„Mennyire szeretem törvényedet!” (Zsolt 119,97) – Interjú dr. Pálffy Miklós adójogásszal, a pasaréti református gyülekezet tagjával, szolgálójával

Márkus Tamás András: Kedves Miklós, honnan ered ez a – mi köreinkben köztudott – Ószövetség iránti rajongás részedről? Ha picit általánosítunk, elmondható, hogy a keresztyének nagyobb része inkább az Újszövetséggel rokonszenvezik, egyrészt talán azért, mert jóval rövidebb, másrészt talán jobban magukra tudják vonatkoztatni az üzenetét, a gyakorlati instrukcióit. Miért fordult meg esetedben ez a sorrend?

Dr. Pálffy Miklós: – Pasaréten nőttem fel, ez nyilván garancia arra, hogy ismertem az ismertebb bibliai történeteket, amelyeket gyerek-bibliaórán sokszor elmondtak, ráadásul hívő szüleim, sőt hívő nagyszüleim voltak. Majdhogynem mindenkit ismertem Pasaréten, minden vasárnap ott voltam. Idővel azonban rájöttem, hogy – és ezt mai napig problémának tartom – a magyar reformátusságnak, de még a magyar evangéliumi szcénának is nagyon szűk a „kánonja”.

M. T. A.: – Pedig pont azt szokták mondani, hogy leginkább a reformátusok hangsúlyozzák az igehirdetéseikben, a bibliaóráikon az Ószövetséget.

P. M.: – Lehetséges, de igazából, ha megnézed az evangéliumi református közösségeket, és megkérdezed például, hogy „kedves testvér, említs pár történetet Ezékiel könyvéből!”, szerintem a sok éve odajáró hívőknek is csak egy elenyésző része fog bármi használhatót mondani. Az én életemben volt egy pillanat, amikor úgy gondoltam, hogy ez nagyon kevés – az, amit az Ószövetségről hallok és tudok –, és azt mondtam, hogy „Uram, add meg a kíváncsiságot azokra a bibliai könyvekre, amelyeket nem ismerünk vagy ritkábban olvasunk”. Ezután egy téli keresztyén könyvvásáron megvettem a Presbiteriánus Kiadó gondozásában megjelent, James Montgomery Boice által írt könyvet. Boice hazánkban kevésbé ismert, de az USA egyik legnevesebb református tanítója volt (R. C. Sproul mellett), aki benne volt többek között A Biblia tévedhetetlenségéről szóló chicagói nyilatkozat megfogalmazásában és szövegezésében, sőt a nyilatkozatot és az azt megelőző konferenciákat életre hívó szervezet elnöki posztját is betöltötte. Amikor felnéztem a netre, hogy milyen lehetőségek vannak még Boice-tól, éppen akció volt egy kispróféták igehirdetés-gyűjteményre, persze rögtön megvásároltam. Utána rájöttem, hogy nagyon sokat lehet tanulni a kisprófétáktól, akiket nem igazán magyaráznak, illetve csak elenyésző részüket magyarázzák a legtöbb keresztyén gyülekezetben, talán csak Jónás kivétel ezalól. Erre fel a mi ifinkben végigmagyaráztuk Hóseás könyvét, és rájöttem, hogy ezek a kevésbé ismert könyvek is mennyire átütő erejűek igei szempontból, mennyire aktuálisak – ha úgy tetszik, mára szabottak –, és hogy egy rakás olyan problémát érintenek, amelyek az akkori közösségekben és a mai gyülekezetekben egyaránt előfordulnak.

