Kevin DeYoung: A világot elárasztja a kolostori önsanyargatás / A modern világ és a cselekedetekből való igazság új formái

Lehet, hogy a reformáció emléknapját már magunk mögött hagytuk, de továbbra is hatalmas felelősség nyugszik a vállunkon. A reformáció hitét folyamatosan életben kell tartani, mert a Luther által leküzdött eszmék napjainkban is változatlanul jelen vannak.

A történet a legtöbb protestáns számára ismerős lehet.

Luther Márton épp egy Stotternheim nevű falu felé tartott, amikor hirtelen vihar lepte meg. Villámcsapástól megrémülve félelmében felkiáltott: „Szent Anna, segíts! Ha élni hagysz, szerzetes leszek!” Két héttel később a szorongó Luther belépett az erfurti Ágoston-rendi kolostorba.

Öt évvel később, 1510 telén Luther és szerzetestársa Rómába tartott, hogy egy ágostonos remetéket érintő konfliktusban képviseljék az egyik oldalt. A szerzetesi páros ifjabbik tagjaként, csekély hivatalos feladattal megbízva, Luther az utazást saját maga számára személyes zarándoklattá alakította. Luthernek Róma szent városa egyedülálló alkalom volt arra – olyan lehetőség, amely egy ember életében csak egyszer adódik –, hogy szent helyeket és kegyhelyeket látogathasson, vezeklési gyakorlatokat végezhessen, és bűnbocsánatot nyerjen maga és szerettei számára.

Egy nap Rómában járva meglátogatta a Scala Sanctát, a Szent Grádicsot, amelyről azt mondják, hogy ugyanaz a lépcső, amelyen Krisztus is felment Poncius Pilátus előtt zajló pere során az ítélet színhelyére. Az ereklyékkel és faragott keresztekkel kirakott lépcső páratlan lehetőséget nyújtott a zarándokok számára, hogy teljes bűnbocsánatot nyerjenek maguknak vagy másoknak. Bűntudattól gyötört fiatalemberként Luther kötelességtudón, térden csúszva mászta meg mind a huszonnyolc lépcsőfokot. Menet közben minden egyes lépcsőfokot megcsókolt, és végig a Miatyánkot ismételgette.

Bármennyire is komolyan gondolta az önsanyargatást, a Scala Sancta nem nyújtott enyhülést Luther szorongására. Felérve a tetejére, Luther visszanézett, és ezt kérdezte magától: „Ki tudhatja, hogy ezek a dolgok valóban így vannak-e?” Luther kétségbeesetten szerette volna tudni, hogy rendezve van-e a kapcsolata Istennel, ezért kiáltott Szent Annához a viharban, ezért zarándokolt nyolcszáz mérföldet az Alpokon át Rómába, ezért mászott fel térden csúszva a Szent Lépcsőn, és ezért sanyargatta magát szinte halálra virrasztásokkal, imákkal és engedelmességre törekvő szigorú, aszketikus vezekléssel. Évekkel később Luther, visszagondolva e szerzetesi szigorra, ezt mondta: „A szerzetesi szabályokat olyan szigorúan tartottam meg, hogy elmondhatom: Ha valaha is egy szerzetes a mennybe jutott szerzetesi élete által, akkor én bizonyosan a mennybe jutottam volna.”

Könnyű Luther zarándoklatára a gúny és az irónia keverékével tekinteni. Kevés keresztyén vagy nem keresztyén modern nyugati emberre hatnak inspirálólag Luther bűnbánati erőfeszítései. Talán megrökönyödést okoznak, esetleg szánalmat váltanak ki bennük, mindez azonban nagyon messze van attól, hogy inspirálólag hasson rájuk, mi több, buzgóságra indítsa őket.

