10
ápr
2023

Nyílt levél a Budapesti Autonóm Gyülekezet egy tanácstalan tagjához

 

„Keresztelő János ekként azonosította Őt: »az Istennek ama Báránya, aki elveszi a világ bűnét«. Isten szeplőtelen Bárányaként Krisztus önnön személyében ártatlan volt. De mivel magára vette a világ bűneit, bűntelen lényét beszennyezték a világ bűnei. Ami bűnt csak én, te, mindnyájan elkövettünk vagy el fogunk követni, azok mind Krisztus bűnei, mintha éppenséggel Ő követte volna el azokat. Bűneinknek Krisztus bűneivé kell lenniük, különben örökre elvesztünk. Ézsaiás kijelenti Krisztusról: »…az Úr őrá vetette mindnyájunk vétkét.« Nincs jogunk e kijelentés erejét enyhíteni. Isten nem űz tréfát a szavakkal. Micsoda vigasztalás a keresztény számára a tudás, hogy Krisztust teljesen beborítják az én bűneim, a te bűneid, a világ összes bűne!”

„Ha Krisztus hordozza a bűneinket, nem mi hordozzuk azokat. Ám ha Krisztus ártatlan a bűneinkben, és nem hordozza azokat, nekünk kell hordoznunk azokat és nekünk kell meghalnunk a bűneinkben.”

(Luther Márton)

 

Kedves testvérünk az Úr Jézus Krisztusban!

Lehetetlen eltúlozni Jézus Krisztus engesztelő munkájának jelentőségét és szépségét. Az evangélium középpontja Krisztus személye és az általa véghez vitt váltságmű: élete, halála és feltámadása. Ha a Szentírás tanításai holisztikus módon érintenek bennünket – hatással vannak mind értelmünkre, mind szívünkre-lelkünkre –, akkor ez fokozottan igaz az engesztelésről szóló tanításra: meg kell ragadnia értelmünket, és szó szerint szíven kell találnia minket. Elfogadjuk, tudjuk, hogy ez már veled is megtörtént, hogy számodra is központi jelentőségű Krisztus halála és feltámadása, és hogy teljes életedet az ezen eseményről szóló üzenetre alapozod.

Szeretnénk, ha megértenéd, hogy mi sem gondoljuk, hogy teljesen kibontható, minden részletét tekintve száz százalékig felfedhető a Golgotán történt misztérium. Ugyanakkor az, ami kijelentetett róla, és ami megérthető belőle, bőven elég arra, hogy a Szentháromság Isten örökké tartó imádatára indítson mindannyiunkat. Manapság azonban az engesztelés természetéről szóló súlyos viták szabdalják szét a keresztyénséget, ugyanis azt a tantételt – a helyettes bűnhődést –, amelyet az apostoli-történelmi-reformátori-evangéliumi keresztyénség mindig is vallott Krisztus áldozati halálával kapcsolatban, egyesek elkezdték megkérdőjelezni, helytelen színben feltüntetni és tagadni – sajnos többek között a te közösséged vezetői is.

Kérünk – a konkrét helyzetre, konfliktusra rátérve –, hogy a 2018 óta gyűrűző történetet egészében lásd, és ne hallgass azokra, akik keverik az okokat az okozatokkal. Ne feledd, hogy közösséged vezetői közül minimum kettő „Baál-hitnek” és „kozmikus gyermekbántalmazásnak” nevezte Krisztus engesztelő halálának reformátori-evangéliumi nézetét. Ne feledd azt sem, hogy a helyettes bűnhődést (tehát Krisztus engesztelésének azon nézetét, amelyet a reformátusok, az evangélikusok, a baptisták, a metodisták, a pünkösdiek stb. hitvallásaik szerint vallanak) úgy állították be saját gyülekezeti tagjaik és publikumuk előtt, mint amely arról szól, hogy „egy elmebeteg istenség halálra veri az egyik gyermekét, azért, hogy a másiknak meg tudjon bocsátani”. Azt állították továbbá, hogy ez – mármint amit mi, reformátusok, evangélikusok, baptisták és pünkösdiek, továbbá egyéb szabadkeresztyén közösségek tagjai vallunk – „az evangélium totális, démonikus és sátáni meghamisítása”. Tették mindezt úgy, hogy mind levélváltás, mind cikkek, mind személyes találkozó formájában tisztázásra került előttük is, hogy ezek a vádak nem állják meg a helyüket, pusztán a szóban forgó tantétel torz, cinikus, rosszindulatú kiforgatásai. Legutóbb a helyettes bűnhődést – persze annak szándékosan torzított formáját – gyülekezeted egyik vezetője a „kegyetlenség evangéliumának” titulálta. Kedves autonómos gyülekezeti tag, szerinted ez hogy esett nekünk és több ezer vagy tízezer más felekezű evangéliumi protestáns hittestvérednek? Közösséged vezetői ráadásul a mai napig nem kértek bocsánatot az érintettektől – azoktól, akiknek durva szavakkal becsmérelték a hitét, és a lelkébe gázoltak. (Gondolom, tisztában vagy azzal, hogy kicsoda Baál a Szentírásban…) Szerinted korrekt ezek után úgy interpretálni ezt a történetet – ahogy egyébként közösséged vezetői vagy szimpatizánsaitok közül egyesek teszik –, hogy rátok „támadtak”, és „önkényesen kiragadnak” részleteket vezetőitek mondandójából, „kiforgatják” vezetőitek szavait, és „összefogtak” ellenetek azok, akik a Nyilatkozat a helyettes bűnhődésről című dokumentumot szerkesztették vagy aláírásukkal támogatták? Vajon mennyire tisztességes ezek után úgy jellemezni a kialakult helyzetet, hogy „nincs is köztünk nagy különbség”, amikor éppen saját vezetőitek deklarálták egyértelműen, hogy két egymástól radikálisan eltérő hitrendszerről, két különböző evangéliumról van szó? Szerinted korrekt, hogy a gyülekezetednek épp az a vezetője, aki nem átallja blaszfémiával, démonimádattal vádolni hittestvéreit, mihelyst határozottabb reakciókat kap, áldozati pózban tetszelegve saját személyét sajnáltatja? Nem látod, hogy ez az eljárás mérhetetlenül inkorrekt? Belerúgok a másikba, majd mikor azt tapasztalom, hogy a másik kiáll magáért, és védekezik, magamat állítom be úgy, mint akire rátámadtak? Szerinted ezek után mennyire tekinthető őszintének, hogy egyik nyilvános „tanításában” az egyik vezetőtök – mintegy mellesleg – somolyogva közli, hogy ő egyébként „testvérként” tekint mindazokra, akik máshogy gondolkodnak – úgy, ahogy azt a „régi” teológia tanítja – Krisztus keresztjéről?

