Hogyan beszéljünk a bűnről a posztmodern világban? II. rész

– Márkus Tamás András református lelkipásztorral, az Evangelikál Csoport Egyesület elnökével Parti Benedek pszichológus, az Evangelikál Csoport Egyesület tagja beszélget (I. rész) –

Parti Benedek: – Ott hagytuk abba, hogy megnéztünk egy, a manhattani presbiteriánus lelkészhez, Timothy Kellerhez köthető modellt azzal kapcsolatban, hogy hogyan érdemes beszélni a bűnről a posztmodern embernek. Keller a bálványimádás felől közelíti meg a témát. Milyen megközelítési módok léteznek még, amelyek hasznosak lehetnek számunkra?

Márkus Tamás András: – Mindenképp érdemes megemlíteni egy, a posztmodern környezetben történő evangelizálásról szóló esszégyűjteményt, melynek kifejező már a címe is: Telling the Truth – Evangelizing Postmoderns, azaz Hogyan mondjuk el az igazságot? – A posztmodern ember evangelizálása. A kötet szerkesztője D. A. Carson neves Újszövetség-tudós, bibliakutató, a Trinity Evangelical Divinity School professor emeritusa, a The Gospel Coalition online kiadói hálózat alapítója. A könyv Kritikus témák című fejezetében szerepel egy, az általunk vizsgált témát érintő rész – ennek szerzője Mark Dever, a Washington DC-ben található Capitol Hill Baptist gyülekezet lelkipásztora. Az írás címe: A bűnről való beszéd a posztmodern világban.

P. B.: – Mielőtt megnéznénk Dever konkrét tanácsait, vizsgáljuk meg, hogyan festi le, illetve hogyan értékeli a jelenlegi társadalmi helyzetet.

M. T. A.: – Dever szerint a jó hír az, hogy a posztmodernben kezd egyre inkább elpárologni a természetfelettivel szembeni szkepticizmus, a puszta naturalizmus. A mai helyzetet a Mk 6-ban szereplő részhez hasonlítja, amikor Jézus a vízen jár. Itt ezt olvassuk: „Beszállt hozzájuk a hajóba, és elült a szél, ők pedig szerfölött csodálkoztak magukban. Mert a kenyerekből még nem okultak, és a szívük kemény maradt.” (51–52. v.) A tanítványok megrémültek. Nyilvánvalóan nem voltak modernista szkeptikusok Jézus természetfeletti hatalmát illetően, de nem is rendelkeztek élő hittel. Minden bizonnyal levetkezték a bennük lappangó ellenséges hozzáállást a természetfeletti megnyilvánulásokkal szemben, de ez még nem jelenti azt, hogy teljes mértékben elfogadták volna a názáreti Jézus személyét.

P. B.: – Hogyan kapcsolódik mindez a posztmodernhez?

M. T. A.: – Annyiban, hogy még ha bátorító is, hogy a szkepticizmus egyre inkább leomló falaival szembesülünk kultúránkban, nem szabad mindezt a keresztyén hit megléteként értelmeznünk. Ez az új „hitbarát” világ, úgy tűnik, újra és újra nélkülözi a bűn létét, fogalmát. Erre a hiányra keresi a választ Dever. De nemcsak bibliai példát hoz, hanem személyes történeteket is a személyes életéből és a szolgálatából.

