„Svédasztal-keresztyénség”
Az úgynevezett „svédasztal-keresztyénség” két aspektusáról beszélhetünk: először is mint személyes viszonyulásról, hozzáállásról vagy mentalitásról, másrészt mint sajátos hitképződményről. Az egyikből következik a másik, vagy másképp fogalmazva: a mentalitás saját hitfelfogást generál sajátos hittartalommal.
Beszéljünk először az első, majd később a második aspektusról.
I.
Kiáll valaki, azt állítva magáról, hogy keresztyén, közben azt hirdeti, hogy az Isten szerinti házasság nem korlátozható egy férfi és egy nő monogám, hivatalos házasságkötéssel megpecsételt, élethosszig tartó szövetségi kapcsolatára. Kiáll másvalaki, azt állítva magáról, hogy keresztyén, de a történelmi keresztyénség alapvető dogmáival ellentétesen azt hirdeti, hogy Isten változik, fejlődik, tanul, és alkalmazkodik a körülményekhez. Kiáll megint más, azt állítva magáról, hogy evangéliumi keresztyén, de a Szentírás tanúságtételével és a történelmi protestáns hitvallások tanításával ellentétesen azt képviseli, hogy Krisztus halála nem helyettes bűnhődés volt, csupáncsak az önfeláldozás aktusa, cselekvésre sarkalló példa, amelyet nekünk is követnünk kell. Kiáll megint valaki, azt állítva, hogy keresztyén, miközben azt hirdeti, hogy nincs pokol, vagy ha van is, oda nem kerül senki, Isten mindenkit szeret, senkit sem fog megítélni. Aztán kiáll valaki „keresztyén teológusként”, és „tudományos” előadás keretében érvel amellett, hogy bizony a poliamór kapcsolatok is Istennek tetszők, ebből fakadóan adott esetben etikusak. Ezután kiáll valaki más, azt állítva magáról, hogy keresztyén, és úgy szolgáltatja ki az úrvacsorát, hogy kenyér helyett Nutellával megkent kalácsot, bor helyett pedig Topjoy 100%-os multivitaminlevet oszt ki sákramentumként.
Ezek nem elképzelt esetek, mindre van konkrét példa. De emeljük a tétet, fokozzuk a hangulatot. Nemrég egy progresszív fiatal hölgy önvallomása borzolta a kedélyeket a közösségi médiában. Azt állította, hogy keresztyén, és hiszi, hogy az LMBTQ+-mozgalom célkitűzései kedvesek Istennek, továbbá, hogy ő maga keresztyén ugyan, de nem jár templomba – nem is kell –, valamint nem hiszi, hogy a Szentírás Isten szava. Mindenképpen sajátos „hitvallásról” van szó. Legalább őszinte – gondolhatnánk.
Mindezt látva, az ember elgondolkodik azon, hogy valaki, aki eleve elutasítja a történelmi keresztyénség tanbéli és hitéleti alapjait – a Biblia tanítását, az egyházat, az evangelizációt, a keresztyén erkölcsöt –, miért akarja még mindig megtartani magának a keresztyén címkét. Miért nem egyszerűbb kijelenteni ilyenkor, hogy „nem, nem vagyok keresztyén”?
Most egyelőre csak a jelenségről szeretnék írni – majd egy következő írásban szándékozom kivesézni, hogy azok, akik ezt a folyamatot tudatosan gerjesztik, milyen célból teszik ezt. Nos, ezt a jelenséget nevezem (és nevezik mások) „svédasztal-keresztyénségnek”. Ennek lényege a következő: mindent és mindennek az ellenkezőjét is keresztyénségnek lehet hívni. Innen-onnan-mindenhonnan összecsipegetek, összeválogatok, kiragadok világnézeti elemeket, attitűdöket, meggyőződéseket, aztán csomagolópapírba göngyölöm ezeket az össze nem tartozó, sokszor egymásnak is ellentmondó elgondolásokat, és kötök az egészre egy kereszt alakú masnit. Egyfajta „személyre szabott” keresztyénségről van tehát szó, amely legfeljebb nyomokban tartalmaz már csak keresztyénséget.