Dicséretes, hogy bízol vezetőidben, a bölcsességükben, de a protestáns-reformátori sola Scriptura elv (értsd: egyedül a Szentírás a legfőbb és döntő tekintély hit és élet dolgában) alapján minden egyes tanítást és üzenetet tedd a Szentírás mérlegére, és hagyjál teret a Szentléleknek, hogy előítélet-mentesen megvilágítsa számodra az írott igét. Csak ezután fordulj olyan tekintélyszemélyekhez (beleértve gyülekezeted szellemi vezetőit is), akikről mások is bizonyságot tettek, és akiknek életét és munkásságát mind Isten, mind az evangéliumi keresztyén egyház igazolta. Legyen bátorságod és szabadságod arra, hogy megvizsgáld, mit tanítottak a kérdésről az egyház nagyjai, bizonyságtevői, elsősorban az egyházatyák és a középkori teológusok (például Ágoston vagy Anzelm), a reformátorok (Luther, Zwingli, Kálvin stb.), az angolszáz puritánok (John Bunyan, John Owen, Thomas Watson, Richard Baxter stb.) vagy az ébredések kulcsfigurái (John Wesley, George Whitefield, Jonathan Edwards stb.), akik közül a legtöbbnek sokkal nagyobb ellenszélben kellett kiállnia az igei igazságok mellett, és sokkal többe került, hogy nem kötött kompromisszumokat Isten írott igéjének kárára, mint nekünk vagy neked. Nyugodtan merj a magad szűk teológiai és kegyességi „búrája” alól kitekinteni és evangéliumi „óriások vállára” állni (John Stottéra, Martyn Lloyd-Joneséra, Billy Grahamére, J. I. Packerére stb.), hogy onnan messzebbre tekintve tudj tájékozódni. Ne hidd, hogy az egyház a te közösséged tanítóival kezdődött, és azt se, hogy velük fog véget érni. Tekints magadra úgy, mint aki az apostolok óta – még ha megannyi felekezetre és közösségre osztódott is – az egy, szent, egyetemes egyház szerves része, ahogy mi is azok vagyunk, hiszen közösen valljuk és mondjuk istentiszteleteinken az Apostoli hitvallást. Tekints az egyház nagyjaira úgy, mint akik a te hitbéli elődeid is. Jogod van megismerni gondolataikat és épülni belőlük.

Tiszta lelkiismerettel nyúlj az evangéliumi (az evangélikus, a református, a baptista, az anglikán, a metodista, a pünkösdi stb.) egyházak egykori és mostani hitvallási irataihoz, mélyedj el bennünk, és vizsgáld meg, mit tanítanak konszenzusosan Krisztus váltsághaláláról. Ne gondold, hogy az evangéliumi igazságok csak most és csak a te közösséged szűk köreiben kerültek felfedezésre. Lapozz fel rendszeres teológiai, dogmatikai műveket vagy evangelizációs traktátusokat, és lásd meg, hogy a bibliai-evangéliumi hit alapjai már le vannak fektetve, nem kell várnod újabb kinyilatkoztatásra közösséged tanítói részéről. Ne gondold, hogy ez szükségtelenné teszi a Lélek munkáját – nem teszi azzá, hiszen a Lélek megeleveníti számodra ezeket az igazságokat, hogy alkalmazni tudd őket személyedre és életedre.

Ha te a pünkösdi-karizmatikus mozgalom teológiai-kegyességi keretein belül értelmezed a magad és gyülekezeted identitását, figyelmedbe ajánljuk a Magyarországi Pünkösdi Egyház hitvallásának a megváltással és az engeszteléssel kapcsolatos passzusait:

„Jézus Krisztus földi szolgálatát elvégezte, a Golgotán keresztre feszítve szenvedett, átokká és bűnné (de nem bűnössé) lett, és valóságosan meghalt miattunk, értünk, helyettünk. Testi szenvedése és halála Istennek bemutatott engesztelő áldozat volt az ember bűneiért, azzal a céllal, hogy az embert megigazítsa, és teremtőjével megbékéltesse. Így a golgotai kereszten Isten terve vált valóra és ereje nyilvánult meg. […] Hisszük, hogy az ember bűnös volta miatt vált szükségessé a szent Isten kiengesztelése. Isten szent és igazságos, nem hagyhatja a bűnt büntetés nélkül. A bűn ugyan jogosan váltja ki haragját, de Isten a szeretet és a kegyelem Istene is. Jézus Krisztus engesztelő áldozatában együtt működik igazsága és kegyelme, haragja és szeretete, tehát Jézus Krisztusban megbékélt a világgal. Isten már a világ teremtése előtt gondoskodott engesztelő áldozatról. Erre szolgáltak az ószövetségi áldozatok, melyek a bűnt csak elfedezni tudták. A végső megoldást Jézus Krisztus hozta el, aki »tulajdon vérével ment be egyszer s mindenkorra a szentélybe, és örök váltságot szerzett«. Az ő szenvedése és halála a mi bűneink büntetése volt. A kiengesztelés tehát befejezett tény: a golgotai kereszten »elvégeztetett«.” (6; 6.1.)

Vagy – amennyiben továbbra is tekintély számodra pünkösdi-karizmatikus hívőként – figyelj arra, amit Derek Prince brit pünkösdi tanító írt Engesztelés című művében (Új Spirit Könyvek, 2007):

