24
febr
2023

Felajánlás és adakozás – a biblikus út

A Biblia sokat beszél a pénzről és az adakozásról. A pénz az életünk, sőt, a mindennapjaink szerves része. Számlákat fizetünk, csekkeket írunk, hitelkártyát és bankkártyát használunk. A legtöbb embernek van pénztárcája (még ha a bankkártyáit is tartja benne), amit valószínűleg mindenhová magával visz. A pénz kiváló barométere a tanítványságnak, mert az, ahogyan a pénzzel bánunk, hűen kifejezi kegyességünket. Persze vannak, akik nem szeretik, ha a lelkipásztorok pénzről beszélnek. Mintha a bibliai igazság, mert minden rossznak gyökere a pénz szerelme (1Tim 6,10) egyszersmind azt jelentené, hogy pénzről tanítani önmagában véve valamiféle „piszkos” dolog volna. Pedig a Biblia nem csak hogy sokat beszél a pénzről, hanem jóval többet is beszél róla, mint a legtöbb más témáról. Valószínűleg azért nem szeretik egyesek, ha a prédikációkban a pénz mint olyan előkerül, mert a pénz túl kézzelfogható. Kevésbé lehet elspiritualizálni, elkenni a pénzzel/adakozással kapcsolatos üzeneteket (és sokkal könnyebb azt egy az egyben magunkra vonatkoztatni), ellentétben a szeretettel, a hittel vagy a kegyelemmel. A pénzbeli felajánlásaim, vagy adakozásom mértéke adott, egy konkrét összeg és ez az összeg mégiscsak kifejez valamit. Jól dokumentálható, hogy a gyülekezetnek a jövedelmünk kettő vagy húsz százalékát ajánljuk fel, míg a szeretetünk vagy hitünk mértéke kevésbé mérhető ilyen egzakt módon.

Nos, alább tágabb értelemben a felajánlásokról, szűkebb értelemben a pénzbeli felajánlásról, az adakozásról fogunk gondolkodni, de ez a téma nem önmagáért fontos, hanem szélesebb kontextusba illeszkedik. Ehhez fontos feltennünk a kérdést: Mi a keresztyén gyülekezet célja? Mi keresztyénként az életfeladatunk, az életprogramunk? Mit szeretne kezdeni velünk Isten?

A The New City Catechism (Az új városi katekizmus), egy, a történelmi református hitvallások alapján megfogalmazott, de mai korra szabott káté a következő választ adja erre: „Isten kiválaszt és megőriz magának egy örök életre kiválasztott és hit által egyesített közösséget, akik együtt szeretik, követik, imádják Istent, és tanulnak Istentől. Isten elküldi ezt a közösséget, hogy hirdesse az evangéliumot, és megjelenítse Krisztus országát közösségük jellege és az egymás iránti szeretetük által.” A keresztyén közösség tehát nem cég, amely a profitmaximalizálást tűzi ki célul, hanem a világból kihívottak közössége (ezt jelenti az ekklézsia szó), amit Isten a szolgálatába állít és újra „kiküld” a világba, hogy hirdesse és képviselje az evangélium üzenetét. Ezt a hívő ember egyrészt – ahogy olvassuk – indirekt módon teszi, az Isten által megvalósított szeretetközösség révén, másrészt úgy, hogy szóban és tettekben hirdeti a körülötte lévők irányában a „jó hírt”, azaz az evangéliumot. Az adakozás, pénzbeli felajánlás témája csakis ebben az összefüggésben értelmezhető – ezt a feladatot, elhívást teszi lehetővé és támogatja a gyülekezeti tagok bármiféle felajánlása.

Rátérve a konkrétumokra, örökzöld kérdés, hogy mennyit és milyen módon adjunk abból, amink van, különösen is a pénzünkből. (Létezik egy olyan mondás, hogy a keresztyének pénztárcája tér meg utoljára.) Ehhez érdemes röviden áttekinteni az adakozás „történetét”. Lényeges, hogy tágabb értelemben adakozás alatt nem csak egy konkrét pénzösszeg felajánlását értjük, ugyanakkor mi most a szűkebb értelemben vett adakozást vizsgáljuk meg. Persze itt is látnunk kell, hogy nem is annyira a pénz a lényeg, hanem maga a felajánlás ténye, az „áldozat”. Nem véletlenül hívjuk az adakozást – egy konkrét pénzösszeg felajánlását – „hálaáldozatnak”. Amikor tehát áttekintjük az adakozás történetét, részint a felajánlás történetét is érintjük.

