„Az egész emberi nemzetséget egy vérből teremtette” – a keresztyénség és a rasszizmus összeférhetetlen egymással

Rasszizmus alatt azt értem, amikor valaki magát biológiai-vérségi-genetikai alapon értékesebbnek, ezáltal pedig erkölcsileg is magasabbrendűnek tartja azon embertársainál, akik más csoport, közösség, nemzet, etnikum, vagy faj tagjai. Egy egyszerűbb definíció szerint: a rasszizmus nem más, mint faji alapon történő hátrányos megkülönböztetés, vagy az ember külseje, faji hovatartozása alapján felállított hierarchia.

E meghatározásokban érdemes volna a „fajt” mindig idézőjelbe tenni, ugyanis az antropológusok és biológusok túlnyomó többsége ma már konszenzusosan úgy vélekedik, hogy az emberek közötti különbségek kulturális, és nem faji jellegűek. Egyesek szerint teljesen el kellene hagyni a „faj” szót, mivel egyszerűen értelmezhetetlen. Azért fogadják el mégis sokan, mert az eltérő embercsoportokat könnyebb így kategorizálni.[1] Ugyanakkor – hangsúlyozzuk –, a tudományos konszenzus által felvonultatott tények szerint a közöttünk lévő különbségek kulturális okokra, és nem faji természetű eltérésekre vezethetők vissza.

Charles Darwin előtt a „faj” nagyrészt politikai és földrajzi sajátosságokat jelölő fogalom volt. Olyan, biológiailag szoros rokonságban álló népeket is külön fajnak tekintettek, mint az angolok és az írek. Azaz a „faj” kifejezés külön etnikumokat jelölt. Darwin tézise az egész világot áthatotta, és az evolúcióelmélet újraértelmezte a faj fogalmát. Manapság a legtöbben akkor használják, amikor a fajok közötti szintkülönbségeket akarják kifejezni, lásd „alacsonyabb rendű fajok” és „magasabb rendű fajok”. (Olyan korábbi klasszikus fundamentalisták, mint például William Jennings Bryan, azért harcoltak olyan vehemensen a darwini evolúcióelmélet ellen, mert úgy vélték, hogy az rasszizmushoz, kirekesztéshez, népek közötti konfliktushoz vezet, és ezt igazolva is látták a Németországban kibontakozó fajelméletben.) Egyesek szerint Darwin evolúciós elmélete eredendően rasszista filozófia volt, hiszen azt tanította, hogy az emberek különböző csoportjai vagy fajtái eltérő sebességgel fejlődtek, így egyes csoportok jobban hasonlítanak majomszerű őseikre, mint mások. Stephen Jay Gould (1942-2002), vezető evolucionista azt állította: „A rasszizmus melletti biológiai érvek 1859 előtt is gyakoriak voltak, de az evolúciós elmélet elfogadását követően nagyságrendekkel megszaporodtak”.[2]

Ugyan sokan felcserélve használják a „faj” és a „nép/népség” kifejezéseket, de muszáj tekintetbe venni, hogy ez a szó egyszerűen nem azt jelenti, amit egykor jelentett. A „faj” használata a különféle embercsoportok tekintetében elavult és helytelen. Azt sugallja, hogy bizonyos etnikai csoportok jobbak, vagyis magasabbrendűek lehetnek más csoportoknál.

Más bőrszínű személyek tehát nem azonosíthatók külön fajként. Legfeljebb az emberiség sokszínűségéről beszélhetünk, de az emberiségen belüli eltérő fajokról nem. Különféle hagyományok és kultúrák, különböző nemzetiségek léteznek – ezek a szavak az emberek sokféleségét hivatottak leírni, de nem eltérő és egymástól különböző emberi fajokat.

