Ravasz László: Az evangélium

Ravasz László (1882–1975) a „láthatatlan református pantheon” egyik legfontosabb alakja – írja Hatos Pál a „Szabadkőművesből református püspök – Ravasz László élete” című, az egykori egyházvezető életét-munkásságát feldolgozó kötete előszavában. Való igaz, Ravasz László, aki volt teológiai professzor, egyházkerületi főjegyző, igehirdető lelkész, püspök, hivatalából adódóan a Felső Ház tagja, az MTA tagja, folyóiratok főszerkesztője és könyvek szerzője, a magyar református “történelmi emlékezet” egyik legjelentősebb személyisége. Ravasz az a típusú ember volt, akire ma azt mondanánk, van “stílusa.” Nem volt tökéletes – voltak hibái, mint mindenki másnak –, olykor-olykor rossz döntéseket is hozott, de személyes karizmája, rendszerező képessége, kimagasló intelligenciája, szónoki és írói képességei, és legfőképp az evangélium iránti szeretete a magyar evangéliumiság megkerülhetetlen szereplőjévé tette. És bár lehet, elsőre furcsán hangzik, hogy a második legnagyobb történelmi egyház egykori vezetőjét az evangéliumi teológiához és kegyességhez soroljuk, az alább olvasható, evangéliumot bemutató összegzése nem hagy kétséget efelől – ahogy afelől sem, hogy az evangéliumi irányvonal nem csak szabadegyházi és kisegyházi, vagy a népegyházakon belül szerveződő ébredési mozgalmakban, hanem a fősodratú egyházban is mindvégig jelen volt. Már e rövidebb lélegzetvételű írás alapján is meggyőződhetünk arról, hogy annak szerzője nem csak kiváló retorikai képességekkel bírt, hanem értette, szerette is az evangéliumot, és megtapasztalta annak újjászülő és átformáló erejét. 

Az evangélium

Dr. RAVASZ LÁSZLÓ református püspök, Budapest

„Bétölt az idő és elközelített az Istennek országa; térjetek meg és higgyetek az evangéliumban.” Ez az evangélium a maga első és tiszta megnyilatkozásában. Ez Ige mögött azonban olyan előzmények rejlenek és belőle olyan következmények folytak, hogy nemcsak újságát és drámaiságát, hanem jelentőségét és igazi értelmét is csak akkor tudjuk megragadni, ha ezeket az előzményeket és következményeket áttekintjük.

Előzménye Isten szuverenitása. Az, hogy ő mindenhatóság és örök szeretet. Az, hogy a maga dicsőségére teremtette a világot és csúcspontjául az embert, avégből, hogy legyen, aki ismerje és szeresse Őt. Ebből folyik az Isten feltétlen urasága, szent felségének örök jogigénye a világgal és az emberrel szemben. A teremtés már kiválasztás volt; az ember teremtése ugyancsak az. Az embert Isten arra választotta ki, hogy legyen a teremtés főpapja, akiben a Más Őhozzá érkezik, vele áll szemben s az ismeret és az imádat tökéletes istentiszteletében magát Istennek felajánlja és Isten jótetszését átveszi. Ezért a világ csak akkor az, aminek lennie kell, ha az emberben Isten dicsőségére felszenteltetik. Az ember csak akkor az, aminek lennie kell, ha a maga hódolatában a mindenség hódolatát, Isten örök szeretetének fényében, tükröző viszonzásul bemutatja. Ebben gyökerezik Isten felségjoga a világ felett és az az örök igénye, hogy a teremtmény engedelmeskedjék a Teremtőnek.

2. A teremtmény, tehát az ember és a világ, a maga szerkezeti egységében, tökéletes szabadságot vett Istentől arra, hogy őt imádja és neki engedelmeskedjék. Nem is lehet elképzelni Istent valóban dicsőítő imádatot, neki kedves engedelmességet s az ő szeretetéhez méltó szeretetet csak olyat, amely önként, szabadon, boldogan, hálából fakad. A szeretetnek, mint viszonzó hálának ez az önkéntessége, bensősége, igazsága, Isten előtt való kedvessége: a szabadság. Az embernek tökéletesen szabadnak kellett lennie, hogy igazán engedelmeskedjék Istennek.

Ez a szabadság rejtette magába a bűnbeesés lehetőségét is. Ha az ember nem lett volna szabad, nem lehetett volna az Istené, de mert szabad volt, szabadon, önként, tudatosan az Ellenséggé lett. A bűneset az ember szabadságának a bizonysága, és felelősségének a súlya.