„Senki sem képes hatékonyan elbánni élete komoly problémájával mindaddig, amíg szembe nem néz az élet alapvető problémájával, amely nem más, mint a bűn. A bűn definícióját a Rómaiakhoz írt levél 3. fejezetének 23. versében találjuk: »Mindenki vétkezett, és híján van Isten dicsőségének.« A bűn tartalma egyértelműen negatív jellegű. A bűn nem feltétlenül abban áll, hogy valaki elkövet egy szörnyű bűntényt. A bűn az, hogy nem adjuk meg Istennek az Őt megillető helyet az életünkben, és olyan életvezetést folytatunk, amely elvonja Istentől a dicsőséget, amellyel minden teremtménye tartozik neki. […] Isten hangsúlyozottan kinyilvánítja: soha semmiképp nem köt kompromisszumot a bűnnel. […] Ézsaiás könyve központi szakasza központi fejezetének központi egységét az 53. fejezet 4–6. versei képezik. Meggyőződésem szerint Isten rendezte így, hiszen az ezekben a versekben megfogalmazott igazság jelenti az evangélium teljes üzenetének abszolút központját és szívét. […] »Mindnyájan – mint juhok – rossz útra tértünk, mind a magunk útját választottuk; és az Úr Őrá helyezte mindnyájunk vétkét.« (Ézs 53,6) Miben áll tehát az egész emberiség problémája? Mit tettünk? Itt olvashatjuk a Biblia diagnózisát. Nem azt állítja, hogy mindnyájan házasságtörést követtünk el, mint ahogy azt sem, hogy mindnyájan berúgtunk vagy loptunk volna. Egyvalamit azonban mindnyájan megtettünk: a magunk útját választottuk, amely nem egyezik meg Isten útjával. Isten ezt nevezi véteknek. Azt gondolom, modern nyelven ez legpontosabban a lázadás szóval adható vissza. Az emberiség problémájának gyökere tehát az Isten elleni lázadás. Ez az emberi probléma teljes mértékben univerzális. […] Mind ugyanabba a kategóriába estünk: mindnyájan lázadók vagyunk. A lenyűgöző üzenet az, hogy Isten Jézusra helyezte mindnyájunk vétkét, azaz lázadását. […] A mi vétkünk, a mi lázadásunk Jézusra került, amikor Ő ott függött a kereszten. […] A kereszten egy olyan csere ment végbe, amelyet Isten előre elrendelt, és előre jelzett. Az egész rendkívül egyszerű, de rendkívül mély értelmű. Mindaz a gonosz, amelyet igazság szerint nekünk kellett volna elszenvednünk, Jézusra került, hogy mindaz a jó, amit Jézus érdemelt ki bűntelen engedelmességével, hozzáférhetővé váljon számunkra. […] Mindez Isten szuverén kegyelmének a munkája, mérhetetlen szeretetének kifejeződése. […] Az Atya Isten az egész emberiség minden bűnét áthelyezte saját Fiának lelkére.” (37–67. o.)

Arnold Fruchtenbaum, aki – legalábbis korábban – számotokra is viszonyítási pont volt, úgy fogalmaz, hogy Jézus – az a Jézus, akinek soha meg nem szűnő kapcsolata volt az Atyával – most a kereszten elszenvedi az Atya haragját, elszakad Istentől. Az Úr átéli „Isten haragjának időszakát”. Fruchtenbaum szerint ez a Jézus által a kereszten idézett 22. zsoltár magyarázata. Másrészt Jézus azt mondja egy ponton, hogy „szomjazom”, ami Fruchtenbaum szerint egyértelműen a Lk 16-ban olvasható a szegény Lázár és a gazdag ember történetére utal, mikor is a gazdag – elszenvedve a kárhozatot – azt mondja: „Szomjazom.” Az általatok is oly jól ismert zsidó-keresztyén tanító szerint ez természetes reakció valaki részéről, aki Isten haragját érzékeli. Továbbá beszédes Jézusnak a Gecsemáné-kertben elhangzó imádsága-kérése is, amikor azt kéri az Atyától, hogy múljon el tőle „ez a pohár”, amennyiben lehetséges. Fruchtenbaum rámutat, hogy a pohár az Ószövetségben a legtöbb esetben Isten haragjának a szimbóluma. Mindebből arra következtet, hogy a Messiás valamiképp megtapasztalta Isten haragját. (Arnold G. Fruchtenbaum: A Messiás élete. Központi események zsidó szemszögből. Evangéliumi Kiadó, Budapest, 2009. 109–111. o.)

Nos, talán vezetőid és te magad is még élőben hallhattátok Derek Prince-t, amikor itt járt Magyarországon. Arnold Fruchtenbaumot ti magatok láttátok vendégül – talán többször is. Tulajdonképpen e bibliatanítók „lábainál ültetek”, és ittátok szavaikat. Ha most vezetőid ítéletéből indulunk ki, kijelenthető, hogy ezek a személyek „Baál-hitet” követtek, „kozmikus gyermekbántalmazásban” hittek, és – ez még súlyosabb vád – a „kegyetlenség üzenetét” terjesztették tömegeknek evangélium címszó alatt. Ezreket, tízezreket tévesztettek meg, könyveikkel és videóikkal pedig százezreket, milliókat tévesztenek meg még ma is, folyamatosan. Tényleg követnéd vezetőidet egy ilyen sommás verdikt kimondásában?

Kérünk téged, hogy úgy gondolkozz Istenről, ahogyan a Szentírás beszél róla: mint aki igazságossága folytán nem hagyja, nem hagyhatja figyelmen kívül a bűnt. Nem azért, mintha valamiféle felette álló norma vagy törvény megkötné a „kezeit”, vagy korlátozná mindenhatóságát. Nem, hiszen ő maga az igazság és a jóság maximája. Ő a törvényszerző és a törvényadó. Szent törvénye tökéletesen kifejezi jellemét (márpedig a törvény inherens részének tekinthetők az igazságos szankciói is). Emiatt aztán a bűnös ember bocsánatban való részesítésére vonatkozó döntésének összhangban kell lennie saját természetével. Isten nem fogja megtagadni önmagát, ezt könnyen beláthatod te is. Az igazságos Isten – aki maga az igazság mint olyan – nem fog kompromisszumot köti saját igazsága kárára, és nem fog bűnös módon „félrenézni”, nem fog „elnézni” dolgokat. Gondolj népirtásokra, aljas indokból elkövetett gyilkosságokra, tönkretett családokra, az egy életre megnyomorított és szétroncsolt lelkekre – például bántalmazott, szexuálisan kihasznált gyermekekre. Gondolj bűnökre, amelyek „az égre kiáltanak bosszúért”. Érezned kell, hogy van valami az emberi természetben, ami igazságért kiált. Hát nem jogos az arra irányuló vágy, hogy elkapják és megbüntessék a vétkeseket? Nem létezik „jogos harag”? Igenis helyes az a belénk plántált érzés, hogy a bűnt meg kell büntetni, és a tettesek nem úszhatják meg szárazon. Te tényleg azt gondolod, hogy Istennek semmibe nem kerül ezeket megbocsátani? Hogy Isten – az árvák, az özvegyek, a szegények és a legkiszolgáltatottabbak érdekeit néző és az igazságukat oltalmazó Isten – egyszerűen csak „túllendül” ezeken a bűnökön és vétkeken? Tegyük fel, hogy valaki egyik napról a másikra úgy határoz, hogy nem követ el több bűnt, anélkül azonban, hogy megtérítené azokat a károkat, amelyeket másoknak okozott. Tegyük fel, hogy ez a bizonyos személy, aki gyerekek és kiszolgáltatott élethelyzetű emberek életét tette tönkre, nem tud semmiféle ellentételezést nyújtani, mert áldozatai időközben elhaláloztak. Tegyük fel, hogy tudatosan letérített egyeseket a hit útjáról, akik – lévén, hogy így léptek át a túlvilágra – elkárhoztak. Hogyan is tudná ezt törleszteni, hisz nem képes visszacsinálni…? Valóban úgy gondolod, hogy neki „elég csak megtérni”, megváltoztatni az életét? De hát tovább rombolnak és pusztítanak korábbi, bűnnel terhelt életének káros következményei! Lelkiismerete vádolja őt egykori bűnei miatt és amiatt is, hogy látja, hova juttattak bűnei egyeseket, mennyi áldozatot szedtek, köztük olyanokat is, akikkel soha többé nem tudja rendezni ezernyi tételt kitevő „számláját”. Egy megváltozott élet egyszerűen nem elegendő ahhoz, hogy ellensúlyozza tettei következményét. Ennek az embernek csak egyvalami tudja lecsillapítani és végérvényesen megnyugtatni háborgó, mardosó lelkiismeretét – az evangélium maga: hogy valaki más elhordozta a bűneit, és a számla rendezve van. Valaki más minden egyes bűnét, azok jogos büntetését és minden destruktív következményét magára vette – helyettünk. Ez a valaki a názáreti Jézus.

