„A Biblia és a Korán között nem lehet felállítani semmilyen reális kapcsolatot” – reakció Szerencsés Szabolcs gondolataira

„Szép” interjút olvashattunk nemrégiben egy, a mohamedán vallásba áttérő úriemberről. Nagyon kegyes és udvarias hangnemben zajlott le a riport, a végén már én is kezdtem azt hinni, hogy itt semmi nagy, vagy különleges dolog nem történt, sőt, velem van a gond, hogy még nem akaródzott áttérni Mohamed vallására. Sajnos ennekokáért megint egy kicsit meg kell kapargatnunk a felszínt, hogy tisztábban látszódjanak azok a tulajdonságok, melyek miatt a mohamedánizmust (szándékosan igyekszem nem használni az iszlám szót) különösen kerülnünk kell, és hogy még Európán belüli kulturális térfoglalását is ellenezzük.

Nem teljes körű elemzésről lesz szó, az túlságosan sok időt venne igénybe, meg aztán jó magam is csak a keresztyénség relációjában értelmezem elsősorban ezt a vallást, hiszen nem vagyok iszlámkutató, de igazából erre most nincs is szükség. Nem objektív, bájos kimagyarázást tervezünk, hanem rámutatunk a teológiák közötti különbségek súlyára.

Olvashattunk sok mindent, de az első szembetűnő dolog, hogy Mohamedet a bibliai próféták utódjának, örökösének mondja a szerző (értsd: akit meginterjúvoltak). Ennek kiötlésére azért volt szükség a mohamedánizmusban, hogy Mohamed egy szikrányi kis tekintélyt képes legyen magának kicsiholni, ugyanis semennyivel nem rendelkezett, egy holdkóros extatikus költő rangján állott, egészen addig amíg néhány harcos törzset vagy klánt maga mellé nem állított és katonai erővel le nem igázott egyre több szomszédos törzset (szembetűnő a különbség az Úr Jézussal, aki már gyermekkorában is elgondolkodtatta a zsidó írástudókat, és 30 évesen pedig már jól hitvitázott, előképzettség nélkül). A pogány politeista arabok abban az időben egyfajta sors és szellemhit keverékének hódoltak, vallásuk nem rendelkezett olyan szellemi tőkével, mellyel ellent lehetett volna állni egy agresszív monoteista igényekkel fellépő türelmetlen vallásnak. Az egyedüli alternatíva az arabos kultúrájú zsidók vallása volt, de ők nem illeszkedtek be az arab társadalomba túlságosan, és a szokott elkülönülő, nem térítő politikájukat gyakorolták (jóllehet askenázi típusú gettók nem léteztek, az a szefárdi, arabok között élő zsidókra volt jellemző). Ennek eredményeképpen ismeretlen maradt a judaizmusuk, és ők maguk is meglehetősen elkülönültek, nem voltak különösen integráns részei az arab társadalomnak. A keresztyénség sem állhatott ellen az iszlám helyi igényeinek, mivel nem terjeszkedett intézményesen arrafele, az arab törzsi területek jócskán kívül estek a bizánci birodalom legtávolabbi határán is (amely Szíria volt). Azután, még a keleti ortodoxiától is elütő, heretikus változatok terjedtek a vidéken. E vonatkozásban elsősorban a nesztorianizmust szokták itt valamennyire befolyásosnak nevezni, de ezen eretnek keresztyén irányzat sem hódította meg az arabokat, ugyanis ez főként a jövevények és rabszolgák vallása volt. Az se segített a helyzeten, hogy nem létezett arab nyelvű bibliafordítás, és a legközelebbi fordítás is szír nyelvű volt, melyet a büszke arabok ha akarták se érezhettek volna a magukénak, elvégre Mohamed „próféta” maga arabul kezdte lejegyezni extatikus verseit.

Egy titokzatos hangra, szellemlényre hivatkozva jegyezte le meglehetősen egysíkú verseit, egyre többet és többet, ezeket mindig a saját hányattatott sorsával vagy hatalmi harcaival hozta összefüggésbe és ekként személyesen is a saját hasznára fordította kinyilatkoztatásait. Azért mondom, hogy egysíkú, mert későbbi Koránja egyáltalán nem tartalmaz normális narratívát, leíró részeket, és kronologikus sorrendbe sincsenek szedve a könyvei, pontosan inkább fejezetecskéi, ugyanis a Szentíráshoz képest egy papírfecni jelentőségénél többet nem tulajdoníthatunk neki volumenét tekintve. Rövidke munka. Ezentúl nagyon száraz, jóformán csak két-három típusú versből áll. Ezek egyike az istendicsőítés, azaz kb. egy teista istent dicsőít. Itt sok minden megfelel a bibliai Jahve tulajdonságainak, de korántsem minden. Feltétel nélküli engedelmességet követel, vakhitet. Szeretetről, bizalomról egy halvány szó sem esik, vagy ha mégis, teljesen jelentéktelen, annyira nincsen súlyozva (nézze el nekem az olvasó, az egész Koránt elolvastam, annak ellenére, hogy rengeteg unalmas és ismétlődő részt tartalmaz, mindazonáltal a szavak száma, illetve azok előfordulása szintjén nem foglalkoztam vele, ugyanis ez számunkra nem fontos, és enélkül is meg lehet ítélni egy írás jellegét és lényeges hangsúlyait).

