Hol van a hiány, az üresség, a vákuum a keresztyénségünkben? – reflexió Tim Keller, presbiteriánus lelkipásztor néhány gondolatára

Timothy Keller sorozatát (1. rész; 2. rész; 3. rész), egyáltalán a reflexív gondolkodását és annak eredményeit nagyra tartom. Izgalmas látni az amerikai keresztyének múltbeli és jelenkori történetét, valamint érdekfeszítő olvasni Keller előremutató gondolatait. A mi történetünk hasonlít is erre, de azért más is. Mindkettő miatt érdemes olvasni ezt a sorozatot; hiszen amiben a mi helyzetünk épp nem hasonlít az övékéhez (életünk, teológiai kérdéseink és gondjaink) Keller tükrében látszik meg karakteresen. Úgy gondolom, ez nagyon is fontos számunkra.

Most arra szeretnék reflektálni, amit Keller mond, nevezetesen hogy a keresztyénség a kultúra és a politika felé fordul manapság és nem a hitigazságok és az evangélium áll az érdeklődése központjában. Ennek okait azonban én másban vélem felfedezni, mint ő. Keller ezt állítja a cikkben:

„Korunk egyik jellemzője, hogy az egyházak megosztottak a politika mentén, mert az embereket sokkal inkább a politikai és a társadalmi kérdések lelkesítik és mozgatják, mint hitünk igazságai és Krisztus evangéliumának központi szerepe. Emiatt az emberek nem az Isten imádata terén aktívak és érzékenyek, hanem a politikai és a kulturális kérdések kapcsán. Ez annak a jele, hogy szellemi vákuum, üresség van a keresztyének életében.”

De vajon miért van ez így? És miben, illetve hol található ez a vákuum? Miért a kulturális közösség élete van érdeklődésünk fókuszában?

Szerintem ennek megválaszolásában Keller (akit egyébként 90%-ban nagyon kedvelek és zseniálisan okos, lelki embernek és jó teológusnak tartok) ezúttal téved! Valóban van egy űr a keresztyénekben, avagy hiányérzet, de nem feltétlenül arrafelé, amerre Keller gondolja. Nem a hit igazságai nem érdeklik őket, hanem annak „buborékká lett” felfogása és narrációja nem érinti azt a talajt, ahol ők élnek.

Sokkal inkább arról van szó, hogy számos látens felismerés jelent meg ködösen a keresztyének szellemi terében, azaz olyan felismerések, amiket ugyan markánsan éreznek, de nem tudják kimondani (elbeszélni), hogy miről is van szó. A vákuum tehát valóban jelen van, de mi lehet az oka?

Az első ok, hogy a keresztyénség univerzális és végleges (eszkatalógikus) üzenete ellenére is zárvánnyá lett a kultúrában, amit viszont teljesen elöntött valami egészen más, a keresztyénséggel szembenálló lelkiség-szellemiség. A keresztyének észrevették, hogy a kultúrából való fokozatos kiszorítás stratégiája az ellenséges erők győzelméhez vezetett. Illetve, a másik oldalról: kiderült, hogy a kultúra liberális-szekuláris követeléseivel szemben az egyház engedékenysége (és számos esetben kapitulációs önfeladása, kulturális hasonulása vagy „szigetként” való túlélése) egyszerűen tévút.

Nem arról van szó csupán, hogy fájdalmas a keresztyénség „térvesztése”, hanem sokkal inkább annak felismerése ez, hogy a kultúra átalakítása egyszersmind azzal járt, hogy az evangéliummal szemben immunissá lettek az emberek. Az evangéliummal szembeni szellemi immunitás-állapottal kapcsolatban látnunk kell, hogy azt megelőzte valami – egy vírus, amit most nevezzünk „szellemi AIDS”-nek –, aminek nyomán az istentelenségek garmadáját fogadták be tömegesen az emberek. Mivel immunrendszerük fokozatos és szisztematikus lebontása történt meg hosszú idők során, melyet ma egyesek örvendetes haladásként proklamálnak. A régi univerzalitást, azaz a keresztyénség evangéliumi eszkatológiáját felváltotta egy istenellenes univerzalitás, mely a nyugati kultúra egészét kondicionálja. Ezért fordulnak sokan a kultúra felé, mert úgy tekintenek rá, mint aminek egyszersmind a keresztyének és az egyházak is részesei, és azért is, mert ez nem más, mint a „tenger s halak” közege, mely radikális változáson megy át – s a halászatot (a küldetést) ez érthető módon erősen érinti.