Boice kommentársorozat

M. T. A.: – Tudnád ezt egy picit konkretizálni?

P. M.: – Például Hóseás könyvéről a legtöbb keresztyén ember azt tudja, hogy Hóseás prófétának problémák voltak a nejével, és itt nagyjából meg is áll a történet. Viszont Hóseás könyve további részében szerepel az is, amikor Isten korholja Izraelt, hogy Izrael nagyon jól elvan abban a helyzetben, hogy úgy tesznek, mintha fontos lenne nekik Isten, a felszínen látszólag minden rendben van, hiszen a külsőségekre figyelnek, de a külsőségek alatt, a felszín alatt szörnyű dolgok történnek, szörnyű állapotok uralkodnak. Ez ugyanúgy szól a mai gyülekezeteknek, mint ahogy szólt az akkori zsidó közösségnek. Vagy például Habakuk könyvének egyik fontos üzenete, hogy Habakuk látja a körülötte lévő nyomorúságot és engedetlenséget a nép részéről, és imádkozik változásért. Isten válaszol is neki – azt mondja: ne aggódj, hamarosan lesz változás, mert jön az ellenség, jönnek a káldeusok, szépen mindenkit elvisznek fogságba, és akkor nem lesz züllöttség, mert mindenki rendezett sorokban fog menetelni. Nos, ez nem olyan hír, amit a legtöbb ember annyira várna, és hát Habakuknak ezzel a hírrel kell megbirkóznia, és küzd ezzel a hírrel Isten előtt, míg aztán meg nem nyugszik Isten akaratában és el nem jut odáig, hogy az igaz ember hitből él. És hát mi az egész újszövetségi teológia egyik gerince, ha nem ez – az, hogy az igaz ember hitből él, tehát a hit általi megigazulás? Szerintem evangelikál körökben vagy másképp fogalmazva teológiailag konzervatív körökben sokan gondolják azt, hogy Isten egy bizonyos ideig tesztel, „megpróbál”, aztán ha valaki kiállta a próbát, akkor végül minden rendben lesz. De ilyen ígéret – szerintem – nincsen. Örök életről, üdvösségről szóló ígéretünk van, de arra nincs garancia, hogy már most, ebben az életben minden sikerülni fog, és minden jól alakul. Habakuk könyvének ez a része erre utal – ami igaz lehet mind egyéni, mind közösségi értelemben. Ezek a kevésbé ismert ószövetségi részek nagyon jó útmutatást adnak tehát.

M. T. A.: – Említetted, hogy egy átlagos gyülekezeti tag valószínűleg nem igazán ismeri Ezékiel könyvének tartalmát. Melyik az az ószövetségi könyv, amelyet szerinted ugyanilyen kevéssé ismernek?

P. M.: – Azt inkább meg tudnám mondani, hogy melyek azok, amelyeket jobban ismernek: Mózes első és második könyvének klasszikus történeteit, esetleg a Bírák könyvét – ebből is inkább az ismertebb bírák életét –, aztán Saul és Dávid életének ismertebb momentumait, Salamon, esetleg Illés próféta történeteit, Ézsaiás próféta könyvének ismertebb részeit, néhány zsoltárt, Jónás próféta könyvét. A hosszú prófétai könyveket azért magyarázzák ritkábban, mert ezek hosszabbak és nehezebben érthetők, a kisprófétákat pedig talán azért, mert azt gondolják, hogy kevésbé jelentősek. De például mi a saját bibliakörünkkel végigmagyaráztuk Mózes harmadik könyvét, amelynél nagyon sokan becsukják vagy átlapozzák a Bibliájukat, pedig ez az Ószövetség hatodik leggyakrabban idézett könyve az Újszövetségben, és nyilván ugyanolyan fontos, mint egyébként bármelyik része a Bibliának. Valaki egyszer azt mondta, hogy sokkal fontosabb a keresztyének számára Mózes harmadik könyvét olvasni, mint bármilyen más kegyességi irodalmat, amely megjelenik a keresztyén könyvpiacon, tudniillik sokkal nagyobb ereje van ennek a könyvnek. Ezt annyiban tudom tanúsítani, hogy azok, akikkel ezt a bibliakörben végigvettük, az elején nagyon csodálkoztak, de végül nagyon megszerették, és szívesen hallgatták az újabb és újabb részeket. (Jay Sklarnak amúgy kitűnő anyagai vannak hozzá, amit minden testvérnek nagyon szívesen ajánlok.) Ha azt mondom, hogy „megbocsátás”, akkor a legtöbb szolgálónak, aki az adott alkalomra készül, fejében van egy kész tanítás – előre tudja, hogy nagyjából mit kell mondani, melyik igét/igéket kell felolvasni, citálni –, de hogyha valakinek kiadják azt a feladatot, hogy a harmadik mózesi könyvben szereplő bőrbetegségekről beszéljen, akkor arra aztán alaposan fel kell készülni, mert ezzel kapcsolatban nem állnak rendelkezésünkre ilyen „mirelit tanítások”. Ez úgy általánosan is igaz az ószövetségi könyvek tartalmára.

