Interjú Mikola Borbálával, református lelkész-teológussal a keresztyén apologetika jelentőségéről és a korszellemből fakadó kihívásokról

Mikola Borbála a budapesti református teológián végzett, ezt követően Kelenföldön és Külső-Kelenföldön szolgált beosztott lelkészként. 2022 szeptemberétől a Károli Gáspár Református Egyetemen lépett be az egyetemi lelkészek közé. Teológiai érdeklődése többrétű: a biblikus érdeklődése kapcsán az ELTE-n elvégezte az ógörög szakot, és többek között a Langham mozgalom keretében a bibliaértelmezésben mélyült el. A vágy pedig, hogy a kívülállók számára is érthetően tudjon beszélni a hit dolgairól, St. Louis-ba vezette, ahol 2011-13 között a Covenant Theological Seminary-n szerzett ThM diplomát és ahol 2019 óta kulturális apologetika témakörben doktori programban vesz részt. Az alábbi beszélgetés apropója Mikola Borbálának a Dunamelléki Református Egyházkerület által szervezett és 2022. október 10-én lezajlott lelkész továbbképzési alkalmon megtartott előadása „A keresztyén hitvédelem célja és fontossága a gyülekezetben, a gyermeknevelésben és az iskolai oktatásban” címmel. 

***

Márkus Tamás András: – Az apologetika a „meggyőzés művészete” – mondtad. Miért művészet, mire utalsz ezzel? Illetve mennyiben művészet és mennyiben tudomány az apologetika?

Mikola Borbála: – Az apologetika egy teológiai tudományág, amely azzal foglalkozik, hogy igaz és ellenállhatatlan érveket felsorakoztatva hitelt érdemlő és meggyőző módon válaszoljon a keresztyén hittel kapcsolatban felvetett kérdésekre és ellenvetésekre. Utakat keres, hogy hogyan tárja az élő Istent azok elé, akiknek nincs Krisztusba vetett hitük. Ezért az apologetika művészet is, a meggyőzés művészete. Művészet, mert nem úgy működik, hogy megtanulom a válaszokat, és az elég, hanem figyelnem kell arra, akivel beszélek, hogy hol tart, mit tud fogadni. Szükségem van tehát a Lélek vezetésére.

M.T.A.: – Kinek fontosabb az apologetika, a hívők vagy a hitetlenek számára? A megerősítő vagy a védelmi funkciója a jelentőségteljesebb?

M.B.: – Egy egészséges hívő életében jelen kell lennie annak, hogy gondolkodik a saját hitéről és komolyan veszi a küldetését: törekszik, imádkozik azért, hogy másokkal is megossza a jó hírt. Ha ez a vágy bennünk van, akkor fontossá válik, hogy tudjunk válaszolni, ha a hitünk felöl kérdez valaki (1Pt 3,15).

Érdemes úgy gondolni a hitvédelemre, az apologetikára mint lelki immunrendszerre. A kultúra kihívásai, támadásai, mások véleménye között nem élhetünk hitbeli válaszok nélkül. Ha nem gondolkodunk, imádkozunk, nézünk utána, hogy mások hogyan válaszoltak, gyengélkedni fog a hitünk. Ha pedig válaszra találunk, akkor az ránk is visszahat, beleerősít a kegyelembe. Ez pedig látható és vonzó egy értékválságban és zavarodottságban lévő világ számára is.

M.T.A.: – A posztmodernben van-e relevanciája az egyetlen és abszolút igazság mentén való érvelésnek? Végül is, nem csak arról szeretnéd meggyőzni a publikumot, hogy a keresztyénség üzenete igaz, hanem arról is, hogy mindenféle egyéb spirituális út hamis és hazug.

M.B.: – Mindenki abszolút igazságként érvel a maga meggyőződése mellett a posztmodern, sőt a metamodern kultúrában is. Ez az igazság természete.

A relativizmus akkor jön be, amikor az érvek fényében el kellene gondolkodni, netán változtatni kellene. Ezt könnyű azzal elkerülni, hogy azt mondjuk: „te így gondolod, én meg amúgy.” Szóval nem kell ettől félni, hogy meggyőződéssel beszéljünk. A baj ott van, hogy a relativizmus megszünteti az értelmes vita, az érvelés lehetőségét is, de ez illeszkedik az emberi természethez, hogy az igazságot hazugsággal cseréli fel (Róm 1,25). Ez lelki harc.

