Amiről nem mondhatunk le: Isten haragja

Manapság igen nehéz Isten haragjáról beszélni. Sokan túlságosan intoleránsnak, nyugtalanítónak bélyegzik, és sajnos most már egyes, magukat keresztyénnek nevező közösségek is átveszik ezt a retorikát. Persze mindez arra vezethető vissza, hogy az ember magát tette meg bírónak, aki a Bibliában kinyilatkoztatott jelleme miatt már Istent is a saját ítélőszéke elé vonszolná. Csakhogy – ahogy egy korábbi írásban, úgy ebben is hangsúlyozni szeretnénk – Istennek a szeretetéről és a kegyelméről nem lehet, sőt teljes képtelenség a bűnnel szembeni haragjától hermetikusan elzárva beszélni. Ha valaki mégis erre tesz kísérletet, akkor olyan istenképet propagál, amely ellentmond a Szentírás kanonikus könyvei tanításának.

Elöljáróban érdemes felhívnunk a figyelmet egy „hermeneutikai” veszélyre. Isten haragjának a tagadása a teljes, ó- és újszövetségi Szentírás művi fragmentálódásához, önkényes belső kánon kialakításához vezet, amely pedig kicsorbult kegyességet eredményez. Ezen a vonalon könnyen el lehet jutni oda, hogy az Ószövetség Istenét gonosznak, túlságosan keménynek, ridegnek, haragvónak (hiszen nem lehet cáfolni, hogy haragszik és büntet), az Újszövetség Istenét pedig jóságosnak, kedvesnek, türelmesnek és szeretettelinek gondoljuk. Ez a típusú félresiklás az újszövetségi egyház megszületése óta jelen van (azért írjuk, hogy „újszövetségi”, mert egyház már az Ószövetségben is létezett), gondoljunk az eretnek Markion személyére, valamint a hozzá kötődő, több száz évig virulens heretikus vallási mozgalomra. Isten haragjának a tagadása tehát új típusú markionizmushoz is vezethet. Ezt elkerülendő – egyszersmind, hogy a következő fejtegetések biblikus voltáról meggyőződjünk – egyszerűen olvasni kell a Bibliát, éspedig a teljes Bibliát. Ha így teszünk, óhatatlanul fel fogjuk ismerni, hogy bizony mind az Ó-, mind az Újszövetségben mérhetetlenül kifejező és félelmetes leírások szerepelnek az isteni haragról. Hogy mást ne említsünk, Náhum próféta könyvének rögtön az elején szerepelnek a következő sorok: „Indulatos és bosszúálló Isten az Úr, bosszúálló az Úr és haragvó. Bosszút áll ellenfelein az Úr, és haragtartó ellenségeivel szemben.” (Náh 1,2)

E téma kapcsán a kiinduló probléma az, hogy egyesek kiforgatják az Isten haragjáról szóló biblikus tanítást. Hogy ez mennyire szándékos részükről, az kérdéses, ugyanakkor olyan, a Bibliát ismerő lelkészek esetében, akik évtizedek óta forgatják Isten írott igéjét, és minden bizonnyal ismerik annak tartalmát, inkább tudatos próbálkozásnak, mintsem „véletlen” és időszakos ballépésnek tekinthető. Nem szabad kisebbíteni vagy hárítani a felelősségüket, és nem ildomos úgy tálalni a témát, mintha különféle istenképek közül kényünk-kedvünk szerint „kiturizhatnánk” azt, amelyik szimpatikus (vagy kevésbé antipatikus) számunkra. Nem, kérem szépen, a teológia és a tanítás nem bálás ruhavásár, hanem – a szó etimológiája szerint is – Istenről való beszéd. Márpedig ha egyszer arra vetemedünk, hogy Istenről beszéljünk, akkor ezt úgy kell tennünk – azzal összhangban –, ahogy ő beszél magáról. Ne feledkezzünk meg arról, hogy mit jelent a herezis, azaz eretnekség kifejezés: ’válogatni’ (lásd Szalai Andrásnak, az Apológiai Kutatóközpont vezetőjének a kiváló és kimerítő írását e témában). Aki gyülekezeti vezetőként önkényesen megszűri, egyénileg kiválogatja és így tálalja hallgatóságának a Szentírás Isten haragjáról szóló tanítását, az olyan, mintha egy postás – akinek egyszerűen arra korlátozódik a feladatköre, hogy épségben kézbesítse a küldeményeket a megadott címre – útközben felnyitna egy levelet, önkényesen hozzáírna vagy kisatírozna belőle passzusokat, ollóval innen-onnan lecsippentene, és repülőt hajtogatna belőle. Ehhez az égvilágon semmi joga sincs, illetéktelen eljárás, kicsit profánabbul fogalmazva: bunkóság. Az igehirdetőnek sem az a dolga, hogy kiélje a „kreativitását” Isten szent igéjén, és azt egyéni szempontrendszere, beidegződései alapján a „maga képére és hasonlatosságára” (vagy a világ képére és hasonlatosságára) szabja, hanem az apostoli parancsok értelmében az, hogy sértetlenül megőrizze és továbbadja. Ha ezt sikerül kiviteleznie, teljesítette feladatát.

