Szükségünk van-e a „régi”, bűnközpontú teológiára? Igen, ha kegyelemközpontú teológiát szeretnénk!
Mindannyian ismerjük (mármint evangéliumi hívőként) a Lukács evangéliumának 7. fejezetében szereplő történetet: Jézust vendégül hívja egy farizeus – név szerin Simon – a házába. Egyszer csak megjelenik egy „bűnös nő” (nyilvánvalóan egy, a vallásos közfelfogás szerint „bűnös” szakmát űző nőről van szó), aki – tulajdonképpen a maga sajátos, egyéni módján pótolva a Jézusnak kijáró, de meg nem kapott vendégszeretetet – különösen tiszteletteljes és bensőségesen szeretetteljes gesztust gyakorolva, „lábainál sírva, könnyeivel kezdé öntözni az ő lábait, és fejének hajával törlé meg, és csókolgatá az ő lábait, és megkené drága kenettel” (Lk 7,38; Károli-ford.). Jézus szavak nélkül is pontosan tudja, mi játszódik le a nő hálatelt szívében, és mi játszódik le a farizeus Simon önigazult lelkében.
Ekkor Jézus elmond Simonnak egy példázatot. Azért mondja el, mert így a napnál is világosabbá válik, hogy mi a történtek jelentősége. Van két adós, aki különböző pénzösszeggel tartozik hitelezőjének: az egyik ötszáz pénzzel, a másik ötvennel – konkrétan dénárt említ Jézus. A dénár római ezüstpénz volt, amely egy közönséges munkás egynapi bérének felelt meg. Az egyiknek tehát ötszáz napra lett volna szüksége ahhoz, hogy visszafizesse adósságát, a másiknak pedig ötvenre. Jézus azt akarja ezzel kifejezni, hogy – legalábbis kívülről nézve, Simon értékítélete szerint – a nő tízszer annyira bűnös, mint Simon, de Isten előtt, státusz szerint mindketten egyformán bűnösek. Persze Simon minden bizonnyal nem folytatott annyira bűnös életmódot, mint a nő, de sok olyan embert képvisel, akiknek a többsége hozzá hasonlóan önigazult: azt hiszi, hogy Isten azért fogadja el őt, mert ő jó, illetve jobb, mint a többi ember. Az ilyen lehet, hogy nem gondolja, hogy tökéletes vagy nagyon jó, de azt igenis gondolja, hogy – nagyjából-egészében, osztva-szorozva, végül is – jó. És ebből fakadóan Isten azért fogadja el őt, mert ő nem olyan rossz, mint mások.
Persze most valaki hivatkozhatna arra, hogy a példázatban sem egyenlő összeggel tartozik a két szereplő. Nos, jogos-e akkor kijelenteni, hogy az egyik bűnösebb, mint a másik? A példázat szerint nem az a lényeg – nem is ezért mondja el Jézus –, hogy ki követett el effektíve több bűnt, hanem az, hogy státusz szerint mindketten ugyanúgy bűnösek Isten előtt. Ez világosan kiderül abból, ahogyan Jézus folytatja a történetet: mindkettőjük adósságát elengedi a hitelező, azaz egyik sem tudott fizetni, tehát mindkettőjükre rá lehetett volna küldeni a behajtót; és igen, ilyen értelemben mindketten egyaránt bűnösök, mert mindketten egyformán adósok, mert fizetésképtelenek. Nyilvánvaló, hogy amelyik többel tartozik, az – szembesülve azzal, hogy elengedték minden adósságát – jobban meg fog könnyebbülni (természetesen itt arról van szó, hogy az, aki átérzi, tudja, tisztában van vele, hogy ő bizony nagyon, de nagyon sokkal tartozik, az nagyobbra is értékeli majd az adóssága elengedését). Fel is teszi Jézus a kérdést: „E kettő közül azért, mondd meg, melyik szereti őt jobban?” (Lk 7,42; Károli ford.) Simon nem tud mit tenni, a logika szabályai szerint csak is így válaszolhat: „Azt gondolom, hogy az, akinek többet engedett el.” (43. vers; Károli ford.) Jézus így nyugtázza válaszát:„Igazán [értsd: helyesen] ítéltél.” (Uo.) Ami most számunkra különösen hangsúlyos, az Jézus szavai, amelyekkel ez az egész jelenetsor végződik. Kijelenti: „Néki sok bűne bocsáttatott meg; mert igen szeretett; akinek pedig kevés bocsáttatik meg, kevésbé szeret.” (47. vers; Károli ford.)