A bűn gyökere az Isten akarata elleni engedetlenség. Alapjában véve lázadás és pártütés az ő örök felsége ellen. A bűn éppen ezért Isten ellen irányuló örök trónfosztási kísérlet; méltán zokogja Dávid: egyedül ellened vétkeztem! Mivel a szabadság az Istennek való engedelmesség velejárója, szükség, hogy az Istennek való engedetlenség szolgasággal járjon együtt. Csakugyan: a bűn mindig rabszolgaság. Egy idegen szuverénnek a szolgálata az Isten felségjoga területén. A bűn ezért mindig a legsötétebb árulás, a szövetségnek a megszegése, az életközösség megtörése, az örökkévaló társ elárulása, még pedig az által, hogy helyette más urat vállalunk, más társakat keresünk, más szövetséget kötünk, más akaratot szolgálunk, azt ugyanis, amelyik Istennel merőben ellenséges. A bűn lázadó, pártütő természetéből következik, hogy önmagát szakadatlanul fokozza, ágaztatja, mígnem az emberi életet minden vonatkozásában, legfőképpen pedig az emberi személyiségek csíráját és gyökerét, azt a pontot, ahol az élet igenné, vagy nemmé válik, olyan tökéletesen áthatja, mint a tenger vizét a só, vagy a vérbajos ember testét a kórokozó méreg.

Az Istentől elpártolt világ és ember arra vállalkozott, hogy maga tegye boldoggá önmagát. Ez a vállalkozás lehetetlen volt, mert Isten ellenére, Istenen kívül akarta elérni azt, amit csak Istennel és Istenben lehet elérni. Innen van az a milliószor ismétlődő szánalmas és egyben borzalmas erőfeszítés, az a kicsinyes és zordon, nevetséges és kétségbeejtő, tragikus és komikus erőfeszítés, a hiábavalóságnak kárhozatos pátosza, amellyel az ember Isten ellenére el akarja érni azt, amit csak Istennel lehet elérni.

3. Ez a vergődés, az ember gyógyíthatatlan és kiengesztelhetetlen tragédiája, a maga szörnyű és vígasztalhatatlan körforgásában a megérdemelt és megérkezett kárhozat képét mutatná, ha Isten szeretete nem végezne csodálatos munkát a szabadítás előkészítésére. Ezt a csodálatos munkát a kiválasztó kegyelem végzi. A kegyelemnek a munkája ez, amely a megromlott emberben az istenkép halvány nyomát megőrizte. Ezt a maga világosságával és lehelletével táplálta. S összegyűjtötte azokat a lelkeket, akikben megmaradt egy halvány emlék az elveszített dicsőségből, akikben élt a vágy a gyógyulás és megváltás után. Egy elhamvadt világból pár pislákoló szikrát Isten keze, lehellete táplált, megőrzött, és ő csodálatos intézkedéseket tett arra nézve, hogy ebből a megmaradt életlángból dicsőséges dolog származzék. Különösképpen az által vitte ezt végbe Isten, hogy kiválasztott magának egy népet. Nem azért, mert nagyobb és jobb volt, mint más, hanem azért, mert szerette, és a szeretet kiválasztó erő. Ezt a népet egészen különös helyzetbe hozta önmagával. A magáénak nevezte, ígéreteket tett neki, szövetséget kötött vele, törvényt adott számára, elkülönítette a világtól, a maga tulajdonává tette és azt parancsolta neki, hogy lépjen be a vele való életközösségbe a maga megszentelése által.

Látszólag hiábavaló volt Istennek Izraellel való birkózása. Nyakas és kemény szíve nem hajlott a szövetséges szavára. Törvényét lábbal tiporták, a köteles hűséget megszegték, újra meg újra idegen istent imádtak s vagy pártot ütöttek ellene, vagy szóval és hazugsággal közelítettek hozzája, szertartást fizettek neki, szív és élet helyett, mintha valaki hamispénzt tenne az oltárra. Istennek azonban más célja is volt ezzel a néppel. Életében ki akarta ábrázolni annak a közösségnek a képét, amely valóban Isten tulajdona, ezt tudja és így él. Kiábrázolta azt, hogy ilyen tulajdonná nem tesz a cselekedet, a törvény, hanem csak a lélek, és az élet. Kiábrázolta azt, ő szent és igaz Isten. Szentsége és igazsága elégtételt kíván s az elégtétel nem lehet más, mint az örök halál. Kiábrázolta azt, hogy a lét végső válsága elkövetkezett, az ember bűnéért az ember pusztulása a bér, az ember pusztulása a világ szétomlását jelenti s ha valami nem történik, megszűnik a Más, Isten szeretetének tárgya: a teremtmény, a világ és az ember együttese.