Megismerni Istent című művében így jellemzi ezt a helyzetet J. I. Packer (1926-2020) egykori nagy, kanadai (anglikán) evangéliumi teológus és lelkipásztor egy kicsit tágabb perspektívából: „Manapság az egész keresztény egyházban az a divat, hogy ehhez a témához hangtompítót használunk. Akik még egyáltalán hisznek Isten haragjában, azok keveset mondanak róla – talán azért, mert nem sokra becsülik. Olyan korban élünk, amely pironkodás nélkül vetette oda magát a kapzsiság, a gőg, a nemiség és az önfejűség isteneinek. Ennek a kornak az egyház tovább duruzsol Isten jóságáról, miközben szinte egy szót sem ejt Isten ítéletéről. Vajon az elmúlt év folyamán hányszor hallott az olvasó prédikációt – vagy ha lelkész, hányszor prédikált – Isten haragjáról? Vajon mikor fordult elő utoljára, hogy egy keresztény nyíltan beszélt róla a rádióban, a televízióban, vagy elmélkedett valamelyik országos napi- vagy hetilap meditációs rovatában? […] Tény, hogy a modern társadalomban nem szalonképes dolog Isten haragját emlegetni, s ezellen a keresztények sem berzenkednek túlságosan – inkább rávetették magukat az illedelmes hallgatásra.” (Harmat Kiadó – KIA, Budapest, 2019. 157. o.)

J. I. Packer

Packer mindezt 1973-ban írta, azóta a hallgatáson messze túlléptek a fentebb említett tanítók. Még ha az lenne a legnagyobb probléma, hogy óvatoskodva, tapintatosan, csak néha-néha próbálnák megpendíteni a témát! Nem, ma már ott tartunk, hogy egyes keresztyén vezetők, „tanítók” direkt letagadják, ha pedig szóba jön (mert valaki még szóba meri hozni), egzaltáltan reagálnak rá, és ami a legmeghökkentőbb, már-már evangéliumellenesnek bélyegzik. Itt az inga már messze átlendült a tapintatoskodás, a bizonytalankodás, az óvatoskodás és – nehéz kimondani, de igaz – a szimpla gyávaság oldaláról a tudatos, megkeményedett tagadás és a bibliátlan üzenetekkel való egyetértés oldalára. Profánabbul fogalmazva: „fullba nyomják a kretént”, és közben elhiszik, hogy tulajdonképpen különutasként ők az igazán bátrak, az igazán merészek, az igazán egyenesek, hiszen ki merik mondani azt, amit más nem. Az persze nem tűnik fel nekik, hogy csak azt mondják, amit a többség hallani akar.

E rövid bevezető után reagáljunk azokra az Isten haragjával kapcsolatos félreértésekre, amelyek a különféle röpiratokban és Facebook-kommentekben szerepelnek, mindezekkel konzekvensen szembeállítva a „régi”, „klasszikus”, biblikus reformátori teológia tételeit.