Reméljük, érted, hogy azt nem vitatja senki, hogy neked személyesen feltétel nélkül bocsát meg Isten, de neki, a Szentháromság Istennek ez mérhetetlenül sokba került. Jézus Krisztus ezért élte le a tökéletes életet, és ezért volt hajlandó saját akaratából önmagával helyettesíteni a bűnös embereket (mindazokat, akik „Ádámban” születtek), magára véve a törvény átkát és Isten bűnök feletti szent haragját, a bűnök büntetését, amelyet igazságos és jóságos természete megkövetelt. Krisztus megfizette a bűneinkért járó büntetést, és elhordozta az Isten bűneink feletti haragját, épp ezáltal tartotta fenn és demonstrálta Isten igazságosságát és szolgáltatott igazságot azoknak, akiknek ember nem tud. Így győz végül az igazság! Így ment végbe az engesztelés, és csakis ez lehet a bűnbocsánat alapja.

Szorosan idetartozik, hogy – bármennyire is ódzkodsz ettől – tanulmányoznod kell az Isten haragjáról szóló bibliai passzusokat, és látnod kell, hogy Isten haragja és az engesztelés a legszorosabban összetartozik. Ezt a munkát protestáns hívőként (lásd: sola Scriptura) neked kell elvégezned, nem háríthatod a felelősséget a tanítókra. Ne hidd el, hogy az isteni harag valamiféle vallástörténeti csökevény, amely az ókori pogány vallásokból maradt hátra. Olvasd az Ószövetséget, és lásd meg, hogy elejétől a végéig Isten haragja a bűnre adott adekvát válasz. Akármennyire is avítt eszmeként állítják eléd vezetőid, tudnod kell, hogy Izrael Istenének a haragja a szentség megsértéséből fakad – nem érzelmi alapú, sértettségből fakadó, rapszodikus, kiszámíthatatlan düh, mint a római és görög „isteneké”, hanem szent harag. Ne feledd, hogy a Szentírás szerint a bűn az, „ami bosszúért az égre kiált”. Ne lapozd át azokat a bibliai passzusokat, amelyek arról szólnak, hogy mit „érez” Isten akkor, amikor a szegény és nehéz helyzetben lévőket – az árvákat, az özvegyeket, a védteleneket és az idegeneket – elnyomják, amikor igazságtalanul bánnak a munkásokkal és a napszámosokkal, hogy hogyan reagál Isten a szexuális tisztátalanságra és arra, ha a földi igazságszolgáltatás nem bünteti meg a gyilkost, és végül, de nem utolsósorban, hogy miként tekint Isten a bálványimádás bűnére és a hittagadásra. Ha nem akarsz tudni Isten haragjáról, nem fogod érteni az engesztelést sem.

Ne feledd, hogy az engeszteléssel kapcsolatosan az Újszövetség szemléletes képe (különösen Pálnál) a tárgyalóterem, a bíróság. Pál apostol egyrészt arról ír (a Római levél elején), hogy az emberi bűn egyetemes – ez kétségbevonhatatlan tény. Az apostol minden embert kivétel nélkül Isten ítélőszéke elé idéz, ahol az egész világ bűnösnek találtatik. A bírósági tárgyaló képét felidézve Pál rögzíti, hogy Isten nem hagyja a bűnt büntetés nélkül. Ebben a kontextusban értelmezi az apostol azt is, ahogy Isten megszabadítja a bűnösöket az ítélettől: „Isten ingyen igazít meg az ő kegyelméből a Krisztus Jézusban lett váltság által. Őt rendelte Isten engesztelő áldozatul az ő vére által azoknak, akik hisznek. Ebben mutatta meg igazságát. […] mert ő igaz, és igazzá teszi azt is, aki Jézusban hisz.” (Róm 3,24–26) Itt a Luther Márton, közös reformátor ősünk által felfedezett központi bibliai igazságról, a hit általi megigazulásról van szó. És igen, ez egy bírósági – forenzikus – fogalom. Miért fontos ez számunkra? – kérdezheted. Azért, mert a megigazulás és a helyettes bűnhődés a legszorosabb összefüggésben áll egymással. Ami összekapcsolja őket, az nem más, mint – Luther Márton szavaival élve – a „boldog csere”. A reformátor így magyarázza ezt: „Amikor azt halljuk, hogy Krisztus átokká lett értünk, higgyük azt örömmel és bizonyossággal. Hit által Krisztus helyet cserél velünk. Ő kapja a mi bűneinket, mi az Ő szentségét. Egyedül hit által válhatunk igazzá, mivelhogy a hit felruház minket Krisztus bűntelenségével.” (A Gal 3,13-hoz írt magyarázat. Tündöklő vétkekről és az átokká lett Krisztusról) A helyettes bűnhődés arról szól, hogy – maradva a tárgyalótermi jelenetnél – a Bíró Krisztusnak számítja be, neki tulajdonítja a bűnös ember vétkeit annak hite által, Krisztus hordozza a bűnök büntetését, mivel helyet cserélt a bűnössel. A megigazítás pedig arról, hogy a Bíró – a másik oldalon – a bűnös embernek számítja be, neki tulajdonítja Krisztus érdemeit. Tehát Isten mint Bíró Krisztuson keresztül tekint a bűnös emberre, mégpedig státusza szerint tökéletesen igazként. Mindebből az következik, hogy ha nem lettek ráterhelve Krisztusra a mi személyes bűneink (és igen, egyenként, tételesen minden bűnünk, hiába polemizál ezzel a gyülekezeted vezetője), nem szenvedte el helyettünk Krisztus a miattuk jogosan járó isteni ítéletet, és nem szolgáltatott teljes elégtételt értünk – azaz nincs helyettes bűnhődés –, akkor hit által nekünk sem tulajdoníttatik az ő tökéletes igazsága, tehát Isten szemében státusz szerint nem vagyunk igazak, bűneink nem kerültek rendezésre-kifizetésre, emiatt továbbra is Isten haragja alatt vagyunk, azaz: nincs hit általi megigazulás sem. Testvérünk az Úrban, számolsz azzal, hogy ez mit jelent? Hogy vezetőid mindezzel semmissé teszik a 16. században útjára indult reformáció eredményeit?