Félre ne értsük, a szeretet nem oka a megbocsátásnak, mondván, ha majd mi is nagyon szeretjük Istent, akkor majd ő is nagyobb megbocsátásban részesít bennünket. A 47. vers (annak magyar fordítása) azt sugallja, hogy a szeretet volt az oka annak, hogy az asszony bocsánatot nyert. A római katolikus egyház valójában arra az érvelésre használja ezt a szöveget, hogy a megigazulás nem egyedül hit által történik, hanem a hittel párosuló szeretet által. Itt nyilvánvalóan nem erről van szó. Evangéliumi harmónia című művében Kálvin János a következőket mondja: „Krisztus ugyanis nem azzal bizonyítja az asszony megigazulását, hogy eleget tett Istennek, hanem azzal, hogy megbocsáttattak a bűnei; másképpen nem találna a hasonlat, hiszen Krisztus világosan kifejezi, hogy a hitelező ingyen engedte el az adósok tartozásait, miután nem voltak képesek megfizetni. Ezért csodálkozom, hogy a legtöbb magyarázó összevissza beszél itt, mintha az asszony könnyeivel, olajával és lábcsókjával érdemelte volna ki a bocsánatot. […] …sorrendben a jótétemény elfogadása az első, és nem a köszönet, és itt az ingyen elengedés az oka a kölcsönös szeretetnek.” Ne cseréljük fel tehát az okot az okozattal, a jótéteményt a köszönettel! Az itt szereplő görög igealakok is egyértelművé teszik ezt a fordítást. Az egyszerű fordítású Biblia helyesen, a szerző, Lukács intenciója szerint adja vissza a görög szöveget: „Ennek az asszonynak a bűneit – bármilyen sok is volt – megbocsátották. Ezt abból láthatod, hogy mennyire szeret engem! Akinek csak kevés bűnét bocsátották meg, az kevésbé szeret.” Rövidre zárva e bibliai passzus értelmezését, ez a jézusi mondat a következőről szól: aki érzi, tudja, tisztában van vele, hogy mennyire bűnös, hogy Isten előtti helyzete menthetetlen, hogy soha semmivel, semmilyen körülmények között nem tudná visszafizetni a tartozását – tehát nem tudna eleget tenni a bűneiért –, az képes igazán értékelni az ingyenes isteni kegyelmet és megbocsátást. De miért fontos ez számunkra?
Különös egybeesésnek lehettünk pár napja tanúi. Szinte egyszerre publikált cikket Szabados Ádám evangéliumi teológus és Sitku Tibor, a Pünkösdi Teológiai Főiskola tanára. Ezekben a kiváló írásokban lényegében mindketten azt a szomorú jelenséget írják le és elemzik, hogy megjelent és gőzerővel terjed a világban egy új trend, és ezt egyes, korábban evangéliuminak mondott közösségek vezetői is meglovagolják. Szabados Ádám arról beszél, hogy tulajdonképpen „brand” lett a kegyelem: bizonyos közösségek versenyt futnak egymással a „kegyelem” márkajelzésért, egymás sarkát taposva próbálják kisajátítani maguknak. Ami igazán sajnálatos – és mérhetetlenül bosszantó –, hogy miközben ezt teszik, valójában kufárkodnak az isteni kegyelemmel, csak ezt furcsa módon nem úgy teszik, mint az anno Luther szent dühét kiváltó, búcsúcédulákat áruló domonkos szerzetes, Johannes Tetzel, hanem úgy, hogy egyértelműen marketingcéloktól vezérelve vaskos eretnekségekkel kevert kegyelemtant hirdetnek, amelyben a kegyelem ugyan hangsúlyos, csak épp „olcsó”. Ennek a „más evangéliumnak” az a lényege, hogy az üdvösséghez elég csak az ember részéről jövő megtérés (mondván, a kegyelem, a bűnbocsánat Istennek sem került semmibe, hiszen ő Krisztus bűnhordozó, engesztelő áldozata nélkül is megbocsát, Krisztus nem Isten igazságosságát elégítette ki a kereszten, nem a mi bűneinket és azok büntetését hordozta). Ez tehát egy újfajta pelagianizmus, azaz a cselekedetek általi üdvösségről szóló tanítás – újszerű köntösben. Jelen írás szerzője ugyan nem marketingszakember, de azzal tisztában van, hogy a marketing – nagyon leegyszerűsítve – nem másról szól, mint hogy 1. jöjj rá, mit akarnak az emberek, és 2. azt a dolgot nyújtsd nekik. Írásában Sitku Tibor meg is nevezi ezt, amikor egyfajta világtrendről beszél, amelyet