Félre ne értsük, önmagában nem a svédasztallal (más néven: büfével) van probléma. Sokan szeretik a svédasztalt. Lehetővé teszi, hogy válogassunk – a válogatás lehetősége egyszerűen mámorító. Ilyenkor szabadnak érezzük magunkat. Annyit eszünk, amennyit szeretnénk – olyan keveset vagy olyan sokat, ahogy jónak látjuk. Azt, amit kirakunk a tányérunkra, nem muszáj megennünk, otthagyhatjuk, és hozhatunk egy új tányéron valami mást. Sajnos ugyanez a hozzáállás vagy „életérzés” járja át az egyházakat is, de ez az utóbbi esetben végzetesnek bizonyul.
Olyan fogyasztói korban élünk, amikor szinte megkérdőjelezhetetlennek tekintik az egyén választáshoz való jogát. Tulajdonképpen nem is olyan meglepő, hogy ez az attitűd átszivárgott a hitkérdések területére is. Ennek lett az eredménye a „svédasztal-keresztyénség”: a hívek úgy gondolják, kedvük szerint válogathatják ki vagy utasíthatják vissza a kínálatból azt, ami számukra szimpatikus vagy unszimpatikus. A Szentírás és a keresztyén hitigazságok hektikusan szelektív megközelítése elutasítja a keményebb doktrínákat, egyszersmind díjazza a „nyitottságot”, valamint az állandó újítást.
Természetesen vannak olyan világnézetek, amelyekben ez a típusú hitéleti „turkálósdi” – ahol magamnak „turizom” össze a „spiritualitásom” egyes szegmenseit – működik. Ez különösen is a keleti panteizmusok (pan = minden; theos = isten) nyugatosított verziójával, a New Age-dzsel és annak leágazásaival kompatibilis. (Sőt lényegében erről szól a New Age.)
A keresztyénség azonban mint kinyilatkoztatott világnézet, objektív meghatározással bír. A keresztyénség a végső valóságot és ezért a végső tekintélyt is a teremtett világon kívülre helyezi, és annak eredetét egy személyes, végtelen és mindenható isteni lénnyel, magával a Szentháromság Istennel azonosítja. Ez az Isten önmagát egyrészt azon a világon keresztül teszi ismertté, amelyet alkotott, másrészt az általa ihletett Szentíráson keresztül, és legfőképp Jézus Krisztus által, akiről maga a Szentírás is tanúskodik.
Üdvösség tekintetében végzetes hozzáállás, de legalább „korrekt”, ha valaki – kételkedve abban, hogy létezik Isten, aki ilyen módon nyilatkoztatta ki magát – elutasítja a keresztyén üzenetet. Emberi síkon mindenki maga eldöntheti, hogy elfogadja vagy elutasítja az evangéliumot. De mivel a keresztyénség olyan világnézet, amelynek az alapjait már lefektették, amelynek tanítása – minden felekezeti diverzitás ellenére – meghatározott és kötött, ezért nem nyitott az olyasfajta radikális revízióra, amelyeket korábban említettünk.
Ne higgyük, hogy a „svédasztal-keresztyénség” (vagy más néven: „patchwork hit”) valamiféle rétegjelenség, amely csak egy furcsán gondolkodó, zavarodott kisebbségre lenne jellemző. Idén, 2022-ben az Arizonai Keresztyén Egyetem közzétett egy tanulmányt, amelynek címe: The American Worldview Inventory. A kutatás a neves közvéleménykutató, George Barna vezetésével készült. Eszerint az amerikaiak közel kétharmada úgy véli, hogy „valamilyen hit” megléte fontosabb, mint az, hogy milyen konkrét hitet követünk. Kijózanító, hogy azoknak, akik ilyen választ adtak, a hetven százaléka keresztyénnek vallja magát. Ugyanez a felmérés megállapította, hogy az önmagukat keresztyénnek vallók csekély többsége úgy gondolja, hogy az ember úgy érheti el az üdvösséget, ha „jó lesz, vagy jót cselekszik”, ami ellentétes az Újszövetség azon tanításával, miszerint kegyelemből van üdvösségünk hit által, és ez nem tőlünk van: „Isten ajándéka; nem cselekedetekért, hogy senki se dicsekedjék” (Ef 2,8–9).