M.T.A.: – Van-e a posztmodern ember számára “ellenállhatatlan” érv? A posztmodern ember eleve az érzésekre, hangulatokra, attitűdökre, sejtésekre és megérzésekre hallgat, amikor el akarja dönteni, hogy milyen irányban tájékozódjon, miközben az apologetika – hiszen érvelés központú – logikai okfejtésekre épít.

M.B.: – Egy jelenségnek vagyunk ma tanúi, amely az ókori görög demokrácia hanyatlására emlékeztet. Ha a görög drámák tematikáját megnézzük, volt egy pont, ahol az igazság nagy kérdéseiről átkerült a téma az érzésekre, a belső családi életre. Ez akkor történt, amikor a világ kihívásaival szemben tehetetlennek érezték magukat (elvesztették az önállóságukat, és először a makedón, majd más birodalmak részévé lettek).

A mai ember befele fordulása is talajvesztés miatt van. Nincsen kapaszkodója az egyszerű embernek, mert a posztmodernitás mindent megkérdőjelezett, kivette a szőnyeget a lábunk alól. Ebben a helyzetben a világ igaz története ad fogódzkodót, és az apologetika helye, hogy emellett a történet, Isten Jézusban összpontosuló megmentés-története mellett érveljen. Ha az apologetika statikus témák mellett érvel, vagy statikusan, elméleti kérdések világában maradva érvel, nem tud vonzó lenni. Élhető életet kell tudnunk felmutatni, és egy olyan magyarázatot a világról, amely mindent átfog, és mégis reményteli.

M.T.A.: – Tudnál mondani egy eklatáns példát, vagy paradigmatikus helyzetet az apológiára az Újszövetségből? (egy olyan helyzetre, amikor valaki apologetikusan érvel)

M.B.: – Pál apostol többször került ilyen helyzetbe. Az Apostolok cselekedeteiben a klasszikus példa az athéni beszéde (ApCsel 17), ahol Bibliát egyáltalán nem ismerő embereknek beszél Isten megmentő történetéről. De ilyen Agrippa előtti védőbeszéde, – eredeti kifejezéssel – apológiája is  (Apcs 26), ahol majdnem ráveszi a királyt, hogy keresztyénné legyen.

M.T.A.: Az előadásodban azt mondtad, hogy az apológia “megvédi” az evangéliumot, másrészt “hódít”. Meg kell-e “védeni” az evangéliumot, Istent, a keresztyénség üzenetét? Egyesek azzal érvelnek (különösen akkor, amikor a Szentírás tekintélyének védelméről van szó), hogy ez nem tisztünk, mert ezzel Isten mindenhatóságát értékeljük le, hiszen nem bízunk eléggé az evangélium erejében stb. Mi a véleményed erről?

M.B.: – Milyen üzenete van annak, hogy nem válaszolunk a kihívásokra? Leredukáljuk az emberségünket a hitéletre. A „ne gondolkozz, csak higgy” nem a Biblia üzenete. Isten nem bánja, ha kérdéseink vannak. Milyen sokáig tartott Jézusnak a tanítványokat rávezetni az igazságra, de soha nem szidta meg az Őt nem értő és ezért kérdező tanítványokat.

Korábban egy keresztyén alapkifejezéseket, koncepciókat ismerő kultúrában másként működött az evangélium hirdetése és az apologetika is. Az embereket emlékeztetni kellett, és értették, amikor bűnről, igazságról, ítéletről volt szó. A Krisztus-eseménynek volt értelme számukra, tudtak kapcsolódni hozzá.

Azonban mára beérett az a kulturális változás, amit posztmodernnek hívunk. Arányait tekintve kevés olyan ember van, aki érti a keresztyén koncepciókat, de nem hívő. Sokkal több kognitív akadálya van annak, hogy kívülállók értsék az igehirdetésünket. Sőt, a mai világmagyarázatok kizárják a keresztyénség hihetőségét. Válaszolni ezekre nagy kihívás. Isten munkatársai vagyunk, amikor emberekért küzdünk, és ez fáradságos, adott esetben fájdalmas folyamat. Könnyebb nem tenni, de a szeretet vállalja.