A versek másik csoportja haragos mantrázásokat takar. Ez arról szól, hogy mennyire hitványak és gyűlöletesek az Allahban nem hívők, továbbá burkoltan arra buzdít, hogy valamilyen formában fel kell ellenük kelni, és igyekezni kell leszámolni velük, akár még brutális módokon is (igen, ezeket kontextusban értelmezik a mohamedánok és nem nyakló nélkül, hanem szabályozottan alkalmazzák – vagy már a modern világban egyáltalán nem alkalmazzák –, de akkor is tudnunk kell, hogy az iszlám politikai hódítás teológiai alapú volt, és ennek komoly nyomai vannak a Koránban is).

A Korán számos megerősítést is tartalmaz, amelyek arról szólnak, hogy mennyire jók az allah-hívők, valamint bölcsek, hogy ennél a vallásnál kötöttek ki. Bibliai érvelő és filozófiai élű megfogalmazásokkal (pl. a csipkebokor epifániája, vagy a próféták és apostolok térítő beszédei) nem lehet találkozni, egyszerűen valószínűleg Mohamed intellektusa és/vagy a hallgatósága ezeket nem bírta volna el. Vannak végül olyan versek is, melyek ószövetségi és gyéren újszövetségi tematikát visszhangoznak, de olyan gyatrán, hogy a Biblia és a Korán között nem lehet felállítani semmilyen reális kapcsolatot, a nevek idézését kivéve. Például az apostolok a Koránban muszlimokként hivatkoznak magukra, továbbá a kisded Jézus már az anyaméhből kiszól, az eljövendő küldött nem a Szentlélek, hanem Mohamed stb. Ezen részek még az apokrif evangéliumoknál is hajmeresztőbbek – az agyaggalambos kisjézusi történet is realisztikusnak tűnik ezek fényében (lásd: Tamás „evangéliumában” Jézus életet lehel az agyaggalambokba). Az ószövetségi prófétákról is csak annyi szó esik, hogy hivatkoznak rájuk, de ezen hivatkozásokból semmi sem derül ki, nem lehet rekonstruálni semmilyen épkézláb ószövetségi történetet, talán egy-két foszlányt kivéve. Még maguk az iszlám teológusok is az Ószövetséget olvasták vissza, hogy megfejtsék a próféták koherens háttértörténetét (mint tudjuk a Korán megbukott, mint elbeszélés gyűjtemény, legfeljebb egy egyhangú szózatgyűjteménynek lehetne nevezni).

Az egyik legszemtelenebb megjegyzés pedig, hogy Mohamed az Úr Jézust nem igazán különbözteti meg méltóságban a többi zsidó prófétától, azaz úgy beszél róla, mintha az Úr Jézus nem lett volna főpróféta, főpap és király egyszemélyben. Szintén arcátlanság, hogy Mohamed azt adja az istenség, „allah” szájába, hogy Mohamed még Krisztusnál is fontosabb. Apropó, a Krisztus-megváltó fogalmat egyáltalán nem ismeri a Korán, sem a Szentháromság Isten ökonómiájáról nincsen semmi fogalma, egyedül a názáreti Jézusra próbál csak hivatkozni, összességében meglehetősen kisstílű módon – bár azt meg kell hagyni, hogy ezt tisztelettel teszi, tehát semmilyen becsmérlésről nincsen szó, ilyen formán egy ateista számára a Korán ezen részei nem hatnak provokatívan. De nekünk hitvalló keresztyéneknek tudatosítanunk kell, hogy nem lehet az Úr Jézusról alantas módon nyilatkozni – képtelenség őt egy állítólagos későbbi próféta, egy ún. vigasztaló (aki nem a Lélek, hanem Mohamed) alá rekeszteni. Nonszensz továbbá, hogy Mohamednek jut egy ahhoz hasonló méltóság, ami a mi hitünkben az Úr Jézusé (jóllehet még ez sem teljesen igaz, mert minduntalan elhangzik, hogy a méltóságos Mohamed is semmi a szeszélyes és mindenható istenséghez képest).