Vitathatatlan tény, hogy a világon minden emberi lényt a homo sapiens kategóriába sorolunk (és ezen belül a homo sapiens sapiens alfajba). A tudósok ma már egyetértenek abban, hogy az embereknek valójában csak egyetlen biológiai faja létezik. Ennek tükrében a kérdés az, hogy beszélhetünk-e egyáltalán még „fajról”? A biológiában és a társadalomtudományokban egyértelmű a konszenzus: a faj társadalmi konstrukció, nem pedig biológiai jellemző. Ma már inkább a „származás/leszármazás” kifejezést használják az emberi sokféleség leírására. A „származás” azt a tényt tükrözi, hogy az emberek közötti sokféleség valójában őseink, felmenőink földrajzi eredetére vezethető vissza. Ha elegendő információ áll rendelkezésre egy személy DNS-éről, a tudósok vissza tudják követni az ősök származási vonalát. Ez a kifejezés a „fajjal” ellentétben arra összpontosít, hogy megértsük, hogyan bontakozott ki egy adott személy „történelme” a felmenőit tekintve, nem pedig arra, hogy valaki miért illik bele az egyik kategóriába, és miért nem egy másikba. Klinikai környezetben például a tudósok úgy fogalmaznának, hogy az olyan betegségek, mint a sarlósejtes vérszegénység és a cisztás fibrózis inkább a „szubszaharai afrikai”, illetve az „észak-európai” származásúakra jellemzőek, mint a „fekete” vagy „fehér” rasszokra, vagy fajokra.[3]

Mindezek alapján nem meglepő, hogy például a Journal of Counseling & Development című folyóirat egy 1998-ban megjelent cikkében egyes kutatók amellett érveltek, hogy a „faj” alapvetően értelmetlen fogalom, ezért le kellene mondani a használatáról.[4] A faj népszerű besorolása (ahogy rendszerint az „utca embere” használja e fogalmat) elsősorban a bőrszínen alapszik, illetve egyéb külsődleges jellemzőkön, mint például a magasság, a szemszín és a hajszín. Bár ezek a fizikai különbségek kívülről drámainak tűnhetnek, a genomnak csak egy parányi része határozza meg őket: becslések szerint DNS-ünk (minden ember DNS-e) 99,9% megegyezik. A fennmaradó apró különbségek pedig a környezet és a külső tényezők eltéréseit tükrözik, és nem azt, hogy biológiai értelemben fejlettebbek egyes csoportok másoknál. Fontos, hogy a bőrszín változása egymástól függetlenül történt, és nem befolyásolt más tulajdonságokat, például a mentális képességeket és a viselkedést. Valójában a tudomány még nem talált bizonyítékot arra, hogy az intelligencia tekintetében genetikai különbségek lennének a populációk között. A különböző populációk között kétségtelenül vannak apró különbségek, de ezek minimálisak és inkább csak a megjelenésünket érintik. A közös vonások sokkal jelentősebbek.[5]

Aki tehát mindennek tükrében továbbra is rasszista megkülönböztetéseket tesz, azt csak külsőségek alapján teszi, nem pedig szilárd tudományos tények, vagy világos bibliai érvelés alapján.