M.T.A.: – Azt mondtad, hogy az apologetika először is egyfajta hátralépést, tisztázást jelent – utalván arra, hogy előbb vizsgáljuk meg a ránk jellemző attitűdöt. Mire célzol ezzel?

M.B.: – Az apologetika klasszikus alapigéje, ahol a  az 1Pt 3,15: „Ellenben az Urat, Krisztust tartsátok szentnek szívetekben, és legyetek készen mindenkor számot adni mindenkinek, aki számon kéri tőletek a bennetek élő reménységet.” Ezt követi az a mondat, amelyik kifejti, a hogyanját: „Ezt pedig szelíden és tisztelettudóan, jó lelkiismerettel tegyétek, hogy amivel rágalmaznak titeket, abban megszégyenüljenek azok, akik gyalázzák a ti Krisztusban való példás életeteket.”

Ha meg is van, hogy mit mondjunk, nem mindegy, hogy hogyan. Eszerint a helyes attitűd abból fakad, hogy „szentnek tarjuk Krisztust a szívünkben”, vagyis az az identitásom, és ezért teszek dolgokat, mert Krisztust tisztelem szív szerint. A szentsége erőterében élve akarok cselekedni. Ez azt is jelenti, hogy Jézus nélkül ne akarjak másokat meggyőzni, mert visszaüt.

M.T.A.: – Az apológia módszertana kapcsán mondtad a következőket: „Az eszközeim ahhoz igazodjanak, akit szolgálok”. Rendben, de ma már az is tiszteletlenségnek minősül, ha Krisztus Úr voltának kizárólagosságát és abszolút voltát hangsúlyozod. Hogyan lehet itt megtalálni az egyensúlyt?

M.B.: – Az jut eszembe, hogy Jézus első követői amikor Krisztus Úr voltának kizárólagosságát képviselték, életveszélybe kerültek. Ma is erőteljes a megbélyegzés, hiszen nincs nagyobb szitokszó, mi az intolerancia. Ez megbotránkoztat embereket, elfordítja őket a keresztyén üzenettől. Ezért fontos, hogy a szeretet el ne maradjon, amikor a hitünkről beszélünk. A szeretet olyan komponens, amely kíváncsivá teszi az embereket, ha nem is értenek egyet velünk. Éppen ezért, én kapcsolat, barátkozás keretében látom az apológia helyét inkább, mint előadásban vagy vitafórumban.

M.T.A.: – A szelíd hangsúlyt, a tisztelettudó attitűdöt hangsúlyozod, de mit jelent pontosan ma az, hogy valaki szelíd az érvelésében? Hiszen, ha megnézzük akar a görög apologétákat, később Tertullianust, Athanasiust, Augustinust, vagy a reformátorokat, azt látjuk, hogy sokszor keményen és a mai fül számára sértőn nyilvánulnak meg. Mi a véleményed erről? Hogy lehet elkerülni, hogy a szelídség valójában ne mujaság legyen?

M.B.: – Egy kedves imádság úgy mondja: adj, Uram, határozottságot bántás nélkül. Úgy gondolom, az tud szelíd lenni, aki komolyan veszi Isten szuverenitását, hogy Ő irányítja a dolgokat. A szelídség lényege, hogy nem kell erőszakosnak, manipulatívnak lennem, mert van egy felsőbb fórum is, aki hatással van az illető életére. De egyúttal igenis legyek egyértelmű, határozott, amikor a hitemről van szó, ne bizonytalankodjam.

Az ókeresztyén apologéták vitáin az egész keresztyénségünk, Krisztus helyes tanítása, és ezzel az üdvösség, a nagybetűs Egyház sorsa forgott kockán. A belopódzott farkassal egy pásztor sem bánik kesztyűs kézzel. Ez különben már az Újszövetségben megjelent, az apostolok is elég hevesen bántak a tévtanítókkal. Ők az egyház tanításáról nagy közönség előtt vitáztak, mi ritkán kerülünk ilyen helyzetbe.