Testvérünk, ugye érted mi forog kockán? Ha tagadod a helyettes bűnhődést, a reformátori teológia másik alapvetését, a hit általi megigazulást is el kell vetned. Vezetőid közül az egyik ezt sajnos meg is tette, amikor – a helyettes bűnhődés szükségességét és ezáltal a hit általi megigazulás nélkülözhetetlenségét is tagadva – azt állította, hogy a bűnös ember pusztán azáltal talál Isten előtt elfogadásra, hogy „megtér”. Ez bizony egy ókori eretnekségnek, a pelagianizmusnak, a cselekedetek által elnyerhető üdvösségről szóló tanításnak a korszerűsített változata. Szeretnénk, ha megértenéd, hogy nem a megtérés, sem semmilyen más keresztyén engedelmességi tett, hanem egyedül Krisztus engedelmessége és elégtétele tulajdoníttatik a bűnös embernek igazságul. Lényeges, hogy a bűnös részéről a hit – amely eleve Isten ajándéka – nem érdemszerző „teljesítmény”, hanem passzív, de bizalomteljes elfogadása mindannak, amit Isten érte tett Krisztusban. Ha viszont vezetőid azt állítják, hogy a bűnbocsánat alapja pusztán a bűnös ember részéről való megtérés, akkor többé már nem a Krisztus személyébe és engesztelésébe vetett hitről – a bizalomról – van szó, hanem emberi „érdemről”, amelyért Isten „köteles” nekünk megbocsátani. Reméljük, hogy látod: ez doktrinális és kegyességi szempontból zsákutca.

Szeretnénk továbbá, ha megértenéd, hogy mi sem gondoljuk, hogy csak ez az egy nézet vagy elmélet létezik az engeszteléssel kapcsolatban. Például legitimnek tartjuk – hiszen bibliai alapokkal bír –, ha azt mondjuk, hogy Krisztus a kereszten diadalt aratott a Sátán és annak démonjai felett, elnémítva a vádlót egyszer és mindenkorra. Ugyanakkor szerintünk ez épp azáltal történt meg, hogy Krisztus helyettünk, bűnösök helyett bűnhődött, és kielégítette Isten igazságosságát. Láthatod, hogy örülünk a kereszt ezen aspektusának is, és – mivel összeegyeztethető a helyettes bűnhődéssel – integráljuk is teológiánkba. Továbbá elfogadjuk, hogy úgy is tekinthetünk Krisztusra és áldozatára, mint nagyszerű erkölcsi példára és a szeretet legszebb megnyilvánulására. Ugyanakkor úgy véljük, épp azért tekinthetünk rá erkölcsi példaként, mert több puszta „példánál”. Egy katona, aki szándékosan lelöveti magát a háborúban, csak azért, hogy megmutassa bajtársainak, hogy meghalna értük, szintén példa lehet, de példája értelmetlen. Krisztus engesztelő munkájának eredményessége teszi példáját valóban magasztossá.

Kérünk továbbá, ne fogadd el, amikor gyülekezeted vezetői arra hivatkozva szeretnék negligálni a helyettes bűnhődést, hogy gyűlöletes és abuzív elképzelés. Ne fogadd el, amikor azt sugallják, hogy a helyettes bűnhődés a „régi teológia” üszkös maradványa, amely vallásos bigottságot feltételez, és a hívők sakkban tartására használják, valamint mindenféle visszaélésre ösztönöz, és erőszakot szül. Ezek hamis vádak! Utasítsd vissza, amikor azt mondják neked, hogy a helyettes bűnhődés – mivel kozmikus gyermekbántalmazás – legitimálja a családon belüli erőszakot és az abúzust, mondván, „a Fiú is alávetette magát az Atya által alkalmazott erőszaknak”. Hamis állítás, hogy a keresztesemény erőszakosságára hivatkozva – hogy megjelenik benne a megtorló isteni igazságszolgáltatás – jóvá lehetne hagyni az emberek közötti erőszakos tetteket, népirtásokat, háborús bűnöket. Persze nem mindenki állít ennyire vad dolgokat a helyettes bűnhődést elutasítók táborán belül, némelyek nem mennek ilyen messzire. De akik igen – hadd figyelmeztessünk erre –, azok ezt szándékosan teszik: direkt bizarrnak állítják be a helyettes bűnhődést, tudatosan kikarikírozzák, illetve téves premisszákból hamis konklúziókat vonnak le, rosszul hangsúlyozzák az analógiákat (amelyek lényegüknél fogva mindig csak részlegesek lehetnek). Meg kell értened, hogy ezt azért teszik, mert nem számolnak a Szentháromság személyei közötti teljes összhanggal a megváltásban betöltött szerepüket illetően: nem veszik tekintetbe, hogy a Szentháromság második személye, a Fiú nem tehetetlen kisgyermek, akinek bántalmazó Atyja letöri az akaratát, és akinek a testén – akarata ellenére – erőszakot követ el saját Atyja. Nem értik (nem akarják érteni), hogy itt egy a Szentháromságon belül történő eseményről van szó, és hogy Isten nem egy harmadik felet büntet. Testvérünk, az előbbiek fényében érdemes lenne egy teológiatörténeti jelenségen is elgondolkoznod: vajon miért van az, hogy a különféle szentháromságtagadó csoportosulások (szociniánusok, unitáriusok) helyettes bűnhődéssel kapcsolatos cáfolata kísérteties módon hasonlít a te vezetőid érvelésére (lásd itt).