Egy másik, a LifeWay Research és a Ligonier Ministries által közösen szponzorált felmérés szerint (amelyről már ezen az oldalon is hírt adtunk és az eredményét röviden ismertettük) az amerikaiak több mint fele és az amerikai evangéliumi keresztyének közel egyharmada egyetért azzal az állítással, hogy Jézus „kiemelkedő tanító volt, de nem Isten”.
Egy további, a Barna Group és a World Vision közös, ugyancsak nemrégiben végzett felmérése szerint világszerte a fiatal felnőttek közel fele azt gondolja, hogy az egyház nem tud válaszolni a kérdéseikre vagy a lelki kétségeikre. E felmérés mintája (több mint tizenötezer válaszadó huszonöt országból, kilenc eltérő nyelvvel) világosan jelzi, hogy a teológiai műveltség és a pontos világnézeti tájékozottság nem csak az amerikaiak körében hiánycikk. Muszáj világosan kimondani: a keresztyén identitás globális szinten veszélyben van, beleértve azt is, hogy mit jelent egyáltalán az a szó, hogy keresztyén. Gyakorlatilag az emberek többsége, sőt már a hívők jelentékeny része sem hiszi, hogy a keresztyén hitigazságok világosan megfogalmazhatók, megismerhetők és megbízhatók.
E széles körben elterjedt bizonytalansággal és zűrzavarral való szembenézés több dolgot is igényel részünkről. Egyrészt: nem, nem elég csak és kizárólag pozitív üzeneteket közvetíteni. Igen, továbbra is képviselnünk kell az üzenetünket – az evangéliumot, a teljes Szentírás tanítását, a történelmi keresztyénség tantételeit a reformátori hitvallások szellemében –, de igenis meg kell határoznunk azt is, hogy mi nem számít, illetve nem nevezhető keresztyénségnek. El kell szigetelni, szegregálni kell mindazt, ami nem összeegyeztethető a keresztyénséggel. Különben hogyan ismerjék fel az avatatlanok, hogy mi keresztyénség és mi nem az a keresztyén címke alatt hirdetett üzenetek kavalkádjában? Egyszerűen ki kell állnunk, és azt kell mondanunk, hogy a keresztyénség definíciója szerint ez és ez egyszerűen nem összeegyeztethető a keresztyén tanítással: téves, hamis, talmi és hazug.
Továbbá nekünk is fel kell hagynunk a vallás e „svédasztalos” megközelítésével. Ez a gyülekezetvezetők és a gyülekezeti tagok közös felelőssége, hiszen mi is korunk gyermekei vagyunk, ez a hozzáállás mindannyiunkra jellemző lehet, ugyanolyan mélyen áthatja a szívünket. Újra elő kell vennünk a reformátori hitvallásokat, klasszikus dogmatikákat, rendszeres teológiákat, olvasnunk és tanulmányoznunk kell őket. Nyilvánvaló, hogy ahhoz, hogy fel tudjuk ismerni, mi nem keresztyénség, töviről hegyire ismernünk kell azt is, hogy mi a biblikus reformátori keresztyénség.
Emellett igehirdetési-missziói-gyülekezetnövekedési stratégiánkat is a Szentírás kijelentésére kell alapoznunk. Hatalmas kísértés, hogy a gyülekezeti taglétszám növelése érdekében – öntudatlanul is – elfogadhatóbbá szeretnénk tenni a nem hívők számára az evangéliumot annál, mint amilyen, ezért olyan benyomást igyekszünk kelteni, mintha a hit nagy része alkuképes volna. Ez a stratégia azonban mindig azzal végződik, hogy a Szentírás, a Szentírás Krisztusa, illetve a keresztyén élet mércéje is egyezkedés tárgyává válik – ami nonszensz. Júdás mondja: „…küzdjetek a hitért, amely egyszer s mindenkorra a szentekre bízatott.” (Júd 3) Hangsúlyos: „egyszer és mindenkorra”!