M. T. A.: – Nálunk, a mi gyülekezetünkben a Covid-időszakban például két bibliaórán keresztül is csak ezzel az általad említett témával foglalkoztunk – igaz, a második online alkalomra kevesebben jelentkeztek be, hamar csömört kaptak tőle.

P. M.: – Nálunk Szepesy László református lelkipásztor olvasta fel az egész fejezetet, aztán mondta, hogy szívesen megkérdezné az ifivezetőket, akik kijelölték neki a szakaszt, hogy ezt így hogy, de utána nagyon áldott alkalom kerekedett ki belőle.

M. T. A.: – Miért tartod ezen túlmenően fontosnak – azonkívül, hogy kevésbé ismerjük –, hogy az Ószövetség jobban a fókuszunkban legyen nekünk, keresztyén híveknek?

P. M.: – Ahogy Daniel I. Block, a kedvenc ószövetségesem mondta: „Try to read the whole Bible!” [Próbáld az egész Bibliát olvasni! – A szerk.] De viccen kívül: én úgy gondolom, hogy az Ószövetség kissé más kérdéseket dolgoz fel, és nem feltétlenül azért, mert lényegesen máshová helyezné teológiai szempontból a hangsúlyokat, hanem mert egyszerűen nem lehet mindig ugyanazokkal a kérdésekkel foglalkozni. Mire gondolok? Vannak olyan kérdések, amelyekkel az Újszövetség részletesen foglalkozik, de vannak olyanok is, amelyekkel nem. Nos, én úgy gondolom, hogy ez utóbbi azért lehetséges, mert már az Ószövetségben részletesen ki lett fejtve az adott téma. Mondok egy kifejező példát: szerintem a Biblia kevésbé magyarázott könyvei közé tartozik a Jeremiás siralmai. Mi a bibliakörünkben részletesen foglalkoztunk ezzel a könyvvel is. Ahhoz ad segítséget, nyelvezetet és beleérző képességet – ha úgy tetszik, empátiát –, amikor az ember úgy érzi, hogy már nincs lejjebb, de egyébként mégis van lejjebb. Azaz a nagyon szörnyű tragédiák és a nagyon nagy gyász elfogadásához nyújt segítséget. Teljesen egyedülálló a bibliai szövegek körében, mondhatni, nincsen párja. Ilyen értelemben nagyon fontos könyv, és nyilván – ebből kifolyólag – az összes többi könyvnek nem ez lesz a témája vagy fő témája.

M. T. A.: – Azért is kérdeztem rá erre, mert egyszer, egy nagy nézettségű online vita alkalmával az egyik kommentelő a pasaréti gyülekezetre célozgatva tett az egész reformátusságra dehonesztáló utalásokat, nevezetesen, hogy nekünk csak az Ószövetség a fontos, szinte csak azt olvassuk – csak a Tórát –, és fanatikusabbak vagyunk, mint az ortodox zsidók, stb.

P. M.: – Az a helyzet, hogy mind az evangéliumi-konzervatív, mind a liberálisabb, progresszívebb közösségek inkább az Újszövetségre helyezik a hangsúlyt (nyilván nem lehet összehasonlítani azt, ahogy ezt teszik), és az Ószövetség legtöbbször háttérbe szorul. Ha ebben a helyzetben te különösen is hangsúlyozod az Ószövetség relevanciáját, könnyen az a kép alakulhat ki rólad, hogy mániákus Ószövetség-, illetve törvényimádó vagy, holott az egyensúly épp így áll helyre. Tudomásul kellene venni, hogy Isten azért adta az Ószövetséget (is), hogy olvassuk.

