkül nincs bűnbocsánat.
Van szükségem békességre? Ő szerzett békességet az Ő keresztjének vére által.
Szükségem van Istennel való kiengesztelődésre? Bár bűnösök voltunk, Ő engesztelést szerzett földi testében a halál által, hogy mint szenteket, igazakat és feddhetetleneket állítson Isten elé. Amikor ellenségek voltunk, megbékéltetett bennünket Fia halála által.
Meg kell halnom a bűnnek, és meg kell feszítenem a hústestet a kívánságoknak és vágyaknak? „Krisztussal együtt megfeszíttettem.” „Tudván, hogy a mi ó-emberünk vele együtt megfeszíttetett, hogy megerőtlenüljön a bűnnek teste.” „Mert aki meghalt, a bűnnek halt meg a törvény átkától, és aki él, az Istennek él.” Ebben van a törvény átkától és terhétől való szabadulásom is, amely egyébként egész életen át uralkodik az ember felett.
Szükséges a kiengesztelés? Krisztus engesztelő áldozatul adatott hitben, az ő vére által. És a megigazulás? Megigazultam az Ő vére által.
Részese akarok lenni Krisztusnak? Meg kell halnom, mert ha a földbe esett gabonamag el nem hal, csak egymaga marad, de ha elhal, sok gyümölcsöt terem.
Mostantól fogva mire kereszteltetem meg a hitem nyilvános kifejezéseként? Mindazok, akik megkeresztelkedtek Krisztusba, az ő halálába keresztelkedtek meg. Mert ugyan ki döntötte le a válaszfalat, és ki engedte be a pogányokat, továbbá – megölve az ellenségeskedést – ki békítette össze és ki tette egy nemzetté a zsidót és a pogányt Isten számára? A kereszt. Hogyan merészkedhetünk mi is a szentek szentjébe? „Jézus vére által, élő és új úton, amelyet Ő szentelt meg számunkra, a kárpit, azaz az Ő teste által.” Amíg ugyanis a kárpit meg nem hasadt – a Szent Szellem tanúsága szerint –, nem nyílt meg az út a szentek szentjébe.
Amikor ez megtörtént, Krisztus lett a vonzerő mindenek számára. „Ha felemeltetem a földről, mindeneket magamhoz vonzok” (Jn 12,32)
Milyen erő és hatalom útján kelt életre a halálból a juhok nagy Pásztora? Az örökkévaló szövetség vére által. Hogyan vétetett el a törvény átka azokról, akik alatta voltak? Krisztus jóvoltából, aki átokká lett értünk, amint meg van írva: átkozott mindaz, aki a fán függ.
Hogyan tisztíttattunk meg bűneinkből? Ő szeretett minket, és megmosott bűneinkből saját vére által, mert vére megtisztít minden bűntől. […]
Az első állapotra vonatkozóan – miszerint a bűneinkért kárhozatos állapotban vagyunk –, Krisztus kereszthalála isteni megoldás a kiengesztelődésben. Isten természete szükségszerűen a bűn ellen van, mert noha az Isten szeretet, a bűn elleni haragban nincs helye a szeretetnek. Nyomasztó annak a tudata, hogy Isten megvonja szeretetét, tehát az Istentől való elszakadás érzése a legborzalmasabb minden szenvedések közt. Ezt élte át Krisztus a maga teljességében. Isten felsége, szentsége, igazsága teljes erejével ellene fordult, amikor bűnné tette Őt értünk. Isten a Maga teljességében a bűn ellen van, és Krisztus bűnné lett. Haragját nem enyhítette a szeretet legcsekélyebb mértékben sem. Soha nem volt drágább Isten számára, mint az engedelmes Krisztus, de lelke bűnért való áldozat lett, és elhordozta bűneink következményét Isten, az ítélőbíró előtt. A sötétség három órájának végeztével maga az Úr így fejezte ki ezt az érzést: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” Szavaival már érintette azt az örökkévaló kegyelmet, amelyet szenvedése által megszerzett számunkra. Az Úrnak azért kellett így szenvednie, hogy rólunk elvett ítéletnek még az árnyéka se maradjon rajtunk. Mert ha megmaradt volna valami is belőle, az egy örökké tartó nyomorúság és szenvedés forrása lenne. Ő azonban – a tökéletes isteni szeretetével – úgy hordozta el az ítéletet, hogy az isteni vigasztalás egyetlen fénysugara sem esett rá közben. Minden más, addig elhordozott szenvedése jelentéktelen volt ahhoz képest, amit ez az Istentől való elhagyatottság jelentett: a bíró szívtelen és igazságtalan volt Vele szemben. A főpap, noha hivatása éppen a közbenjárás az erőtelenekért, halált kiáltott a bűntelenre. Barátai, akikre számíthatott volna, elhagyták; pedig a barátok hűtlensége fájdalmasabb, mint az ellenség támadása.
