Beszélgetés női lelkipásztorokkal evangéliumról, elhívásról, szolgálatról, házasságról, férfiról és nőről, II. rész

– Három, a Magyarországi Református Egyház kötelékébe tartozó női lelkésszel beszélgettünk két „felvonásban”. Érzékeny témákat érintettünk, valószínűleg ezek közül némelyekben az evangéliumi világon belül sincs teljes egyetértés. Az itt leírtak a három hölgy személyes hitvallása és meggyőződése. Teológiai vitára mind ők, mind a mi oldalunk nyitott. Az első rész itt olvasható. –

Márkus Tamás András (továbbiakban MTA): Egyre többször hallani olyan hangokat, hogy amint a pedagógus szakma is például, úgy a hittanoktatás, a lelkészség, illetve tágabb értelemben az egész egyház is feminizálódik, elnőiesedik. Szerintem ez nem jó kifejezés, hiszen az egyháznak minél több nőre és férfira van szüksége, én ezt a jelenséget inkább az egyház „elpempősödésének” nevezem. Mit értek ez alatt: egyre többet van szó az érzelmekről és szinte már csak azokról, a doktrinális határok elmosódnak, az „igazság” melletti kiállást és küzdelmet dogmatizmusnak és fundamentalizmusnak bélyegzik, az egyház- és tanfegyelem teljesen feloldódik az ún. „lelkigondozói szempont” úton-útfélen való hangoztatásában. Szerintetek megfigyelhető egy ilyen irányú tendencia? Ha igen, mi lehet az oka?

Sánta Ibolya (továbbiakban SI): Tökéletesen egyetértek a kérdésben szereplő helyzetértékeléssel, annyival azonban kiegészíteném, hogy a férfiak szolgálatára ma nagyobb szükség van, mert arányaiban kevesebben vannak a nőkhöz képest. A pempősödés oka szerintem az, hogy az egyházon kívüli tendenciák természetesen mindig hatással vannak az egyházi életre, de minden ott dől el, hogy érvényesül-e Pál nagyvonalú és ugyanakkor józan tanácsa: mindent megvizsgáljatok, ami jó, azt nyugodtan tartsátok meg. A pszichológia, ami amúgy szintén elnőiesedik, az élettörténetekben, krízisek megértésében nagy teret biztosított az élményeknek, érzéseknek. A vallásnak is erős érzelmi hatásai vannak, ez is természetes. Úgy vélem, a kettő találkozása vitte el az érzelmi vallásosság irányába a hitet. Nem vizsgáltuk meg eléggé a pszichológiát ahhoz, hogy csak annyit tartsunk meg belőle, amennyi jó, amennyi segít.

Baloghné Kiss Zsuzsa Barbara (továbbiakban BKZSB): Igen, ez egyre jellemzőbb – mármint az „elnőiesedés” –, de nemcsak az egyházon belül, hanem azon kívül is, az egész világon. Egyre nagyobb „divatja” van a feminizációnak. De a férfiak is egyre jobban elnőiesednek, ezért is tudnak a nők egyre több helyen vezető szerephez jutni. Én is egyetértek azzal, amit Ibolya és Zsuzsi korábban mondott, hogy ez egyfajta ítélet.