Nos, ezekben a bizonyos hozzászólásokban az első rendszeresen felmerülő toposz (volt olyan neves teológus is, aki ezt a nézetet támogatta), hogy az isteni haraggal kapcsolatos terminológia nem utal többre, csak egyfajta személytelen erőre, ok és okozat közötti „automatikus” kapcsolatra. (Közkedvelt „Leitmotiv” a magasfeszültségű vezeték képe.) Akik így gondolkodnak, az erkölcsi világegyetem elmaradhatatlan tartozékaként, kvázi karmaként tekintenek az isteni haragra. Ha a harag pusztán személytelen erő, akkor nyilvánvalóan nem tekinthetünk rá úgy, mint Isten lényének, sőt legbensőbb lényegének szerves részére, azaz Isten alapvető tulajdonságára. E retorika szerint Isten lényének része a szeretete, a jósága, az irgalma stb., de a harag valami tőle – a lényétől – idegen valóság.

Persze az ilyen elképzeléseknek megfelelő táptalajt biztosít, hogy – amint erre már utaltunk is előbb – ezek a bizonyos tanítók vagy félreértik az isteni haragról szóló bibliai tanítást, vagy szándékosan torzítják és helytelenül súlypontozva magyarázzák. Nem tudunk másra gondolni, csak arra, hogy az emberi, bűnnel terhelt „haragot” veszik mintának – a pusztító, destruktív dühöt, a fékevesztett, szeszélyes érzelemkitöréseket –, hogy aztán visszavetítsék Istenre. Teszik mindezt azon céltól vezérelve, hogy egy általuk előre legyártott hermeneutikai „betonfallal” feltartóztassák az isteni haragról szóló kismillió passzus ránk, bibliaolvasó keresztyénekre gyakorolt hatását. Ez ugyancsak súlyos dolog, mert heretikusként (tehát olyan tanítóként, aki önkényesen válogat a bibliai tanítások között) saját torz hermeneutikájukat, magyarul írásmagyarázati előfeltevéseiket indoktrinálják az őket hallgató egyszerű hívő emberek fejébe és szívébe. Persze senkit nem utasítanak arra, hogy ne olvassanak bizonyos szentírási passzusokat, illetve könyveket, de felpántoznak az olvasó fejére egy olyan többdioptriás „szemüveget”, amellyel eleve bebiztosítják, hogy ezek az emberek mindig „egy irányban” – a szerintük megfelelő irányban – olvassák és értelmezzék az adott szöveget. És ezzel mindjárt át is léptük a nekünk, protestánsoknak oly becses reformátori sola Scriptura tant, hiszen ők valamiféle spontán kinyilatkoztatásokban részesült karizmatikus tanítókként egyfajta tanítóhivatal szerepében tetszelegnek, amely az ordítóan egyértelmű igehelyekhez mindig mellékeli a maga kis értelmezési brosúráját.

Viszont ha nekünk a pur Biblia a mérvadó (és a legfőbb zsinórmérték), akkor láthatjuk, hogy az isteni harag igazságos szembefeszülés, pontosabban ellenreakció mindazzal szemben, ami bűnös, vétkes, azaz szentségtelen, tehát ellentétes Isten akaratával. Na most, ha tudjuk, hogy Isten alapvető tulajdonsága a szeretet, akkor nem állíthatom azt, hogy a Biblia által oly gazdagon és részletesen bemutatott – és kétségtelenül sok esetben rettegésre és félelemre okot adó – isteni harag ellentmond az ő szeretetének. Ha netán azt mondjuk, hogy nem, a szeretet fogalmába nem fér bele a harag, akkor érdemes azt is tekintetbe vennünk, hogy Isten igazságos is, és szenvedélyesen szereti az igazságot. Egyértelmű akarata, hogy az igazság érvényesüljön, azt ne ferdítsük el, ne csorbítsuk semmilyen módon. Ha ebből indulunk ki, hogyan is lenne megkerülhető, hogy az igazságos Isten dühét, haragját óhatatlanul kiváltja az igazságtalanság? Aki ilyet állít, az gonosz, rossz dologként tekint az igazságtalanság láttán érzett haragra? Soha nem tapasztalta még meg, mit jelent a jogos felháborodás? Vagy felháborodott ugyan néha, de az szerinte soha nem volt jogos reakció saját részéről? Tényleg így gondolják?