így jellemez: „…vajpuha világhoz vajpuha Krisztus illik, akinek vajpuha Atyja kell legyen.” Példának okáért Görbicz Tamás és társai (a Budapesti Autonóm Gyülekezet vezetői) tökéletesen kipuhatolták, hogy milyen felületes igényei vannak az e világtrendhez igazodó emberek többségének, és annak rendje és módja szerint úgy hajlítják az apostoli tanítást, hogy ezekhez a lehető legjobban igazodjanak: nem neked kell Istenben hinned, hanem ő hisz tebenned, jó vagy, nincs semmi baj, a bűnöket kivette az Isten a képből, ne is beszéljünk róluk, stb. Az eredmény egy olyan Isten, aki inkább hasonlít a mindig vidám, jókedvű és bohókás Coca-Cola-Mikuláshoz, mint az ószövetségi és újszövetségi Szentírás által elénk tárt, egyszerre szent és igaz, irgalmas és kegyelmes Szentháromság Istenhez.
Nos, ebbe a brandbe, illetve trendbe illeszkedik az a lózung is, hogy mivel a „régi evangélium” vagy „régi teológia” (értsd: mindaz, amit az apostolok, az apostoli és egyházatyák, a reformátorok és minden idők evangéliumi keresztyénei teljes meggyőződéssel képviseltek) bűnközpontú volt, ezért kiégett evangéliumi hívők tucatjait, százait, sőt ezreit termelte ki, szorongáshoz és indokolatlan bűntudathoz vezetett, és „istenképét” az intézményes egyház a hívők megfélemlítésére és lelkiismeretének bilincsbe zárására használt fel. Bezzeg most – szól a fáma – kinyilatkoztatott egy új, pontosabban az igazi, a hamisítatlan evangélium, a „Boldog Isten Evangéliuma”, amelyet muszáj elfogadnia a hívő népeknek ahhoz, hogy „kigyógyuljanak” a bűnnel kapcsolatos téveszméikből, például abból, hogy a bűnbocsánathoz szükség volt arra, hogy Jézus a kereszten elhordozza a bűneinket és azok büntetését. Ebből természetesen az következik – ahogy az új „megvilágosodottak” nyíltan hirdetik is –, hogy felesleges mind az igehirdetésekben, mind a személyes életünkben állandóan felhánytorgatni a bűnöket, a vétségeket és egyáltalán: önnön bűnösségünket, mert óhatatlanul csak megkeseredettséghez és kiégéshez vezet.
Ez a retorika úgy, ahogy van, hamis, bibliaellenes, ezenfelül a reformátorok biblikus tanításával és a reformátori hitvallások tartalmával is szembemegy. Nem azért, mintha ne lenne igaz, hogy a bűnöket lehetséges rosszul is hangsúlyozni. Tévút az isteni kegyelem és irgalom említése nélkül csak és kizárólag a bűnöket és bűnösségünket ecsetelni – ilyen létezik. De ezek a más evangéliumot hirdető egyének és csoportok nem erre gondolnak, tehát nem arra, hogy az igehirdetésekben felborulhat a bűn és a kegyelem közötti érzékeny egyensúly, és hogy fokozottan oda kell figyelni az evangélium hirdetésekor, hogy még véletlenül se lengjen ki az inga a bűnök irányába. Nem, ők arra gondolnak, hogy a bűnről – mivel állításuk szerint az egyszer és mindenkorra ki lett véve a képből – egyáltalán nem kell többé beszélni. Sem az ember bűnös mivoltáról (eredendő bűn), sem az abból fakadó, illetve arra visszavezethető konkrét bűnökről. Természetesen isteni haragról, ítéletről és pokolról sem szabad beszélni, mert mindezek ugyancsak a bűnközpontú teológia avas, ütött-kopott, poros csontvázai, amelyeket egy életre el kell zárni és le kell lakatolni a keresztyénség szertáraiba. De ami a legmegdöbbentőbb: hogy a fent említett, „más evangéliumot” hirdető személyek szerint magának Krisztusnak a helyettes bűnhődése is a bűnközpontú teológia szerves része, amellyel ugyancsak le kell számolni ahhoz, hogy a hívek végre szellemi-lelki értelemben fellélegezhessenek. Így válnak e közösségek igehirdetései szimpla motivációs beszéddé, egotupírozássá, Oravecz Nóra-féle kávéházi bölcsességek ismételgetésévé, kabaréestté és show-műsorrá, melynek lényege, hogy Isten az előadó kezében puszta eszköz, amely egyedül azt a célt szolgálja, hogy a publikum komfortosan érezze magát, és boldog legyen („be happy”).