P. B.: – Például?

M. T. A.: – Említ egy alkalmi gyülekezetlátogatót, aki azért tétovázott, hogy bekapcsolódjon-e a gyülekezetbe, mert a terapeutája azt mondta neki, hogy van elég szégyene és bűntudata anélkül is. De elmond egy másik személyes történetet is: találkozott egy intelligens férfival egy repülőút során. Az illető kimagasló intelligenciája mellett szólt, hogy biztosításmatematikai statisztikák számításával szórakoztatta magát a repülőút során. Dever beszélgetésbe elegyedett vele, és kiderült, hogy egyszerre tartja magát keresztyénnek és bűntelennek. Amikor megkérte, hogy magyarázza már meg ezt, az illető férfi elmondta, hogy ő ezt tulajdonképpen úgy képzeli el, hogy minden egyes nap újjáteremtődik az élete – minden nap tiszta lappal indul. Minden egyes napon létrejön egy újdonsült, bűntelen személyiség, ami – érvelt a férfi – a Biblia üzenetével is összeegyeztethető, hiszen kifejezi, hogy Isten megszakítás nélkül szeret minket. Dever a beszélgetés során a következő kérdést tette fel neki: „És mi a helyzet a kereszttel? Mi a helyzet Jézus megváltásával, Isten haragjával, az engeszteléssel kapcsolatos szavaival? Mit kezdjünk azzal, hogy Jézus váltságdíjként utal magára?” A férfi azt válaszolta, hogy ezeket a témákat nem kedveli annyira. Dever a repülőút végén még megkérdezte, hogy hallott-e már beszélgetőpartnere a posztmodernről. A férfi azt mondta, hogy még magával a szóval sem találkozott addig.

P. B.: – Mire vezethetők vissza ezek a reakciók?

M. T. A.: – Dever a relativizmust említi, ami együtt jár a felelősség elhárításával. John Milton Elveszett paradicsomcímű epikus költeményének egy sorát idézi, ami jól kifejezi a posztmodern lényegét: az elme „támaszt / Pokolból Mennyet és Mennyből Pokolt”.[1] A mai relativizmust Dever szerint leginkább „kifinomult relativizmusnak” lehetne nevezni. Ezt úgy jellemzi, hogy az igazság eszméjével szemben valamiféle rideg tartózkodás, hűvösség érzékelhető, és ez nemcsak az elit akadémiai körökben terjed, hanem a popkultúrában is. Hugh Grant brit színész mondta: „Nem hiszek az igazságban, a stílusban hiszek.” Csakhogy Dever szerint e jól hangzó, megnyerő lózungok mögött, amelyek az önkifejezés elsődlegességét és abszolút voltát hangsúlyozzák egy rajtunk kívül álló mércével szemben, nincs az a jóindulat és elfogadás, amit talán elsőre feltételeznénk. Távolról ezek a megerősítések ítélkezésmentesnek tűnhetnek, amelyek a tolerancia és a pluralizmus, illetve ezeken keresztül végül az örök béke korszakába vezethetnek el bennünket. A probléma az, hogy ez a hozzáállás egy idő után a legvadabb szörnyűségek és kegyetlenségek „tolerálásához” vezethet, azoknak ágyaz meg. Mivel ilyen nagy a tét – mondja Dever –, igenis foglalkoznunk kell ezzel az egyre inkább terjedő kulturális miliővel, és – amennyire csak tőlünk telik – meg kell próbálnunk megérteni. Dever egyik legfontosabb következtetése az, hogy ma széles körben tagadják a metanarratíva mint olyan létezését.