Packer ezt kérdezi: „…vajon jónak nevezhetnénk-e Istent, ha a gonosz éppúgy tetszésére válna, mint a jó?” A válasza: aligha (uo. 160. o.). Tulajdonképpen azok, akik tagadják a jogos isteni haragot – amelyet az Isten igazságának áthágása és minden igazságtalanság kivált –, lényegében az egyetemes, az emberi lelkiismeretbe írt igazságérzéket hazudtolják meg (hogy a bűn márpedig büntetést érdemel), és elvitatják a földi igazságszolgáltatás szükségességét. (Végül is miért kellett megbüntetni a náci háborús bűnösöket, teljesen felesleges volt, nem igaz?) Mindezt valószínűleg úgy teszik, hogy ők maguk „civilben” nagyon is élnek a földi igazságszolgáltatásból fakadó áldásokkal és előnyökkel, és elvárják, hogy az őket (és más ártatlanokat) megkárosító bűnelkövetők megkapják jogos jussukat. Szomorú, hogy eközben mindezt elvitatnák az isteni igazságszolgáltatástól – mondván, az túl kegyetlen –, így kompromittálva Istent.

De mi a legnagyobb probléma mindezzel? Leon Morris (1914-2006) egykori ausztrál Újszövetség-tudós szerint, ha tagadjuk Istennek az igazságtalansággal, bűnnel szembeni haragját, akkor a bűnbocsánat, a megbocsátás értelmét is kiüresítjük. Ez a legnagyobb probléma! Tulajdonképpen az isteni haragot negligáló tanítók legnagyobb bűne az, hogy a keresztyén élet kezdetének mind a megtapasztalása, mind a teológiai jelentősége szétmállik a kezükben.

Leon Morris

Képzeljük el a következő szituációt: valakinek tíz-húsz éven keresztül azt tanítják, hogy az újjászületésekor/megtérésekor megtapasztalt élménye arról szólt, hogy Isten Szentlelke megelevenítette őt, a kőszív helyett hússzívet kapott, megkapta a hit ajándékát, hogy fel tudja ismerni bűnös mivoltát, romlottságát, és elfogadja, hogy a názáreti Jézus az iránta érzett szeretetből elhordozta a mindenható Isten bűnei feletti szent haragját, kiszabadítva ezzel őt a bűn, a halál és a Sátán hatalmából. Ebből fakad megkönnyebbülése, fellélegzése, lelkiismeretének megnyugvása, öröme és boldogsága – abból, hogy tudja, immár békessége van Istennel, hiszen Isten igaznak tekinti, továbbá felvétetett Isten családjába, Isten gyermekévé lett Krisztusért, az örökkévaló Fiúért, és Isten az ő Atyjává lett. Eleve a megváltásnak ez a teológiai megközelítése motiválta és alakította a missziónkat is: ezért járunk mintegy Isten követeiként a világban – végezve a békéltetés szolgálatát –, hirdetve, hogy Isten minket megbékéltetett Krisztus által önmagával, ezért mindenki béküljön meg Istennel: „Mert azt, aki nem ismert bűnt, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk őbenne.” (2Kor 5,21)

Na most, mindezek után kiáll az egyik tanító, és homlokegyenest mást tanít, megpróbálva teológiailag durván és önkényesen átkeretezni a hívő keresztyén egykori megtapasztalásait. Vajon mit okoz ez? Hova vezethet, milyen következményekkel járhat mindez? Mi marad az egykori újjászületésből, megtérésből? Természetesen, ha valakit Isten Szentlelke új életre szült, akkor az kész tény, megtörtént esemény, nem lehet annulálni, de vajon mennyire nehezíti meg az eredményes és Isten elhívása szerinti keresztyén életet a valakinek a lelki élményeibe való utólagos, avatatlan, enyveskezű belekontárkodás? Vajon milyen visszafordíthatatlan károkat okozhatnak a pneumatikus megtapasztalások utólagos, agresszív átkeretezésére irányuló próbálkozások? A gyakorlatban mindez körülbelül így néz ki: „Hiába éltél át egykor megkönnyebbülést, hiába érezted, hogy Krisztus áldozata árán megbékültél Istennel, hiába szabadult fel a lelkiismereted, hiába éreztél hálát azért, mert Isten odaadta érted az ő Fiát, aki szeretetből elhordozta az Isten bűneid feletti haragját, hiába zokogtál a teljes megbocsátás öröméből fakadóan, mindezt rosszul gondoltad. Olyan miatt könnyebültél meg és éreztél örömet, ami miatt igazából nem is kellett volna. Hiszen neked »csak« azért kellett volna hálásnak lenned, mert Isten megszabadított a Sátán hatalmából, valójában azonban Istennel mindig is rendezett volt a kapcsolatod, újjászületésed/megtérésed előtt is az volt. Szóval ezt »benézted«.” Egyáltalán, tisztában vannak ezek a tanítók a felelősségükkel? Azzal, hogy mi játszódik le a rájuk bízottak szívében, lelkében ilyenkor? És az őket hallgató hívek ilyenkor rákérdeznek, hogy ha az, amit eddig hittek, ennyire rossz, káros, sőt végzetes, akkor miért tanították ezt nekik húsz-harminc éven keresztül? Eddig nem volt vele probléma? Vagy ha igen, mi lesz az e tanítás által okozott lelki problémákkal, az e tanítás által beléjük plántált káros lelki következményekkel?