Nos, mi ezzel a retorikával a probléma? Az, hogy ezzel az eljárással hosszú távon épp az ellenkezőjét érik el, mint ami elvileg a kitűzött céljuk lenne. Mi lehet erre a jogos reakció? Mielőtt ezt megnéznénk, egy pillanatra meg kell állnunk, ugyanis Baji Péternek, a Golgota Keresztény Gyülekezet lelkészének, gyülekezetplántálójának kiváló az e jelenséggel kapcsolatos diagnózisa. Egy Facebook-kommentben (a Görbicz Tamás-féle tévtanításokhoz kapcsolódóan) a következőt írta: „…ez a tülekedő versengés (amiről fentebb beszéltünk) általában olyan szabadegyházi, karizmatikus berkekben van, ahol nem vonzó olvasni egyháztörténelmet, megismerni a régi evangéliumi óriásokat. Inkább gyökértelenül azt gondolni, hogy az apostolok kora után elromlott az egyház, és most végre mi helyreállítjuk. Sokat gondolkozom azon, hogyan tudnánk segíteni, enyhíteni ezen az éretlen versengésen.”
Jelen írás szerzője szerint Péter e rövid kommentjében már meg is adta az adekvát választ a kérdésére: a szabadegyházi, karizmatikus jellegű közösségeknek szépen el kell kezdeniük az elmúlt ötven évet megelezően élt szerzőktől származó – ha lehet, leginkább a reformátoroktól (Zwinglitől, Luthertől, Melanchthontól, Kálvintól, Bullingertől stb.) és a történelmi, nagy evangéliumi ébredések vezető alakjaitól (Edwardstól, Wesley-től, Whitefieldtől, Moodytól, Spurgeontől, Lloyd-Jonestól, Stott-tól stb.) – irodalmakat is árusítani az iratterjesztésükben (már ha van nekik ilyen). Vagy arra kell kapacitálni tagjaikat, hogy szerezzenek be egyénileg ilyen irodalmakat. Rá kell nevelni a híveket arra, hogy egészséges, tiszta, „bevizsgált” teológiai irodalmat is olvassanak, akkor is, ha egyesek szerint ez az adott pásztor-gyülekezetvezető tanítói szupremáciáját veszélyezteti majd, mondván, innentől kezdve a hívek nemcsak közvetlenül a „felkent vezetőktől” kaphatnak majd „kinyilatkoztatást”, hanem egyénileg, „kézi vezérlésre kapcsolva” is fejlődhetnek hitükben.