Ebből a szempontból érdekes, hogy adakozás vagy felajánlás a Mózes előtti érában is létezett már. Kain és Ábel történetében is azt látjuk, hogy áldozatot mutatnak be Istennek (a konfliktus is ebből fakad közöttük). Ez önkéntes felajánlás volt. Nem tudjuk, mennyit adtak, nincs ismeretünk százalékos arányokról, gyakoriságról. Azután ott van Nóé személye – ő is példa a felajánlásra. Miután a világméretű özönvíz elvonult, Nóé elhagyja a bárkát, és áldozatot mutat be Istennek. Itt sem látunk konkrét parancsot, sem pontos mértéket. Azután később Isten elhívja Abrámot (a későbbi Ábrahámot), hogy új nép atyjává legyen. Miután Abrám megérkezik Kánaán földjére, oltárt épít az Úrnak. Ez egyfajta önkéntes felajánlás részéről – nem kapott rá parancsot, nem volt követelmény Isten részéről, hogy áldozatot mutasson be. Hálából fakadó spontán reakció volt Abrám részéről.

A tized első említése az 1Móz 14-ben szerepel. A tized szó a héberben „tizedrészt” jelent (görögül dekaté), mégpedig nem a vallás területéről, hanem a számtanból származó kifejezésként. Egyszerű százalékos arányra utal: tíz százalékot jelent. Mikor Abrám visszatér a Kedorláómerrel és a vele szövetségben levő királyokkal vívott harcából, találkozik az Ószövetség rejtélyes alakjával, Melkisédekkel, Sálém királyával, akiről azt olvassuk, hogy „a Felséges Isten papja volt”, és Abrám tizedet adott neki mindenből. Ez ismét önkéntes felajánlás volt.

A tized további említése Jákóbhoz kapcsolódik. Evidenciák következnek, de ha valaki kevésbé ismeri a bibliai történeteket és kronológiát, talán hasznos elmondani: Ábrahám fia Izsák volt, Izsák fia pedig Jákób. Az ő másik neve Izráel – róla kapta Izrael népe a nevét. Jákób fogadalmat tett, hogy ha Isten vele lesz, mindenből tizedet ad neki. Isten ezt nem adta parancsba Jákóbnak, ő maga önként döntött úgy, hogy mindenből tizedet fog adni.

Eddig a pontig minden adakozás önkéntes volt. Azután ez Józseffel – Jákób legkisebb fiával, akit eladnak a testvérei rabszolgának, és Egyiptomba kerül – megváltozik. Az ő idejében már elrendelt adakozást látunk. József azt javasolja a fáraónak, hogy a hét bőséges esztendő alatt vegye el a föld termésének ötödét. Ez az első alkalom a Szentírásban, amikor egyfajta nemzeti adóról olvasunk, az adó mértéke pedig húsz százalék.

Ezek alapján azt látjuk, hogy az önkéntes adakozás Isten felé irányul, és szeretetből, illetve áldozatvállalásból fakad, a kötelező adakozás pedig a kormányzat felé irányul, és célja az emberek szükségéről való gondoskodás.

Azután a Mózes és Jézus közötti időszakban megjelenik az Isten által közvetlen módon elrendelt tized, tehát az adakozás kötelezően teljesítendő verziója. A közhiedelemmel ellentétben Izrael népére valójában háromféle tizedet róttak ki: a lévitáknak járó évi tízszázalékos adományt (ez a papi szolgálatot teljesítők finanszírozását biztosította, lásd 4Móz 18,21), az ünnepi tizedet (ez tágabb értelemben a nemzet vallási életének a működtetését tette lehetővé, szűkebb értelemben a szent ételek biztosítását) és a szegényeknek járó tizedet (az országos jóléti program működtetésére, lásd 5Móz 14,28-29). Fontos leszögezni, hogy a tized ebben az időszakban kötelező adót, évente huszonhárom százalékos adakozást jelentett. Mindhárom típusú tized kötelező jellegű volt, nem önkéntes.