Rápolty Dávidné (Bíró Zsuzsa; továbbiakban RD): Egyértelműen így van. Nem csak itt, a világban is – nekem most különösen is a gyereknevelés jut eszembe. Ennek oka véleményem szerint az, még ha keményen is hangzik, hogy már az egyház sem akarja tudomásul venni a bűn tényét, így Krisztussal sem tud már igazán mit kezdeni. A teológián saját fülemmel hallottam az egyik tanártól, hogy ismer bűntelen embert. Emiatt aztán a hirdetett Ige elveszíti a tisztaságát, így olyan értelemben az erejét is, hogy többé nincsenek valódi megtérések – a bűnök őszinte megvallása és elhagyása –, nem alakul ki Krisztussal egészséges, biblikus kapcsolat és a hit magánüggyé válik. Ezt, hogy a hit magánügy, a világ előszeretettel hangoztatja, ám lassan már egyházunk is. A szomorú az, hogy egy lelkipásztor, vagy hitoktató hite, teológia látása abszolút nem magánügy, mert nem magukat hirdetik, hanem az Egyház szentelte fel, illetve bízta meg őt a szolgálattal, így joga is van – pontosabban lenne – számonkérni, hogy mit hirdet – csúnyán kifejezve – a „cég” emblémája alatt. A világban egy vállalatnál, például az Opelnél, rád bízzák az új modell összeszerelését, bemutatását, értékesítését stb. De ha te elrontod, mert minőségében az autó egy Daciat se hoz, hiába a márkajelzés, számon fognak kérni, mert óriási károkat okoztál a cégnek, a hírnevének és végső soron a pénztárcáknak is. Nálunk nincs tanfegyelem, pedig óriási károkat okozunk tévtanításokkal, keresztyénellenes magaviseletünkkel, tetteinkkel. Elsősorban nem az MRE-nek, hanem Krisztus nevét gyalázzuk ezzel. Ha valaki lebukik, jön máris a „lelkigondozói szempont” emlegetése, meg a mismásolás. Pedig Ravasz László püspök is megmondta: törvény és evangélium, evangélium és törvény, nincs egyik a másik nélkül! Mindkettő véglet árt Isten ügyének!

 

MTA.: A komplementaristák az egyházon és a családon belüli férfi vezetés érvényesülését hangsúlyozzák, de a „világban”, a civil szférában elfogadják, sőt, üdvözlik a női vezetőket – természetesnek tekintik, hogy politikai (például pártelnök) vagy állami (például köztársasági elnök), illetve vállalati és cégvezetők, vagy akár legfelsőbb bírák is ugyanúgy lehetnek nők, mint férfiak. Ti mit gondoltok erről?

BKZSB.: Én úgy gondolom, hogy a „világban” is jobb, ha a férfiak vannak vezető szerepben, egyszerűen azért, mert megfontoltabb döntéseket hoznak, kevésbé szeszélyesek, és az érzelmeket, amelyek persze a maguk helyén fontosak, jobban háttérbe tudják szorítani.

RD.: Én úgy gondolom, hogy amikor Isten a Tízparancsolatot adja, Jézus elmondja a Hegyi beszédet és Pál apostol a férfi-nő viszonyra vonatkozó dolgokat írja, akkor mindig meg kell nézni, kikhez szólnak, kiknek írnak. Kik a címzettek? Én mondhatom a világnak, hogy ennek így és így kell lennie, de ha nincs ott a Lélek, akkor csak a törvény marad, ami megöl.

SI.: Meglátásom szerint a Biblia nem zárja ki, hogy egy nő ilyen területeken önálló legyen és hasznosítsa Istentől kapott talentumait. Sőt, úgy mutatja ezt be, mint Istennek tetsző dolgot. Ilyen a Példabeszédekben a derék asszony dicsérete vagy az Apostolok Cselekedeteiben Lídia személye, aki feltehetően önálló kereskedő. Semmiképpen nem keverném össze ezt és a keresztény házasság rendjét, amely egy nagy titkot, Krisztus és az egyház összetartozását hordozza. Végtére is a köztársasági elnök és az ország viszonya, vagy egy cégvezető és a cég viszonya nem ennek a titoknak a hordozója.

MTA.: Ha egy normatív, biblikus alapozású definíciót kellene adni a házasságra, mit mondanátok, hogyan nézne ki?

RD.: A házasság Isten ajándéka, melyben a férfi és nő egymás által kiteljesedhet, és egymást kiegészítve megélhetik, hogy mit jelent Isten szerint „embernek” lenni. Félre ne értsük: aki nem házas, tehát egyedülálló, az is teljes ember, de mind a házaslét, mind az egyedüllét kegyelmi állapot.

BKZSB.: A házasság egy férfi és egy nő szövetségkötése, melyben a fej, az összetartó erő az Úr Jézus.