Leon Morris szerint csak akkor érezhetjük át, mi a megbocsátás, ha tisztában vagyunk azzal, hogy olyan helyzetbe kerültünk a bűn miatt, amelyben megérdemeljük, hogy Isten a legsúlyosabb következményekkel sújtson minket, ugyanakkor mégis felülkeredik az isteni kegyelem. Úgy fogalmaz, hogy amikor logikus lenne, hogy Isten fellépjen a bűnös ellen, ő azonban mégis érte, az ő érdekében cselekszik, akkor – és csak akkor – beszélhetünk kegyelemről. Ott azonban nincs helye a kegyelemnek, ahol nincs utalás a bűn által kiérdemelt szörnyű következményekre (The Apostolic Preaching of the Cross). Vajon miért nem akarják ezt látni azok, akik makacsul tagadják ezt a magától értetődő, logikus igazságot? Hihetetlen, de mindezt önkényesen félretolva, „kézmosás nélkül” nyúlnak a teológiai „szikéjükhöz”, akik végre kívánják hajtani szerencsétlen híveiken ezt a durva, utólagos teológiai átkeretező műtétet, kimetszve a lelkiismeretükbe, intellektusukba, érzékeikbe beleplántált bibliai igazságot, amelyhez ráadásul ezer szálon kötődnek a hajdani spirituális megtapasztalásaik is.

De menjünk tovább! Ne feledjük el azt sem, hogy az isteni harag jelenleg is, folyamatosan kinyilatkoztatásra kerül. A Róm 1,18-ban azt olvassuk, hogy „Isten ugyanis kinyilatkoztatja a maga haragját a mennyből az igazság útját álló gonosz emberek minden hitetlensége és gonoszsága ellen”. Miben nyilatkozik meg pontosan Isten haragja? Megmutatja számunkra a Róm 1,24–23. Érdemes lenne mindenkinek elolvasni! Röviden összefoglalva ennek a résznek az üzenetét a következőt látjuk: Isten haragja jelenleg azáltal jut kifejezésre, hogy hagyja, hogy az emberiség a saját, maga által választott útját járja, és szembesüljön ennek következményeivel. És persze arról se feledkezzünk meg, hogy az isteni harag a jövőben is meg fog nyilatkozni (Róm 5,9; Ef 5,6; Kol 3,6; 2Thessz 1,10; Jel 14,9–12) – már ha nem kezdik el tagadni az utolsó ítéletet is. Ez a most is, jelenleg is kifejezésre jutó isteni harag nem valamiféle válogatás nélküli, féktelen, irracionális düh, hanem a szent és irgalmas Isten haragja, amelyet az emberiség istentelensége és igazságtalansága vált ki.