Mi most – hogy ne mondjunk magunknak ellent – ezen instrukció szerint fogunk eljárni. Nézzük meg először is, hogy miért muszáj, égetően szükséges keresztyénként a bűnös mivoltunkról és a bűneinkről beszélni. Kihez máshoz fordulhatnánk először is, mint a jó öreg Luther doktorhoz és a személyéhez kapcsolható Heidelbergi disputációhoz? Egy-két szóban mondjunk valamit a történelmi kontextusról is. A Heidelbergi disputációt 1518. április 26-án tartották az ágostonosok heidelbergi kolostorának előadótermében. Luther erre az akadémiai vitára huszonnyolc teológiai és tizenkét filozófiai, tehát összesen negyven tételt írt. Téziseinek védelmében Luther az ember teljes romlottságának és az emberi akarat rabságának tanítását védelmezte. Tantételeit a Magyarországi Luther Szövetség 1999-ben kiadta, így most tudunk belőlük idézni. Luther ezt mondja az általunk vizsgált témához kapcsolódóan:
„… azért fedi fel a bűnt a törvény, hogy miután felismertük a bűnt, keressük a kegyelmet, és építsünk rá (1Pt 5,5; Mt 23,12). Ilyen módon a megalázottaknak ad kegyelmet, és aki megaláztatik, az magasztaltatik fel. A törvény megaláz, a kegyelem felmagasztal. A törvény rettegést és haragot, a kegyelem reménységet és irgalmat munkál. A törvény által ugyanis a bűnnek az ismerete (Róm 3,20), a bűnnek ismerete által pedig megalázottság, a megalázottság által végül kegyelem adatik. Így Istennek idegen munkája elindítja végül az ő saját munkáját: azért tesz bűnössé, hogy igazzá tegyen. Nem azért szólunk így, hogy kétségbeesésre adjunk okot, hanem hogy megalázkodásra, és hogy felébresszük a buzgóságot a Krisztus kegyelmének a keresésére. Ez nyilvánvaló az elmondottakból, mert az evangélium szerint a kicsinyeknek és az alázatosaknak adatik a mennyek országa (Mk 10,14), és Krisztus őket szereti. De nem képesek alázatosakká lenni azok, akik nem ismerték fel, hogy ők méltók az ítéletre, és rút bűnösök. A bűn azonban csak a törvény által ismerhető föl. Nyilvánvaló, hogy nem a csüggedés, hanem a reménykedés szólal meg az igehirdetésben, amikor arról prédikálunk, hogy bűnösök vagyunk. Ez a bűnre mutató prédikáció vagy helyesebben: a bűn felismerése, és az ilyen prédikációból fakadó hit előkészít a kegyelem befogadására. Mert a kegyelem reménye akkor támad fel, amikor a bűn felismerése megszületett. A beteg akkor kezdi keresni az orvosságot, amikor felismerte betegsége súlyosságát. Így tehát nem az elcsüggedésre vagy a halálra szolgáltatunk okot, amikor megmondjuk a betegnek, hogy veszélyes a betegsége, hanem inkább ösztönözzük ezzel arra, hogy keresse az orvosságot gyógyulása érdekében. Így annak kimondásával, hogy semmik vagyunk, és mindig csak vétkezünk, amikor azt tesszük, ami tőlünk telik, nem az a célunk, hogy reményvesztettekké tegyük az embereket – ha csak nem ostobák ennek megértésére –, hanem hogy a mi Urunk Jézus Krisztus kegyelmének elfogadására buzdítsuk őket.
Bizonyára az embernek teljesen el kell vetnie az önmagára építő reménységét, hogy alkalmassá legyen a Krisztus kegyelmének az elfogadására.” (27–27.o.)
Luther megértette azt, amit az úgynevezett „bűnközpontú teológia” ellen ágáló, a teológia alapszövetét szétszakítani próbáló tanítók nem: hogy itt a fény és az árnyék (az isteni kegyelem és a bűn valósága) a legszorosabban összetartozik, mégpedig azért, mert – tetszik, nem tetszik – a bűn a jelenlegi életvalóságunk szerves része, hiszen természet szerint bűnösök vagyunk még mindig, még nem dicsőült meg a testünk, továbbra is – halálunkig – küzdünk a test, a világ és a Sátán ellen. János azt mondja: „Ha azt mondjuk, hogy nincsen bűnünk, önmagunkat csaljuk meg, és nincs meg bennünk az igazság. Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz ő: megbocsátja bűneinket, és megtisztít minket minden gonoszságtól. Ha azt mondjuk, hogy nem vagyunk bűnösök, hazuggá tesszük őt, és nincs meg bennünk az ő igéje.” (1Jn 1,8–10) Azaz – visszatérve a Lk 7-ben található történetre és Jézusnak a farizeus Simonhoz intézett szavaira – azok szeretnek a legjobban, akik a leginkább tudatában vannak bűnös mivoltuknak, és emiatt valóban átélik az isteni kegyelmet, a legteljesebb mértékben tudatában vannak az elnyert isteni bűnbocsánatnak, és ezt a tényt nagyon nagyra értékelik.