Persze volt önkéntes adakozás Mózestől Jézusig is, de a kötelező adakozáson felül. Itt nem a konkrét összegen volt a hangsúly, tehát nem egy pontosan meghatározott százalékos arányon, hanem az adakozó ember hozzáállásán, mentalitásán vagy lelkületén. Az Ószövetségben sok olyan szakasz van, amely az önkéntes adakozásról szól, és arról, hogy Isten megáldja azokat, akik először neki adnak, és ezt önként teszik: „Tiszteld az Urat vagyonodból és egész jövedelmed legjavából, akkor bőségesen megtelnek csűreid, és must árad sajtóidból.” (Péld 3,9–10) Az önkéntesség azt jelentette, hogy annyit adnak Istennek, amennyit akarnak, Isten pedig megígérte, hogy a bőkezűség bőséges áldást von maga után.

Ezután érdemes megnézni az Újszövetség idejét, tehát a Jézustól a jelenkorunkig tartó időszakra jellemző adakozást. Az Újszövetség igazából ugyanazt mondja, mint az Ószövetség. Ez lehet, hogy furcsán hangzik, hiszen olykor-olykor éles különbséget tesznek e két időszak között, de ez nem helyes. Jézus az ószövetségi, mózesi törvény hatálya alatt élt. Ő maga is megfizette az előbb említett huszonhárom százalékos nemzeti-vallási adót. Ami Jézus esetében „forradalmi”, az nem valamiféle új tanítás az adakozásról, hanem az adakozó lelkületének hangsúlyozása. A jól ismert jézusi példabeszédben a farizeus büszke arra, hogy tizedet ad, és böjtöl, miközben az egész azt a célt szolgálta, hogy „kihúzza magát” Isten előtt, mondván, mennyire „igaz” (valójában önigazult) is ő, szemben a vámszedővel. Másrészt a tized kötelező előírás volt (nem önkéntes), tehát nem is dicsekedhetett volna vele – ennek fényében különösen visszataszító a mentalitása.

Arról se feledkezzünk meg, hogy Jézus a római megszállás idején élt. Nyilván ez további adókat jelentett, amelyeket a római államhatalom felé kellett teljesíteni. A Mt 22,15–22-ben látjuk, hogy hogyan viszonyult Jézus ezeknek az adóknak a megfizetéséhez. Ismerjük Jézus szavait: „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami Istené.” (Mk 12,17) A farizeusok, akik csak kísérteni akarták őt, erre nem tudnak mit felelni, otthagyják őt, eloldalognak. Az Újszövetség további részei megerősítik Jézus hozzáállását. Pál a Róm 13-ban azt írja, hogy keresztyén állampolgárként kötelesek vagyunk a felettünk álló kormányzatnak megfizetni a kirótt adókat, és ezen kötelezettségünket illetően nem számít, hogy istenfélő vagy istentelen kormányzatokról van szó.

Ezt a típusú, államnak fizetendő adót azért említjük, mert látnunk kell, hogy a tizedfizetés kötelezettsége egy olyan időszakban lett elrendelve a zsidók számára, amikor az állami és az „egyházi” hatalom összefonódott, hiszen az ókori Izrael teokrácia volt. Amikor tehát a tizedfizetésre vonatkozó ószövetségi szakaszokat olvassuk, akkor azokat tulajdonképpen úgy kell értenünk, hogy „fizesd meg az adódat”.

De mi a helyzet ma, az Újszövetség időszakában, az újszövetségi egyház korszakában, most, hogy már nem teokráciában élünk, azaz az első pünkösdtől kezdve mindmáig, illetve Krisztus visszajöveteléig?

Ebben az időszakban – az újszövetségi egyház kontextusában – alapvetően önkéntes adakozásról beszélünk. Az Újszövetségben nem található egyetlen olyan passzus sem, amely arról szólna, hogy a keresztyéneknek kötelező módon tizedet kellene fizetniük. Jézus nem a tizedet határozta meg az Istennek való adakozás mércéjeként, egyetlen újszövetségi író sem említ ilyet.