Fontos továbbá, hogy nem szabad azt hinnünk, hogy újra és újra fel kellene tuningolnunk, fel kellene tupíroznunk, új elemekkel kellene kibővítenünk üzenetünket, csak azért, hogy eladhatóbb legyen, vagy hogy a modern, szcientista világ kétségeivel szemben is érvényes maradjon, illetve hogy mások előtt – például egyes társadalomtudományok képviselőivel szemben – továbbra is hitelesen tudjuk képviselni.
A „svédasztal-keresztyénség” egyelőre inkább „csak” futótűzként terjedő mentalitás – jelenléte gyakorlatilag minden egyes felekezetben és egyházi közösségben kimutatható –, de talán még nem tekinthető önálló mozgalomnak, habár ugyanazt a nyugtalanságot, türelmetlenséget és individualizmust tükrözi, mint azok a progresszívek, akik önálló mozgalommá szerveződve kívülről és belülről is megpróbálják szétverni, illetve radikálisan átalakítani a hagyományos felekezeteket. Az egyébként vállalhatatlan üzenetekkel és anarchista „teológiával” operáló progresszívek erősen apellálnak is a hagyományos felekezetekben lévők „svédasztal-mentalitására”.
De vannak olyan külső tényezők is, amelyek nem láthatók előre – ilyen volt az elmúlt két-három évben a világméretű Covid-járvány. Ha volt valami, ami hatványozottan ráerősített e válogatósdira, az az embereket a személyes közösség nélkülözésére kényszerítő járvány, valamint e helyzetből eredően az egyházak online térbe való visszaszorulása. Az otthonaikba bezárkózott hívek egyszer csak a „keresztyénség” online szupermarketjében találták magukat, a felekezeti-teológiai-egyházi szolgáltatások szemet gyönyörködtető túlkínálatában. Maguk választhatták meg, kit néznek és mit hallgatnak felekezeti, teológiai és kegyességi határokon átívelően, folyamatosan ingázva közöttük. Sőt még azt is maguk dönthették el, mikor kapcsolódnak be egy-egy istentiszteleti alkalomba, és mikor jelentkeznek ki belőle. A valódi fizikai közösség helyét átvette a tartalom- és műsorszolgáltatás, valamint a nézők egyéni preferenciái.
II.
Most térjünk rá e mentalitás által életre hívott tartalomra. A finnyás válogatósdi, az „innen is egy kicsit, onnan is egy kicsit” attitűd egy idő után maga alakítja a menü összetételét is. A túl nagy választék soha nem kecsegtet jóval.
A „svédasztal-keresztyénség” mint olyan kínálatáról van szó. Ha megfigyeljük, ez a típusú keresztyénség csak „vidám”, „életigenlő” és „előítéletmentes” tételekből álló kínálatot tud összeállítani. Eleve elutasítja a hit követeléseit, nem támaszt kihívásokat, nem sarkall önmegtagadásra és változásra. Ezt a típusú keresztyénséget mélyen áthatja a posztmodernizmus szelleme, mely szerint egy állítás igaz volta nem abban rejlik, amit a szerző szándéka szerint állít, hanem az olvasó vagy a hallgató egyéni értelmezésében. (Nemrég egy jól ismert magyar teológus kijelentette, hogy a Szentírás maga nem, csak annak olvasója ihletett.) Igazából ez a mentalitás semmit sem hagy érintetlenül a történelmi keresztyénség fundamentumait illetően, hiszen ha minden alapvetés választás kérdése, akkor minden relatív, ha pedig minden relatív, eleve értelmezhetetlen a fundamentum fogalma.