De hogy emeljük a tétet, nemcsak egyszerűen az isteni haragról kell beszélnünk a bibliai tanítás kapcsán, hanem annak konkrétan azon aspektusáról is, amelyet „megtorló isteni igazságnak” vagy „igazságszolgáltatásnak” nevezünk. Bármilyen rosszul hangzik is elsőre, rettentően fontos a „megtorlás” fogalma. Amikor a Szentírásban Isten bosszújáról, bosszúállásáról olvasunk, nem kicsinyes bosszút, hanem igazságos megtorlást kell érteni alatta. Ezt Isten – az ő Szentírásban kinyilatkoztatott természete – követeli meg. Isten mindenkinek azt adja, ami neki jár. Most persze közbevethetné valaki: „És a kegyelem és az isteni irgalom? Nem épp azt jelenti, hogy nem érdemeink szerint bánik velünk?” A válasz az, hogy egyrészt ezt jelenti, másrészt viszont nem, ugyanis a mi esetünkben sem arról van szó, hogy Isten rácáfol önmaga természetére, és szembemegy önnön igazságával, hanem arról, hogy valaki a helyünkre állt, és elhordozza annak ódiumát, amit mi érdemelnénk, nekünk pedig Isten másnak – Jézus Krisztusnak – az érdemeit tulajdonítja. A megtorló igazságszolgáltatás az igazságos büntetés szinonimája. Ez nem valami olyasmi, amit Isten gyakorolhat, de el is tekinthet tőle, tetszése szerint, nem olyan, mint az irgalom, a szeretet és a kegyelem. Megtorló igazságsága – a bűnök büntetése – egyszerűen az adósságról szól. Isten nem tud ettől eltekinteni, mégpedig azért nem, mert ő Isten. A bűn büntetést érdemel – ezt fejezi ki az Isten tökéletesen igazságos természetét tükröző isteni Törvény (a Tízparancsolat és az egyes parancsolatokhoz – „igékhez” – fűzött kiegészítő parancsolatok). A Jézus Krisztusban kapott megváltás nem arról szól, hogy Isten eltekintett azoktól a szankcióktól, jogos büntetésektől, amelyeket törvénye megkövetelt – nem, hiszen Jézus Krisztus azért jött, hogy betöltse a törvényt. A megváltás nem az igazságosság kritériumainak az ideiglenes feloldását jelenti, hanem azt, hogy ezek a kritériumok egyszer és mindenkorra be lettek töltve, ki lettek elégítve. A keresztyénség és a bűnbocsánat természetének végzetes félreértése azt állítani, hogy a hívők azért vannak különleges helyzetben, mert az ő vétkeik nem kerültek ellentételezésre, azokért nem bűnhődött senki. Nem, bűnösségünk és bűneink teljes mértékben a helyettesünkre, a názáreti Jézusra szálltak, aki helyettünk bűnhődött értük, azaz helyettünk tette ki magát Isten megtorló igazságszolgáltatásának. Ennek kiváló illusztrációja a Zsolt 103,10: „Nem vétkeink szerint bánik velünk, nem bűneink szerint fizet nekünk.” Nem azért, mert Isten „nem tud” a vétkeinkről és azok következményeiről. Nem azért, mert ő egyszerűen figyelmen kívül hagyja saját természetét, igazságra és igazságosságra való igényét, mintha egyszerűen „átléphetne” azon (lásd Róm 3,21–26). Sajnos ki kell mondanunk: aki ezt nem érti, az nem érti a keresztyénség lényegét és azt sem, hogy miért indult útjára a reformáció a 16. században. Isten megtorló igazságossága Krisztus személyét érintette, aki – igen – büntetésünk teljes mértékét elszenvedte, amelyet Isten igazságossága megkövetelt. Ezért jelenthetik ki a Krisztusban hívő keresztyének bátran, hogy Isten nem a bűneik szerint bánik velük, mert Krisztussal a bűneik szerint bánt! Ez az örömhír, maga az evangélium, hogy Isten haragja Krisztusban elégételt nyert. Igaz beszéd ez, „és teljes elfogadásra méltó, hogy Krisztus Jézus azért jött el a világba, hogy a bűnösöket üdvözítse…” (1Tim 1,15). Krisztus miatt Isten „joggal” tekintheti, nevezheti igaznak a természet szerint bűnösöket (Róm 3,26). Isten megtette azt, amit mi nem tudunk megtenni, és nem is érdemlünk meg.

Nos, a bibliai-elvi megalapozáson túl az isteni haragról szóló tanításnak komoly gyakorlati-hitéleti konzekvenciái is lehetnek. Mindezeket szépen összefoglalja egyik igehirdetésében John Piper evangéliumi igehirdető. Melyek ezek?