M.T.A.: –Beszéltél a modern – posztmodern – metamodern hármasáról. Hogyan különíted el ezeket a korszakokat, különösen is az utóbbi kettőt egymástól? Mi a különbség ezek között?

M.B.: – A metamodernizmus (Vermeulen és van den Akker, 2010) egy kísérlet, hogy megnevezzék azt a korszakot, ami a posztmodernizmusra reagál, vagyis a poszt-posztmodernizmust. Nehéz meghatározni, hiszen a kezdetén vagyunk még csak.

A metamodern jellemzője a növekvő érzékenység, amely „oszcillál a modernizmus pozíciója és a posztmodern stratégiák között, és ezeket meg is kell haladja, amikor kulturális választ ad a klímaváltozásra, a pénzügyi krízisre és a politikai bizonytalanságokra.” A relativizmus, a művek másolatának és az irónia posztmodern kultúrájának ideje lejárt, és egy ideológiák utáni korszak kezdődött, amely a kapcsolódást, a részvételt, az érzelmi jelenségeket, a történetmesélést hangsúlyozza „ironikus őszinteséggel”.

M.T.A.: – Milyen pozitívumokat rejt magában a posztmodern és metamodern társadalom és kultúra a keresztyénség üzenetének hirdetése szempontjából, már ha beszélhetünk egyáltalán. pozitívumokról? Mennyiben változtat az apologetikai érvelés irányán, ha modern, posztmodern vagy metamodern előfeltevések rendszerében kell boldogulnunk az érvelés területén?

M.B.: – A metamodern fókusza a személyességre és a történetmesélésre nézve nem áll távol a keresztyénségtől. A Biblia nagy történetének a megosztása illeszkedik ebbe a tendenciába.

M.T.A.: – Említetted, hogy sokszor egy és ugyanazon beszélgetés során is sokan átcsúsznak a modernből a posztmodernbe. Tudsz ezzel kapcsolatban konkrét példát említeni?

M.B.: – Ezt szerintem mind tapasztaltuk, aki megpróbál érvelni a hite mellett, hogy amikor minden kérdésre kielégítően válaszoltunk, az lenne a logikus, hogy az illető változtat az álláspontján. Azonban nem ez történik a legtöbbször, hanem megszólal a relativizmus, és azt halljuk válaszként: te ezt így gondolod, én meg amúgy.

M.T.A.: – Elhangzott az előadásodban az is, hogy mindenkinek van valamilyen “hite”, de ez valójában azt jelenti, hogy mindenkinek van valamilyen világnézete, amit leginkább az egyéni tapasztalatok alakítanak. Sokszor nem is vagyunk ezeknek tudatában. A mai ember általános világnézete – „hite” – hogyan írható le szerinted? 

M.B.: – A posztmodern éppen azt eredményezte, hogy nem igazán válaszolható meg ez a kérdés. A világunk széttöredezett, nincs egységesen, mindenki által osztott általános világnézet, és ennek hiányát, vákuumát érzékelhetjük. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy minden mozog, formálódik, és nincs fősodrású világlátás. Korszakhatáron élünk.

Egyébként is a fejlődés pozitív képét, a „képes vagyok, amire akarok”, valamint a fogyasztói szemléletet és viszonylagos jóllétet megtörte a Covid időszak. A mostani helyzetből fakadó nehézségek pedig a kényelemkeresési életcélt nyirbáljak. A fiatalabb korosztály elgyökértelenedése, hogy nem számít sem Isten, sem a szüleik, komoly nehézséget jelent az identitáskeresésben. Marad az, hogy a végső szempont, hogy jól érezzem magam, és sok élményt begyűjtsek.

M.T.A.: – Állításod szerint, ha valakivel vitatkozunk, azért is vagyunk nehéz helyzetben, mert érzelmileg ragaszkodunk az érveinkhez. Mit tudunk ezzel kezdeni?

M.B.: – Jó tudni ezt, hogy mindenki érzelmileg érintett, amikor az élet nagy kérdéseiről van szó. Fontosnak találom, hogy merjük elismerni azt, ami jó a másik érvelésében, akkor is, ha ez hátrányba juttat minket. Volt olyan, akivel kapcsolatban több ízben úgymond alul maradtam az érvelésben. Azt mondtam, hogy „erre még nem gondoltam”, vagy „ezt nem tudom”, és ezzel zárult a beszélgetés. Aztán mégis ez valahogy bizalmat épített benne, és elindította az úton.