Azok tehát, akik a bűnközpontú teológiát szapulják és kárhoztatják, lényegében egy bűn nélküli teológiát proponálnak, és ezzel együtt – mivel az önnön bűnösségünkre való ráébredés és a kegyelem megtapasztalása a legnagyobb mértékben összefügg – sajnos egy kegyelem nélküli üzenetet is. A bűnközpontú teológia ellen acsarkodó „tanítók” által hirdetett „kegyelem” ezért ingatag, lóg a levegőben, igazából nem más, mint önigazolás, olcsó dicséret, puszta délibáb. Mintha vízre markolnánk rá. Aki tehát a bűn valóságát tagadja, az a kegyelmet is kitakarja.
Emlékszünk talán John Newtonnak, a Csodálatos kegyelem (más fordításban: Az Úr irgalma végtelen) című klasszikus evangéliumi himnusz szerzőjének a történetére. Newton édesanyja meghalt, mielőtt fia betöltötte volna hétéves korát. Amikor édesapja újraházasodott, ő pár évnyi, az otthonától távol töltött tanulóév után otthagyta az iskolát, és tizenegy évesen csatlakozott apja hajójának legénységéhez, hogy tengerészként élje életét. Korai évei a lázadás és a züllöttség folyamatos körforgásában teltek. Miután több hajón is szolgált, és egy ideig a nyugat-afrikai partok szigetein dolgozott – rabszolgákat gyűjtve, hogy eladja őket az odalátogató kereskedőknek –, Newton végül kapott egy saját hajót, amelynek kapitánya lett. Tevékenysége abból állt, hogy fekete-afrikai rabszolgákra vadászott, majd begyűjtötte és leszállította őket a nyugat-indiai és amerikai ültetvényekre robotolni. 1748. március 10-én hatalmas viharba került hajójával – majdnem odaveszett legénységével, végül azonban megmenekültek. Angliába hazatérve olvasni kezdete Kempis Tamás Imitatio Christi című művét. A könyv üzenete és a tengeren átélt halálközeli élmény révén a Szentlélek elvetette Newton későbbi Krisztushoz térésének magvait. Anglikán lelkész lett, és elkötelezett abolicionista. Soha nem szűnt meg rácsodálkozni Isten irgalmára és kegyelmére, amely oly drámaian átformálta életét – ez volt prédikációinak és írásainak is a meghatározó, központi témája. Halála előtt egy alkalommal ezt mondta: „Az emlékezetem már szinte teljesen megkopott, de két dologra emlékszem: hogy nagy bűnös vagyok, és hogy Krisztus a Megváltóm.” Érdemes elgondolkoznunk azon, hogy ha Newton idejében is ilyen rossz sajtója lett volna a régi típusú, jó öreg „bűnközpontú teológiának”, ez az ember soha nem írhatta volna le a következő sorokat: „Az Úr irgalma végtelen, / Ezt folyton érzem én; / Habár nincs semmi érdemem, / Ő mégis hord kezén”, ahogy ezt sem: „Sok itt a bűn és küzdelem, / Az orkán zúgva dúl, / De minden vészben, tengeren / Megtart, megvéd az Úr.”
Nos, amit Newton megértett – illetve megtapasztalt és személyesen is átélt –, azon alapult a korábban már említett ébredési mozgalmak felhajtóereje is. Gondoljunk az első, a második és a harmadik nagy ébredésre. Érdekes módon az ezekben részt vevő – illetve az Isten által az ő Szentlelkével elindított – kiemelkedő prédikátorok, igehirdetők (Jonathan Edwards, John Wesley, George Whitefield, később Dwight L. Moody stb., de jó példa a 20. századból Billy Graham szolgálata is) brutálisan részletesen és elképesztően szemléletesen ecsetelték mind általánosan az emberi nem egyetemes elveszettségét, emberi természetünk teljes romlottságát és az egyes bűnöket, mind Istennek a bűnökkel és a bűnös emberekkel szemben tanúsított szent haragját, valamint az utolsó ítélet fenyegető voltát és a pokol szörnyűségeit. (Egy gyöngyszem a sok közül Jonathan Edwards Bűnösök egy haragvó Isten kezében című igehirdetése. Csak mellékesen hagyjuk itt a kérdést: nem furcsa, hogy elvileg mindennél jobban vágyunk az ébredésre, Isten Szentlelkének elsöprő, szíveket átformáló, lelkeket megelevenítő, áldott munkájára, de nem vagyunk hajlandók olyan bátran, őszintén és egyenesen szólni, mint ezek a gyakran idézett elődeink, helyette kerülgetjük a bűnökre való rámutatást, mint macska a forró kását?) De miért tették ezt? Azért, hogy a lehető legpontosabban, legkifejezőbben és legszabatosabban érzékeltessék mindazt, amitől és amiből megszabadultak, hogy aztán a lehető legpontosabban, legkifejezőbben és legszabatosabban tudják érzékeltetni, hogy mekkora az az ingyenes kegyelem és irgalom, amelyben részesültek. Aki ezt megérti, azzal az történik, amiről Jézus beszél Simonnak, a Jézus lábait a könnyeivel öntöző „bűnös” nőre mutatva: ha tudod, hogy mitől menekültél meg, nagyon szereted az Urat, ha nem (vagy kevésbé), nem (vagy kevésbé) fogod szeretni őt. Ilyen egyszerű.