4. Ennek a pusztító ellentétnek mélységéből buggyan fel az evangélium forrása, az örvendetes üzenet arról, hogy elközelgetett az Isten országa. Térjetek meg és higyjetek az evangéliumban. Miben áll Isten országának eljövetele? Abban, ami az evangélium nyitányára következett. Következett pedig az, hogy a betlehemi jászolbölcsőben megszületett egy kisgyermek, a Názáreti Jézus. Szűztől született, Szentlélektől fogantatott, benne az Ige lett testté, a Szentháromság Második Személye, a Fiú-isten lett emberré. Ez az emberré létel kezdete egy olyan műnek, váltságnak, amely még a világ teremtése előtt, a békesség tanácsában határoztatott el. Ott, ahol az Atya a Fiúnak adta a világot és benne az embert; ahol a Fiú elfogadta ezt az ajándékot. Összetalálkozhatott benne az Isten szeretete, amely kereste, hogy igazságának sérelme nélkül tartsa meg a halálra érdemes embert, és a Fiú szeretete, amely felajánlotta, hogy Isten és az ember iránti szeretetből helyettünk eleget tesz és elhordozza azt a halált, amit mi érdemeltünk, hogy Isten nekünk tulajdoníthassa azt az életet, amelyet Ő érdemel. Ez a testté létel titka, a megváltás genezise.

A Fiú-isten emberré lett. A tökéletes Isten, tökéletes emberré. Emberi mivoltában elszenvedte helyettünk mindazt, amit mi érdemeltünk. Ennek summája a kereszthalál s a kereszthalál nagy szertartásában az a pont, ahol az Egyszülött Fiú felkiáltott: én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet; mert ebben a pillanatban élte át az Istentől való elvetettség teljességét, az örök kárhozatot, a halál pillanatában.

Csak természetes, hogy a kereszthalálra a feltámadás következik. Isten nem engedte, hogy az ő szentje rothadást lásson, azért kivette a koporsóból, a maga jobbjára ültette s átadta neki a királyi hatalmat abban az országban, amelynek elközelgetéséről szólt az evangélium.

Kik felett uralkodik az Élet Fejedelme? Azok felett, akik őt megölték, akik felismerték, hogy ő az Egyszülött, akik hozzátértek, a kereszt alatt tőle várják az életet. Nyilvánvaló, hogy ezekben az emberekben valami változás ment végbe, felébredt a szívükben valami új ismeret, valami megfoghatatlan erő, a láthatatlan valóság megragadásának egy olyan képessége, amelyet egyes-egyedül a Szentlélek teremthet meg bennünk. Felébredt a szívükben a hit. E hit valóságként megragadja a láthatatlan dolgokat és bizonyosságként bírja az ígéreteket. A reménység általa részesedés, az ígéret általa beteljesedés, a tapasztalás-feletti általa tapasztalás: mindezzel az ember egy új valóságnak, egy új létnek, mégpedig az örökkévalóságnak roppant tényeit, értelmét, titkait veszi birtokába s lesz polgárává és részesévé egy új világteremtésnek, az elmulandóból kibontakozó örökkévalónak.