P. B.: – Mi pontosan a metanarratíva? Mire utalunk vele?

M. T. A.: – A metanarratíva az átfogó valóságértelmezés, amely minden más értelmezés felett áll, minden más résznarratívát összefog. Ez az, ami alapján az összes többit értelmezzük. És ez az – mondja Dever –, amit az értelmiségiek száz éve igyekeznek tagadni. Magyarul azt próbálják cáfolni, hogy létezik egy mindent átfogó rendezőelv, vagy másképp kifejezve, hogy a világnak célja van. Konkrét példát is mond erre a típusú metanarratívatagadásra, mégpedig Aldous Huxleyt, a brit írót, filozófust és költőt említve. Huxley megdöbbentően őszintén vallott erről, amikor élete derekán – kiégve és hátat fordítva az agnoszticizmusnak – a keleti miszticizmus különféle formáiban kutatott a végső valóság után. Huxley elmondja, hogy ő korábban ő is csak a tudományos eredményeket tartotta a valóság szempontjából meghatározónak, másrészt eleve nem is akarta, hogy legyen értelme a világnak, és könnyen talált is kielégítő okokat e vágya alátámasztására. Csakhogy – kicsit leegyszerűsítve – végül felismerte, hogy végső rendezőelv nélkül mindenki azt tesz, amit akar. Ezen a ponton Dever de Sade márki példáját említi. Ha nincs metanarratíva, akkor nem létezhet olyan elégséges ok, ami feltartóztathatná a társadalmat, hogy a legvadabb, leggroteszkebb erkölcstelenségekbe, kegyetlenségekbe süllyedjen. Miért is ne ragadhatnánk meg a politikai hatalmat, és ne kormányozhatnánk úgy, ahogyan azt a legelőnyösebbnek gondoljuk? – teszi fel a kérdést Huxley, aztán még személyesebb hangnemre vált: „Számomra – és kétségtelenül kortársaim többsége számára is – az értelmetlenség filozófiája lényegében a felszabadulás eszköze volt. A felszabadulás, amelyre vágytunk, egyszerre volt felszabadulás egy bizonyos politikai és gazdasági, illetve felszabadulás egy erkölcsi rendszer alól. Azért tiltakoztunk az erkölcs ellen, mert beavatkozott a szexuális szabadságunkba. Tiltakoztunk a politikai és gazdasági rendszer ellen, mert igazságtalan volt. E rendszerek támogatói azt állították, hogy valamilyen módon megtestesítik a világ értelmét. Volt egy elképesztően egyszerű módszer arra, hogy megcáfoljuk ezeket az embereket, egyúttal igazoljuk magunkat, illetve a politika és az erotika területén megnyilvánuló lázadásunkat: tagadtuk, hogy a világnak bármilyen értelme is volna.”[2]

Nos, a metanarratíva létezésének tagadása nem újdonság – mondja Dever. Ami új, az az, hogy milyen mértékben hatotta át ez a tagadás társadalmunkat és kultúránkat. Ma már nemcsak anarchista vagy nietzscheánus egyetemi professzorok gondolkodnak így, hanem a közemberek nagy része is.

P. B.: – Úgy érted, hogy mivel a nyugati társadalom nagy része számára megszűnt az átfogó keretelbeszélés vagy értelmezési keret – a metanarratíva –, ezért az igazság- és a bűnfogalom is relatívvá vált? Viszont ha többé nem tudunk bűnről beszélni, akkor nyilvánvalóan a Megváltóról szóló evangéliumra sem lesznek nyitottak az emberek. Mi a megoldás? Biztos, hogy ennyire rossz a helyzet? Valóban kiveszett a bűn fogalma a posztmodern ember szókincséből?

M. T. A.: – Dever szerint mindez csak annak egy újabb eszköze, hogy az ember el tudjon rejtőzni Isten elől, körülbelül úgy, mint ahogy egykor Ádám is elrejtőzött Isten elől. A bűn fogalmának elkenése, majd pedig eltörlése csak ennek a bujkálásnak egy újabb eszköze. Mintha az, hogy tagadjuk a bűn fogalmát, egyszersmind azt jelentené, hogy nem is létezik a bűn, ebből következően személyes felelősség sincs többé.