Ami pedig az általunk vallott nézetnek a vezetőitek általi torzítását illeti, muszáj tisztáznunk előtted, hogy mi az, amit mi ugyan nem állítunk, ennek ellenére újra és újra rámázolják az általunk vallott nézetre. Vezetőid egyike azt mondta, hogy a helyettes bűnhődés tantétele arról szól, hogy – az elhangzottakat parafrazeálva – „Isten szidta, gyalázta, köpte le, szégyenítette és korbácsolta meg a Krisztust”. Mi szívesen elmagyarázzuk most neked, hogy – a tudatos torzításon túl persze – mi az eredője annak, hogy így írják le egyesek az általunk vallott tant. Ezt egy olyan kulcsmondat segítségével fogjuk megtenni, amelyet Péter apostol pünkösdi beszéde tartalmazott, és Istennek hála Lukács evangélista feljegyzett számunkra: „…azt, aki az Isten elhatározott döntése és terve szerint adatott oda, ti a bűnösök keze által keresztre szögeztétek és megöltétek.” (ApCsel 2,23) Ahogy ez a szentírási ige is mutatja, Isten szuverén akarata és az emberi felelősség egyszerre érvényesülhet a gonosz cselekvését illetően (ahogy a József-történetben is látjuk az Ószövetségben). Magyarul, ugyanazon esemény egyszerre vezethető vissza a mindenható Isten tanácsvégzésére és felelős, döntéseik miatt számonkérhető emberi személyekre. Mindez ráadásul úgy igaz, hogy Isten soha nem vádolható azzal, hogy ő lenne a gonosz vagy a bűn forrása, ezért az ember soha nem háríthatja Istenre a gonosz cselekedetei miatt viselt felelősségét. Tehát egyfelől igaz, hogy Isten rendelte el a történelem leggonoszabb tettét, Krisztus keresztre feszítését – nem csak azt, hogy megtörténjen, hanem a hozzá kapcsolódó összes egyéni cselekedetet is (erről tanúskodnak a Krisztus passiójának szinte minden mozzanatát megjövendölő ószövetségi próféciák is) –, másfelől, ezzel együtt viszont az is igaz, hogy az ezt kivitelező összes személy felelősséggel tartozik gyalázatos tettéért. A jeruzsálemi gyülekezet is felismerte ezt az igazságot, hiszen így imádkoztak: „Mert a te szent Szolgád, Jézus ellen, akit felkentél, valóban megegyezett ebben a városban Heródes és Poncius Pilátus a pogányokkal és Izráel népével, hogy végrehajtsák mindazt, amiről kezed és akaratod előre elrendelte, hogy megtörténjék.” (ApCsel 4,27–28) Mi következik ebből? Az, hogy Jézus keresztre feszítése minden résztvevőjének minden cselekedetét Isten „eleve elrendelte” (vö. Jel 13,8). Istennek volt egy határozott terve és előre tudása arra vonatkozóan, hogy Jézust megkínozzák, megölik, és előre el voltak rendelve azoknak a tettei, akik elítélték és keresztre feszítették őt. Az apostolok azonban nem Istenre hárítják ennek az erkölcsi felelősségét, hiszen a konkrét tettek bűnös emberek akaratlagos döntéseiből fakadtak. Azokat az embereket tehát, akik elfogták, megszégyenítették, megverték, megkínozták és végül keresztre feszítették a názáreti Jézust, Isten nem kényszerítette arra, hogy akaratuk ellenére cselekedjenek, hanem Isten az ő akaratlagos döntéseik révén valósította meg tervét, amelyért ők emiatt felelősségre is vonhatók. Nos, kedves testvérünk, ha az első gyülekezet képes volt arra, hogy feldolgozza ezt a – mondjuk így – teológiai komplexitást, és szorosan egyben tartsa a keresztesemény e két aspektusát, akkor nem várható el ugyanez közösséged tíz-húsz-harminc éve szolgáló vezetőitől? Hadd kérdezzük meg: van, aki keresztyén hívőként ki meri jelenteni, hogy a világtörténelem legjelentősebb eseménye esetleges, ad hoc szegmenseket tartalmazott, és nem pont úgy ment végbe minden egyes részlete, ahogyan azt a szuverén, mindenható Isten elrendelte, és ahogy annak – minden részletét érintően – szükségszerűen végbe kellett mennie? Mindezek fényében is képtelen vagy elfogadni, hogy egyszerre igazak a következő passzusok: „De az Úr őt sújtotta mindnyájunk bűnéért” (Ézs 53,6); „Mert azt, aki nem ismert bűnt, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk őbenne” (2Kor 5,21); „Őt rendelte Isten engesztelő áldozatul…” (Róm 3,25); és hogy igaz az a kijelentés, hogy Jézus elárulásáért, elfogatásáért, megszégyenítéséért, megveretéséért és haláláért gonosz és bűnös emberek, valamint az őket feltüzelő Sátán viseli a felelősséget?

Továbbá kérünk, gondold át, hogy a tékozló fiú és az ő megbocsájtó atyja kifejezi-e önmagában teljes mértékben a megváltás misztériumát. Azok, akik elutasítják a helyettes bűnhődés tantételét – így a ti vezetőitek is –, gyakran a tékozló fiú példázatára hivatkoznak (amelyet egyesek a megbocsájtó Atya példázataként emlegetnek). Állításuk szerint a példázatban szereplő apának nem volt szüksége engesztelésre, véresáldozatra ahhoz, hogy megbocsássa elcsatangolt kisebbik fia bűneit. A jól ismert érvelés szerint Istennek sincs szüksége engesztelésre ahhoz, hogy megbocsásson a bűnösnek. Ebből fakadóan a „tékozlónak” (aki, mondhatni, a bűnös ember archetípusa) sincs szüksége miatta bűnhődő helyettesítőre – helyettes engesztelésre –, egyszerűen csak tudnia kell, hogy a mennyei apa szereti őt, így – annak tudatában, hogy apja ölelő karjai várják – biztonságban hazatérhet. Mindeközben – állítják a ti vezetőitek is – a Sátán és a gonosz hatalmak legyőzettek, de csak azért, mert szabad prédaként megkapták Krisztust. Ő azonban kiállta a próbát (és ahogy vezetőitek állítják, a Sátán „igazolta”, hogy Jézus „egy igaz ember”). Ahelyett, hogy visszavágott volna, eltűrte az általuk okozott szenvedést. Természetesen itt – visszautalva a tékozló fiú példázatára – sem engesztelés, sem törlesztés nem történt az Atya irányában. Az engesztelő vér tehát szükségtelen a megbocsátáshoz és a kiengesztelődéshez.