Mindez a sötétség hatalmának bizonyítéka volt, aki a bűn és a halál által uralkodott azokon, akiknek megmentésére az Úr jött. Bizony, a sötétség órája volt ez. Az ellenség meg is tett minden tőle telhetőt, de tevékenységével csak segítette az Urat, hogy önmagát készségesen odaáldozza, és végigjárja az utat, amikor valóban mindenféle vigasztalástól megfosztva elvégezte az engesztelés szolgálatát, átélve annak teljes borzalmát, szemben a bűnt ítélő Istennel. Mert ugyan ki volna jobban tisztában Isten bűn elleni haragjával, mint maga az Isten. Ott voltak Básán bikái, marcangoló ebek, de mindezek csak előre vitték a nagy Szenvedőt az Istentől való teljes elhagyatottság mélysége felé, amelynek áldott gyümölcse lett azután az örök dicsőség. Olyan nagy volt annak az átszenvedett órának az értéke, hogy ő maga elmondhatta: „azért szeret engem az Atya, mert én leteszem az életemet, hogy ezután ismét felvegyem azt.” […]
Egy másik megrendítő tény áldott Urunk életútján, amelyre utalnom kell, a következő: szolgálatban telt életének egész ideje alatt, beleértve a Gecsemáné-kerti jelenetet, Krisztus soha nem szólította Istent úgy, hogy: Istenem, hanem mindig így: Atyám. A kereszten azonban, mint tudjuk, ezt mondta: „Én Istenem, én Istenem.” Élete során nem lett volna helyénvaló, hogy így szólítsa meg, nem azért, mintha Istent nem illette volna meg ez a megszólítás, hanem mivel nem fejezte volna ki azt a kapcsolatot, ami Urunk és mennyei Atyja között volt. A kereszten azonban Isten Őt büntette a bűnök miatt, ezért szakadt meg Vele, mint Atyával Krisztus kapcsolata, Istent a maga igazságában, felségében és természetében látta így a Fiú. Itt az Isten tartott rettenetes számadást a bűnök felett, az áldott egyetlen pedig ezzel kifejezte azt a helyzetet, amelyben a kereszten találtatott. Ebben a kegyelem csodálatos jelét is láthatjuk. Az Urunk által használt megszólítás világosan kifejezi, mennyire más a kereszten a kapcsolata Istennel. A keresztig, Urunk a Fiú meghitt kapcsolatában állott a mennyei Atyával, mint egyszülött, aki tudja, hogy mennyei Atyja mindenkor meghallgatja őt. A kereszten azonban már a bűn miatt haragvó, ítélkező Istennel áll szemben. Önmaga pedig bűnné lett, és el kell tűrnie a teljes elhagyatottságot. Mikor azután már mindezen túl van, a megváltás művét elvégezte, mindkét megszólítás és örömét közvetíti tanítványai számára: „Felmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz; az én Istenemhez és a ti Istenetekhez.” […]
Végül pedig szerintem Krisztus – amikor ezt mondta: „Kiáltok éjjel és nappal, de te nem hallgatsz meg”, és amikor azt mondta: „tudom, hogy mindig meghallgatsz”, és amikor így szólt: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?”, és amikor azt mondta: „Aki elküldött engem, az velem van; az Atya nem hagyott engem egyedül, mert mindig azt cselekszem, ami Neki kedves” – nem volt mindig ugyanabban a helyzetben Isten előtt, bár ugyanazt a munkát végezte. Élete mindig kedves volt Istennek, de amikor hallatlan bűnöket viselt el, amikor kiitta a pohárt, amelyet az Istentől való elhagyatottság jelentett, az egészen más helyzet volt, mint amikor Isten szeretetét élvezte, és annak tudatában volt, hogy Isten meghallgatja. A két állapot nem ugyanaz. Aki a kettőt összetéveszti, annak fogalma sincs arról, milyen nagy árat fizetett az Úr a mi bűneinkért.”
