Röviden a tapasztalati igehirdetésről
Bevezetés: honlapunkon közreadtunk már egy rövid áttekintő beszámolót Joel Beeke májusi magyarországi előadás-sorozatáról, mely cikk szerzőjének külön kérésére a konferencia egyik főszervezője fejti ki dióhéjban ezt az egyik nagyon fontos és talán sokunk számára új témát. Következzenek tehát Szabó Péter András őrmezői presbiteriánus lelkipásztor gondolatai az ún. Experiential Preaching-ről.
***
Első hallásra a „tapasztalati igehirdetés” kifejezés furcsának tűnhet. Vajon ez azt jelentené, hogy az igehirdető a saját tapasztalatát szeretné a prédikáció középpontjába állítani? Távolról sem. Szeretnék megnyugtatni mindenkit, hogy nem egy újabb hóbortot kívánunk itthon meghonosítani. Az igehirdetés nem más, mint a Szentháromság Isten élő szavának erővel és hatalommal való hirdetése, amely Krisztust helyezi a középpontba és a Szentlélek erejére támaszkodik. Az igehirdetés alapja tehát sohasem az én gondolatom vagy tapasztalatom, hanem egyedül Istennek az Ó- és Újszövetségben adott tévedhetetlen kijelentése. Ahogy Pál mondta Timóteusnak: „Hirdesd az igét!” (2Tim 4:2) Ezért is hangsúlyozzuk sokan, hogy az igehirdetésnek expozíciósnak kell lennie, azaz egy-egy igeszakasz kifejtésén kell alapulnia.
Ám ez az igehirdetés alapján túl beszélnünk kell annak céljáról is. Az előbb idézett ige előtt pár verssel Pál azt írja, hogy az ige „hasznos a tanításra, feddésre, megjobbításra és igazságban való nevelésre, hogy tökéletes, minden jó cselekedetre felkészített legyen Isten embere.” (2Tim 3:16b–17) A tapasztalati igehirdetés valójában ezt a gondolatot foglalja magában. Ha az ige hasznos a feddésre, megjobbításra és minden jó cselekedetre való felkészítésre, akkor az igehirdetésben helyet kell kapnia a tanításon túl annak is, ahogyan a keresztyén ezt a tanítást megéli és alkalmazza az élete során.[1] Joel Beeke a következő meghatározást adja: „A tapasztalati igehirdetés arra törekszik, hogy a bibliai igazságok által kifejezze, hogy a dolgoknak hogyan kellene menniük a keresztyén életben, azok hogyan mennek valójában, és hogy mi a célja a keresztyén életnek.”[2] A tapasztalati igehirdetés feltárja, hogy mi Isten célja a keresztyén ember lelki életének vonatkozásában: milyennek kell lennie vágyainknak, gondolatainknak, szavainknak tetteinknek (a „kellene”). Ám ezentúl a tapasztalati igehirdetés világossá teszi azt is, hogy a keresztyén tapasztalatunk ezzel nem mindig vág össze: mert bűnös szívünk, a világ csábítása, az ördög kísértése miatt nem úgy élünk, ahogy azt Isten kívánja (a „valójában”). Végül az igehirdetőnek meg kell erősítenie a keresztyént abban is, hogy az élete a menny dicsősége felé halad, ahol Krisztus győzelme és a mi megváltásunk teljessé lesz, a bűn, halál és fájdalom örökre eltöröltetik, és Isten dicsősége ural majd mindent (a „cél”).
Segíthet jobban megérteni a tapasztalati igehirdetés lényegét, ha megvizsgáljuk annak hét jellemzőjét.[3]
- Ahogy korábban is említettük, a tapasztalati igehirdetés egyedül a Szentírás kijelentésére támaszkodik. Az igehirdetés tanításának és a keresztyén megtapasztalás kapcsán levont következtetéseinek is az Írásból kell származnia.
- A hallgatóságra alkalmazott. A tapasztalati igehirdetés továbbá az ige ’hasznát’ keresi, hogyan alkalmazható az a hallgatóságra. Ez általában nem könnyű feladat, hiszen a hallgatóságunk vegyes, így az alkalmazásnak is sokrétűnek kell lennie. A cél az, hogy minden ott ülő érezze azt, hogy Isten személyesen szólt hozzá az igehirdetésen keresztül.