Megjegyzendő, hogy a Biblia nem használja a „faj” szót emberekre vonatkoztatva, viszont úgy beszél az emberekről – kivétel nélkül minden emberről –, mint akik „egy vérből” teremtettek (ApCsel 17,26; RÚF). Ebből két dolog következik: az egyik az, hogy „teremtve” vagyunk, mégpedig Isten képére lettünk megteremtve. A rasszizmus tehát részben arra vezethető vissza, hogy nem vagyunk tisztában annak a bibliai kijelentésnek a jelentőségével és következményeivel, miszerint Isten minden emberi lényt saját képmására és hasonlatosságára teremtett meg. Másrészt lényeges az is – és ha ezt figyelmen kívül hagyjuk, az ugyanúgy rasszizmushoz vezethet –, hogy „egy vérből valók” vagyunk. Ez egyszersmind azt jelenti, hogy azon túl, hogy Isten képmását hordozzuk magunkon, mindannyian rokonok, sőt, vérrokonok vagyunk, hiszen végső soron egy családból származunk. Mindannyian az első férfi és az első nő biológiai leszármazottjai vagyunk. Ezért mondja Pál, hogy „mindannyian vétkeztek, és híjával vannak Isten dicsőségének” (Róm 3,23; RÚF), hiszen minden egyes emberi lény Ádám leszármazottja. Jézus Krisztus is Ádám leszármazottjává vált, amikor „szolgai formát vett fel, és emberekhez hasonlóvá vált” (értsd, emberként öltött testet; Fil 2,6-8; RÚF) és meghalt, áldozatként adva önmagát a bűneinkért. Őt nevezik „utolsó Ádámnak” (1Kor 15,45), de minden ember Ádám leszármazottja. Ezért, túl azon, hogy ez a rasszizmus alól kihúzza a sámlit, minden embernek el kell fogadnia, hogy bűnös és megváltásra szorul. Mindenkinek – származástól, etnikai hovatartozástól és kulturális meghatározottságától függetlenül, az élet minden területén, – Isten igéjének abszolút mércéjéhez kell mérnie a gondolkodását és viselkedését, mindenkinek meg kell térnie, elfogadva az üdvösség ingyenes ajándékát.

Származásra, etnikumra vagy bőrszínre való tekintet nélkül tulajdonképpen úgy kell kezelnünk minden egyes embertársunkat, mint hozzátartozónkat. Erre érdemes akkor is emlékeztetnünk magunkat, amikor olyan emberrel találkozunk, akit nem kedvelünk, vagy amikor olyanokkal – akár embercsoportokkal – kerülünk szembe, akiknek a tevékenysége, értékei, politikai meggyőződése, vallása kifejezetten ellenszenves számunkra. Mivel egy vérből valók vagyunk, a Teremtő Isten előtt az értékünk is egyenlő. Mindannyian Isten képmásai vagyunk. Emberi oldalról nézve Ádám bármelyik leszármazottja üdvösségre juthat, mivel közös, vér szerinti rokonunk, a Názáreti Jézus több mint 2000 évvel ezelőtt meghalt és feltámadt. Ezért kell hirdetnünk az evangéliumot minden népnek és nemzetnek.

Amikor olyan személyek, közösségek meghatározására kerül sor, amelyek kulturális, földrajzi és politikai tekintetben különböznek másoktól, a misszionáriusok (és mások is) hagyományosan a „népcsoport” kifejezést használják. A népcsoport fogalma nagyjából a következőképp határozható meg: emberek olyan csoportjai, amelyek nyelvüket, kultúrájukat, földrajzi elhelyezkedésüket és vallásukat illetően elkülönülnek egymástól. A Biblia az „etnosz” görög szót használja az emberiség e viszonylag elszigetelt csoportjainak a leírására. Krisztus a missziói parancsban ezt mondja: „Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet...”. (Mt 28,19). Attól függően, hogy konkrétan milyen meghatározással élünk, becslések szerint 9000-24000 közé tehető a népcsoportok száma[6], ha az etnikai, kulturális és nyelvi jellemzőket is tekintetbe vesszük. Ha kizárólag az etnikai különbségeket vesszük alapul, akkor jelenleg 190 ország 650 etnikai csoportjáról beszélhetünk.[7]

A Biblia szerint ezen eltérő külső jellegzetességeket felmutató etnikumok eredete Bábelhez vezethető vissza. A közös ősszülőktől, azaz az egy vérből származó emberiség a bábeli toronyépítés során szétszóródott, és ez – részben a világ különféle területeinek, térségeinek sajátos és egyedi mikroklímáinak köszönhetően, – később különféle népek, népcsoportok kialakulásához vezetett (ázsiaiak, kaukázusiak stb.). Konzervatív evangéliumi keresztyénként továbbra is abban hiszünk, hogy a Teremtés könyve 11. fejezetében leírt történet szolgáltatja a történelmi alapját különféle népcsoportok kialakulásának.