- Forrás: J. N. Darby: Krisztus szenvedése. Evangéliumi Kiadó (5-39.o.)
- Megjegyzés: A szövegben szereplő bibliai idézetek a forrásműben szereplő fordítást tükrözik.
Kedves Tamás!
„hogyan lehet Krisztus szenvedéseinek különféle aspektusait harmonikus módon összeegyeztetni- sajnos egyesek ebben vallanak kudarcot a jelenlegi vitában.”
Remélem ezt nem nekem szánta:-) Mert ha igen, akkor nem kellene sem Darby, sem a maga érvelését Pál érvelése fölé tennie. A válaszban ugyanis nincs Pál apostol sehol. Csak két valamiért megbántott ember, akik teljes mértékben félreértik a biblia szavait, mert nem fogadják el, hogy egész egyszerűen nem egy könyvről van szó, hanem több könyvről.
Kedves Balázs! Nem Önnek szántam, hanem egy olyan formáció vezetőinek, akik magukat „teljes evangéliumiként” azonosítják. Úgy tudom, Ön nem. Többször beszélgettünk már Önnel, és tudja, hogy a Bart Ehrman-féle megközelítést alapjaiban elutasítom, nem tartom a történelmi kereszténység lényegével, étoszával, de még az újszövetségi tudomány mai konszenzusos megközelítésével sem összeegyeztethetőnek. A felismerései a keresztyénségen kívüli vallástudomány tárgykörébe tartoznak maximum (legalábbis számomra), bár még ezek is meghaladottnak tekinthetők, illetve rettentő elfogultnak. Ezt csak azért írom, hogy az Ön felvetéseire többé-kevésbé ezért nem is szoktam válaszolgatni, mert annyira más „nyelvet” beszélünk. Nem zárom ki, hogy nem fogok reagálni héber-hóba, de az Ön és a köztem lévő kommunikáció olyan, mintha egy kínai próbálna egy izlandival beszélgetni. Nem tudom, ezek után érdemes-e hangsúlyoznom, hogy mind Chafer, mind Walwoord, mind Darby érvelését abszolút biblikusnak érzem, amiről Ön beszél, az viszont számomra teljességgel elfogadhatatlan. A két „áldozati hagyományt” nem keverték össze a keresztyének, hanem – bibliai alapon – mindkettőt Krisztusra értelmezték. Pál is (lásd Római levél, engesztelés fedele; lásd Első korinthusi levél, Krisztus a mi húsvéti bárányunk stb.), és a Zsidókhoz írt levél szerzője is. Ha figyelembe venné a reformátori tota scriptura elvet, akkor ezek a mesterséges ellentétek, amelyekre Ön hivatkozik, egyből feloldódnának.
Kedves Tamás!