Ahogy már említettem, szerintem Isten szuverenitása a kulcs: nem én győzöm meg a másikat, én csak Isten munkatársa vagyok. Ő az, aki keresi az elveszett bárányát.

M.T.A.: – Mit lehet azzal kezdeni, hogy nincsenek már igazságalapú beszélgetések? Van ennek tükrében haszna az apologetikának?

M.B.: – Azt hiszem, egyre inkább felértékelődik a megélt életmód és hogy a mellettem lévők felé, vagyis a felebarát felé van elsőrenden küldetésünk. A szavaknak mindig a látható valóság ad hitelt. Az evangéliumban is Isten láthatóvá tette magát, hogy megnyerje a szívünket magának.

M.T.A.: – Lehet szerepe az apologetikának a hitoktatásban, gyülekezeti életben? Ha igen, milyen formában?

M.B.: – Előbb-utóbb találkoznak a gyerekeink, fiataljaink a keresztyénséggel szemben támasztott kihívásokkal. Érdemes erre felkészíteni őket úgy, hogy tőlünk hallják ezeket először, és választ is kapjanak. De ugyanez igaz a gyülekezeti tagjainkra is. Ha az igehirdetésben kitekintést kaphatnak, hogy az adott témában a világ mit képvisel, és arra őszinte hitbeli választ kaphatnak, stabilizálja a hitüket.

M.T.A.: – Melyek a keresztyén világnézet sarokpontjai?

M.B.: – Először, hogy Isten teremtette a világot, Ő akart minket is, és neki terve van velünk és a világgal. A második, hogy az ember úgy akar Isten világában élni, hogy nem akar neki engedni. Ennek következménye sok fájdalom, nehézség, és ez hozta be a halált is a világba. A harmadik ilyen pont, hogy Isten megmentési terve nyomán a Fiú eljött a világba, hogy megváltson, és a bűn kérdését rendezze. Feltámadásával új korszak kezdődött el. Isten most pedig minden embert megtérésre hív, hogy béküljön meg Vele, legyen országának és ezzel családjának részese, mert Ő egyszer elválasztja a jót a rossztól végleg és mindent helyreállít.

Röviden a keresztyén világnézet sarokpontjai: teremtés, a lázadás vagy bűneset, a megváltás, és a végső helyreállítás vagy újjáteremtés.

M.T.A.: – Beszéltél az előadásodban a bibliai „nagy történetről”. Manapság egyre többször használjuk ezt a kifejezést  – hogy a Bibliai üzenet egy “nagy történet”. Miért kell ezt a szót – “történet” – ennyire nyomatékosítani?

M.B.: – Ez nem egy újkeletű dolog: üdvtörténetként ismerhetjük. Korábban a racionalizmus hatására a keresztyénség úgy reagált, hogy az igazságot hittételek formájában hangsúlyozta. És ez nem áll távol az embertől, mert mindannyian keressük az igazságot.

Ami miatt manapság felértékelődött a Biblia történet volta, az az, hogy a Szentírás azzal az igénnyel lép fel, hogy a világ igaz történetét mondja el. A történetekre pedig biológiailag vagyunk huzalozva. Belemerülünk a történetekbe. Történetként éljük az életet. Ezt ismerték fel teológusok, és hogy mélyebben formál, mélyebben elér bennünket, amikor az igazság történként jut el hozzánk. Ez Isten módszere is: Istennek tetszett, hogy a történelmen átívelve és abba belépve váltson meg minket. Jézus maga is történetekbe is foglalta a tanítását.

M.T.A.: – Az evangélium kapcsán szóba jött a “helyreállítás” jelentősége is. Miért érzed fontosnak a helyreállítás aspektust ennyire kiemelni?

M.B.: – A megváltás lényege a helyreállítás, ami elkezdődött Krisztus feltámadása és a Szentlélek munkája nyomán. Isten nagy megmentő terve, hogy mindent helyreállít, ami az ember lázadása miatt elromlott. Jézus áldozata lehetővé tette, hogy Isten helyreállítsa a kapcsolatot az emberrel, és ennek nyomán a helyreállítás kibontakozzon a hívők engedelmességében.