Mondok két számomra jelentőségteljes példát. Mi a pietista, konzervatív kegyesség pénzhez való általános viszonya? Annak mintájára, ahogy Mária és Márta történetében az egyik a jobb részt választotta, van egy olyan elképzelés, hogy nem a pénz hajszolására kell törekedni, hanem inkább a mennyei értékeknek a gyűjtésére, ezért ha valami nem sikerül, vagy valamit nem tudunk megvalósítani az életben, a karrierünkben, akkor Isten azt legfeljebb nem adta meg, és el kell engedni. Szerintem itt csak negyedigazságról van szó, mert a Prédikátor könyve elég részletesen foglalkozik, mégpedig több szempontból is a pénz témájával, ráadásul olyan aspektusból, hogy „hogyan szerezzünk pénzt”. Olvastam ehhez egy nagyon jó magyarázatot: sokan azt gondolják, hogy a Prédikátor legfőbb üzenete az, hogy Isten nélkül minden hiábavalóság. Én ezt a magyarázatot nem osztom – jelen van ez is, de szerintem nem ez a hangsúlyos üzenet. Úgy vélem, hogy e könyv fő mondanivalója az, hogy titkon mindenki vágyik arra, hogy valamilyen szinten kontrollálja az életét, biztosítsa az egzisztenciáját. Ezzel szemben a szerző azt tanítja, hogy nem tudod biztosítani az életedet, mert egyrészt Istennek a munkáját nem feltétlenül lehet megérteni, másrészt a világban sokkal nagyobb erők működnek annál, mint hogy te a saját életedet teljes mértékben befolyásolni tudd. Ezért azt mondja a Prédikátor, hogy a legjobb, amit tehetsz, ha elereszted a saját életed feletti kontrollt – pontosabban az arra irányuló görcsös törekvést –, és megnyugszol, arra gondolva, hogy Isten látja és irányítja az életedet. Helyette az a feladatod, hogy élvezd azt az ajándékot – az életet –, amit Istentől kaptál. Én úgy gondolom, hogy sokkal előremutatóbb lenne, ha ezt az aspektust is tekintetbe vennénk a pénzről szóló tanítás kapcsán. Teljesen legitim az arra való törekvés, hogy legyen több pénzem, hiszen állhatnak mögötte helyes indokok, például szeretném eltartani a családomat, azt szeretném, ha komfortos életem lenne, szeretnék eggyel nagyobb lakásba költözni. Ez olyannyira valid kérdés, hogy ezt a Prédikátor könyvének szerzője már háromezer évvel ezelőtt megfogalmazta, és háromezer évvel ezelőtt részletesen foglalkozott vele. Erre nem az a válasz, hogy ne akarj több pénzt, mert „minden rossznak gyökere a pénz szerelme”.

M. T. A.: – De hát azt is látjuk – például a Példabeszédek könyvében –, hogy a gazdagságra törekvés nagy veszélyeket rejt magában, bármilyen közhelyes gondolatnak tűnik is, illetve az Első Timóteus-levélben ott van az általad előbb idézett mondás.

P. M.: – Igen, de azt is mondja Ágúr, hogy „[s]e szegénységet, se gazdagságot ne adj nekem! Adj annyi eledelt, amennyi szükséges, hogy jóllakva meg ne tagadjalak, és ne mondjam: Kicsoda az Úr? El se szegényedjek, hogy ne lopjak, és ne gyalázzam Istenem nevét!” (Péld 30,8–9) Az, hogy a gazdagság nagy veszélyeket rejt magában, és az, hogy „minden rossznak gyökere a pénz szerelme” (1Tim 6,9), mind igaz. De ezek mellé oda lehet tenni, hogy önmagában az, hogy te azon gondolkozol, hogy hogyan tudnál prosperáló életet élni, vagy hogyan tudsz jó jövedelmezéssel járó világi karriert befutni, nem valamiféle rossz dolog. Maga a Prédikátor könyvének szerzője is elgondolkozott ezen, és neki valószínűleg sokkal több pénze volt, mint amennyi a legtöbb keresztyénnek valaha is lesz.