- Különbséget tesz. A tapasztalati igehirdetés továbbá megkülönbözteti az igazi hívőket a hitetlenektől. Világossá teszi, hogy melyek a kegyelem jelei, amelyek a hívő életében megtalálhatók. Így a tapasztalati igehirdetés során a kulcsok hatalmával is élünk: kinyitjuk és bezárjuk a mennyek országának kapuit. Ám a tapasztalati igehirdetés különbséget tesz a hívők lelkiállapota között is, törekszik szólni egyaránt a hitben csecsemő, a lelkileg érett vagy a meglankadt keresztyénekhez is.
- Lelki ismeretet hangsúlyoz. A tapasztalati igehirdetés nem elégszik meg az evangélium tanításainak pusztán intellektuális ismeretével. Az ilyen értelmi tudás természetesen szükségszerű, de nem elég. A belső, lelki ismeret a Szentlélek munkája. Ahogyan a puritánok megfogalmazták: „Az intellektuális tudás a termőföld, amelybe a Szentlélek beleülteti az üdvözítő szív szerinti ismeret magjait.”
- Nem az emberre, hanem a Szentháromságra összpontosít. Kálvint és a puritánokat vádolták azzal, hogy igehirdetésük túlhangsúlyozza az emberi tapasztalatot. Ám látni kell, hogy e tapasztalatok hangsúlyozásának az a célja, hogy megmutassa az emberi szív Isten nélkül való elveszettségét, és ezáltal felkorbácsolja a vágyat a szívünkben a Szentháromság Isten után. Az Atya után, aki elrendelte az üdvösségünket, a Fiú után, aki megváltotta őket és Szentlélek után, aki kijelentette nekik az evangélium igazságát és munkálkodik lelkükben.
- Őszinte és komoly. A Szentírás nem lényegtelen kérdésekkel foglalkozik, hanem Isten, az örök élet és örök halál súlyos kérdéseivel. Éppen ezért az igehirdetésnek ezt a komolyságot vissza kell tükröznie: prédikálásunk sohasem lehet könnyelmű, felszínes, hanyag. Úgy kell az igét hirdetnünk, mint akik egykor majd Isten színe előtt számot kell adnunk minden lélekért: hajlandók voltunk-e mindig Isten igazságát csorbítatlanul, őszintén és komolyan hirdetni feléjük? A célunk nem az emberek szórakoztatása, hanem a lelkek megmentése és az üdvösség felé való terelése.
- Megköveteli, hogy az igehirdető élete egybevágjon az igehirdetésével. Végül a tapasztalati igehirdetés minket is mérlegre tesz. Szörnyű dolog, ha az igehirdető csupán szólja, de nem éli meg Isten igazságait. Éppen ezért a tapasztalati igehirdetés önvizsgálatra késztet: kik vagyunk mi, amikor nem a szószéken állunk? A mi életünknek vibrálnia kell a Szentlélek munkájától, egyre többet kell tudnunk tapasztalati módon is azokról az igazságokról, amiket hirdetünk. John Owen így fogalmazta meg: „Ha egy ember helyesen tanít, de hamisan jár, az életének sötétje több embert ront le, mint amennyit megtart a beszédének világossága.”[4]
Adja az Úr Isten, hogy mindebből még inkább lássuk az igehirdetés szolgálatának felelősségét, és mindez tegyen minket, igehirdetőket még inkább függővé az Isten kegyelmétől akkor, amikor prédikálunk, és akkor is, amikor hétköznapjainkat éljük. Valamint tegyen buzgóbbá az igehirdetőkért és a hallgatóságért való imádkozásban, hogy a Szentlélek munkálkodjon egy bűnös ember által a bűnösök között, hogy a hitetlenek hitre jussanak, a hívők pedig Krisztus ismeretében és kegyelmében növekedjenek.