Amikor Isten uralmát komolyan véve hívőként élem az életemet, imádkozom emberekért és ügyekért, Isten uralmi rendje alapján, azzal összhangban hozok döntéseket, formálok véleményt, ennek fényében végzem a feladataimat, bocsátok meg másoknak, bizonyságot teszek stb., a helyreállítás munkájában veszek részt. Valójában Isten uralmát, vagyis akarata megvalósulását terjesztem ki a hatókörömben. Isten belevon bennünket ebbe.

Ami az ember lázadása miatt elromlott, Jézus visszajövetelekor áll végleg helyre a test és a világ helyreállításában, vagyis a feltámadásban és az új égben és földben, és „nem lesz többé halál, sem gyász, sem jajkiáltás, sem fájdalom, mert az elsők elmúltak, és újjá teremtek mindent.” (Jel 21,3-5)

M.T.A.: – A magyarországi vallásosságról mondj kérlek valamit! Említettél ezzel kapcsolatban egy felmérést az előadásodban. Mit vizsgáltak, milyen eredmények születtek és milyen tanulságokat szűrhetünk le ezekből?

M.B.: – A Századvég kutatóintézet publikációja 2020-ban jött ki (Vallásosság 02), amelyben 53000 fő vett részt szerte az országban, és amely kutatást másutt is elvégezték Európában. Ennek eredményeként az jött ki, hogy szerte Kelet-közép Európában egyre általánosabb az Istenbe, illetve a túlvilágba vetett hit, és több országban nő azoknak az aránya is, akik rendszeresen imádkoznak, meditálnak. Másrészt folyamatosan csökken a vallásosságukat közösségi keretek között gyakorlók száma.

Az a tendencia, hogy az emberek egyre inkább piacként tekintenek a vallásra, és a vallási tanítások polcairól leveszik azt, ami őket érdekli, érinti, és egy egyénre szabott vallási mixet állítanak össze (DIY – do it yourself, vagyis „barkácsolj magadnak” vallásosság). Vagyis egyre kevesebben kötelezik el magukat egy vallás tanításának teljessége mellett.

Várhatóan ez a vallási közösségmegélés széteséséhez, az elmagányosodás és a lelki káosz növekedéséhez vezet. Mindez a végtelen énközpontúság az önzést kódolja belénk, és a kultúránk egyre nárcisztikusabb jelleget ölt. 

M.T.A.: – E kutatás szerint egyre inkább státuszszimbólummá válik az intézményes vallásosság. Mit értsünk ez alatt?

M.B.: – A kultúra részeként az értelmiségiek élnek vele inkább, mert a kulturáltsághoz, a humanista emberséghez hozzá tartozik a vallás ismerete. Templomba járok, tehát kulturált vagyok. Van, akinek ez fontos, és ez összekapcsolódik azzal, hogy az egyházi iskolában jobb nevelést kap a gyermek.

M.T.A.: – Mi lehet ezekre a tendenciákra a válaszunk?

M.B.: – A világ a lázadás óta mindig mellélő, amikor megoldásokat keres. Manapság annak vagyunk a tanúi, hogy az egyén jelentősége, érzése, akarata, döntése magasan felértékelődött. Ezt a szabadság eszméjével fűzik össze: hadd élje meg mindenki a maga vágyai szerinti életet, és akkor boldog lesz.

Az a rész rendben van az ige mérlegén, hogy az ember értékes, mindenki egyedi. Ez a sokszínűség Isten csodája. Isten akart egy ilyet is, hogy legyen, aki én vagyok. Ilyen nem volt még és nem is lesz többé. A világunk azonban a humanizmus óta nem számol az ember romlottságával, hogy saját szívünk, érzéseink, gondolkozásunk csal meg bennünket, vagyis a jóra törekvésünk és a meggyőződéseink tévútra és romlásba visznek.

Keresztyénként pedig ragaszkodnunk kell a teljes hitvalláshoz és a közösséghez, hogy el ne sodródjunk.