Charles Dickens 1846-ban megjelent, Pictures from Italy (Képek Itáliából) című művében a következőket írta, miután szemtanúja volt a Szent Lépcsőn térdelve felfelé csoszogó zarándokok tömegének: „Soha életemben nem tárult még elém egyszerre oly nevetséges és kellemetlen látvány, mint ez – egyrészt nevetséges az azt kísérő abszurd jelenségek, másrészt kínos az értelmetlen és oktalan lealacsonyítás miatt.” Ki lehet olyan ostoba, aki babonás cselekedetekkel, külsődleges előírásokkal és kérlelhetetlen szigorral próbálja kivívni a maga igazát.

Valóban, ki?

Modern világunk talán más teológiai szókinccsel fejezi ki magát, közben azonban ránk, modern emberekre is ugyanolyan súlyos nyomás nehezedik, hogy bebizonyítsuk, igazunk van önmagunkkal és a világgal szemben. Lehet, hogy nem térden állva kapaszkodunk fel a Szent Lépcsőn, de sokan közülünk naponta számolják lépteiket és a bevitt kalóriákat. Lehet, hogy nem kiáltunk a szentekhez vihar közepén, de minden alkalommal, amikor lecsap egy hurrikán, a vezető értelmiségiek a tudományhoz kiáltanak segítségért, hogy oldozzon fel minket károsanyag-kibocsátással kapcsolatos bűneink terhe alól. Valószínűleg épp azok fizetnének először szén-dioxid-kompenzációt, akik a legnagyobb eséllyel kikarikíroznák a teljes bűnbocsánat gondolatát.

Olyan világban élünk, amely tele van az igazságosság egyre növekvő és egyre bonyolultabb szabályaival. Az LMBTQ-univerzumnak megvannak a maga szentjei (pl. a San Franciscó-i Harvey Milk) és szent helyei (pl. a New York-i Stonewall Inn). Vannak zászlói és énekei, amelyeknek az ereje vetekszik az ősi ereklyékével. Vannak olyan szimbólumok és mondások, amelyeket minden „jó embernek” meg kell erősítenie. Vannak olyan szavak, amelyeket használni kell, és vannak olyan szavak, amelyeket szigorúan tilos használni, és ha megsértik a politikai korrektség isteneit, akkor végre kell hajtani a megalázó vezeklést.

Olyan (korábban) hétköznapi cselekedetek, mint az étkezés, az autóvezetés és a szemét kidobása ma már olyan lelkiismeret-furdalást okozó tevékenységek, amelyek a középkori kazuisztika legaprólékosabb megnyilvánulásainak a teljesítését követelik részünkről. A politikai megosztottságon túl mindannyiunknak ügyelnünk kell arra, hogy kifejezzük, melyek az elvárt, „helyes” erények, hogy elítéljünk bizonyos előre kijelölt vétkeket, és távol tartsuk magunkat azoktól a barátoktól és kollégáktól, akiknek rossz cselekedetei (vagy állítólagos rossz cselekedetei) egy pillanat alatt tönkretehetik nehezen kivívott igazunkat.

A (másokkal szembeni) cenzúra és az (önmagunkkal szembeni) érdemszerző szigor útja nem pusztán letűnt jelenség. A szenteskedés formái változnak ugyan, de a mögöttes önigazolási vágy megmaradt. Ez a világ útja, mert erre hajlik az emberi szív.

De Istennek hála, létezik más út is. Ez az az út, amelyet Luther öt évvel római látogatása után fedezett fel, majd két évvel később Wittenbergben az ajtóra szögezett. Ez az evangélium útja, amely azt az igazságot tárja elénk, amely a törvény nélkül jelent meg, és a Jézus Krisztusban való hit által lesz a miénk (Róm 3,21–22). Nincs szükségünk a kolostori önsanyargatás szekularizált változatára. Az egyedül hit által való megigazulás valódi örömhírére van szükségünk.

A nyugati világ még mindig tudja, mit jelent bűnösnek lenni. Amit elfelejtett, az – úgy tűnik – a kegyelem.

Forrás: https://wng.org/opinions/a-world-awash-in-sheer-monkery-1667304477?

Szerző: Kevin DeYoung a Christ Covenant Church (PCA) vezető lelkésze Matthewsban (N.C.) és a rendszeres teológia docense a Református Teológiai Szemináriumon (Charlotte).