Egyszerűen semmilyen szinten nincsen szó az Atya és a Fiú relációjáról, de még Isten lelkéről sincsen szó, amely a judaizmusban is előfordul és azt nem keverik össze a prófétákkal. Mondhatnánk erre, hogy ez teljesen normális, hiszen egy másik vallásról van szó. Igen ám, csakhogy ez a vallás úgy interpretálja magát, mint a Biblia és Jézus jogutódja, továbbá a Biblia egyetlen hiteles interpretálója, ugyanis a zsidó-keresztyén Szentírást nem fogadják el hitelesnek és amolyan apokrifus iratnak tekintik, egyedül csak a Korán férchivatkozásait fogadják el biztos kinyilatkoztatásnak. Ezt azonban muszáj megtenniük, hiszen ezer ponton mond ellent a Biblia történeti és kulturális kontextusa egy arra állítólagosan ráépülő zavaros vízű újabb igaz vallásnak. A keresztyénség judaizmusra való ráépülése sem jelent mentsvárat a mohamedánizmus számára, ugyanis a keresztyénség többé-kevésbé betű szerint ugyanazt az Ószövetséget tekinti szent iratának, amelyet az ószövetségi zsidók is tekintettek, és azt egzaktul átvéve konstruálja meg saját szent iratait, az újszövetségi könyveket. Viszont ebbe a keretbe az iszlám vallás beilleszthetetlen, sőt hamisító, amennyiben helyesnek tekintjük a Szentírás szövegkutatók és régészek által is elfogadott történeti helyét. Tehát az iszlám vallás és a zsidó-keresztyén vallások közötti összhangzat és összekapcsolódás tisztán retorikai, mondhatjuk, hogy porhintés – az éles cezúra a zsidó és keresztyén vallások után, de az iszlám vallás előtt áll fent. Ezért mondja például a római vallású filozófus, Rémi Brague is, hogy az iszlám nem lehet sohasem európai vallás szerves értelemben véve.

Tekintsük ezt most átfogó bevezetésnek. Mohamed vallásáról azonban még számos dolog elhangzik a riportban, amelyekre – ezek között egy-egy felbukkanó dologra – szeretnék még reflektálni.

Az egyik ilyen, hogy szabadon házasodhatnak a muszlimok keresztyénekkel és zsidókkal. Lehetséges, hogy a modern államokban így van, de nem eszik ilyen forrón a kását. Ez történelmi szempontból és a tradicionális muszlimoknál nem így működik. Egyrészt a tradicionális muszlimok nem akarnak csak másik muszlimmal házasodni, de nagy eséllyel ez még a progresszíveknél is így van (vagy azok többségénél). Azután, hallgatólagos nyomás van az áttérőn. Ezen a ponton engedjen meg az olvasó egy személyes vonatkozású történetet: volt egy munkahelyi ismerősöm, aki reformátusból tért át muszlimmá a férje vallása miatt. Ő maga bevallottan közömbös volt a vallási hovatartozás iránt. Tehát elvárt az áttérés. Továbbá, a muszlimnak az áttérést vallási törvény tiltja, régen ezt halállal büntették hivatalosan is. Ha a más vallású, mondjuk keresztyén nem tér át, de muszlim államban él (erre komoly esély van muszlim házastárs esetén), akkor különféle jogfosztásoknak lesz kitéve – ez modern értelemben minimum az állampolgári jogok megvonása vagy csökkentése. Régen, úgy értem korábbi korokban az ilyeneknek számos megaláztatást is el kellett viselni, például nem lehetett kardjuk, nem lovagolhattak, nem járhattak nyíltan gyülekezetbe, és adott esetben megkülönböztető jelzést, vagy ruhát kellett viselniük – legalábbis bizonyos ruházat csak a muszlimok számára volt megengedett. Tehát ez a „vegyesházasság” toposz megint csak népámítás. Egyébként, ha visszagondolok volt egy másik női kollégám is, aki ugyancsak muszlimmá lett, amikor férjhez ment egy muszlimhoz.

Még véletlenül sincsen itt szó testvérközösségről a zsidók, a keresztyének és muszlimok között. Annyi cifraság van a dologban, hogy a mohamedánizmus nem tekinti a judaizmust és a keresztyénséget olyan rossznak, mint a politeista pogányságot. A judaizmust és a keresztyénséget türelmi rendelettel kezeli (hiszen ezen vallásokból lopta, vagy szofisztikáltabban fogalmazva, vette át számos alapmotívumát), jóllehet ezek elnyomására és beolvasztására is törekszik. A meghódított szír, afrikai területek, amikor elestek, bőven keresztyén többségűek voltak, de az örökös muszlim jogfosztások hatására fokozatosan felhígult a társadalom, csak a keresztyén „keménymag” maradt meg kb. 500 évvel később. Ez látszik a mai Balkánon is, ami teljesen keresztyén volt régen, ma már viszont három muszlim állam/autonóm terület is létezik ott, gondoljunk Albániára, Koszovóra és Boszniára, illetve ezek muszlim részére. (a zoroasztrizmust és a monoteista filozófiai hinduizmust állítólag még szintén türelmesen kezelték, mivel ezek is régi könyv alapú vallások voltak)