SI.: A házasság Isten találmánya, ő adja a legjobb szabályokat arra, hogyan nézzen ki. A romlás után pláne igaz ez. Annál inkább, mert a bukás után hasonlította Isten a maga kapcsolatát a népével, illetve Jézus Krisztus kapcsolatát az egyházzal a férj és feleség, illetve a vőlegény és menyasszony kapcsolatához. Ez elég merész tőle. Az Efézusi levél leírását tartom a legszebbnek, benne is a legmerészebb szónak az „ahogyant”: „…ahogyan Krisztus is feje az egyháznak…”; „…ahogyan Krisztus is szerette az egyházat…”; „…táplálja és gondozza, ahogyan Krisztus is az egyházat”.

MTA.: Hogyan látjátok nőként, vagy férjes asszonyként és egyben teológusként, melyek a házassági szövetségen belül azok a leggyakoribb, legjellemzőbb, legtendenciózusabb kísértések, hibák és bűnök, amelyek direkt a férfiakra és a nőkre jellemzőek? Mely „olajfoltokon” hajlamosak a férfiak és a nők igazán elcsúszni? Vagy másképp fogalmazva: az Isten által ránk, mint férfira-férjre és nőre-feleségre bízott mandátumot és szerepet hol szoktuk jellemzően átlépni, vagy torz formában gyakorolni?

SI.: A férfiak olajfoltja az érzéketlenség. Alapból nem tehetnek róla, így vannak összerakva, a kis dolgok, gesztusok jelentőségét külön meg kell tanulniuk. A nők az ő szemükben pitiáner dolgokból csinálnak nagy ügyet. Ezt a férfiak sokszor meg is fogalmazzák, de nem tűnik fel nekik, hogy ennyiszer nem történhet véletlenül ilyesmi, hogy ez a nőknek nem heppjük, hanem alkotórészük.

A nők olajfoltja szerintem a rivalizálás a férfiakkal, ahelyett, hogy támaszuk lennének a férfiaknak. Átjárja a levegőt a „mi, nők is” vírusa, ahelyett, hogy a „mi, nők” küldetése adna tartást nekik. Előbbiben a férfi a mérték: mi is tudunk ugyanúgy prédikálni, pénzt keresni, vezetni. Persze, sőt lehet, hogy adott esetben még jobban is. De ez-e a mérték, a mandátum? Utóbbi esetben pedig a mandátum a mérték, ami a nők teremtésbeli önértéke, hogy mi ezt tudjuk – kis dolgokra figyelni, egyidejűleg sok mindenre, az ember a fontos számunkra, nem az ’ügy’. Ha nem ez vezet minket, akkor nőként mi magunk értékeljük le magunkat.

BKZSB.: Én is úgy gondolom, hogy a férfiakra az érzéketlenség, a nőkre pedig a férfiakkal való rivalizálás, sőt rajtuk való uralkodás a legjellemzőbb hiba, kísértés. Uralkodás alatt azt a vissza-visszatérő benső vágyat értem, hogy a nő, mint feleség a férje főlé szeretne kerülni és főnökösködni akar felette.

RD.: Mindkettő számára olajfolt, ha nem szakadnak le a szüleikről fizikai és lelki értelemben.

A nő, mint feleség uralkodni akar a férjén, családján, nem engedi át a vezetést, vagy ha látszólag mégis, akkor is manipulál, mondván a férfi a fej, de ő a nyak. Nem adja meg a kellő tiszteletet a férjnek. Ebbe beletartozhat a szexualitás is, ami inkább büntető és dicsérő eszköz lesz a nő kezében, szemben az 1Kor 7-ben foglaltakkal. Versengeni akar a férjével, túllépve az Istentől kapott egyértelmű parancson. Jól lemérhető ez azon például, hogy kié az utolsó szó. Nos, ez mind tipikus olajfoltnak tekinthető.

A férfi pedig, mint férj nem akarja vállalni a vezetés felelősségét, és az ezzel járó konfliktust, emiatt aztán a nő könnyen átveszi ezt a szerepet. Nem tudja úgy szeretni a feleségét, hogy az érezze is. Lényeges, hogy a férfinak meg kell tanulni a feleségét, a családját „jól” szeretni, úgy, hogy azt képes legyen kifejezni érthetően. Ide tartozik a másikkal való kommunikáció is, az, hogy megtanulja meghallgatni a másikat és kimondani azt, amit érez, amit gondol. Az Istentől kapott egyértelmű parancs mutat rá itt is a férfiak tipikus olajfoltjára.