De mondok egy személyesebb példát is a leegyszerűsítő magyarázatokra. Volt a családunkban egy szomorú haláleset, és ilyenkor nyilván mindenkinek van valamilyen „jó” ötlete, meg sokan elmondták, hogy ezt miért adta Isten, meg gondoljuk át, hogy mit akar ezzel Isten tanítani, stb.… De ezek a közhelyes lózungok többet ártanak, mint használnak. Mi nemrég vettük végig Jób könyvét, és Jób könyve általában a legtöbb evangéliumi keresztyénnek annyit mond (a nem evangéliumiaknak meg valószínűleg értelmezhetetlen), hogy van Jób, és jön a három barátja vigasztalni őt. De ha alaposabban végignézzük ezt a könyvet, akkor azért elég gyorsan rájöhetünk, hogy ez a három barát igazából nem vigasztalni jött, hanem saját magát dicsérni meg a saját egóját pörgetni meg szegény Jóbot megalázni – dagonyázni a helyzetben, hogy végre a „nagy hívő” Jób kerül nehéz helyzetbe. Ezután kifejezetten ellenszenves mondás lett számomra – bár eddig sem volt a kedvencem –, hogy „na gondolj bele, miért történhetett ez, mit akar ezzel üzenni Isten, mire akar téged tanítani!”.

M. T. A.: – Világos, de szerintem az ilyen jellegű gondolkodás ott lapul mindannyiunkban. Nyilvánvaló, hogy a nehéz, megterhelő, tragikus eseményeket könnyebb úgy feldolgozni, ha valamilyen célirányosságot feltételezünk mögöttük. Nehéz „csak úgy” elfogadni ezeket a helyzeteket. Másrészt – másokkal szemben különösen, de magunkkal szemben is – jellemző még ránk, keresztyénekre is a do út des, azaz az „adok, hogy adj” mentalitás, ami nyilvánvalóan szembemegy az evangélium üzenetével, de az óemberi természetünk alapmechanizmusáról van szó, amit nehéz teljesen kipurgálni magunkból. Azaz azt gondoljuk, hogy azért történt valami rossz, mert Isten büntet, mert rossz voltam, vagy ha nem történik rossz, azért nem, mert jó vagyok, és Isten szeret.

P. M.: – Világos, de itt megint érdemes az Ószövetséghez fordulni. A Prédikátor is azt mondja, hogy „Azután arra irányítottam figyelmemet, hogy megismerjem a bölcsességet, szemügyre véve azokat a foglalkozásokat, amelyeket úgy űznek a földön, hogy az embereknek sem éjjel, sem nappal nem szállhat álom a szemére. Úgy láttam, hogy az ember nem képes kiismerni Isten sokféle tettét, azokat a tetteket, amelyek a nap alatt történnek. Az ember ugyan fáradozik azon, hogy kikutassa, mégsem tudja kiismerni. Még ha azt mondja is a bölcs, hogy már tudja, akkor sem képes kiismerni. Mindezt megfigyeltem, mert tisztán akartam látni mindezt, hogy az igazak és a bölcsek minden munkájukkal együtt Isten kezében vannak. Az ember azt sem tudja, hogy szeretet vagy gyűlölet vár-e rá: minden előtte van. Minden érhet mindenkit. Ugyanaz történhet az igazzal és a bűnössel, a jóval, a tisztával és a tisztátalannal, azzal, aki áldozik és azzal, aki nem áldozik; úgy járhat a jó, mint a vétkes, az esküdöző éppúgy, mint aki fél az eskütől.” (Préd 8,16-9,2) Tehát egy ponton túl nem tudjuk megérteni, hogy ebben az életben miért történik ez vagy az, és nem is gondolom azt, hogy Isten tartozik nekünk magyarázattal. Ezt egyszerűen el kellene fogadni, ahelyett, hogy közhelyes bölcsességeket pufogtatnánk.

M. T. A.: – Én ilyenkor arra szoktam gondolni, hogy – a személyes életünkre vonatkozóan – megfeledkezünk arról, hogy van eredendő bűn, amelynek a következménye az öregedés, a betegségek, a szenvedések, a balesetek, a tragédiák és a fizikai halál is.