Viszont a politeista pogányságokhoz már jóval ellenségesebben állt hozzá, velük már a kapcsolatfelvétel elején is hadjáratok keretében kellett leszámolni. Az Ószövetségben is volt ilyesmire példa, de Józsué hadjáratait egyszerinek mondjuk, nem pedig általános történelmi küldetésnek. A pogányság különféle formáit egyébként a keresztyénség sem tolerálta különösképpen (bár Nagy Theodosius római császárig, tehát a 4. század végéig, legitimek maradtak), csakhogy a jogállásukat a mindenkori keresztyén állam fennhatósági törvényei szabályozták, nem pedig a Koránban található „üsd-vágd, ahol éred” mentalitás.

Elhangzott az is, hogy a muszlim ember úgy gyakorolja a vallását, ahogy azt örökségül ráhagyták a próféták. Nos, mint bemutattam, a próféták semmi ilyesmit nem hagytak örökül, egyedül egy darab (egyes szám) állítólagos próféta hagyta örökül ezt a „vallást”, maga Mohamed – semmilyen zsidó-keresztyén hagyományra nem vezethető vissza, hacsak azt nem számítjuk annak, hogy a Korán és a többi mohamedán irat használja a próféták és az Úr Jézus üres neveit (néha arabizálva, Krisztust pl. Íszának hívja). De többet ennél nem tud felmutatni.

Érdekes, hogy hivatkozás történik arra is, hogy kegyelem és irgalom járja át az egész vallást. Ez valóban igaz, amennyiben azt vesszük, hogy a Korán végig és rendszeresen mantrázza, illetve ismételteti az olvasóval, hogy Allah kegyelmes és irgalmas. Azonban ezt semmi nem támasztja alá. Nincsen a Koránban egyetlen történet se, amiből le lehetne ezt szűrni. A gyaúr kafírokkal el kell bánni, ami pedig a mohamedánokat illeti, azoknak Allah vagy megbocsát, vagy nem – hasonló bizonytalanságban vannak a hívek, mint a római katolikus vallásban. Míg Jahvénél paktumról volt szó (lásd: szivárvány, törvénytáblák, a szövetség ládája stb.), addig Allahnál semmi ilyesmi nincs, ő nem hajol le az emberhez. Legjobb értelemben is csak Mohamednek adott mindenféle privilégiumot, melyeket persze nem hitelesített semmilyen kézzelfogható csoda, mint Mózesnél, Krisztusnál stb. (ezt maga az iszlám is bevallja). Mohamed csak maga hitelesítette saját extázisait a kard erejével, azzal, hogy egy monoteista, szabályozáspárti vallást erőltetett egy addig kaotikus és politeista népre.

Még két apró dolgot említenék. Egyik az Allah szó, ami ugye – szól a fáma – istent jelent. Ez nem teljesen igaz, ennél sokkal szerencsétlenebb a dolog: az allah szó az al iláh szavak összevont alakja, tehát szó szerint úgy lehetne visszaadni, hogy „Azisten.” Ez tulajdonnévnek meglehetősen bizarr. Jobb híján lehet, hogy istennek fordítják, de ez kerülendő, ugyanis ez teljesen más istenség, mint a bibliai Isten, aki Háromságként jelentette ki magát. Igaz, hogy ez szájbarágósan nincs a bibliai történetekben leírva, de egyértelműen következik, egyenes következtetéssel a Biblia korai és autentikus könyveiből, és nem későbbi találmány, mint a Korán, vagy Mohamed kitalált és feldúsított élettörténete, a Szíra.

A másik dolog pedig, hogy valóban igaz, hogy az iszlám túlvilágleírásai igencsak plasztikusak és bőbeszédűek, ezt James White kálvinista-baptista apologéta is hangoztatta sokszor. Ez feltehetőleg annak a mantrázó és elrettentő-megerősítő stílusnak (rövidebb mondatokban: „mi vagyunk a hű muszlimok, a kafírok pedig elvesznek”) a következménye, amely az egész Koránt jellemzi. Nem érveléssel és csodákkal akar követőkre szert tenni, hanem kizárólag agresszív önbizonygatással. Innen is látszik, hogy a Korán, a hadíszok, a Szíra meg egyebek, amivel a mohamedánok rendelkeznek nem Isten szava, sőt, attól hihetetlenül távol állnak.