Kérdezed, hogy valóban ennyire rossz-e a helyzet. Igen, ennyire rossz, rosszabb, mint a modernizmus idején. A modernizmus a kinyilatkoztatott elleni lázadásként értelmezhető. Lázadás az igazság ellen. A posztmodern továbbment: egyrészt lázadás a modernizmus, másrészt a keresztyén igazság ellen. A modernizmus „lázadása” nem tagadta a metanarratíva létét – a modernizmusban úgy vélték, hogy létezik az életnek valamiféle átfogó értelmezése, csak éppen metanarrátor nélkül. „Beszélőre”, „Mesélőre” – azaz Istenre – nincs többé szükség. A valóságot csupa anyagnak tekintették. Nincs szükség magyarázatként természetfeletti lényre. Ebben a rendszerben az erkölcshöz sincs szükség Istenre. A modern embertípusnak nincs szüksége Istenre ahhoz, hogy elfogadjon erkölcsi abszolútumokat. Ha meg is jelenik az Isten, akkor is csak egyfajta pótlékszerepet tölthet be – lásd a „hézagok istene” elképzelést: Isten léte addig feltételezhető, amíg kitölti azokat a hézagokat, amiket a tudománynak még nem sikerült betömnie. A posztmodern továbbment. Azt állítja, hogy nemcsak hogy metanarrátor, de még metanarratíva sem létezik. Egyedül csak a szubjektum „elbeszélése”, az individuum világértelmezése létezik. Olyan, hogy általános jelentés, nincs többé.

P. B.: – Milyen következményekkel jár a metanarratíva eltörlése, megszűnése?

M. T. A.: – Pont az ellenkezője történik, mint amit várnánk. Ha a metanarratíva mint olyan eltűnik, darabjaira hullik az én, a szubjektum, emiatt arra érez késztetést, hogy a körülötte lévő közösségtől kölcsönözze önmeghatározását. Az én a posztmodernben képtelen elviselni, hogy megítélhető mások által, objektív mérce alapján. Csak egyvalami késztetheti behódolásra, és ezért különösen veszélyes a posztmodern: a hatalom, az erő. Ma már világosan látható, hogy milyen könnyen irányítható és befolyásolható és nem utolsósorban: milyen könnyen fanatizálható a posztmodern ideológiai keltetőjében kifejlődött embertípus. A posztmodernben tehát az én – látszatra – megistenül, holott külső, objektív mérce hiányában hatalmi tényezők bábjává válik.

P. B.: – Mi a keresztyénség válasza ezekre az eszmékre? Már ha van célzott válasza.

M. T. A.: – Természetesen van. A keresztyénségnek van válasza mind a modernizmusra, mind a posztmodernizmusra. Anélkül, hogy most kitérnénk a modernizmusra adott válaszára, világosan kijelenthetjük, hogy a keresztyénség posztmodernizmusra adott válaszának tartalmaznia kell a bűn valóságának újbóli megerősítését. Erre azért van szükség, mert addig nem kereshetjük a lehetséges megoldást, ameddig nem tisztázzuk magát a problémát.

P. B.: – Azt hiszem, már látjuk, mi a probléma. A szolgálatban tapasztaljuk is. Mit tehetünk Dever szerint?

M. T. A.: – Dever alapvetően a lelkészi munka „lövészárkaiból” elsősorban lelkészeknek ad javaslatokat. Ezek négy szegmens köré csoportosulnak: 1) kommunikáció, 2) közösség, 3) lelkiismeret és 4) megtérés.

P. B.: – Nézzük meg az elsőt! Milyen javaslatai vannak a kommunikáció terén?

M. T. A.: – Itt egyszerűen arra utal, hogy nem szabad elhallgatnunk, közölnünk kell, ki kell mondanunk, hirdetnünk és tanítanunk kell Isten igazságát. Ez nyilván megkívánja az igazság előzetes ismeretét és azt is, hogy ismerjük a publikum, az elérendő társadalom szókincsét. Nem szabad meggondolatlanul feltételeznünk – hangsúlyozza Dever –, hogy mindenki ugyanazt érti manapság Isten és bűn alatt. Bizonyos értelemben – mondja Dever – ez az időszak, amelyben mi élünk, egyúttal különleges lehetőség is a keresztyének számára, hogy körültekintőbben nyúljanak az evangéliumhoz: hogy kigyomlálják azokat az evangéliumhoz tapadt előfeltevéseket, amelyek valójában kultúrafüggők, és hogy megtanuljanak odafigyelni azokra, akikhez szólnak. Ettől persze a posztmodern embernek még muszáj megragadnia a bűn kategóriáját.