P. M.: – Persze, ezzel egyetértek.

M. T. A.: – Neked személyesen melyik a kedvenc bibliai könyved?

P. M.: – Ehhez hadd mondjak el egy rövid kis történetet. Ugyebár elég sok bibliai könyvet dolgoztam fel az Ószövetségből. A gyülekezetben elterjedt, hogy szívesen foglalkozom ószövetségi könyvekkel, és általában engem hívtak el a kis körökbe, amikor valamilyen nehezebb ószövetségi könyvet be kellett vezetni. Na most, van egy baráti házaspár, akik akkor egy tizennégy-tizenhat évesekből álló bibliakört vezettek. Kérték, hogy tartsak egy bevezetést a csendeshetükön a Bibliaolvasó kalauz szerint akkoriban aktuálisan olvasandó Krónikák könyvéről, amely ugyancsak a kevésbé olvasott bibliai könyvek közé tartozik. Beszereztem a kommentárokat, megvettem a szükséges könyveket. Megjegyzem, különösen szeretem a kommentárokat, mert olyan összefüggésekre is rámutatnak – nem feltétlenül lelki, hanem kulturális összefüggésekre –, amelyek hasznosak a könyvek és az üzenetük megértéséhez. Megtartottam a bevezetést, majd kicsivel több, mint egy évre rá feleségül vettem a hallgatóság egyik tagját – aki szintén ifivezető volt. Stílszerűen az 1Krón 4,10-ből vettük az esküvői igénket, Jabéc imáját: „Jabéc segítségül hívta Izráel Istenét, és ezt mondta: Bárcsak nagyon megáldanál engem, és kiszélesítenéd határomat, velem lennél, és megoltalmaznál a bajtól, hogy ne érjen fájdalom! És megadta neki Isten, amit kért.” Szóval az egyik személyes kedvencem a Krónikák első könyve, a másik pedig Mózes harmadik könyve. Ez utóbbit szintén végigmagyaráztuk, és nagyon szemléletformáló volt. Újra hangsúlyozom, a kommentárok szélesítik a látókörünket a bibliai textusok üzenetének megértésében.

M. T. A.: – Tudsz mondani erre egy példát?

P. M.: – Mondok egyet az Újszövetségből. Például az 1Kor 8-ban a bálványáldozati húsról van szó. Ezt a részt arra szoktál felhozni, hogy mit lehet vagy mit nem lehet csinálni, de egészen másról szól a történet, és én ezt egy kommentárból értettem meg – Anthony C. Thiselton kommentárjáról van szó, ami az NIGTC, The New International Greek Testament Commentary sorozatban jelent meg. A bálványáldozati hús csak mellékes szál itt. Ez a rész arról szól, hogy vannak a gyülekezetben az „erősek”, akik lehet, hogy jó kapcsolatokkal rendelkeznek, akik gazdagok, tehetősek, és akik el tudnak járni azokra a pogány templomi megmozdulásokra, ahol egyébként húst fogyasztanak – nyilván bálványáldozati húst. És épp ezek oktatták a gyülekezet szegényebb tagjait, hogy mindenki azt eszik, amit akar. Azok meg, akik szegények voltak, meg rosszabb társadalmi hátterük és szociális helyzetük volt, frusztráltnak érzik magukat, hiszen azok, akiknek sokkal kevesebbet kellett feladni a keresztyénség miatt, mert eleve gazdagok, és nem válnak olyan könnyen a gúny céltábláivá, még okítják is őket – őket, akik még húshoz sem jutnak. Pál apostol ebben a kontextusban írja – lényegében a tehetősebb tagoknak címezve mondandóját –, hogy ha arra használjátok a tudásotokat, hogy másokat leckéztessetek, akkor nem értettétek meg az evangéliumot.

M. T. A.: – A pogány templomi lakomákra továbbra is eljártak keresztyének?

P. M.: – Igen. Thiselton szerint, mivel nem volt hűtőszekrény, ha levágták a húst áldozat gyanánt, akkor utána a maradékot egyből, de legalábbis záros határidőn belül meg kellett enni. Ez úgy működött a gyakorlatban, hogy valaki biztosította az ételt, meg kibérelte a termet, ahol el lehet majd fogyasztani, és ott rendezett a barátainak egy nagy lakomát. Erre meghívta a barátait is, körbeküldte a meghívókat, hogy X. Y. istenség sok szeretettel várja a meghívottakat a lakomára – nyilván a terembérletet meg a lakomát finanszírozó ember invitálta meg valójában az embereket. Ide persze azok mehettek el, akiket meghívtak – ők a tehetősebb társadalmi osztályokhoz tartoztak. És ezek aztán a „szabad” lelkiismeretükre hivatkoztak ilyenkor, mondván, pogány istenségek nem is léteznek, az őket ábrázoló szobrok csak fából és kőből készült bálványok, stb., ráadásul még okították is azokat, akik ezt nem tehették meg. Na most, azzal, hogy világos lett számomra ez a kulturális, illetve társadalmi kontextus, megértettem – én, aki úgy nőttem fel, hogy szinte mindenkit ismertem Pasaréten –, hogy nagyobb beleérzéssel kell közelítenem azokhoz a keresztyén testvérekhez, akik rosszabb családi háttérrel, terheltebb múlttal, rosszabb anyagi lehetőségekkel, sokkal rosszabb szociális beágyazottsággal próbálnak, úgymond, a gyülekezet perifériáján megkapaszkodni. Számos ilyen igeverset lehetne még említeni, ahol ennyire letisztul a kép, ha és amennyiben megértjük a társadalmi és kulturális hátteret.