De miért is olyan veszélyes a „svédasztal-keresztyénség”? Egyrészt azért, mert ez a „hit” többé nem valódi, bibliai hit. Nem is lehet az, mert az „áru”, amelyet kínál, nem szilárd és nem időtálló, mint az evangélium. Ezt a típusú keresztyénséget az a meggyőződés vezérli, hogy a bukott emberi értelem előnyben részesítendő az Istenbe és az ő írott igéjébe vetett egyszerű bizalommal szemben, emiatt lekezelő, sok esetben gúnyos hozzáállást tanúsít azok irányában, akik továbbra is ragaszkodnak a hagyományos, ortodox hit rögzített menüjéhez. Naivnak, egybitesnek, túl dogmatikusnak, sőt fundamentalistának bélyegzik őket.
Minden vonzereje ellenére a „svédasztal-keresztyénség” számos problémát rejt magában. Például aláássa a hívek biztonságát tanbéli és kegyességi tekintetben. A történelmi keresztyénség doktrínái nemcsak a Szentírásból fakadó tanítások, hanem olyan igazságok is, amelyek „hasznossága” idővel beigazolódott. E tanbéli fundamentumok összessége olyan rögzített „menüsornak” tekinthető, amely kiegyensúlyozott étrendet kínál. A gondosan összeválogatott tételek minden olyan lényeges nyomelemet tartalmaznak, amelyre egy fejlődő szervezetnek szüksége van, amely lelki-spirituális egészségünk szempontjából nélkülözhetetlen. Vagy egy másik képhez nyúlva: a történelmi keresztyénség tantételei egy olyan kerítés cölöpjei és deszkái, amelyek olyan mezőkön terelgetik Isten juhait, ahol azok biztonságban legelhetnek. A kerítésen túlra tévedni azt jelenti, hogy olyan helyre tévedünk, ahol éhínség fenyeget és farkasok portyáznak, akármilyen csábítónak tűnnek is ezek a területek.
A „svédasztal-keresztyénség” továbbá annyira zavaros, hogy üzenete (már ha van ilyen) érthetetlen, ellentmondásos, mint életprogram értelmezhetetlen, és ilyen értelemben nem is állít semmiféle kihívás elé. Az evangéliumi keresztyénség üzenetének egyszerűsége gyönyörködtet: Krisztus a helyünkre lépett, elhordozta bűneink büntetését, kifizetve értünk az árat a kereszten. Ezt bárki megértheti. A „svédasztal-keresztyénség” viszont olyan terméket hozott létre, amely annyira diffúz, elasztikus és képlékeny, hogy egyszerűen eldönthetetlen, mit is képvisel, és mivel áll szemben. Csak bizonytalanságot teremt, kételyeket támaszt, az emberek azonban válaszokat keresnek, és bizonyosságra vágynak.
Végül a „svédasztal-keresztyénség” aláássa a keresztyén vigaszt. Lehet, hogy kényelmes és trendi a válogatósdi, amikor fut a szekér, amikor minden összejön az életben, de nehéz időkben valódi, szilárd fogódzókat keresünk. Nos, ez az igazán nagy probléma a fogyasztói szemlélet vallásra, illetve hitre való alkalmazásával: nemcsak a Szentírásnak a – számára problémásnak tűnő – kijelentéseit ássa alá, hanem a vigasztalásról és buzdításról szóló verseit is.