A tized persze megfelelő séma vagy minta lehet, de semmiképp sem olyan értelemben, mint az Ószövetségben, tehát nem kötelező „adó” – adót a mindenkori kormányzatnak, pontosabban az államnak, a felettes hatalomnak fizetünk, és nem az egyháznak. Tim Keller presbiteriánus lelkész így fogalmaz a tizeddel kapcsolatban: „Egy keresztyén számára a tizedfizetés a nagylelkűség és az igazságosság gyakorlásának csak minimális mércéje. A keresztyén hívők nem kevésbé hálásak Istennek, mint amennyire az ószövetségi hívők voltak. Ezért nem szabad azt gondolnunk, hogy a nagylelkűség mércéje alacsonyabb lenne az újszövetségi keresztyének számára, mint az ószövetségi hívők számára.” Ezen elv alátámasztására Keller a Lk 12,48-at idézi: Akinek sokat adtak, attól sokat kívánnak, és akire sokat bíztak, attól többet kérnek számon.

De akkor mi az Istennek való adakozás mércéje? Az Újszövetség alapján több alapelvet is meg tudunk állapítani az Istennek történő adakozással kapcsolatban.

Először is azzal kezdődik minden, hogy elismerjük: minden az Úré – beleértve a javainkat, a pénzünket is, lásd Zsolt 24,1: „Az Úré a föld, és ami betölti, a földkerekség és a rajta lakók.” Mivel Isten mindenek Teremtője, beleértve minket is, helyes elismerni, hogy minden az övé. Dávid ezt mondja: Mert ki vagyok én, és mi az én népem, honnan volt erőnk ennyit adakozni? Bizony, tőled van mindez, és csak azt adtuk neked, amit a te kezedből kaptunk!” (1Krón 29,14) Ez az Újszövetségben is igaz.

Másodszor, az önkéntes adakozás csak megerősíti, aláhúzza azt az igazságot, hogy csak sáfárai, intézői vagyunk mindannak, amit Isten ránk bízott. Valójában az egész világ Isten „háza”, és mi tulajdonképpen csak a gondnokai vagyunk mindannak, ami benne van, beleértve azt is, amit Isten konkrétan ránk bízott.

Harmadszor, az önkéntes adakozás a megfelelő válasz arra, hogy Isten ingyen kegyelemből nekünk ajándékozta Fiát. Pál a 2Kor 8,9-ben ezt írja: „Mert ismeritek a mi Urunk Jézus Krisztus kegyelmét: hogy gazdag létére szegénnyé lett értetek, hogy ti az ő szegénysége által meggazdagodjatok.” Azaz mi nemcsak a sáfárai vagyunk mindannak, amit Isten ránk bízott, hanem csodálatos kegyelmének címzettjei is. Örömmel adunk, mert Isten a lehető legnagyobb ajándékot adta nekünk – magát Jézust. Semmi sem túl kevés vagy túl sok ahhoz, hogy Istennek adjuk.

Negyedszer, az önkéntes adakozás válasz az emberi szükségre. Az első gyülekezetben – az 1. századi ősgyülekezetben – a gyülekezeti tagok megosztották egymással, amijük volt, hogy senki se szenvedjen szükséget. Eladták a vagyonukat, hogy segítsenek a rászorulókon. Később Pál a pogánykeresztyén gyülekezetekben gyűjtött adományt (pénzadományt), hogy segíteni tudják a nehéz helyzetben lévő jeruzsálemi gyülekezetet.

Ötödször, az önkéntes adakozás az egyház missziójának, szolgálatának a támogatására szolgál. Pál apostol levélben mondott köszönetet a filippi gyülekezetnek, amiért támogatták személy szerint őt és a szolgálatát. A Fil 4,15–16-ban ezt mondja: „Azt pedig tudjátok ti is, filippiek, hogy az evangélium hirdetésének kezdetén, amikor eltávoztam Makedóniából, az ajándékozás és elfogadás tekintetében egyetlen gyülekezet sem vállalt velem közösséget, csak ti egyedül, mert egyszer-másszor Thesszalonikába is küldtetek szükségleteimre.” Adományaikkal, adakozásukkal Pál szolgálatát támogatták a filippiek. A misszió, a gyülekezetplántálás során elsődleges a szervezeti önállóság elérése, amelynek pedig alapfeltétele az anyagi önállóság. A lelkipásztorokat és a gyülekezet egyéb szolgálatait Isten népének adományaiból kell támogatni, biztosítani.