Ehhez szükség van arra, hogy tanítsuk a Bibliát, mégpedig az elejétől fogva, és az egész Szentírást. Isten nem véletlenül adta a 2Móz, 3Móz, 4Móz és az 5Móz rendelkezéseit. A céljuk ezeknek a parancsolatoknak az, hogy megtanítsák az embereknek, hogy végső soron semmi sem semleges a szent Isten számára ebben a bukott világban. Isten elkezdte szisztematikusan megtanítani népének a jó és a rossz kategóriáit. Nekünk is hasonló gyakorlatban kell részt vennünk. Mindeközben hangsúlyoznunk kell, hogy a parancsolatok és rendelkezések esetében nem személytelen normákról van szó. Posztmodern barátaink elsőre talán a modernistákhoz hasonlónak találnak majd minket, amikor objektív, külső mércéről beszélünk nekik. Azonban mi a modernnel ellentétben nem személytelen mércéről beszélünk – a keresztyénségben az igazság végső soron mindig személyes. Nem egyszerűen azt állítjuk, hogy van egy örök törvény, amely alapján mindenkit meg kell ítélni. Inkább arról van szó, hogy ha megszegsz egy parancsolatot, akkor mindet megszeged (lásd Jak 2,10), mivel magát a Törvényhozót sérted meg. Keresztyénként a bűnt úgy értelmezzük, mint ami Istennel, az ő akaratával való szakítás, ahelyett, hogy Isten képmásaiként visszatükröznénk Isten jellemét.

Ezen a ponton el kell kerülni Dever szerint a Karl Barth (és számos más öntudatos evangéliumi hívő) által elkövetett hibát: nem szabad a tételes parancsolatokat és a személyes kapcsolatot kifejező igéket szembeállítani egymással.

P. B.: – Pedig logikusnak tűnik! Mi a probléma ezzel?

M. T. A.: – Az ilyen jellegű kísérletek sem nem helyesek, sem nem hasznosak. A tételes parancsolatok, rendelkezések, propozicionális állítások nem merítik ki Isten kinyilatkoztatásának teljes spektrumát, ugyanakkor nélkülözhetetlenek ahhoz, hogy megértsük, milyen Isten lénye, természete. Nem azzal fogunk jobban elmélyülni a kinyilatkoztatás kapcsolati vagy személyes jellegének ismeretében, ha megkíséreljük kilúgozni belőle a tételes parancsolatokat. Sőt valójában épp az ellenkezőjét érjük el vele. Dever itt egy kissé furcsa, de szemléletes példát említ: ha bármi kétségünk van afelől, hogy a kognitív, tételes kommunikáció a személyközi kapcsolatok lényegét képezi, akkor vajon kutyatulajdonosként sem lepődnénk meg rajta, és nem tartanánk a személyes kapcsolat terén megnyilvánuló ugrásnak, minőségi változásnak, ha kedvencünk egyszer csak elkezdene beszélni? Isten nem néma Isten. Egyrészt aktívan részt vesz a történelem menetében, másrészt megszólal, szavak, mondatok, állítások, kijelentések formájában fejezi ki magát. Ezért nekünk is törődnünk kell a szavak, mondatok, állítások, rendelkezések és parancsolatok által kifejezett igazsággal. Ez az igazság – éppen, mert ilyen formában lett kinyilatkoztatva – megismerhető. A személyes Isten így nyilatkoztatta ki magát, és ennek a „személyességnek” alaptartozéka, hogy ilyen formában közölte velünk az igazságot. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy a keresztyének birtokában vannak minden tudásnak. Ugyanakkor az, hogy nem tudunk mindent, nem jelenti azt, hogy ne tudnánk semmit. Amit a kinyilatkoztatás közöl – különösen Isten személyéről, transzcendenciájáról, szentségéről –, azt tudjuk. Erre az Istenről szóló tudásra pedig mindenképp szükségünk van, hiszen, amint mondtuk, a metanarratíva elvesztése a felelősségteljes én szegmentálódásához, kiüresedéséhez vezetett. Ezt pedig csak úgy tudjuk visszanyerni, ha figyelembe vesszük, amivel Kálvin is kezdi az Institutiót: istenismeret nélkül nincs önismeret. Isten ismerete és énérzékelésünk összefügg. Meg kell ismernünk Istent ahhoz, hogy igazán megismerjük önmagunkat.