De mit lehet tenni ezellen, hogyan lehet védekezni? Jobb cselekvési tervet keresve sem találhatnánk, mint Pál apostolét, hiszen ő majdhogynem ugyanilyen helyzetben találta magát. Talán emlékezünk az ApCsel 17-ben leírt történetre, Lukács beszámolójára. Pál az ókori Athén városába utazik. Egyedül érkezik a városba, és miközben útitársaira, Timóteusra és Szilászra vár, sétálni kezd a városban, szemügyre veszi a látnivalókat. A zsidó Pál számára feltűnik, hogy a város tele van pogány istenszobrokkal – szinte az élet minden szegmensének volt egy külön „istene”. Igazából csak körbe kellett nézni és kiválasztani azt az istent (vagy isteneket), aki szimpatikusnak tűnt, vagy akire épp – egyéni helyzetéből adódóan – szüksége volt az embernek, ezt az istent aztán el lehetett kezdeni imádni. Néhány jelentős városi tisztviselő meghallja, hogy Pál Jézust és a feltámadást hirdeti az ottani polgároknak. Mivel úgy hangzott, mintha Pál egy „új istennel” házalt volna (akit gond nélkül fel lehetett volna venni az istenek igen népes táborába), meghívják őt az Areopágoszra, hogy fejtse ki részletesebben, mit képvisel. Szinte alig várják az odasereglettek, hogy Pál belekezdjen, amint olvassuk, „[a]z athéniak és a bevándorolt idegenek ugyanis egyébbel sem töltötték az idejüket, mint azzal, hogy valami újdonságot mondjanak vagy halljanak” (ApCsel 17,21). Pál kapva kap az alkalmon, és elmagyarázza az athéni polgároknak, hogy csak egy igaz Isten van, és hogy ez az Isten teremtett mindeneket. Ez az Isten mindenható, „nem szorul emberi kéz szolgálatára, mintha hiányt szenvedne valamiből, hiszen ő ad mindenkinek életet, leheletet és mindent” (ApCsel 17,25). Ez az Isten egy vérből teremtette az egész emberiséget, és „nincs messzire egyikünktől sem”(ApCsel 17,27). Eddig a pontig figyelnek Pálra, de azzal, amit ezután mond, kiveri a biztosítékot hallgatósága körében. Elmondja, hogy Isten „rendelt egy napot, amelyen igazságos ítéletet mond majd az egész földkerekség fölött egy férfi által, akit erre kiválasztott, akiről bizonyságot adott mindenki előtt azáltal, hogy feltámasztotta a halálból” (ApCsel 17,31). Ez az üzenet nem fért bele az athéniak vallási toleranciájába, annyira radikális és megdöbbentő volt – azért nem, mert a spirituális „svédasztal” lényegével ment szembe. Egyáltalán nem volt „hízelgő” és „kedvükre való” (Ézs 30,10). Igazából Pál nem tett mást, csak az evangéliumot hirdette – a valódi evangéliumot, annak örömteli és fenyegető aspektusát sem elhagyva.
A különbség az akkori és a mostani kor között az, hogy a választék némi változáson ment keresztül. Nem karcsúbb lett, inkább bővült. Továbbá ravaszabb módon hirdetik, ugyanis szókészlete szemlátomást megegyezik a keresztyénség szókincsével (legalábbis első ránézésre), valamint a kötött menüsorhoz (a keresztyénséghez) tartozó fogásokat, de még az egyazon fogásokhoz szükséges összetevőket, hozzávalókat is erőszakkal szétszakítják egymástól, mintha azok így is ugyanazt a kulináris élményt nyújtanák: Isten szeretetét az ő igazsága nélkül, kegyelmét az ő szentsége nélkül, az engesztelésről szóló üzenetet a helyettesítés, a bűn feletti harag és az ítélet fogalmai nélkül, a megbocsátást bűnbánat nélkül, a keresztyén életet a folyamatos bűn elleni harc és a megújhodásra irányuló vágy nélkül hányják elénk.
Képzeljük el, hogyan nézne ki az a tányér, amelyet kontrollálatlanul telepakolhatnánk mindenféle egymáshoz nem illő étellel: egy kis pacalpörkölt, mellé egy apró kakaós csiga, egy kis szalámi és lapkasajt, mogyorókrém és kenőmájas, kukoricapehely, plusz egy kis csirkepaprikás, de annak is csak a szaftja, két szelet baconszalonna, bab és gomba, és az egészet nyakon öntenénk egy kis tejbegrízzel és vaníliapudinggal. Ínycsiklandó, hozzáfognánk? És ha mindezt kézzel-lábbal belapátolnánk, vajon milyen eredménnyel járna, milyen következményei lennének? Szeretnénk elcsapni a gyomrunkat?