Hatodszor, az önkéntes adakozás „áldozatos” lelkületet kíván. Az Újszövetség nem határozza meg pontosan, hogy mennyit kell adniuk az egyes keresztyéneknek. Nem határoz meg konkrét összeget, sem százalékos arányszámot, de áldozatos mentalitásról beszél. Miután Zákeus, a vámszedő megtapasztalta Isten kegyelmét, így szólt Jézushoz: „Uram, íme, vagyonom felét a szegényeknek adom, és ha valakitől valamit törvénytelenül vettem el, a négyszeresét adom vissza annak.” (Lk 19,8) Ez ötven százalék! Ez sem szabály, de a lelkületet jól kifejezi.

Egy másik alkalommal Jézus leült a templomi persellyel szemben, és figyelte, hogy a sokaság miként tesz pénzt a perselybe: Sok gazdag sokat dobott bele, egy szegény özvegyasszony pedig odamenve beledobott két fillért, azaz a legkisebb pénzt. Jézus odahívta tanítványait, és ezt mondta nekik: Bizony mondom nektek, hogy ez a szegény özvegyasszony mindenkinél többet dobott a perselybe. Mert mindannyian a fölöslegükből dobtak, ő azonban szegénységéből mindent beledobott, amije csak volt, az egész vagyonát. (Mk 12,41–44) Ez száz százalék! Kálvin mondja: „…bármit ajánljanak is fel az emberek Istennek, azt nem a külső érték, hanem a szív érzése szerint kell mérlegelni, hiszen sokkal többet ér annak az istenfélelme, aki Istennek szenteli oda kevéske vagyonát, mint azé, aki ennek százszorosát adja – a fölöslegéből.”

Összefoglalva az eddigieket, kijelenthetjük, hogy amikor adakozásról (persely), egyházfenntartói járulékról (például reformátusoknál vagy evangélikusoknál) vagy önkéntes adakozásról beszélünk, igazából mindig önkéntes felajánlásról vagy hálaáldozatról van szó, ezért ne a konkrét összeget vagy százalékot nézzük – ez félrevezető, mert úgy tűnik, mintha a megállapított mérce lenne a limit: „Megadjuk, amennyit kell, többet nem.” Bármiféle pénzbeli felajánlásról van is szó, elsősorban Jézus áldozatára nézzünk: a felbecsülhetetlen és ingyenes ajándékra, amely hálára indít minket – ezért „hálaáldozat” az adakozás. Másrészt Isten teremtésére is nézzünk – benne magunkra és a javainkra –, elismerve, hogy minden az Istené, mi csak a sáfárai vagyunk annak, amit Isten ránk bízott.

Ha a hála a motivációnk, akkor felesleges előre lefektetett limitet vagy mércét meghatározni, hiszen ez azt jelentené, hogy – az alsó limit esetében – a „túl kevésnek” nem lehet a hála a forrása, vagy azt – a felső limit esetében –, hogy egy bizonyos ponton túl vagy egy bizonyos értéknél feljebb már nem lehetünk hálásak, mondván, „afölé már nem mehetünk”. De hogyan is lehetne porciózni, kimérni a hálát? Nem lehet.

Ezért mindenki úgy és annyit adakozzon, amennyit megengedhet magának, és amennyire a szívében feléledő hála indítja. Ugyanakkor tisztában kell lennünk azzal – ez a harmadik aspektus –, hogy (többek között) az egyház, illetve a helyi gyülekezet szolgálatának támogatására adakozunk, mi tartjuk fenn az adományainkkal, hálaáldozatunkkal a gyülekezetet, mi biztosítjuk a működését, és ezt azért tesszük, mert minket Isten kihívott a világból, gyülekezetté formált azért, hogy szolgáljunk az emberek felé, hirdessük az evangéliumot szóban és tettben, és hogy Isten országa terjedjen a földön. Mindennek célja pedig, hogy mindaz, amit teszünk, a Szentháromság Isten dicsőségére legyen.

Hozzászólás írása