Ezek alapján kijelenthetjük, érdemes lenne teljesen kitörölni ezt a terminust, „a fajt” a szótárunkból, helyette beszéljünk mindig népcsoportokról, különféle kultúrákról, és arról, hogy Krisztus parancsának engedelmeskedve hogyan lehet őket elérni az evangélium üzenetével. Micsoda változást hozna a világban, ha mindenki megértené és elfogadná ezt a bibliai elvet, és Pállal együtt hirdetnénk: „Nincs különbség zsidók és görögök között, mert mindenkinek ugyanaz az Ura, és ő bőkezű mindazokhoz, akik segítségül hívják őt…”. (Róm 10,12; RÚF)

Továbbá, ne higgyük, hogy a rasszizmus elleni harcban az istenképűségünk, közös ősszüleinktől való biológiai leszármazásunk és vérrokonságunk csupán csak valamiféle hajánál fogva előráncigált, erőltetett érv. Szó sincs róla.

Ezekről a bibliai-teológiai evidenciákról, igazságokról semmiképp sem mondhatunk le, ha hitből – tehát lényünk legmélyéből fakadóan, meggyőződésből – szeretnénk a rasszizmussal szembeni attitűdöt felvenni, és nem pusztán azért, mert „kívülről” ránk erőltetnek egy ideológiai elvárást, és mi a társadalomban való előmenetel és érvényesülés miatt, „muszájból” ugyan meghajtjuk azelőtt a fejünket, hirdetjük is hangosan, de lelki rezdüléseink, elszólásaink területén még igenis felszínre kerülnek a rasszizmus mélyen bennünk gyökerező, és a bűnre visszavezethető egyetemes reflexei. A rasszizmus-ellenes lelkület tehát nem lehet valamiféle politikai ágendának való megfelelési kényszerből fakadó, felvett, mímelt hozzáállás, hanem annak hitünkből, teológiai meggyőződésünkből eredő legbensőbb viszonyulássá kell válnia.

Ez piszkosul nehéz. Azt gondolnánk, hogy a jogi környezettel is megtámogatott ideológiai vagy politikai iránymutatás képes „átnevelni” minket, de nem. Mélyen belénk van programozva a rasszista gondolkozásmód. Igenis hajlamosak vagyunk bőrszín alapján általánosító ítéleteket hozni. Habár a kultúrák eltérőek, ez a típusú elfogultság és előítélet szinte mindenhol felütötte – és felüti még mindig – a fejét. Ez az egyetemes bűn velünk és bennünk élő következménye, amelytől igazán csak újjászületéssel-megtéréssel, azaz a Szentlélek Isten bennünk való, természetünket gyökerestől átformáló munkájával lehet megszabadulni.