Ehhez képest – ha már az étkezés metaforáját használtuk – a valódi evangéliumi menüsort a hazánkban is egyre népszerűbb fine dininggal („az étkezés művészete”) lehetne jellemezni. De mi is az a fine dining? A fogások – amellett, hogy küllemükben is esztétikusak – ízükben, zamatukban egy tudatosan kialakított menüsor részét képezik. Minden apró részletnek megvan a funkciója – minden egyes étel a séf által megálmodott ív részét képezi. Egy fine dinig menüsor tehát rögzített sorrendű fogásokból áll – általában hat-nyolcból. Az ízkombinációk annyira intenzívek, hogy a menüsor végére érve nem fogunk éhséget érezni. Ilyen a valódi evangélium is: biblikus alapozású doktrínáknak, gondosan kiérlelt tantételeknek a Szentlélek által összeállított sorozata, amely gyönyörködtet, táplál és megelevenít – a „svédasztal-keresztyénség” teljes ellentéte. Ne adjuk alább semmiképp!
Felhasznált írások:
„Aki lerontja a kőkerítést, azt megmarja a kígyó.”
(Prédikátor könyve 10:8b)
Kedves András!
Engedje meg, hogy egy Ehrmanntól vett idézettel válaszoljak. Kérem olvassa figyelemmel:
„…négy evangélium létezik, amelyek mindegyike másképp értelmezi Jézus szavait és tetteit. A Pálhoz rendelt tizenhárom levél következetlenségeket tartalmaz (különösen azok, amelyeket valójában írt, és azok között, amelyeket később mások írtak a nevében). Jakab, Péter, János és Júdás állítólagos írásai is jellegzetes üzeneteket mutatnak be, amelyek néha ellentétesek a többiekkel…
A legjelentősebb áttörést az újszövetségi tudományosságban a modern időkben nem a régészeti ásatás vagy az ősi kéziratok feltárása jelentette. Ehelyett a tizennyolcadik század végétől kezdődő felismerés volt, hogy az Újszövetség nem egyetlen könyv, hanem huszonhét könyv gyűjteménye, amelyeket különböző szerzők írtak különböző időben, különböző helyeken, különböző nézőpontokkal, hiedelmekkel. és a világnézetekkel. Sajnálatos módon az ösztöndíj világán kívül ezt nem széles körben ismerik el vagy méltányolják. Nincs nagyobb kihívás az ókeresztény tanulmányok professzorai előtt, mint meggyőzni a hallgatókat arról, hogy az Újszövetség minden egyes szerzője, minden könyve hasznosan tanulmányozható a saját feltételei szerint, ahelyett, hogy ugyanazt mondanák, mint minden más szerző és könyv.”
Ezért van maguk szerint „svédasztal- kereszténység”.
Minden jót!
Áldás Békesség! Örömmel olvasom az itt megjelent írásokat az Úr Jézust követő református lelkipásztorként. Hálás vagyok Istennek a Biblikus hangért ebben a nagyon is valláskárosult világban.
Márkus Tamás András kollégám fenti írásával teljes mértékben egyet értek! Várom a folytatást.
Egy amerikai misszionárius szavai jutottak eszembe, ha már az étkezés metaforánál tartunk: MINDEN MAI GYÜLEKEZETNEK ÉS LELKIPÁSZTORNAK ŐSZINTÉN MEG KELL VÁLASZOLNIA A KÖVETKEZŐ KÉRDÉST ÉS EL KELL DÖNTENIE: „BÁRÁNYOKAT AKARUNK TÁPLÁLNI, VAGY KECSKÉKET SZÓRAKOZTATNI?”
Kedves Gyula! Köszönjük a reflexiót! 🙂 Nagyon kifejező az idézet!
Tisztelt Gyula!
„Mert azt kaptam az Úrtól, amit eléd állítottam, hogy az Úr (Jézus) azon az éjszakán, amelyen Isten a halál kezébe adta, fogta a kenyeret, hálát adott, és megtörte, és azt mondta: ‘Vedd, egyél. Ez az én testem, amelyet értetek törtek: ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.” 1Kor11:23-24
Ezt a prof… te fordítottad.