P. B.: – Nézzük meg a második szegmenst!

M. T. A.: – A második a közösség. Valódi bűnismeret – legalábbis tartósan – nem létezhet keresztyén közösség nélkül. Dever szerint olyan a közösség, mint az autó műszerfalán a fények: nem fogják beindítani az autót, nem is állítják le, de legalább hiteles képet adnak arról, hogy mi történik veled, illetve benned. Ilyen értelemben a helyi gyülekezet mint közösség biztosítja az én „külső határait”.

P. B.: – Milyen formában történik ez? Hogyan képes a közösség betölteni ezt a funkciót?

M. T. A.: – A keresztyén élet nélkülözhetetlen része, hogy elkötelezett kapcsolatok sorát alakítjuk ki – nem csak a barátainkkal (akikkel egyébként is vannak közös pontjaink, közös érdeklődés, közös hobbi stb.), hanem a helyi gyülekezet tagjaival is, akikkel az Úr Jézus Krisztusba vetett hit köt össze minket. Ha ilyen kapcsolatok nélkül, ilyen közösséget mellőzve próbáljuk megélni a keresztyén életet, akkor – az Újszövetség sok helyen figyelmeztet ennek veszélyére – becsaphatjuk magunkat. Természetesen ez, a közösség jelentőségének hangsúlyozása nem vezethet ahhoz, hogy azt gondoljuk, hogy ez helyettesítheti a keresztyénség vertikális dimenzióját: az Istennel való kapcsolatot. A közösségnek az a szerepe, hogy tükrözze és erősítse ezt a kapcsolatot.

P. B.: – Világos. Beszéljünk arról, hogy mi lehet a lelkiismeret szerepe a bűnnel kapcsolatos biblikus szemlélet kialakításában.

M. T. A.: – A közösség az én „külső határait” biztosítja, segítve, hogy önmagunk számára nyilvánvalóvá váljon. Ilyen értelemben a közösség az én „kerületét” jelenti, de nekünk, keresztyéneknek az én „középpontjával” is foglalkoznunk kell. Tisztában kell lennünk azzal, hogy a posztmodern hatása alatt lévő embernek is van lelkiismerete – a hitetleneknek is van –, még ha ők nem is gondolják így, vagy nem tudatosítják magukban. Mivel Isten minden embert saját képmására teremtett, adott a lelkiismeret, és mi keresztyénként igenis apellálhatunk erre a tényre.

P. B.: – Miért segítség számunkra ez a felismerés a gyakorlatban? Milyen akadályokat sikerül leküzdeni vele? Eddig is úgy hirdettük az evangéliumot, hogy hátha meghallják az emberek, elgondolkoznak rajta, bűnbánatot tartanak, és Krisztusba vetik a hitüket, nem?