Aztán később, ketten együtt, ha van már gyermek, nem tudják, vagy nehezen engedik el a gyermekeket, hogy azok is megélhessék és gyakorolhassák, hogy mit jelent „elhagyni apánkat és anyánkat és ragaszkodni feleségünkhöz.”

MTA.: Mit gondoltok, mely bibliai tanítások kerültek manapság leginkább a háttérbe, vagy melyekről vagyunk hajlamosak leginkább és leggyakrabban elfeledkezni? Illetve melyek azok a tanítások-tanok-doktrínák, amelyeket leginkább támad a korszellem?

RD.: Az, hogy mi kerül háttérbe, szerintem lelkipásztor- és gyülekezetfüggő, úgyhogy nem általánosítanék. Viszont annyit megjegyeznék, hogy azt tapasztalom, hogy egyre kevesebb szó esik Krisztus követéséről, a kereszt felvételéről, az önmegtagadásról, Krisztus helyes imádatáról. Egyfajta „wellness-keresztyénség” kezd kibontakozni egyházon kívül és belül, aminek egyetlen célja, hogy jól érezzem magam, hogy kiszolgáljanak anélkül, hogy én odaszánnám magam Krisztusnak. Úgy gondolom, többek között ezért is váltak népszerűvé a dicsőítőestek. Ennyiben ki is merül sokszor a keresztyén lét. Énekelgetünk, jól érezzük magunkat, aztán másnap reggeltől megy mindenki a saját feje után.

Ami még ma egyértelműen támadás alatt áll – ezt mindenképp meg kell említeni –, az a házassággal, családdal és saját identitásunkkal kapcsolatos keresztyén tanítás, amit az előbbiekben is taglaltunk. Jól látható, hogy a társadalom alappilléreinek a lerombolása a cél, hiszen, ha nincs alap, akkor nincs semmi sem, ami megtartana.

BKZSB.: Manapság nem lehet a bűnről beszélni, nem lehet a bűnt néven nevezni. A szeretetről és az elfogadásról van mindenhol szó. De „abban nyilvánult meg Isten irántunk való szeretete, hogy egyszülött Fiát küldte el Isten a világba, hogy éljünk őáltala. Ez a szeretet, és nem az, ahogy mi szeretjük Istent, hanem az, hogy ő szeretett minket, és elküldte a Fiát engesztelő áldozatul bűneinkért.” (1Jn 4,9-10) Tehát ahhoz, hogy elfogadjuk Isten szeretetét Jézus Krisztusban, meg kell bánnunk bűneinket, ehhez pedig fel kell ismernünk, mi a bűn.

SI.: Isten mint ítélő Isten, Jézus mint ítélő Bíró, kárhozat – ezekről nem illik beszélni. Egyáltalán már a „hitbéli igazság”, mint olyan is kerülendő téma, az egyházon kívüli trendi „ahány ember, annyi igazság” című lózunggal párhuzamosan. Ezért beszélnek még őszintén vallásos emberek is az általános értelmű ’Jóistenről’ Jézus Krisztus konkrét személye helyett. Ő botránkoztatóan speciális. Persze a gender is tipikusan tapintatosan kezelendő. Ezek a témák pont azért kerülendők, mert támadja őket a korszellem. Valamiért senki nem akar „fundamentalista” lenni…

MTA.: Hogyan lehet szerintetek azzal a típusú egyházon belüli progresszióval leghatékonyabban felvenni a harcot, ami a történelmi keresztyénség doktrinális és etikai alapvetéseit próbálja kiforgatni és radikálisan megváltoztatni?