„Ha maga Isten nem mentette meg saját Fiát a szenvedéstől és a haláltól, hanem Őt (paredokan) adta mindannyiunkért, hogyan ne adhatná nekünk kegyelmét, hogy mindent megosszunk Fiával?” Róma 8:32
A „Bárányt” vagy Fiút, amint fentebb említettük, maga Isten adta a halálban. De miért van erre szükség? Miért kell Istennek halálra adnia a Fiút, miért nem bízta Isten az emberre? Mert a Fiú ebben az elbeszélésben nem valóságos (hús-vér) emberi lény, hanem emberszerű állapotban/formában lévő szellemi lény ( Róm 8,3 ; Fil 2,6-8 ). Hogyan fogadhatja el valaki a Fiú vérét, ha a Fiú nem rendelkezik vele?
Szóval az a kérdésem az, hogy ön kecske, vagy bárány, vagy esetleg mindkettőt etetni próbáló valaki.
Talán nem mindenki tudja, ezért mondom, hogy Márk evangéliuma eredetileg a 16. fejezet 8. versével ért véget. Úgy tűnik, a történet akkor ér véget, amikor az üres sírt felfedező embereket annyira elöntötte a félelem és az álmélkodás, hogy megijedtek, hogy bárkinek elmondják amit átéltek. És úgy tűnik, itt ér véget az evangélium. De ez nem így van:-) A korabeli és figyelmes olvasók bizonyára rájöttek, hogy ez a befejezés nem lehet az evangélium vége, vagyis a jó hír vége. Tehát az evangélium még csak most kezdődik. Valójában az üres sírban álló, fehérbe öltözött férfi a szereplőkkel együtt elküldi az olvasót a történet elejére, vagyis Galileába. Az ovális kerékként felfogható chiastic szerkezet új lendületet ad a történetnek, és maga az evangélium elkezdődik:
„A Jézus Krisztus, az Isten Fia evangéliumának kezdete”.
De tudjuk, hogy az Isten Fia nem a megfelelő fordításban van, ezért így hangzik:
„A Jézus Krisztus evangéliumának kezdete.”
Pál azonban nem használta a Jézus szót, így Márk sem, ezért így hangzik:
„A Krisztus evangéliumának kezdete.”
Márk evangéliumában éppen az „úgy tűnt” miatt folyik állandó polémia arról, hogy ki is a főszereplő valójában: Isten Fia vagy a Felkent/Krisztus. A hitet hitté kell fordítani. A Felkentnek (Krisztusnak), természetesen hús-vér teste van. Mert a Fiú meghalt, vagyis Felkent/Krisztus lett. Ennek felismerése, ehhez a hithez jutni, hogy aki látható, az a Felkent/Krisztus, kevés a pálos rendszerben. A hitből (hogy akit látnak, az a Felkent/Krisztus, ez is hit) el kellett jutnia ahhoz a hithez, hogy ő Isten Fia (ami nem látható).
A krisztus/felkent mindenhol látható Pál szerint. Ha megvan ebben a hit, akkor már csak hitbe kell esni:-)))
Kedves Balázs!
Ez a komment nem illeszkedik szorosan a poszt, vagy cikk témájához. Már egyszer kértelek, hogy Bart Ehrmann munkásságát ne öntsd ki a cikkek alá. Azt el tudom fogadni, hogy vitatkozol egy-egy poszt témájával, ez egy szabad felület. De ne végezz konzekvens ellenirányú missziót egy evangéliumi oldalon. Publikáld ezeket a „felismeréseket” a saját oldaladon (ha van ilyen). Tudnék mit írni a felvetett szövegtani megjegyzéshez (lásd hol ér véget Márk evangéliuma), de nem fogok, mert ez a poszt nem erről szól.
Üdvözlettel,
Tamás
Kedves Tamás!
http://palapostol.blogspot.com/2019/09/
A végén kezd az olvasást!
Kedves Balázs! Ugyanazt tudom elmondani, mint egy kommentemmel korábban. Ne végezz az oldalunkon missziót (a te oldaladon megteheted), illetve a posztok témájához kapcsolódjanak a hozzászólások.