5. Krisztus feltámadásával egy új eon vette kezdetét. A régi, bűnbemerült világ elvben meghalt és megindul a felosztása. Az új világ csírában megszületett s megindult a kibontakozása. Ez a két folyamat párhuzamosan halad; párhuzamosan, de ellentétesen, mint ahogy a földbeesett gabonamagnál a régi test elhalása párhuzamosan és ellentétesen halad az új test csírázásával és növekedésével. A teremtett mindenség óriási gabonaszem. Benne az emberi nemzetség történelmével, műveltségével, alkotásaival és szenvedéseivel roppant bonyolult matéria a nagy halál és a nagy születés megjátszására. De az a Jézus Krisztus, aki a mennybemenetel napján kihirdette a maga királyságát és népének trónralépte napján hitlevelet adott, gondoskodott arról, hogy a régi világ szétomlása s az új világ vajúdása közben az ő népe közül egy se vesszen el. Evégből az ótestamentumi ígéretek beteljesítéseképpen, a testi Izrael helyett egy lelki Izraelt szerzett, azaz összegyűjtötte egy kiváltképpen való gyülekezetbe mindazokat, akik az övéi s ezeket beleszervezte abba a dicsőséges testbe, amelynek ő a feje. A tagoknak egymással és a Fővel való titokzatos összefüggése az az életközösség, amelyben Krisztus él az övéivel s amely tulajdonképpen nem más, mint megismételt és beteljesített mása annak az életközösségnek, amelyet Isten tervezett az emberrel, amikor az ő atyasága számára az embert, mint házanépét és cselédjét megteremtette és féltő szerelmének igényét neki kijelentette. Az egyház az élő Úrnak állandó jelenléte az élő gyülekezetben. Jelenlétének eszközei, csatornái és bizonyságai az igehirdetés, a sákramentumok; gyümölcse a szeretet és a szolgálat, a hálából fakadó keresztyén élet rendje és szabadsága, fegyelme és állandó segedelme. Így tartja össze Krisztus az ő népét, mígnem „befejeződnek az utolsó dolgok, mikor Krisztus átadja az országot Istennek és az Atyának, mikor eltöröl minden birodalmat és minden hatalmat és minden erőt. Mert addig kell neki uralkodnia, mígnem ellenségeit mind lábai alá nem veti. Mint utolsó ellenség töröltetik el a halál. Akkor maga a Fiú is alávettetik annak, aki neki minden alávetett, hogy az Isten legyen minden mindenekben.” (1Kor 15,24-28.)

6. Mi tehát az evangélium? Az Atya, a Fiú, Szentlélek Isten megváltói munkájáról való örvendetes üzenet. Benne van az, hogy Isten Atyánk és mi az övéi vagyunk; benne van az, hogy ő előbb szeretett minket és mi is szerethetjük őt; benne van az, hogy Egyszülött Fiát adta érettünk, hogy el ne vesszünk, hanem örök életünk legyen; benne van az, hogy nem akarja a bűnös halálát, hanem hogy megtérjen és éljen; benne van az, hogy Krisztus meghalt a mi bűneinkért és feltámadt a mi megigazulásunkért; benne van az, hogy Krisztus, a mi királyunk, pásztorunk, vőlegényünk, barátunk, bíránk és közbenjárónk; benne van az, hogy Isten mindenkit vár, mindenkit hív; benne van az, hogy kiválaszt, nevünkön szólít, markaiba metsz és kezéből ki nem ragadhat semmi. Ennek az evangéliumnak a tárgya Istennek egy olyan magatartása, amely megelőzte a teremtést, amely megmarad a világ széthullása után is s aminek értelmét csak úgy tudjuk hittel felfogni, ha őt, mint Atyát, Fiút és a Szentlelket ismerjük és imádjuk.

Ez az evangélium örök, de mindig időszerű. Az örökkévalóságnak és a pillanatnak a találkozása szólal meg. Örök, mert Isten beszéde, időszerű, mert a mulandó embert most és itt szólaltatja meg. Időszerűségét semmi sem bizonyítja inkább, mint az, hogy azt a könyvet, amelyben az evangélium fel van jegyezve, minden nyelvre minden nemzedék újra meg újra lefordítja. Időszerű azért, mert a mindenkori személyiséget a maga határolt és pillanatnyi adottságában szólítja meg, bűnének, nyomorúságának, ellenmondásának és halálos fenyegetettségének konkrét pillanatában. Mindenütt mindig, mert most és itt.

7. Az Igének ez az alkalmazkodása azonban nem jelenti azt, hogy tisztaságából, élességéből, az emberivel való szöges ellentétéből valamit engedjen. Sohasem alkudhatik meg, hogy átalakuljon emberi bölcsességgé, tudományos világnézetté, korszellemmé s ha mégis megteszi, jaj neki, mert elárulta a Királyt s jaj annak, aki elárulta az evangéliumot azzal, hogy nem az evangéliumot hirdeti. Az evangélium éppen ezért mindig botránkozást okoz, ellentmond, kihív, tövist szúr bele az ember testébe s mind annak ellentéte, ami divat, ami közfelfogás, ami idólum, ami bálvány, ami emberi bölcsesség. Az evangélium időszerűsége, alkalomszerűsége éppen ebben az örök korszerűtlénségében rejlik.