SI.: Már régóta nem divat „eretnekekről” beszélni. Ugyanakkor szerintem már annyira kiugrott a szekér a vágásból, hogy már csak az erőteljes visszarántás segít – annak felvállalása, hogy kimondjuk valakiről, hogy eretnek. És nemcsak a „gondolatai”, a „hitbeli nézetei” az, hanem ő maga. Persze ezzel szíre-szóra nem lehet dobálózni, de ha alapvetésről van szó, akkor helyénvaló. Valamint úgy látom, a „progresszívek” elfogadtak egy olyan kurrens nyelvezetet, amit alkalmasnak tartanak a szerintük „fundamentalista” (értsd „korlátolt”, „szemellenzős”) keresztényekkel való vitáikban is: „sokszínűség”, „elfogadás”, „rasszista”, „homofób”, „kirekesztő”, „gyűlöletkeltő” stb. Nekünk azonban a bibliai nyelvezetet kell következetesen használnunk, mondjuk az előbbiek helyett a következőket: „személyválogatás nélkül”, „felebaráti szeretet”, „minden nép”, „teremtési rend”, „elfordulás”, „békétlenség”. Az nyer, aki a maga fogalmi kereteit rá tudja erőltetni a másikra. Valamint elsősorban „állítani” kell a keresztény igazságot, és csak másodsorban „megmagyarázni”, hogy miért nem igaz, amit ők állítanak róla.

RD.: Jó lenne az egyháznak megtartani őseink jó tanácsát; azt, hogy szükség van folyamatos megújulásra, és mindig a Bibliához kell igazítani igehirdetésünket és életgyakorlatunkat. Lényeges, hogy korszellemtől függetlenül a Szentírás legyen a mérce. Nekünk pedig egyen-egyenként muszáj megmaradni a tiszta tannál, és a helyünkön állva, ahova Isten helyezett hűségesen kell szolgálni Őt, úgy, ahogy azt elvárja és ahogyan vezet, szem előtt tartva: „életem sem drága, hogy Őt hirdessem.”

BKZSB.: A kérdésre válaszolva: hiteles élettel. Mert igazából mi akármit mondhatunk, ha az életünkkel ezt nem tudjuk alátámasztani.

MTA.: Magától értetődő, amit mondasz, de ezt is ki lehet forgatni. Furcsa, de egyre inkább kezd terjedni az a felfogás – sokszor konkrétan hallani is ezt a típusú érvelést –, hogy az, aki bizonyos bűnökben nem bukott el, nem képes kellő empátiával lelkigondozni olyanokat, akik hasonló bűnökben jártak, vagy járnak. Például hallottam, hogy egy nem elvált ember ne „ítélkezzen” az elváltak felett, ne korholja a házassági válást, mint olyat, illetve, hogy egy elvált lelkész alkalmasabb elváltakat, vagy válásban lévőket lelkigondozni, mert nagyobb empátiával közelít az ilyen személyekhez. Szinte már egyfajta „erényként” kerül bemutatásra a minél durvább, minél nagyobb vargabetűket tartalmazó múlt, mondván az nagyobb lelkigondozói potenciált jelent. Mit gondoltok erről?

BKZSB.: Én őszintén szólva még nem is találkoztam ezzel az érveléssel…

RD.: A legjobb védekezés a támadás. A következő a logika: amíg magad nem vétkeztél ugyanabban, amiben a másik, addig ne merd meginteni őt, mondván nem tudod min megy át. Ennyi erővel ne legyen kallódó ifjúsági missziónk se, mert mi még nem „kallódtunk el”. Vagy akkor csak az segíthet drogosokon és alkoholistákon, aki maga is drogos és alkoholista volt egykor? Egyébként pedig Isten szuverén Úr. Az ő parancsait, az ő üzenetét nem lehet elferdíteni, teljesen mindegy, hogy ki adja azt tovább, vagy ki közvetíti azt mások felé, mint ahogy egy postásnak is az a dolga – a személyétől függetlenül –, hogy a levelet sértetlenül továbbítsa a címre. Akár elvált valaki, akár nem, a házasságról azt kell tanítania és hirdetnie, amit Isten a Szentíráson keresztül kijelentett számunkra. A hitelesség ott jön elő, hogy megnézzük, Jézus hogyan közelített a bűnösökhöz: nem ostorral (jóllehet erre is volt példa), hanem azzal az isteni szeretettel, ami a másikat meg akarja menteni, és nem elveszejteni szeretné, de közben éppen ezért nyilvánvalóvá is teszi, hogy a fekete az fekete, a fehér meg fehér.