John Piper

Először is az, hogy őszinte és pontos diagnózist kapunk. Melyik „beteg” ne vágyna erre? A felületes diagnózisok csak hamis gyógymódokhoz vezethetnek, sarlatánsághoz, hályogkovácsoláshoz. Ha megfelelő, hatékony és célzott gyógymódot szeretnénk, akkor előtte tanulmányoznunk kell a betegséget és annak kiváltó okát. Ezért kell tehát beszélnünk az isteni haragról és a bűnről.

Másrészt az isteni harag és a bűn jobb megértése bölcsebbé tesz – mind saját természetünkkel, mind általánosan az emberi természettel kapcsolatban. Nyilvánvaló, hogy ha bölcsebbek leszünk az emberi lélek természetét illetően, akkor sikeresebben fogjuk felvenni a küzdelmet a saját bűneinkkel szemben is, és másokat is jobban tudunk majd támogatni a saját bűneikkel szemben folytatott harcukban. Ha valaki – mondja Piper – menekül a bűnös emberi természet tanulmányozása elől, ha azt mondja, hogy nem szeret a bűnre és az isteni haragra gondolni, akkor igazából önmaga elől menekül, így nem lesz része az előbb említett bölcsességben sem, és a bibliai szeretet fogalmát sem fogja megérteni.

Másodszor – szorosan az előző ponthoz kapcsolódóan – segít az evangélium mind jobb és jobb megértésében, illetve megőrzésében. Az isteni harag nagyságának, az Isten igazságának, a bűn teljes valónkat behálózó természetének ismerete nélkül nem érthetjük meg az evangéliumot a maga mélységében sem – így erőt sem fogunk meríteni belőle, és vágy sem lesz bennünk arra, hogy megosszuk másokkal. Pál apostol Rómabeliekhez írt levelének első fejezete épp ezt a célt szolgálja: hogy miután bebizonyította, hogy Isten mindenkit bűn alá rekesztett, Krisztushoz vezessen bennünket. Mindaz, amit a bűnről és az isteni haragról mond, az evangélium alátámasztására szolgál. A bűnnel kapcsolatos bibliai igazság képezi az alapját annak, hogy fel tudjon ragyogni számunkra az evangélium mindent meghaladó értéke. Miért vagyunk ráutalva az evangéliumra? Azért, mert „Isten […] kinyilatkoztatja a maga haragját a mennyből az igazság útját álló gonosz emberek minden hitetlensége és gonoszsága ellen” (Róm 1,18). Miért becsülnénk meg a hírt, hogy felmentettek, ha nem tudjuk, hogy mit érdemeltünk volna, milyen büntetésre számíthattunk volna, és mitől szabadultunk meg? Summa summarum: Isten mennyből való haragját a mi igazságtalanságunk miatt árasztja ránk. Van remény? Igen, az evangélium, amely „Isten hatalma […] minden hívőnek üdvösségére”.

Tegyük fel végül a kérdést, hiszen ez is fel szokott merülni: kell-e, célszerű-e félni Isten haragjától? Igen, hiszen azt olvassuk, hogy „mindenki vétkezett, és nélkülözi Isten dicsőségét” (Róm 3,23). Bizony, Isten haragjától jobb tartani, hiszen neki semmi sem lehetetlen: „…mindenkivel úgy bánsz, ahogyan élete és tetteinek a gyümölcse szerint megérdemli.” (Jer 32,17.19). Aki nincs beoltva Krisztusba – aki nem hisz benne, akinek nem ő a Megváltója és életének az Ura –, az igenis jobban teszi, ha tart Isten haragjától, hiszen maga Krisztus ígér az ilyeneknek örök büntetést (Mt 25,46). Pál apostol így fogalmaz: „…amikor az Úr Jézus megjelenik a mennyből hatalmának angyalaival, tűz lángjában, bosszút áll azokon, akik nem ismerik Istent, és nem engedelmeskednek a mi Urunk Jézus Krisztus evangéliumának. Ezek majd örök pusztulással bűnhődnek az Úrtól és az ő dicső hatalmától…” (2Thessz 1,7–9) Akármennyire ágálnak is egyesek ezellen, akármilyen traumatizálónak bélyegzik is, sokkal tisztességesebb az evangéliumi csomagot – a názáreti Jézus és az ő apostolainak tanításával együtt – mindenestül elvetni, mintsem átértelmezni vagy önkényesen szemezgetni belőle.