[1] Az angol nyelvben az experiental vagy experimental kifejezéseket használják. Mindezek a latin experimentum ’próbára tesz’ ill. ’tapasztalat útján megismer’ szóból származnak. Részletesebben lásd: https://www.reformation21.org/blog/preaching-experientially
[2] Joel Beeke: What Is Experiential Preaching? https://www.ligonier.org/posts/what-experiential-preaching
[3] Ez a hét jellemző Joel Beeke Budapesten, 2022. május 18-án tartott „Növekedés a tapasztalati igehidetésben” c. előadásán alapul. Ez az előadás egy, a lelki növekedésről szóló konferencia része volt. Az előadás (magyar fordítással) megtekinthető a következő linken: https://youtu.be/tMQWa0WdAak
[4] John Owen: Eschol, in: John Owen: The Works of John Owen. Edited by William H. Goold. 13. Kötet, Edinburgh: The Banner of Truth Trust, T&T Clark, 1967, 57. old.
A szerzőről
Az Evangelikál Csoport sokféle felekezeti hátterű (református, evangélikus, baptista, pünkösdi stb.) protestáns teológusok közössége, akik az evangelikalizmus és a protestáns ortodoxia közös alapjára építve tanulmányozzák és hirdetik a biblikus keresztyén tanításokat. Felekezettől és tanításbeli különbségektől függetlenül teológiai „identitásunkat” a következő hitvallások és nyilatkozatok elfogadása határozza meg: az első négy egyetemes zsinat hitvallásai (Niceai, Nicea-Konstantinápolyi, Efézusi és Kalcedoni hitvallások), az Amerikai Egyesült Államokbeli Presbiteriánus Egyház (PCUSA) által 1910-ben deklarált öt fundamentum (1. A Szentírás ihletettsége és tévedhetetlensége, 2. Krisztus istensége és szűztől való születése, 3. Krisztus halála által szerzett helyettes engesztelés, 4. Krisztus halálból történő testi feltámadása, 5. Krisztus csodáinak történelmi valósága), a Biblia tévedhetetlenségéről szóló 1979-es Chicagói Nyilatkozat tizenkilenc pontja, és az Egyesületünk által megfogalmazott nyilatkozat a házasság és homoszexualitás kérdésében (lásd: Evangelikál Nyilatkozatok). Minden, e teológiai irányultságot képviselő protestáns testvérünket várjuk 
„… ez a tábor létezik, csak nem teszi magát láthatóvá. Ezért van sok belső viszálykodás az egyházban. Most is vannak hívei a „melegházasságnak”, azonos neműek kapcsolatának, azok megáldásának, csak ezt nem nyílt sisakkal képviselik, hanem belső párbeszéd kezdeményezésével, hittételek finom megkérdőjelezésével, a tisztázás akadályozásával, lebegtetéssel, a hitbizonyosság szűnni nem akaró hámozgatásával. Sokkal tisztább és egyértelműbb lenne a helyzet, ha végre mindenkiről nyíltan lehetne tudni, hogy mit képvisel. Igen, lennének emiatt szakadások. De ez tipikusan az a fajta szakadás, amiről Pál apostol azt mondja, hogy szükségesek. Épp az a baj, hogy régóta nem történnek meg ezek a szakadások. Pedig mindenki tudja, hogy ez lesz a vége. Amíg a felszín alatt, láthatatlanul zajlanak ezek a folyamatok, gúzsba kötik sok helyen az egyház bizonyságtételét és misszióját. Fellélegeznénk, ha végre mindenki ott állna, ahol a szíve van.” (Szabados Ádám)
„…vannak olyan szempontok, amelyek szükségessé teszik újra gondolni az evangelikalizmussal kapcsolatos nézetünket. Sokan azok közül, akik az elmúlt években nagy változáson mentek keresztül, és ezt nyíltan el is ismerik, még mindig azt állítják, hogy valójában evangelikálok. Ezért a probléma a következő: meg kell határoznunk egészen pontosan, hogy mit jelent az, hogy evangelikál, és ki tekinthető evangelikálnak (…) Nos, ha használják az evangelikál megjelölést, akkor nyilvánvalóan van valami jelentése is. Olyan kifejezés, amely leszűkít. Bizonyos szempontból kizárólagos (…). Remélem teljesen világos számunkra: nem azt próbáljuk megfogalmazni általános értelemben, hogy mit jelent keresztyénnek lenni, hanem azt, hogy ki az evangelikál keresztyén, és erre természetesen azért vállalkozunk, mert úgy gondoljuk, hogy végső soron az evangelikál hit magának a keresztyén hitnek az egyetlen valódi kifejtése. (…) Tehát hogyan határozzuk meg, hogy mit jelent evangelikálnak lenni, elkülönítve “a keresztyén” általános definíciójától? Ez ma egy nagy kérdés, és úgy gondolom, hogy ez lesz az a kérdés, amivel egyre inkább szembe kell néznünk az elkövetkezendő években.” (Martyn Lloyd-Jones: What is an Evangelival, 11-13.o.)