M. T. A.: – A helyzet az – mondja Dever –, hogy ha egyáltalán megosztjuk másokkal az evangéliumot, titokban csak félig hisszük, hogy igaz, és hogy az üzenet hatással lesz másokra. Rendszerint nem is akarunk túl sokat vagy túl határozottan mondani, nehogy nevetségesnek tűnjünk. El kell határoznunk, hogy adott esetben igenis vállaljuk ezt a kockázatot is. Pál ezt a „keresztről szóló beszéd bolondságának” nevezte. Ne hagyjuk, hogy a kor aktuális divathullámai elriasszanak attól, hogy a világ elé tárjuk ezt az üzenetet. Tény, hogy nehéz a másik lelkiismeretére hatni, de nem tudunk mást tenni: meg kell tapasztalniuk, hogy van lelkiismeretük. A posztmodernben ez azért különösen nehéz, mert – mint mondtuk – az én feloldódik, töredezetté válik; a posztmodern a felelős én kiürítésére ösztönöz. Ezért különösen nehéz a bűnről beszélni ma. Eleve azért vagyunk bátortalanok, mert azt gondoljuk, hogy az emberek nem akarják hallani, hogy felelősségre vonhatók a tetteikért, de meg kell szabadulnunk ettől az előítélettől. Sokan igenis vágynak az őszinte beszédre, mélyen belül vágynak rá, hogy őszintén közöljék velük, hogy rossz úton járnak. De a jó hír az, hogy a posztmodern legalább engedi, hogy kimondjuk, amit gondolunk. A posztmodern ember bátran vállalhatja, hogy elfogult, mondván, „ez az ő véleménye”, de épp ez a hátulütője is a posztmodernnek, hiszen tevékenységük vagy álláspontjuk keresztyén kritikáját csak egy álláspontnak tartják majd a sok közül. Óvatosnak kell tehát lenni: a posztmodern az egyik kezével ad, a másikkal pedig elvesz.

P. B.: – És milyen kontextusban kerül elő a bűnről való beszéd kapcsán a megtérés a posztmodernben? Evidencia, hogy a bűnbánat és a megtérés kéz a kézben jár, az egyik feltételezi a másikat. A kérdés az, hogyan lehet elvezetni az embereket a megtérésre a posztmodernben, ahol – ahogy láttuk – a bűn fogalma eleve kezd kitörlődni.

M. T. A.: – Itt az az érdekes, hogy nincs semmi érdekes. Vagy másképp fogalmazva: a megtérésben mindig is az volt az érdekes, és mindig is az lesz, hogy azt végső soron Isten Lelke végzi el az emberben. Ez bátorsággal tölthet el minket posztmodern hallgatóság előtt beszélve is. Egy ponton túl nem tudunk másra támaszkodni. Gondoljunk csak bele: eltűnt a metanarratíva, feloldódott az én kerülete, sőt a középpontja is kiürült. Mit tehetünk ilyen helyzetben? Elmehetünk többtucatnyi konferenciára, elolvashatunk a témában mindenféle sikerkönyvet, de Isten Lelke nélkül nem fogunk tudni senkit sem új életre hívni. Pont. Dever szerint, ha ezt megtanultuk, akkor túl vagyunk a keresztyén szolgálatot érintő legfontosabb leckén. Tudomásul kell venni, hogy mi senkit sem tudunk új életre szülni. A mennyei Atya arra hív minden keresztyént, hogy menjünk őhozzá, és kérjük: vegye el azt, ami ki lett zsigerelve, ami feloldódott és kiürült, és adjon az embereknek új életet. Érzékletes az Ez 37-ben olvasható kép. Ez egy csodálatos szakasz mindazok számára, akik szomorúak, mert úgy gondolják, hogy a szavaknak már sem jelentésük nincs, sem hatásuk. Ebben az Ezékielnek adott látomásban egy kiszáradt csontokkal teli völgy tárul a szemünk elé. Ezékielnek egy ilyen völgyben kell megszólalnia, beszélnie, prófétálnia. És a Lélek megeleveníti a Szót, és Isten feltámasztja a holtakat, új életet ad nekik. Bíznunk kell Istenben, hogy ha teljesítjük az általa ránk bízott feladatot, ő megeleveníti majd szavainkat – függetlenül attól, hogy mennyire igazodunk el a posztmodern környezetben. Reményt kell merítenünk ebből! Ne feledjük, hogy óriási kiváltság, hogy átadhatjuk az embereknek a jó hírt! És az evangélium megfelel a posztmodern kihívásainak is. Egyszerűen csak hűséges hírnököknek kell lennünk. És elsősorban ismernünk kell az evangéliumot.

[1] Ford. Jánosy István.

[2] Huxley, Aldous: Ends ﹠ Means. 1937, 269–273. o.