Kérünk, vizsgáld meg, hogy milyen alapokon nyugszik ez az érvelés, és hogy elengedő-e ahhoz, hogy kétségbe vonjuk a helyettes bűnhődés legitimitását. Ne feledd, hogy ez egy példázat, ami persze nem jelenti azt, hogy nincs teológiai értelemben üzenete, mondanivalója. Természetesen ez a példázat az isteni ihletettségű, tévedhetetlen Szentírás része. De nem tekinthetsz el attól a ténytől, hogy milyen műfajba sorolható ez a bibliai perikópa. Mint példázat nem arra szolgál, hogy részletes tanítást adjon a megváltás természetéről, az üdvtanról (szotériológia). Mély bölcsesség rejtőzik benne, de nem tartalmazza a megváltással kapcsolatos összes részletet. Másrészt ez a példázat azoknak a példázatoknak a sorában a harmadik, amelyek mind ugyanarról tanítanak: Jézus a farizeusok téves hozzáállása miatt mondja el őket (Lk 15,1–3), éspedig azzal a céllal, hogy kiemelje, milyen mennyei öröm és ünneplés kíséri a bűnösök megtérését (amikor „az elveszett megtaláltatik”), és hogy mindezt szembeállítsa a farizeusok keményszívűségével (amely egyáltalán nem tükrözi a mennyei Atya hozzáállását). A példázatban szereplő apa valóban az Atya Istent jelképezi, de a fókusz az elveszett bűnösökkel szembeni hozzáállásán van, és nem az engesztelés konkrét kivitelezésén. Az említett három példázat közül az elsőben szereplő pásztor sem ajánlott fel a juhaiért véresáldozatot engesztelés gyanánt, ahogy a másodikban szereplő asszony sem ajánlott fel engesztelésképp vért az elveszett pénzérméért. Hasonlóképp, az apa sem ajánlott fel engesztelő áldozatot hazatérő fiáért. Ezek a példázatok egyszerűen nem az engesztelés mechanizmusáról szólnak – nem is szabad ezt kiolvasni belőlük. Azt se felejtsd el, hogy itt már csak azért sem a megváltáson van a fókusz, mert hiányoznak a további alapvető szereplők és elemek: nem látjuk bennük a megtestesült Fiú Istent, Isten Fiát, sem a feltámadását. Ebből talán arra kellene következtetnünk, hogy Isten mindenféle közvetítő nélkül öleli magához a megtérő bűnöst, tehát nincs szükség Krisztusra, nincs szükség a keresztre? Isten Fia talán feleslegesen szenvedett? Ezt nem gondolhatod komolyan! Azt is fontold meg, hogy a példázat a Szentlélekről sem tesz említést – még utalás szintjén, valamiféle őt jelképező szimbólumként sem. Ebből arra kellene következtetnünk, hogy a Lélek életünkben végzett munkája nélkül is meg lehet békülni Istennel? Nyilvánvaló, hogy nem lehet erről szó!

De miért mondtuk el mindezt? Azért, mert szeretnénk felhívni a figyelmedet arra, hogy ugyanazon hermeneutikai (írásmagyarázati) elveket alkalmazva, amelyek alapján egyesek – például a szellemi vezetőid – e példázatra hivatkozva elvetik a helyettes bűnhődést, nyugodtan el lehetne vetni Jézus személyét és az általa bemutatott megváltást is. Nem kell bibliatudósnak, teológusnak lenned ahhoz, hogy tudd: súlyosan félreolvasnak és félremagyaráznak egy bibliai szöveget, ha olyan írásmagyarázati elveket használnak, amelyek végül szükségtelenné teszik Jézus személyét az üdvösség tekintetében.
A „tékozló fiú” a Biblia egyik legismertebb és legnépszerűbb története, nem véletlenül. Ha azonban a szövegösszefüggést, a kontextust is figyelembe veszed, látnod kell, mi a fő üzenete: figyelmeztetés a vallásos képmutatók és törvénykezők számára, hogy ne rekesszék ki a hívők közösségéből a megtérő, töredelmes szívű bűnösöket, akármilyen is a hátterük, és akármilyen mélyről jönnek is, hiszen az Atya (az angyalokkal együtt) örül annak, ha egy szellemi értelemben halott „feltámadott”, és egy elveszett „megtaláltatott”.
Ez a példázat természetesen fontos számunkra, hiszen megadja az engesztelés indítékát, a részletes hogyanját azonban nem. Azt állítani, hogy ez a példázat elegendő okot ad arra, hogy elvessük Krisztus helyettes bűnhődését, hermeneutikai nonszensz, írásmagyarázati zsákutca. Lásd be, kérlek, hogy vezetőid – legyen bár nagy bibliaismeretük, és legyenek bár más szempontból lelkileg érett keresztyének – helytelenül hivatkoznak a Lk 15-re akkor, amikor a helyettes bűnhődés cáfolatára kívánják felhasználni. Figyelmeztesd őket, hogy ne tegyék!

Kedves testvérünk! Elhangzott részünkről sok minden arról, hogy mire érdemes figyelni, mit érdemes elolvasni és átgondolni. Talán megszívleled ezeket a tanácsokat és intéseket. De ha ránk nem is hallgatsz, mert úgy érzed, közösséged integritását fenyegetjük azzal, hogy „kívülről” szónokolunk nektek, legalább az általad is oly szeretett és gyakran énekelt dicsőítő énekekre, himnuszokra figyelj – azoknak az énekeknek a szövegére, amelyeket vezetőid maguk is énekelnek (Mily nagy vagy te, Értem folyt a vér, Csak a bárány Jézus vére! stb.). Hagyd, hogy ezek alakítsák teológiádat, ezek az énekek, amelyekre együtt dobban a szíved más felekezetű protestáns testvéreid szívével.

Végül szeretnénk felhívni a figyelmedet egy sajnálatos jelenségre, jellemző tendenciára. Az utóbbi száz év történései alapján megfigyelhető, hogy aki elkezd távolodni a helyettes bűnhődés tantételétől, sőt egyenesen tagadja, az egy idő után más tanbéli, sok esetben etikai torzulásokat produkál: elkezdi megkérdőjelezni az eredendő bűnt, a kárhozatra jutottak pokolbéli, tudatos szenvedését (vagy elkezdi hirdetni, hogy a halál után is van még – mintegy második – lehetőség megtérni), majd magát a pokol létét is (üdvuniverzalizmust képviselve), az üdvösség tekintetében Krisztus kizárólagosságát („vannak más utak is”), majd végül elkezd máshogy gondolkodni a szexualitásról és a házasságról is (legitimnek tekinti az azonosneműek kapcsolatának megáldását). A helyettes bűnhődéshez való ragaszkodás a garancia arra, hogy helyesen (értsd: biblikus módon) vélekedj Isten igazságáról, az ember bűnös állapotáról, a konkrét bűnökről – azok ítéletéről –, Krisztusnak mint az üdvösség útjának kizárólagosságáról, a kegyelemről, az utolsó ítéletről, a pokolról, és hogy helyes álláspontot képviselj a keresztyén etika terén is. Mi úgy véljük, hogy a helyettes bűnhődés népszerűtlen tantételéhez való ragaszkodás ugyanazt a contra mundum, azaz világgal szembeni attitűdöt követeli meg tőlünk, amely az előbb említett biblikus álláspontok melletti kitartáshoz is szükséges.