A második ok, hogy a keresztyének a csak individualista hitfelfogás elégtelenségét érzékelik – szemben a kollektív kulturális változásokkal. Azt dekódolják ugyanis, hogy az individualista felfogás egy mindent elöntő kollektív szellemi cunamival szemben biztosan vesztes stratégiai pozíció. Egyszerűen arról van szó, hogy – ha és amennyiben – a keresztyénség csak az egyén életében lévő belső hit (felső-mennyei, szellemi-lelki igazság) világával van elfoglalva, akkor a csata végképp elveszett a kultúrában. Ezért fordulnak ösztönösen a „külső”, közösségi kérdések felé.

És ezen a ponton érdeklődésükkel épp az egyház »individualizmusba való bezáródását« nehezményezik, azaz egyszersmind a kulturális kollektivitásból való kizáródását. A szellemi vákuum itt a kollektívában gondolkodás hiánya és ennek lelki- szellemi stratégiahiánya. Azaz: jelenleg az egyháznak erre sincs stratégiája, hasonlóképpen az amerikai Aaron Renn által lefestett ellenséges világra vonatkozó stratégiahiányhoz.

A harmadik ok: az érintkezési pont kérdése. Lehet sokféle témát felvetni a társadalom irányában, de a kultúra emberét kizárólag azok a témák fogják megérinteni, illetve a kulturális közösséget érdekelni, melyek számukra időszakosan és/vagy korszakosan lényegesek. Az igazság kérdése ezeken a pontokon izzik fel. De azt is látni kell, hogy a „kettős állampolgár” keresztyének többségének ezek ugyanúgy égető kérdések, mint nem hívő polgártársaiknak. Lehet, hogy a „keresztyén igazságok” kérdése számunkra fontos témák – ám a kultúra számára semmiképpen sem, legalábbis a hagyományos hívő narratívában nem. Ugyanakkor a „keresztyén érdektelenség” (kultúra és politika felé fordulás) azt is jelzi, hogy ez a „feszült érdeklődés” a hit-igazság kérdései felé már a keresztyének körében sem áll fenn – annak ismételten „buborékos attitűdje” miatt.

Olyan kérdésekről lehet és kell beszélni, amelyek ma kérdések -és nem olyanokról, melyek ma egyáltalán nemkérdések, mert ezek képezik az „érintéspontot”. Az a fajta lelki-szellemi-hitbeli kérdéseket érintő igazságkeresés – melyet Keller hiányol – olyan témákat érint, amelyek a mélyen hívő és teológiailag „hardcore” keresztyének számára fontosak (és az átlagkeresztyének szintjén nem kérdések). És ahogy pont Keller ezt egyik könyvében kifejti: a mai kulturális közeg egyszerűen már nem ismeri az evangélium megértéséhez szükséges igazságokat. Ma az embernek sem fogalmi készlete, sem pedig nyelve/nyelvezete nincs az evangéliumhoz. Hogy lehet hát elérni őket? Nyilván az őket érintő pontokon keresztül – ezek pedig kulturális és politikai természetű kérdések.

A demokráciának van egy igencsak alapvető tulajdonsága, nevezetesen, hogy a kultúrában lényegessé váló kérdések szinte azonnal politikai kérdésekké (is) válnak. A demokrácia – függetlenül az ellene, vagy mellette szóló érvektől – adottság, így ebben a társadalomszervezésben nem nagyon várható változás. Ergo a politika jelenlétének tényével és konzekvenciáival talán alkalmasint jó lenne számolnunk és megbékülnünk.