Értem. Akkor viszont azt nem értem, hogy miért nem ugrott neki annak amit írtam, mert én a Pészahot és a Jom Kippurt két különböző hagyománynak veszem, nem úgy, mint önök. Hiszen a Pészah az nem az a hagyomány, ahogy önök magyarázzák. Pálnál biztosan nem. Akkor hogyan lehet a két áldozati hagyományt egybe mosni, mindkettőt Krisztusra értelmezni? Mert Pészahkor, az Elkerülés ünnepének, semmi köze sincs az emberi bűn megbocsátásához, az engeszteléshez. Ezt Pál is írja. Ráadásul az eredeti szöveg Krisztus nélkül van. (1Kor5:7)
De ki beszél arról, hogy a kettő esemény, illetve „ünnep” egy és ugyanazon dologra vonatkozik? Emellett persze a húsvétnak van köze a bűnhöz. Az egész Egyiptomi kivonulás tipológikus esemény, az egész keresztyén tanhagyomány így értelmezte, és Jézus is így tekint rá: szabadulás „Egyiptom”, azaz a bűn, a Sátán hatalmából – ezért szólnak a régivágású és teljesen korrekt evangelizációk is arról, hogy a Bárány vérében van a szabadítás/szabadulás (ahogy Egyiptomnak az Úr általi megítélése is tipológikus, és a végső nagy ítéletre vonatkozik, arra, hogy Isten mindenkit meg fog ítélni, és csak az szabadul meg, akinek az „ajtófélfáján” ott a vér).
„Az egész Egyiptomi kivonulás tipológikus esemény…”
Ez mit jelent?
A Második Helvét Hitvallásból kimásoltam egy részt, amely szintén segíthet jobban és helyesebben értelmezni az Igét.
„XIX. Krisztus egyházának sákramentumai
1. Az igéhez kötött sákramentumok; mik a sákramentumok. Isten már kezdettől fogva hozzákötötte igéje hirdetéséhez a sákramentumokat vagy sákramentumi jeleket. Ezt valóban világosan tanúsítja az egész Szentírás. A sákramentumok titokzatos jelképek, vagy szent szertartások, illetve szent cselekmények, amelyeket maga Isten szerzett, és amelyek az ő igéjéből, látható jelekből és jelzett dolgokból állanak. Az egyházban Isten ezekkel tartja emlékezetben és újítja meg újra meg újra az embereknek adott legnagyobb jótéteményeit; ezekkel is pecsételi meg ígéreteit, s ezekkel jeleníti meg külsőleg és teszi mintegy szemmel láthatóvá mindazt, amit belsőleg bennünk cselekszik; ezekkel erősíti meg és növeli azt a hitünket, amelyet Lelkével szívünkben munkál; végül ezekkel különít el bennünket minden más néptől és vallástól, ezekkel szentel meg és kötelez el egyedül a maga számára, s ezekkel jelzi, hogy mit kíván meg tőlünk.
2. Mások az Ószövetség, és mások az Újszövetség sákramentumai. Mások az Ószövetség népének, és mások az Újszövetség népének sákramentumai. Az ószövetségi nép sákramentuma a körülmetélkedés volt és a húsvéti áldozati bárány; ez pedig azon áldozatok közé tartozik, amelyeket a világ kezdete óta bemutattak.
3. Hány sákramentuma van az Újszövetség népének? Az újszövetségi nép sákramentumai a keresztség és az úrvacsora. Vannak, akik azt tartják, hogy az Újszövetség népének hét sákramentuma van. Elismerjük, hogy ezek közül a bűnbánat, a szolgák ordinációja (de nem a pápista, hanem az apostoli) és a házasság hasznos isteni rendelések, de nem sákramentumok. A bérmálás és az utolsó kenet emberi találmányok, amelyek nélkül semmi vesztesége nincs az egyháznak. Ezek nincsenek is meg egyházainkban, hiszen olyan dolgokat tartalmaznak, amelyeket semmiképpen nem helyeselhetünk. Teljesen elutasítunk minden üzérkedést, amit a rómaiak a sákramentumok kiszolgáltatása kapcsán gyakorolnak.