M.T.A.: – „Szívbéli változást hozó apologetika” – erről is beszéltél többek között. Mit értesz ez alatt? Nem az evangélium eredményez szívbéli változást?  Mennyiben tér ez el a hagyományos apologetika céljától?

M.B.: – Azt hiszem, hogy nem lehet kevesebb a célunk, mint hogy szívbéli változással áldja meg az Úr azt, akivel beszélgetünk. Ha ez a vágy mozgat bennünket, más hangsúlyokat és élt kapnak a szavaink. A keresők esetén ez segíthet nyitottá válniuk magára az örömhírre. De természetesen az evangélium, sőt egész pontosan Jézus Krisztus képes szívbéli változást hozni mindenki számára.

M.T.A.: – Azt mondtad, hogy a “keresztyén vagyok” kitétel valódi jelentése az, hogy “igaz emberség”. Mire célzol ezzel?

M.B.: – Hívőként sokáig lógott a levegőben számomra, hogy hogyan képzeljem el a célt a hívő életben, bibliai kifejezéssel a szent életet. Olyan megfoghatatlan, ködös képzet volt számomra, miközben igyekeztem engedelmeskedni az ige erre vonatkozó iránymutatásainak, parancsainak.

A változást az hozta, amikor egy olvasmányban valaki összekötötte Jézus követését, vagyis az újszövetségi tanítványságot és a teremtettségi megbízatásunkat. A megtérés lényege, hogy visszatérek Isten uralma alá. Isten kezdettől velünk akart élni a földön úgy, hogy mi az Ő akaratában járunk, és így fedezzük fel és bontjuk ki a világba rejtett lehetőségeket. Ezért hívőnek lenni arról szól, hogy beleállok Isten velem való céljába, és Isten képmásaként Őt képviselem, vagyis megújított emberként, igazán emberként élek.

M.T.A.: – Hogyan jellemezhetnénk a mai kultúrát? Említetted, hogy poszt-, sub-, és antikeresztyén kultúrákról beszélhetünk. Különösen is az utóbbi érdekel, hogy miben nyilvánul ez meg (a direkt evangélium-, vagy keresztyén-ellenesség) és hogy ez milyen mozgásteret enged nekünk, különösen is az apologetika terén?

M.B.: – Nyilván sok dolog eszünkbe juthat ennek kapcsán, de csak egyetlen jellemzőt hadd mutassak meg. Korábban az emberek azt mondták, nem megyek templomba, mert én nem vagyok elég jó. A keresztyénségre erkölcsösségként tekintettek. Ma azonban egyre inkább az a vélemény, hogy azért nem megyek templomba, mert a keresztyénség kirekesztő, fóbikus, bűntudatot kelt, a társadalomra káros. Vagyis nem megyek templomba, mert a keresztyénség rossz. Vagy támadják a tűzijátékot, megszüntetjük a karácsonyi közvilágítási fényeket, a keresztállítást, mert spórolni kell, de a pride-dal szemben ez fel nem vetődne.

Már a racionalizmus, az evolúciótan, a bibliakritika és a kommunizmus is mind óriási kihívást jelentettek a keresztyénséggel szemben, és ma sem lehet az ezekre adott válaszok nélkül hívőként élni igazán. Azonban a mostani erős ellenszél még inkább megszentelt életre hív.

M.T.A.: – Állításod szerint be kell vezetni a „kulturális apologetika” kifejezést, ami eltér a hagyományos apologetikától. Kérlek foglald össze, hogy mit takar ez a kitétel!

M.B.: – A kulturális apologetika kifejezést használjuk arra a szisztematikus törekvésre, amikor a keresztyén hit állításainak a plauzibilitását, hihetőségét igyekszünk elősegíteni azoknak az üzeneteknek fényében, amelyeket a domináns kulturális intézményeken, vagyis filmeken, populáris zenén, irodalmon, művészeteken és tömegmédián keresztül kommunikálnak.

Amíg a hagyományos apologetika bizonyos filozófusok írásaiban a keresztyén hittel szemben megfogalmazott kihívásokat bírálja, a kulturális apologetika a populáris dalok szövegébe, a népszerű filmek cselekményébe, vagy akár a reklámszlogenekbe rejtett filozófia-falatkákra ad keresztyén választ.

M.T.A.: – Köszönöm a beszélgetést!