Ha külső nyomásra, vagy pusztán alkalmazkodás okán, esetleg haszonlesésből veszünk fel egy antirasszista pozíciót, akkor egy idő után a „jóemberkedés”, majd a farizeizmus csapdájába esünk. Arra használjuk majd a rasszizmussal szembeni álláspontunkat, hogy magunkat igazoljuk önmagunk és a világ előtt, illetve, hogy magunkat mások fölé emeljük emberi minőség, „jóság” tekintetében, lásd: „jobb ember vagyok, mint te, mert én nem vagyok rasszista.” Az alapvetően üdvözlendő és pozitív viszonyulásomat arra használom majd, hogy magamat jobbnak, okosabbnak, kulturáltabbnak és intelligensebbnek láttassam másoknál – másoknál, akik buták és primitívek, ezért megvetendők. Bizonyos értelemben az antirasszizmus (itt számtalan más, a nyugati társadalom és kultúra által elvárt, egyébként pozitív viszonyulást lehetne említeni,) így válik a cselekedetek általi megigazulás eszközévé. Azonban ez a típusú rasszizmus-ellenesség nem érinti a szívünket, a legbensőbb lényegünket. A rasszizmus, még ha nem is explicit rasszista gondolkodás vagy beszéd formájában, valahol, valamiképp ki fog ütközni. Ugyanis a rasszizmus „kerozinja” nem egyszerűen az ostobaság és primitívség, vagy „gonoszság”, hanem, mint mondtuk, a mindannyiunkban bennünk lévő, öröklött bűn, amit a világ felerősíthet, esetleg tompíthat. Mondhatni: az ember születésétől fogva rasszista. Ezért muszáj hangsúlyozni, hogy benső, mély, tartós és a legalapvetőbb viszonyulásainkat érintő változásra csak az evangélium átformáló ereje képes. Aki meghallotta és befogadta az evangéliumot, az nem lesz rasszista – hosszútávon semmiképp sem, előbb-utóbb a Szentlélek kipucolja a szívéből. Az az ember, aki nem szabadul meg – hosszabb-rövidebb idő elteltével sem – a zsigereiben rejlő rasszizmustól, vagy nem detektálja azt, vagy ha detektálja, de nem harcol ellene, az valószínűsíthetően nem tapasztalta meg Isten Krisztusban elnyerhető kegyelmét.

Ezért a nem teista, és nem evangéliumi fókuszú rasszizmus-ellenesség jobb esetben mindig csak viszonylagos, töredékes, rosszabb esetben színlelt, megjátszott és csak talmi lehet. Ahhoz, hogy megszabaduljunk a zsigeri rasszizmusunktól, át kell látnunk, hogy egy „hibás programkód”, a bűn miatt vagyunk olyanok, amilyenek. Emiatt ítélünk külsőségek alapján, értve itt ítélet alatt azt, hogy alsóbbrendűnek, megvetendőnek, nevetségesnek, „cikinek” tartjuk azokat (még akkor is, ha ezt „jólnevelt”, szofisztikált módon tesszük), akik mások, mint mi – más a bőrszínük, mások az arcvonásaik, magasságuk stb. Természetesen nehéz átlátni a „programozáson”, mivel ez szerves része gondolkozásunknak. Nehéz ezt beismerni, és „mélyfúrás” nélkül nem is lehet észrevenni. Fel kell ismernünk magunkban ezt a mélyen belénk kódolt viszonyulást, és egy új programmal felül kell írni. Pál szerint ez a változás végbemehet az elménkben és a szívünkben is: „és ne igazodjatok e világhoz, hanem változzatok meg értelmetek megújulásával, hogy megítélhessétek, mi az Isten akarata, mi az, ami jó, ami neki tetsző és tökéletes.” (Róm 12,2; RÚF). Ha fel akarjuk számolni egyszer és mindenkorra saját rasszista beidegződéseinket, akkor meg kell hallanunk az evangéliumot, és meg kell térnünk.

Ugyanez igaz a társadalmat jellemző rasszizmusra: ha meg akarjuk szüntetni (nyilván teljesen soha nem fogjuk tudni), nem kell mást tennünk: hirdetnünk kell az evangéliumot. Milliárdokat költhetünk arra, hogy felszámoljuk a faji problémákat. Elfogadtathatunk új törvényeket, társadalmi programokat indíthatunk, de ha az emberek nem hisznek Isten igéjében – nem csak a megváltást, hanem a történelmet illetően sem –, ha nem újul meg az elméjük, akkor soha nem lesz teljes képük a valóságról, és nem fognak tudni olyan döntéseket hozni, amelyek megfelelnek Isten igazságának. Mindannyiunknak, újra és újra felül kell vizsgálnunk a világnézetünket, meggyőződéseinket, mégpedig Isten abszolút tekintélyű Igéjének mérlegére helyezve azokat. Az egyháznak fel kell ismernie, hogy a világ erős befolyással van a keresztyénekre is. Sőt, néha Szentírás értelmezésünket is erősen torzítják a világban uralkodó eszmék. Be kell ismernünk, hogy hol tévedünk, és bűnbánatot kell tartanunk.