8. Az evangélium, mint Isten üzenete, mindig kettős. Tartalma kegyelem és igazság, büntetés és bocsánat, elenged és megkeményít, elmarasztal és felment, vagy ahogy atyáink nevezték, Isten Igéje törvény és evangélium. A törvény és evangélium nem kétféle Ige, hanem egyazon Igének két oldala. Ennek a két oldalnak egysége Isten üdvözítő akarata, amelyet az Ő Igéje által valósít meg. Ugyanis Isten az Ő Igéjével teremt, kiválaszt, a kiválasztottak számára törvényt ad, a törvényt betöltőinek életet, a lázadóknak halált. Isten üdvözítő akaratát kifejező egységes Ige a mi földi világunkban meghasad és átmenetileg szembenáll. Ezt a meghasadást és szembenállást az ember bűne okozta és a kiegyenlítődés az Ige győzelme a bűn és a Sátán felett. Meghasonlik pedig az Ige külsőleg úgy, hogy a vele való élésben szembekerül az írás a lélekkel, a betű a jelentéssel. A betű megöl, a lélek az, ami megelevenít, mondja Pál. Belsőleg szembekerül a vele való élés közben bűneink miatt a szabadság a szolgasággal, a cselekedet és az érdem gondolata a hit és a kegyelem gondolatával, a képmutatás a lélekben és igazságban való Isten-ismerettel. Szembekerül az Isten Igéjével való visszaélés, ami maga az ítélet és a halál, az Isten Igéjével való igazi éléssel, ami kegyelem és élet.

E meghasonlásban azonban az Ige győz. A kibékülésnek két menete szemlélhető. Az egyik az, amikor a törvény Krisztusra vezérlő mester, mert megmutatja a cselekedetben való megigazulás lehetetlenségét. Ezt a gondolatot a Galata levél alapján különösen Luther fejtette ki. Másik kibékülés az, amikor a törvény az újjászületett ember életének normája, a gyümölcsözés szabályozó elve, a hála rendtartása lett. Ezt a gondolatot Kálvin János fejtette ki.

9. Ez az Ige az egyház kezére van bízva. Az evangélium az egyház hitbizománya, tekintélye, igazsága Isten szuverenitásából és az Úr Jézus királyságából ered. Érvénye az Isten szavának az érvénye. Jogcímünk arra, hogy hirdessük, Krisztus ellentmondást nem tűrő parancsa. Ezért nem szabad elhallgatni, megcsonkítani, hozzátenni, megváltoztatni. Úgy viszonyulunk hozzá, mint a kengyelfutó az általa hozott királyi dekrétum igazságához és hatályához. Jaj neki, ha nem viszi, ha nem siet vele; ha siet és viszi, egyedül azé minden dicsőség, figyelem és igazság, aki mondja és üzeni, a királyé, akinek teljes hatalom adatott mennyen és földön.

10. Az igehirdetés áradásában két Golfot különböztetünk meg. Az egyik a missziói, a másik a pásztori igehirdetés. Az egyik az egyházból kifelé özönlik, s azokat tartja szem előtt, akik nem tagjai vagy nem hívő tagjai az egyháznak. Teméntelen ilyen lélek van a kerítésen belül és kívül. Egyre több ilyen lélek lett, mióta az ateizmus világjelenség, a szekularizmus egyre növekvő szellemi áramlat. A mai óriási analfabétaság, a vele együtt járó közönyösséggel, beláthatatlan csíratelep minden sátáni tanítás elterjedésére. Ha felvetjük ezt a kérdést: ki hisz ma igazán? alighanem úgy kellene licitálnunk lefele, mint Ábrahámnak Sodomáért való tusakodásában. Ezért a keresztyénségnek ebben a nemzedékben legsürgősebb feladata az evangelizáció világhadjárata.

A másik áramlás a pásztori igehirdetés, amely a gyülekezet falain belül építi a hívő lelkeket azáltal, hogy közösen bírt lelki ajándékokkal bizonyságtételben és társalkodásban újra kifejezi és megfényesíti. Ez az az igehirdetés, amelyben az élő gyülekezet az élő Úr jelenlétében végrehajtja a maga naponkénti főpapi áldozatát: egy láthatatlan oltárra odateszi óemberét, hogy Krisztussal együtt haljon meg s e láthatatlan oltárról elveszi az ajándékul küldött választ, fölveszi a föltámadott Krisztusból a maga új életét. Ez az evangéliumi transsubstantacio, amely a mi okos istentiszteletünknek: a lélekben és igazságban való istenimádásnak a summája.

Forrás: Az egyház a világban, Budapest, 1948. 199-206.o.