4. A sákramentumok szerzője. A sákramentumoknak nem ember a szerzője, hanem egyedül csak Isten. Emberek azért nem szerezhetnek sákramentumokat, mert ezek Isten tiszteletéhez tartoznak. Márpedig az ember feladata nem az, hogy Isten tiszteletét elrendelje és annak formáját megszabja, hanem az, hogy amit Isten átadott, azt elfogadja és megőrizze. Továbbá, a jelképekhez ígéretek is kapcsolódnak, s ezek hitet kívánnak meg. A hit pedig egyedül Isten igéjére támaszkodik. Mi több, Isten igéje olyan, mint a törvénytábla vagy az oklevél, a sákramentumok pedig olyanok, mint a pecsétek, amelyeket egyedül Isten függeszt az oklevélre.
…
9. Miután a régiek megszűntek, helyükbe a mi sákramentumaink léptek.
Kétségtelen, hogy miután Krisztus, az igaz Messiás megjelent nekünk, és a kegyelem bőségesen kiáradt az Újtestamentum népére, a régi nép sákramentumai mindenképpen érvényüket veszítették és megszűntek, helyükbe pedig az Újtestamentum jelképei léptek:
a körülmetélkedés helyébe a keresztség, a húsvéti bárány és az áldozatok helyébe pedig az úrvacsora.” !!
Kedves Zoltán! Ez nem fogja meggyőzni balivit, ugyanis ő azt állítja – tehát még hátrébb kell lépni –, hogy a páska eleve nem a bűnökről szólt.
A húsvéti (Pészah/Elkerülés ünnepe) hagyománynak semmi köze sincs az emberi bűn megbocsátásához, az engeszteléshez. Ezen az ünnepen a zsidók azt a hagyományt ünneplik, hogy a kivonulás előtti éjszaka a bárány leölése, és az ajtófélfa vérrel történő meghintése miatt elkerülte őket a pusztító.
Kedves Tamás! Ennek az ünnepnek mi köze a bűnhöz? Elolvastam újra a pészahi történetet, és abban egyszer nem szerepel a bűn szó! Mutassa meg kérem hogy hol van a bűn szó, vagy esetleg az engesztelés szó.
Bár lehet, hogy első olvasatra nincs köze a pészachnak a bűnhöz és bűnbocsánathoz, hadd magyarázzam meg.
Elsősorban ezt a részt az üdvtörténet részeként kell értelmezni. Izrael kiszabadul az egyiptomi fogságból, így ez a szabadulás ünnepe. Ahogyan az akkori nép megszabadult a fogságból, úgy mi, mai keresztények is megszabadulunk a bűn fogságából Krisztus áldozata révén. A pészachkor használt képek is mind az Újszövetség fényében nyernek értelmet: a bárány vére, maga a szabadulás ténye. Ezeket a hitvallások „árnyékoknak” és „előképeknek” nevezi.
Jézus is egy pészachi széder vacsorát fogyasztott el először tanítványaival az utolsó vacsorán, majd utána történik az Úrvacsora kiosztása, ezzel együtt az új szövetség kihirdetése. Az, hogy pészachot a keresztény húsvéttal hozzuk párhuzamba, nem „szándékos beleolvasás”, hanem maga Jézus teszi egyenértékűvé a párhuzamot az Egyiptomból való szabadulást a bűnöktől való megszabaduláshoz.
Ha ez a magyarázat nem volna elég, hadd hívjam fel a figyelmed arra, hogy az Ószövetségben a leggyakoribb formula a „megszabadított minket az ÚR Egyiptom földjéről” (és ennek különböző variációi.) Maga az Ószövetség is rengeteg helyen úgy hivatkozik erre az eseményre, mint ami az Úrhoz való visszatérést jelenti olyan helyzetekben, amikor a népet csapás érte bűnei miatt. Az „Egyiptomból való kivonulás” egyértelmű párhuzama a bűnöktől való megszabadulásnak és az Úrhoz való visszatérésnek már az Ószövetségben is, mondhatni, ez a legjelentősebb történés Izráel számára.