Ez valós veszély, hiszen az egyház hajlamos átvenni divatos elképzeléseket, majd ezek alapján újraértelmezni a Szentírást, úgy, hogy az illeszkedjen az aktuális társadalmi „előítéletekhez.”[8] Ennek az az eredménye, hogy az egyház inkább a világhoz igazodik, ahelyett, hogy hagyná, Isten igéje formálja és alakítsa. Nos, nem gondoljuk, hogy minden darwinista rasszista volna, de a darwinizmus egyik leágazását, a szociáldarwinizmust, ami a darwinizmust kiterjeszti a társadalomra, és ami szerint emberi csoportok versengésén alapul a társadalmi fejlődés, keresztyénként a leghatározottabban el kell utasítanunk.

Szögezzük le újra: a tudomány bebizonyította, hogy nincs különbség az etnikai csoportok genetikai összetételében. Nincs sejtszíntű különbség egy ázsiai, egy európai, egy afrikai és egy ausztráliai ember között. A különbségek felszínesek és lényegtelenek számunkra, mint egységes emberi faj számára. Mindannyian az emberi fajhoz tartozunk, nincs más homo sapiens faj ezen a földünkön rajtunk kívül.

A „faj” tehát egy régi, különböző etnikumok leírására szolgáló kifejezés. Elavult és negatív konnotációkkal bír. Elképzelhető, hogy valaki a szó régies értelmében beszél „fajokról”, nem rasszista felhangokkal, egyszerűen etnikumokat, népeket értve alatta, de használata enyhén szólva sem szerencsés. Amint mondtuk, DNS-üket tekintve a világ különböző területeiről származó embercsoportok között nincs különbség. Ne tegyünk faji alapon különbséget magunk és más népek képviselői között, hanem tanuljuk meg és alkalmazzuk magunkra inkább az Úr Sámuel prófétának adott üzenetét: „Ne tekints a megjelenésére, se termetes növésére (…). Mert nem az a fontos, amit lát az ember. Az ember azt nézi, ami a szeme előtt van, de az ÚR azt nézi, ami a szívben van.” (1Sám 16,7) Maga Jézus is így tett, átlépve az igazság hirdetésében és a segítségnyújtásban a nemi, kulturális, etnikai határokat (lásd Jn 4). De Krisztust, aki egyszersmind példaképünk, csak akkor lehet követni, ha az evangéliumot megértettük és megszívleltük. Egyedül az evangélium képes kitépni a rasszizmus, a faji felsőbbrendűség gyomnövényeit a szívünkből, és elültetni bennünk az igazság, a szeretet, a megértés és az együttérzés magvait.

Hivatkozások:

[1] Gondot okoz az angol fogalmak (race – species) magyarra való átírása, ugyanis „Az angol race a 19. század közepétől a darwinizmus származástani-evolúciós irányzatai mentén kulturális, civilizációs, geopolitikai és földrajzi jelentésekkel felruházottan terjedt el; hasonló jelentésű a magyar faj fogalma, ezzel szemben a rassz mindvégig megtartotta szűkebb biológiai értelmét. Míg a globális gyarmatosításban vezető szerepet játszó imperialista briteknél a race sokkal szorosabban kötődött a fajelméleti hierarchiák ideológiáihoz, addig a magyar diskurzusban a faj vagy népfaj ehhez képest a faji hierarchia jelenléte mellett inkább a nemzet(iség), a néplélek és a nemzeti kultúra és táj fogalmaival párosult, és jobban kapcsolódott regionális léptékű etnikai identitásokhoz, mint az inkább globális léptékű brit jelentés vagy kifejezés. (…) A nemzetközi szakirodalomban a race állandó társadalomkritikai jelentésmódosulásokon esett át (különösen az afro-ázsiai dekolonizáció és a posztkoloniális kritika hatására), de az eltérő társadalomtörténetű magyar kontextusban ilyen kritikai újraértelmezési fordulat nem igazán következett be, így 1945 óta a faj régiesen hat (anakronisztikus) és a fajelméletek átkát viseli magán. Ezért alakult ki az az ellentmondás, hogy habár a race történelmileg hűbb megfelelője a gazdagabb jelentéstaralmú faj lenne, mégis negatív konnotációi miatt mellőzik és csak szűk biológiai jelentését ismerik el, a race-t pedig egyszerűen rassznak fordítják (mindkettő helyes), holott ez utóbbinak a sokkal szűkebb biológiai jelentése nem adja vissza az angol kifejezés jelentéstartalmait – mindeközben a rassz és faj fogalmainak történelmi és földrajzi egyeztetése megvitatlan maradt. Ez viszont többféle ellentmondást is teremt: a rasszizmus bevett kifejezés, miközben a fajelmélet vagy fajgyűlölet szintén (ebben az alakban fennmaradt a faj régi jelentése, sőt a rasszelmélethez képest elterjedtebb), holott a tisztán biológiai felfogásban egyetlen emberi faj létezik. (Forrás: https://zoltanginelli.com/2019/01/24/a-race-magyar-forditasa-faj-vagy-rassz/)

[2] Gould, S.J.:  Ontogeny and Phylogeny, Belknap-Harvard Press, Cambridge, Massachusetts, 1977, 127–128.

[3] https://sitn.hms.harvard.edu/flash/2017/science-genetics-reshaping-race-debate-21st-century/?

[4] Cameron, S.C. és Wycoff, S.M.: The destructive nature of the term race: growing beyond a false paradigm, Journal of Counseling & Development, 76:277–285, 1998. (https://onlinelibrary.wiley.com/doi/abs/10.1002/j.1556-6676.1998.tb02543.x)

[5] https://sitn.hms.harvard.edu/flash/2017/science-genetics-reshaping-race-debate-21st-century/?

[6] https://joshuaproject.net/resources/articles/how_many_people_groups_are_there

[7] 2003-as eredmények; https://www.washingtonpost.com/news/worldviews/wp/2013/05/16/a-revealing-map-of-the-worlds-most-and-least-ethnically-diverse-countries/

[8] A mormonok (mormon egyház, vagy: Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza) épp ezt tették, amikor „Káin átka” vagy „Hám átka” kitételt rasszok közötti megkülönböztetésre használták. 1978 előtt a mormon egyház egyes tagjai között terjedt az a néphit, hogy a feketék Káin és Hám leszármazottjai, és „Káin bélyegét” hordozzák. Ezt az elképzelést az akkori rasszista egyházpolitikai rendszerük igazolására használták, aminek az egyház prófétája, Brigham Young által adott kiáltvány volt az alapja: „Káin bélyegére” hivatkozva tagadták meg a feketék – a „negroid faj tagjainak” – pappá szentelését. Természetesen ez ma már nincs így, több mint 40 évvel ezelőtt visszavonták a próféta „megváltoztathatatlan diktátumát”. Tipikus példája ez a kulturálisan kondicionált hitnek. A mormonokon túl a Jehova Tanúi is azt tanították hosszú ideig, hogy a fekete bőrszín Isten átkának a következménye. „Hám átkáról” egyébként nem csak szekták háza táján lehet hallani, fővonalbeli felekezetek képviselői között is vannak olyanok, akik elfogadják. Fontos tisztázni, hogy a bibliai elbeszélés semmit sem mond a bőrszínről, vagy fajról, ráadásul Noé nem is Hámot, hanem Hám fiát, Kánaánt átkozza meg.