S.I.: Ez pszichológiai „takarózás”. Értsük úgy, hogy az ilyen embernek nagyobb „terepgyakorlata” van? Ezen az alapon Jézusnak mit mondanánk? „Mit beszélsz a házasságról – milyen alapon állítasz fel ilyen magas mércét, pont te –, ha nem is voltál soha házas?” Mulatságos. Én is dolgoztam drogosok között, és volt, aki nekem szegezte, hogy mit beszélek én, hiszen nem tapasztaltam meg azt, amit ő. Mondtam neki, hogy rendben, de ezért ülök én most épp a másik oldalon és segítek neked. Egy szó, mint száz: ezek olcsó érvek. Nem is az a kérdés, hogy ki min ment át, hanem az, hogy ki mennyire néz szembe a bűneivel nyilvánosan, mások előtt. Nem is értem, hogy egy ilyen nyílt tisztázás, vagy bűnvallás nélkül hogyan szolgálhat valaki tovább az egyházban…

MTA.: Egyesek szerint, mivel az Ef 5-ben a Pál által írt, a férjeknek és a feleségeknek szóló parancsok egyszerűen csak egy patriarchális világkép termékei, ezért nem is szabad ma, egy 21. századi, nyugati társadalomban komolyan venni azokat, főleg nem azok szerint élni, lásd: „Az asszony engedelmeskedjék férjének, akárcsak az Úrnak, mert a férfi feje az asszonynak” (Ef 5,22-23), illetve: „Férfiak, szeressétek feleségeteket (…), a férj is köteles szeretni feleségét, mint saját testét.” Szerintetek e versekben rejlő felszólításoknak ma eleget lehet tenni nőként, egyáltalán érdemes? Hogyan lehet ezt a gyakorlatban megélni? Mit üzennétek e bibliai versek kapcsán azoknak a nőtestvéreiteknek, akiknek a férfiakkal kapcsolatban párkapcsolati szinten eleve rossz tapasztalataik vannak, vagy akik speciel rossz apaképpel rendelkeznek?

SI.: Nos, itt a kölcsönösség a nagy kérdés. Mert ugye, ha a férfi úgy szereti a feleségét, akkor könnyebb engedelmeskedni – nem könnyű, de könnyebb. Ha az asszony engedelmes, könnyebb a férfinak úgy szeretnie őt, mint saját magát. A nagy kérdés pont az, hogy mi van, amikor csak az egyik tartja be a tanácsot/parancsot? Hajlamos vagyok azt gondolni, hogy Pál ebben az esetben gondolkodás nélkül helyretette volna azt, aki mulasztott. Jézusról nem is beszélve. Szóval itt a lelkészeknek nagy felelősségük van a házasságról szóló igehirdetés tekintetében. És egymást sem árt figyelmeztetni, mert ugye ki szóljon nekik, a gyülekezeti tagok?

BKZSB.: Csatlakozva az előttem szólóhoz: igen, a házasságban meg kell lennie a kölcsönösségnek, hiszen, ha az az egyik fél részéről borul, vagy az egyik fél visszaél vele, akkor az megrontja a kapcsolatot. Egyedül csak az Úr segítségével lehet fenntartani ezt a kölcsönösséget és ezáltal a boldog házastársi kapcsolatot.

Nagyon nehéz rossz tapasztalatokkal a férfiak irányába nyitni és így normális kapcsolatot kialakítani. Ez is csak akkor lehetséges, ha megértjük az Igéből, hogy nekünk van egy szerető Atyánk, aki elé ha letesszük ezeket a terheket, traumákat, akkor Ő békességet ad a szívünkbe, és az Ő segítségével igenis túl lehet lépni ezeken.