Ugyanazt tudom mondani, mint amit a Tamásnak mondtam.
Ugyanazt tudom mondani mint amit a Tamásnak mondtam.
Kedves Tamás!
Ez az én véleményem: a Fiút, maga Isten adja halálra. Ez olyan mint pészah. De vajon miért van erre szükség? Miért Istennek kell a Fiút halálra adnia, miért nem bízta ezt Isten az emberekre? Azért, mert a Fiú ebben a narratívában nem valódi (hús vér) ember, hanem egy szellemi entitás emberekhez hasonló állapotban/formában (róma 8:3; fil2: 6-8). Hogyan fogadja el bárki is a fiú vérét, ha nincsen neki? Hm? A Fiú engesztelő áldozatnak valóban nem alkalmas, hiszen nincs vére, ami kiváltaná az engesztelést, de pészahi áldozati báránynak alkalmas, hiszen lehetőséget teremt a hitre. Az eredeti tórai történetben sem menekült meg mindenki, csak aki hitt Mózesnek és a hit által vezérelve bekente az ajtófélfát. Mivel? A már leölt (modjuk úgy, a halálra adott, felkent) bárány vérével. Itt a hit a fontos. Pál saját evangéliuma ugyanis „hitből hitbe” jelentetik ki, nem csak szimplán hitből.
A gnosztikus tanokban az emberi létezés a mennyei szférákkal ellentétben, a bűn miatt megromolva, a kárhozat állapotában folyik, ezért Isten az, aki a halálra adja a Fiút (Róma8:32; 1Kor11:23, Fil 2:6-7), aki mint a Krisztus/Felkent vett véget a törvény átkának:-)
A Fiú halálára utalás az Úrvacsora Pál által kijelölt céljában is tetten érhető:
“Mert valamennyiszer eszitek e kenyeret és isszátok e pohárt, az Úrnak HALÁLÁT hirdessétek, amíg eljövend.” (1Kor11:26).
Rossz tanítvány az, aki az Úrvacsora alkalmával nem az Úr (a közben már Úrrá tett, a halálból felemeltetett és megdicsőített Fiú) halálára (nem kereszthalálára), vagyis nem a Fiú, Isten általi halálra adására emlékszik.
Az első felvetésedre a következő Igével szeretnék reagálni:
„A názáreti Jézust, azt a férfiút, akit az Isten igazolt előttetek erőkkel, csodákkal és jelekkel, amelyeket általa tett az Isten közöttetek, ahogyan magatok is tudjátok, azt, aki az Isten elhatározott döntése és terve szerint adatott oda, ti a bűnösök keze által keresztre szögeztétek és megöltétek.” ApCsel 2, 22-23
Isten adta halálra Jézust, ez volt az üdvterv, viszont az emberek ölték meg Jézust. Isten terve nem menti fel az embereket az alól a szörnyű tett alól, hogy megölték Jézust.
Azt mondod, hogy a Fiúnak nincs vére. Szeretném egy ószövetségi Igére felhívni a figyelmed:
„Mert a test lelke a vérben van, és én az oltárra adtam azt nektek, hogy engesztelést szerezzen értetek. Mert a vér a benne levő lélek által szerez engesztelést.” 3Móz 17, 11.
Az Ószövetség tehát azt állítja, hogy a vér az, ami engesztelést szerez a bűnökre. Ez nem valamiféle szimbolikus dolog, hanem konkrétan kiontott vérre utal. Ha az ószövetség előképe az újnak, akkor szükségszerű, hogy Jézus vére is konkrétan kiontott vér legyen, máskülönben nem Ő volna az ószövetségben megígért Szabadító.