Nézzünk meg egy utolsó példát. Reuben Archer Torrey amerikai evangélista, lelkész, a nagy hírű, úgynevezett Fundamentals sorozat (190–1915) – amelyben a szerzők kilencven esszében a történelmi keresztyén hit igazságait fejtették ki és védelmezték az olyan típusú modernista elhajlásokkal szemben, mint amelyet épp jelenleg is felkapott a már korábban is említett independens gyülekezet vezetősége – egyik szerkesztője egy magyar nyelvre is lefordított, 1942-ben megjelentetett traktátusában a következőképp ír az evangéliumról, nem spórolva ki a bűn pusztító valóságát és az arra Isten részéről adott megoldást sem:
„Isten az Ő Fiát mindenekelőtt mint bűneinknek hordozóját ajánlja fel nekünk. Mindnyájan vétkeztünk. Férfi és nő, fiú és leány, »mindenek vétkeztek és szűkölködnek az Isten dicsősége nélkül« (Róm 3,23). »Ha azt mondjuk, hogy nincsen bűn mibennünk, magunkat csaljuk meg, és hazuggá tesszük az Istent.« (1Jn 1,8.10) Minden egyes embernek vagy saját magának kell hordoznia bűnét, vagy valaki másnak kell azt hordozni helyette. Saját bűnünket hordozni annyit tesz, mint örökre távol maradni az Istennel való összeköttetéstől, mert Isten szent. »Az Isten világosság, és Őbenne nincs semmi sötétség.« (1Jn 1,5) De maga Isten szemelt ki valaki mást, aki a mi bűneinket magára vegye, úgyhogy nekünk nem kell őket hordoznunk. Ez a bűnhordozó az Isten egyszülött Fia, Jézus Krisztus. »Mert az Isten azt, aki bűnt nem ismert, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk Őbenne.« (2Kor 5,21) Mikor Jézus meghalt a golgotai keresztfán, »megváltott minket a törvénynek átkától, mikor miérettünk lett átokká« (Gal 3,13). Krisztust befogadni annyit tesz, mint hinni Isten bizonyságtételének, melyet tett az Ő Fia felől, hinni, hogy »Jézus a mi bűneinket fölvitte az ő testében a fára« (1Pt 2,24), és bízni Istenben, hogy minden bűnünket megbocsátja, mert Jézus Krisztus magára vette azokat. »Mi mindnyájan mint juhok eltévelyedtünk, ki-ki a maga útjára tért, de az Úr minden bűnünket Őreá vetette.« (Ézs 53,6)” (Reuben Archer Torrey: A keresztyén élet fejlődése. Bethlen Gábor Irodalmi és Nyomdai Részvénytársaság, Budapest, 1942. 4–5. o.)
Nos, ezt az egyszerű igazságot szeretnék végletesen összekuszálni ezek az úgynevezett „kegyelemtanítók”, amikor a „bűnközpontú teológia” veszélyeiről – Kálvin szavajárásával – „karattyolnak”. Inkább öntsünk forró ólmot a fülünkbe, mint hogy hallgassunk ezekre a korszellemhez igazodó szirénhangokra! Hát nem, köszönjük szépen, mi a magunk részéről ragaszkodunk a bűnközpontú teológiánkhoz, mert tudjuk, hogy az egyszersmind kegyelemközpontú is.
Üdvbizonyosságom egyetlen oka: Jézus (Isten Fia) meghalt értem.
Üdvösség(em) csak Jézus érdeméért van.