„… a teológia magában foglalja a lelkiséget is, abban az értelemben, hogy befolyásolja befogadóinak az Istenhez való jó vagy rossz, pozitív vagy negatív viszonyát, illetve viszonyának hiányát. Ha teológiánk nem ébreszti föl a lelkiismeretet és puhítja meg a szívet, akkor valójában mindkettőt megkeményíti; ha nem bátorítja a hitbeli elkötelezettséget, a hitetlenség távolságtartását erősíti meg; ha nem az alázatot szorgalmazza, elkerülhetetlenül a büszkeséget táplálja. Ha tehát valaki nyilvánosan teologizál, akár formálisan a szószéken, a katedrán vagy nyomtatásban, akár informálisan karszékében ülve, komolyan el kell gondolkodnia azon, hogy eszméi miként hatnak az emberekre – Isten népére vagy más népekre. A teológusok elhívásuk szerint az egyház vízügyi mérnökeinek és csatorna felügyelőinek tisztét töltik be: feladatuk, hogy biztosítsák, Isten tiszta igazsága bőségben eljusson oda, ahol szükség van rá, és hogy kiszűrjenek minden egészségre ártalmas szennyeződést.” (J.I.Packer: A megújulás teológiája)
„Semmiféle problémát nem okoz számomra tévedhetetlenségről beszélni. Viszont ha lelkészként azt mondom akármelyik laikus hívőnek, hogy elfogadom a Szentírás tekintélyét, de nem hiszek a tévedhetetlenségében, egyből megkérdezi majd: »mi a különbség a kettő között?« És ahogy ezt elkezdem magyarázni, egyből forgatni kezdi majd a szemét, és azt gondolja magában, hogy ez a különbségtétel fából vaskarika. Ha azt mondom, hogy csak részben fogadom el a tekintélyét, és nem tévedhetetlen, azt megértik. Ha azt mondom, hogy a tekintélyét minden egyes részére vonatkozóan elfogadom és tévedhetetlen, azt is érteni fogják. De 35 éves pályafutásom során egyetlen olyan emberrel sem találkoztam, aki értené, ha azt mondom, hogy elfogadom ugyan a Szentírás tekintélyét, de nem tartom tévedhetetlennek.” (Tim Keller)
A „lelki ismeret” eredeti angol kifejezésének feltüntetése is hiányzik. Mi lehetett? „Spiritual knowledge”?
Több angol kifejezést is használt Beeke. ‘Spiritual knowledge’ (= „lelki ismeret”) ill. ‘heart knowledge’ (= „szívbeli ismeret”). Úgy láttam, hogy a szívbeli ismeret magyarul félreérthető lehet, ezért maradtam a „lelki ismeret” fordításnál, amely a belső, Szentlélek által adott ismeretet jelenti. Az 1Kor 2. fejezete idevág:
„Nekünk azonban Isten kijelentette a Lélek által, mert a Lélek mindent vizsgál, még az Isten mélységeit is. Mert ki ismeri az emberek közül az ember gondolatait, ha nem ha az ember lelke, amely őbenne van? Ugyanígy az Isten gondolatait sem ismeri senki, csak az Isten Lelke. Mi pedig nem e világ lelkét kaptuk, hanem az Istenből való Lelket, hogy megismerjük azokat, amiket Isten ajándékozott nekünk. Ezeket hirdetjük is, de nem oly beszédekkel, melyekre emberi bölcsesség tanít, hanem amelyekre a Szentlélek tanít, lelkiekhez lelkieket szabva.” (1Kor 2:10-13)