Azt is olvashatjuk a Zsidók 10-ben, hogy „Mert lehetetlen, hogy bikák és bakok vére bűnöket töröljön el.” A fejezetben ez áll:
„Isten akarata szentelt meg minket Jézus Krisztus testének feláldozása által egyszer s mindenkorra. Minden pap naponként szolgálatba áll, és sokszor mutatja be ugyanazokat az áldozatokat, amelyek sohasem képesek bűnöket eltörölni. Ő ellenben, miután egyetlen áldozatot mutatott be a bűnökért, örökre Isten jobbjára ült, … ”
Az Ószövetség áldozatbemutatása tehát csak előreutal Krisztus kiontott vérére, az egyetlenre, ami képes bűnbocsánatot szerezni/eltörölni a bűnöket. Amint a korábbi hozzászólásomban is említettem, az ószövetségi áldozatok előképek és árnyékok: mindvégig Krisztusra mutattak és mutatnak.
Kedves Krisztián!
Sajnos és nem fogadom el az ApCselt történelmi dokumentumként. A zsidó levél bár nem páli levél, mindenképpen egy jó anyag arra nézve, hogy ha akarja fogadni azt anmit írtam, akkor meg tudja tenni, nevezetesen hogy a Fiú és a Krisztus a főszereplő,. Egyik sem jézus. Jézus csak később került bele a szövegbe.
Olvassa kérem így el a szöveget! NÍe olvassa a Jézus szót.
Minden jót!
Ne haragudj, de ennyire önkényesen nem válogathatja meg az ember, hogy mit fogad el hiteles iratnak és mit nem. Az ApCselt ugyanaz a Lukács írta, aki Lukács evangéliumát is, ezt még a legliberálisabb teológusok sem szokták vitatni.
A Zsidókhoz írt levél pedig többször említi Jézust név szerint (pl.: Zsid 2,9; 3,1). Természetes, hogy elsősorban Krisztust (Christos = Messiás) és Fiút ír, mivel ez a levél mondandója szempontjából kulcsfontosságú.
Milyen szövegvariánsra, kódexre hivatkozva mondod, hogy Jézus nevét csak később tették bele? Tudsz erre bármi forrást mondani?
A zsidóhoz írt levélben 13szor van betoldva a Jézus szó. A krisztosz jelentése „felkent”, nem érdemes ezt megváltoztatni.
Nézd. Ha hiszek Pálnak, akkor az ő szövegének hiszek, annak amit mond. De egy idő után már nem lehet neki hinni, át kell gondolni mit is akar mondani! Elkezd az ember kutatni, és olyan emberekkel találkozik, akik ugyanúgy vélik mint ő. Tehát nincs szövegvariánsom, vagy kódexem, amivel bizonyítani tudnám hogy igazam van, mert én nem vagyok kikérdezhető.
Na szia!
És igen, enyire önkényesen válogathat az ember.
http://palapostol.blogspot.com/2022/05/a-zsidokhoz-irt-level.html
Mert ha, mikor ellenségei voltunk, megbékéltünk Istennel az ő Fiának halála által, sokkal inkább megtartatunk az ő élete által minekutána megbékéltünk vele. Róma5:10
De én ezt nem hiszem el, ez csupán Pál teológiája. És csak ismertetem és bemutatom.
“Mert a test lelke a vérben van, és én az oltárra adtam azt nektek, hogy engesztelést szerezzen értetek. Mert a vér a benne levő lélek által szerez engesztelést.” 3Móz 17, 11.
Ezért kellett a Fiúnak meghalnia, hogy legyen vér, és engesztelés. Hogy legyen Krisztus, akinek van húsa és vére.
Tisztában vagyok azzal, hogy ez felháborító önnek, de Pál apostol többször is a Fiúra vonatkoztatja a halált, mégpedig úgy, hogy a halál kezét Istenben jelöli meg.