Testvérünk, kérünk, vedd komolyan ezeket a tendenciákat, és vigyázó szemeid a megannyi rossz példára vesd! Sőt még inkább visszamenve az időben, kisegyháziként, pünkösdi karizmatikusként érdemes megvizsgálnod a nagy nyugat-európai történelmi felekezetek (az evangélikusok, az episzkopálisok, az anglikánok, a reformátusok) 20–21. századi történetét. Meg fogod látni, hogy az a teológiai liberalizmus, amelynek sikerült legyengítenie és végzetes, visszafordíthatatlan módon megbetegítenie ezeket az egyháztesteket (sajnálatos módon rendre szétszakadtak), épp ugyanazokkal az érvekkel támadta a helyettes bűnhődést, amellyel a te vezetőid is teszik: a szent és jó Isten személyét bohókás, szórakozott, gejl, csöpögős szeretetet tanúsító, a bűnnel kompromisszumot kötő télapóvá züllesztették, a bűn szörnyű valóságát és romboló következményeit figyelmen kívül hagyták, emiatt aztán Krisztus vérének engesztelő szerepét is lebecsülték vagy egyenesen tagadták. Tedd fel magadnak a kérdést: biztos, hogy ez a jó irány? Értjük, mert mi is tapasztaljuk, hogy a bűn bűntudatot eredményez, szorongáshoz vezet, sőt pszichoszomatikus betegségeket eredményezhet. De valóban az lenne erre a megoldás, hogy lefokozzuk Isten személyét, tagadjuk szentségét és igazságát, könnyedén, nemtörődöm módon kezeljük önnön romlottságunkat, bűnös voltunkat, és olcsón vesztegetjük Isten szeretetét és kegyelmét? Persze megteheted, hogy úgy oldod a bűntudat keltette szorongásodat, hogy fabrikálsz magadnak egy saját elvárásaid szerinti istenképet: egy olyan „istent”, akinek semmibe nem kerül megbocsátani a bűnt, aki csak „szeret”, akinek nem alapvető attribútuma a szentség és az igazságosság, és aki – épp ebből fakadóan – nem gyűlöli a bűnt, és emiatt nem is volt szükség arra, hogy azt és annak büntetését más hordozza el érted. Szerintünk ez pusztán a ma oly divatos áldozatkultúra aranyborjúja, nem több. Hidd el, hogy ez a típusú önáltatás nem fog benső békét eredményezni, hosszú távon nem fogja megnyugtatni a lelkiismeretedet, sőt egoizmushoz – magad körül forgáshoz – és önigazoláshoz fog vezetni. De neked nem erre van szükséged – nem arra, hogy azzal hizlald az egódat, hogy mivel annyira értékes és csodálatos vagy, Isten sem tehet mást, mint hogy megbocsát neked, hanem arra, hogy megértsd és megtapasztald, hogy annyira szeretett téged, hogy egyszülött Fiát adta, hogy elhordozza mindazt, amit neked kellett volna, hogy te, aki hiszel benne, el ne vessz, hanem örök életed legyen (Jn 3,16). Arra van szükséged, hogy Isten igazoljon téged, de úgy, hogy közben az ő igazsága se sérüljön (Róm 3,26). Csak az jelenthet tartós békét, csodálatos megkönnyebbülést és a mennyei öröm megtapasztalását lelkiismereted számára, ha ráébredsz, hogy sokkal rosszabb vagy, mint valaha gondoltad, és Isten sokkal jobban szeret, mint valaha képzelted – és ezt a mindent felülmúló szeretetet Isten éppen saját Fia érted hozott áldozatában mutatta meg, aki testi-lelki szenvedéseiben és halálában önként, az irántad érzett szeretetből elhordozta bűneid büntetését és a pokol kínjait, hogy neked soha ne kelljen. Ez az evangélium, ez az örömhír. A szíved mélyén te is tudod! Ez az a „régi vallás” (old time religion), amelyet te is ismersz, és amely csak azért jutott el hozzád, mert hitbéli elődeid is ragaszkodtak hozzá. Ne engedd, hogy feledésbe merüljön! Ne engedd, hogy bárki eltérítsen tőle! „A rád bízott drága kincset őrizd meg a bennünk lakozó Szentlélek által.” (2Tim 1,14)

 

Kiss Máté, evangélikus lelkész
Márkus Tamás András, református lelkész

9 válasz

  1. Szilágyi József

    „… megértettem, hogy semminek sincs értelme, ha nem tudjuk jóvátenni azt, ami már megtörtént.”
    (Pilinszky János)
    .
    Marad a KERESZT.

  2. Vida Gábor

    Nem sokat értettetetek Görbitz tanításából, de jó indokvoltennyit „teológizálni” rajta☺

    1. Márkus Tamás András

      Kedves Gábor! Köszönjük a hozzászólását!
      Esetleg ha elolvasta a fentebbi írást, annak egyes részleteiről is beszélgethetnénk…

  3. Martini Zsolt

    Kedves Máté és Tamás!

    Nagyon köszönöm ezt a mentő szeretettől áthatott, teológiailag tűpontos és nagyszerű illusztrációkat is tartalmazó írást, ami, reményem szerint segíteni fog jó indulatú, de megtévesztett testvéreknek a Krisztus általi helyettesítő engesztelő áldozatba vetett hithez való visszatéréshez és ezáltal visszatereli őket az üdvösség egyedüli útjára.

  4. Galambos Zsolt

    Kedves Tamás és Tibor!

    Köszönöm szépen az ebben a nehéz és fájdalmas témában írt őszinte és empatikus írásaitokat amit nagy és örömmel olvastam.

    Szívből kívánom hogy a vallás károsultak sebei gyógyuljak be

    Életetekre,munkátokra Isten gazdag áldását kívánom!

    Üdv: A Vidám Szakács

Hozzászólás írása neki: Márkus Tamás András Hozzászólás visszavonása