RD.: Nyilván érdemes az általad említett parancsoknak eleget tenni, mert Isten szerint ez a jó. Gondoljunk bele! Ha a férjem úgy szeret engem, hogy még életét is odaadná értem, ahogy Krisztus tette, akkor mi okom lenne arra, hogy ne bízzak benne és ne engedjek a szavának? Ez nem azt jelenti, hogy nekem nincs véleményem, egyéni meglátásom és „bólogató jánosné” vagyok. Egyszerűen azt jelenti, hogy elmondom, hogy én hogy gondolom, megbeszéljük, és a végén a férj hozza meg a döntést, már csak azért is, mivel Isten úgyis őt fogja számonkérni. A férjem döntését pedig elfogadom, még ha szembe is megy az akaratommal. Nem manipulálni próbálom őt, hanem követem őt a döntésében. Ez a legnehezebb, főleg, ha később kiderül, nekem lett igazam. Ekkor sem az a megoldás, hogy az orra alá dörgölöm, hogy „lám-lám, már megint nekem volt igazam”, levonva a konzekvenciát, hogy „jó, akkor legközelebb az lesz, amit én mondok.” Ha a férjemet Istentől kapott társnak tekintem – ha úgy tekintek rá, mint akit Isten rendelt ki gondviselőmnek –, akkor tudom, hogy kihez forduljak a panaszommal: nem a férfihez, hanem elsősorban az Úrhoz. Ő adta, neki mondom el az elégedetlenségemből fakadó panaszokat. Nyilván, ha kell, a másikkal is meg kell tudni beszélni a problémákat, de Krisztusban és Krisztus által könnyebb megbocsátani, elengedni, és ugyanúgy bízni a másikban továbbra is.

Aki Istent csak dísznek tekinti a házasságban is, egy cégérnek, tehát olyan valakinek, akinek nincs hatalma a házasfelek felett, és akinek nincs szava a házasságban – abban, hogy hogyan nézzen ki az a házasság, a házasfeleknek miben és hogyan kell változniuk, formálódniuk –, annak nehéz eleget tenni ezeknek a parancsoknak. Régen talán könnyebb volt, mert volt egy olyan „szokás”, hogy „a férfi az úr a háznál”, de ma már ez szinte lehetetlen. Ki akarna szembe menni az árral? Nos, Istennel sem mindig könnyű, de nélküle teljesíthetetlen a küldetés, aminek a vége mindig a kiégés.

Ha azt kérdezed, hogy mit üzennék a nőknek, ha őszinte akarok lenni, akkor nem tudok mást mondani: ha valaki nem születik újjá, nem tér meg, annak a Biblia nem lesz több, mint egy vallásos törvénykönyv, aminek a betűje öl. A Lélek azonban megelevenít. Ha Krisztusban új életet kaptam, akkor járjak Őbenne és Őszerinte a házasságomban is. A rossz apakép nem mentség. Itt csúszunk megint bele a pszichológia rejtett csapdájába. Mást okolok, hogy miért nem vagyok engedelmes. De látnunk kell: végső soron azért nem vagyok engedelmes, mert nem hiszem el Istennek, hogy Ő jobban tudja, mi válik a javamra, mi a jó nekem, illetve nekünk. Itt számos kérdés felmerül persze: miért voltak rosszak azok a bizonyos tapasztalatok? Végig Istentől elkérve kerestem a páromat? Persze ez már specifikus lelkigondozói beszélgetéseket igényel.

Minden nőtestvéremnek azt üzenném, hogy „keressétek először az Isten országát és igazságát, és minden egyéb ráadásként megadatik nektek.” És kérjétek imádságos szívvel, ha még nem találkoztatok a leendő férjetekkel: „Uram, nem ismerem, kinek alkottál ajándékba. De formálj hozzáillő segítőtárssá, hogy felismerhető legyek számára, hogy lássa, én vagyok a hozzáillő segítőtárs. Segíts, hogy ne azt kutassam folyton, hogy ki az, hanem az motiváljon, hogy egyre inkább olyan legyek, amilyennek Te szeretnél látni engem.” Előre szólok, ez fájdalommal fog járni, mert a vadhajtások lenyesegetése sohasem kellemes, de higgyük el, megéri!