Figyelj, én készséggel elhiszek neked bármit, ha tudod bizonyítani. Sok liberális teológiát olvastam az elmúlt években, akik kétségbe vonják egyes bibliai írások szerzőségét, eredetiségét, emellett különböző szövegvariánsokra hivatkozva húznak ki egyes részeket a Bibliából. Megkérdőjelezheted bárminek a hitelességét, mondhatod, hogy xy szöveg csak betoldás, késői „beírás”, de akkor mutass rá legalább egy szövegvariánst, ami alapján ki lehet indulni. Hasraütésszerűen, a görög szöveg ismerete nélkül bemondani, hogy szerinted xy betoldás, hát, eléggé komolytalan, és így sajnos senki nem is fogja komolyan venni azt, amit mondasz. Ha most azt mondom neked, hogy Petőfi „Szeptember végén” című verse eredetileg 4 soros, minden más későbbi betoldás, azt én gondolhatom komolyan, csak hát senki más nem fogja ezt tenni kellő bizonyíték hiányában. Nem véletlenül.
„Mert én az Úrtól vettem, amit néktek előtökbe is adtam: hogy az Úr Jézus azon az éjszakán, melyen elárultaték, vette a kenyeret, És hálákat adván, megtörte és ezt mondotta: Vegyétek, egyétek! Ez az én testem, mely ti érettetek megtöretik; ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.” 1Kor 11:23-24
A kulcsfogalom számunkra az az állítás, miszerint „az Úr Jézus azon az éjszakán, „melyen elárultaték,” és innentől kezdve átadom a szót Barth Ehrman professzornak, aki Iskarióti Júdás elveszett evangéliuma magyarul is olvasható könyvében a következőképpen magyarázza Pál szavait:
„Ez az utalás egész biztosan arra vonatkozik, hogy Iskarióti Júdás elárulta Jézust… Az eset mégsem ennyire világos. A gond a Pál által használt görög szóval van, amivel leírja, hogy Jézust „elárulták”… A szó gyakran előfordul az Újszövetségben, egyedül Pál több mint tizenöt alkalommal használja a leveleiben, abban a fejezetben is még egyszer, amit az imént idéztem. Amikor Pál azt mondja, hogy az információ, amit átad, ugyanaz, amit korábban már „közölt” a korinthosziakkal, ugyanazt a szót használja, mint amikor Jézus „elárulásáról” beszél. A görög szó a ’paradidomi’, és szó szerint azt jelenti, „átadni vagy odaadni valakit vagy valamit valaki másnak”.
Pál ezek szerint arra utal, hogy Iskarióti Júdás átadta Jézust az uralkodó hatóságoknak, hogy elítéljék? Valószínűleg nem, mivel minden más esetben, amikor Pál Jézusra vonatkozóan a paradidomi szót használja, azzal Isten tettére utal, aki az emberek üdvéért a halál kezére „adta” Jézust.”
A probléma az, hogy van egy másik, egymással összefüggő szó, ami azt jelenti, hogy „elárult”. Ez a prodidomi szó. Ha Pál Júdás árulására akart volna utalni, akkor minden bizonnyal ezt a szót használta volna. Ehelyett a paradidomi-t használja, olvasható Ehrman exegézise, ami alapján a következő fordítást javasolja:
„Mert én az Úrtól vettem, amit néktek előtökbe is adtam: hogy az Úr (Jézus) azon az éjszakán, melyen Isten által a halál kezére átadatott, vette a kenyeret, És hálákat adván, megtörte és ezt mondotta: Vegyétek, egyétek! Ez az én testem, mely ti érettetek megtöretik; ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.”
Ezt az elképzelést látszik megerősíteni a Róma 8:32 is, az ÚT hamarosan megjelenő SCRIB (angol) elnevezésű fordításából: “Ha Isten maga nem mentette meg a saját fiát a szenvedésből és a halálból, hanem inkább átadta neki (paredokan) mindnyájunkért, akkor hogyan nem adná nekünk a kegyelmét, hogy mindent megosszon a fiával?”
Ez persze nem Ehrman tudása, ő csak megpróbálta kiigazítani, és ő sem ért velem egyet, úgyhogy nincs ilyen, hogy Ehrman.