M. T. A.: – Egyébként – persze, gondolom, nem ismersz erre vonatkozó statisztikákat, már ha vannak ilyenek – mik a tapasztalataid az igehirdetéseket illetően, inkább ószövetségi vagy újszövetségi textusok vannak túlsúlyban, vagy kiegyensúlyozott az arányuk?

P. M.: – Én azt vettem észre, hogy ha a kalauz szerinti napi vagy heti szakaszról kell prédikálni, akkor a lelkészek-szolgálók túlnyomó többsége az újszövetségi igeszakaszt választja. Ennek oka talán az lehet, hogy az Újszövetség nagy része könnyebben érthető és magyarázható. Például bizonyos lelkészeknek ezért ajándékoztam ószövetségi kommentárokat, igemagyarázatokat, és elmondhatom, hogy nagyon örültek neki, sőt fel is használták őket, amikor igehirdetésre készültek. Sok lelkésznek, hívő embernek egyszerűen csak háttértámogatás kell, és utána szívesebben, nagyobb kedvvel fog ószövetségi szakaszokról prédikálni.

M. T. A.: – Mi a véleményed a zsidó magyarázatokról?

P. M.: – Én például a Mózes harmadik könyvéhez használtam Jacob Milgrom Leviticus-kommentárját. Ez egy három-négy ezer oldalas kommentár, három vastag kötetben adták ki. Rettentő hasznosnak találtam, persze vannak benne dolgok, amiket keresztyénként figyelmen kívül kell hagyni. Ennek ellenére használható, hiszen Milgrom nagyon jól tudott héberül – nem véletlenül, hiszen konzervatív rabbi volt –, erősen támaszkodik a rabbinikus irodalomra, és nagyon jó észrevételei vannak. Szívesen forgattam. Nem mondom, hogy gyakran fordulok zsidó írásmagyarázókhoz, de azok a művek, amiket használtam, nagyon hasznosnak bizonyultak.

M. T. A.: – Útravalóként mit mondanál, mit javasolnál olvasóinknak?

P. M.: – Angol nyelven bizonyos témákban vagy bizonyos szakaszokat tekintve nagyon komoly, magas minőséget képviselő, átfogó jellegű művek is vannak a piacon. Különösen ajánlom Christopher J. H Wright anglikán ószövetséges írásait, könyveit. Például Jeremiás siralmairól van egy hihetetlenül jó kötete, Bruce Waltke teológiaprofesszor pedig Isten akaratának a megismeréséről írt egy vékonyka, de szenzációs munkát.

M. T. A.: – Lelkipásztorok számára melyik az a kommentársorozat, amit különösen is ajánlanál?

P. M.: – Vannak jó sorozatok, de inkább arra érdemes figyelni, hogy melyik sorozatban melyik kötet a kiemelkedő. A Ligonier Ministriesnek például van egy kiváló gyűjteménye, ahol feltüntetik, hogy melyik ószövetségi könyvhöz melyik kommentárt érdemes megvásárolni – ezzel nem lehet mellélőni. A New International Commentary of the Old Testament nagyrészt jó, különösen is az Ezékiel, a Példabeszédek, Mózes harmadik könyve, a kispróféták és Hóseás. A Word Biblical Commentaryt is ajánlom, különösen is Jób könyvét ebben a sorozatban. A lényeg az, hogy olvassuk az Ószövetséget, és használjunk a könyvek megértéséhez minőségi és jó kommentárokat, mert rendelkezésünkre állnak ilyenek.