Hol van a hiány, az üresség, a vákuum a keresztyénségünkben? – reflexió Tim Keller, presbiteriánus lelkipásztor néhány gondolatára
Timothy Keller sorozatát (1. rész; 2. rész; 3. rész), egyáltalán a reflexív gondolkodását és annak eredményeit nagyra tartom. Izgalmas látni az amerikai keresztyének múltbeli és jelenkori történetét, valamint érdekfeszítő olvasni Keller előremutató gondolatait. A mi történetünk hasonlít is erre, de azért más is. Mindkettő miatt érdemes olvasni ezt a sorozatot; hiszen amiben a mi helyzetünk épp nem hasonlít az övékéhez (életünk, teológiai kérdéseink és gondjaink) Keller tükrében látszik meg karakteresen. Úgy gondolom, ez nagyon is fontos számunkra.
Most arra szeretnék reflektálni, amit Keller mond, nevezetesen hogy a keresztyénség a kultúra és a politika felé fordul manapság és nem a hitigazságok és az evangélium áll az érdeklődése központjában. Ennek okait azonban én másban vélem felfedezni, mint ő. Keller ezt állítja a cikkben:
„Korunk egyik jellemzője, hogy az egyházak megosztottak a politika mentén, mert az embereket sokkal inkább a politikai és a társadalmi kérdések lelkesítik és mozgatják, mint hitünk igazságai és Krisztus evangéliumának központi szerepe. Emiatt az emberek nem az Isten imádata terén aktívak és érzékenyek, hanem a politikai és a kulturális kérdések kapcsán. Ez annak a jele, hogy szellemi vákuum, üresség van a keresztyének életében.”
De vajon miért van ez így? És miben, illetve hol található ez a vákuum? Miért a kulturális közösség élete van érdeklődésünk fókuszában?
Szerintem ennek megválaszolásában Keller (akit egyébként 90%-ban nagyon kedvelek és zseniálisan okos, lelki embernek és jó teológusnak tartok) ezúttal téved! Valóban van egy űr a keresztyénekben, avagy hiányérzet, de nem feltétlenül arrafelé, amerre Keller gondolja. Nem a hit igazságai nem érdeklik őket, hanem annak „buborékká lett” felfogása és narrációja nem érinti azt a talajt, ahol ők élnek.
Sokkal inkább arról van szó, hogy számos látens felismerés jelent meg ködösen a keresztyének szellemi terében, azaz olyan felismerések, amiket ugyan markánsan éreznek, de nem tudják kimondani (elbeszélni), hogy miről is van szó. A vákuum tehát valóban jelen van, de mi lehet az oka?
Az első ok, hogy a keresztyénség univerzális és végleges (eszkatalógikus) üzenete ellenére is zárvánnyá lett a kultúrában, amit viszont teljesen elöntött valami egészen más, a keresztyénséggel szembenálló lelkiség-szellemiség. A keresztyének észrevették, hogy a kultúrából való fokozatos kiszorítás stratégiája az ellenséges erők győzelméhez vezetett. Illetve, a másik oldalról: kiderült, hogy a kultúra liberális-szekuláris követeléseivel szemben az egyház engedékenysége (és számos esetben kapitulációs önfeladása, kulturális hasonulása vagy „szigetként” való túlélése) egyszerűen tévút.
Nem arról van szó csupán, hogy fájdalmas a keresztyénség „térvesztése”, hanem sokkal inkább annak felismerése ez, hogy a kultúra átalakítása egyszersmind azzal járt, hogy az evangéliummal szemben immunissá lettek az emberek. Az evangéliummal szembeni szellemi immunitás-állapottal kapcsolatban látnunk kell, hogy azt megelőzte valami – egy vírus, amit most nevezzünk „szellemi AIDS”-nek –, aminek nyomán az istentelenségek garmadáját fogadták be tömegesen az emberek. Mivel immunrendszerük fokozatos és szisztematikus lebontása történt meg hosszú idők során, melyet ma egyesek örvendetes haladásként proklamálnak. A régi univerzalitást, azaz a keresztyénség evangéliumi eszkatológiáját felváltotta egy istenellenes univerzalitás, mely a nyugati kultúra egészét kondicionálja. Ezért fordulnak sokan a kultúra felé, mert úgy tekintenek rá, mint aminek egyszersmind a keresztyének és az egyházak is részesei, és azért is, mert ez nem más, mint a „tenger s halak” közege, mely radikális változáson megy át – s a halászatot (a küldetést) ez érthető módon erősen érinti.
A második ok, hogy a keresztyének a csak individualista hitfelfogás elégtelenségét érzékelik – szemben a kollektív kulturális változásokkal. Azt dekódolják ugyanis, hogy az individualista felfogás egy mindent elöntő kollektív szellemi cunamival szemben biztosan vesztes stratégiai pozíció. Egyszerűen arról van szó, hogy – ha és amennyiben – a keresztyénség csak az egyén életében lévő belső hit (felső-mennyei, szellemi-lelki igazság) világával van elfoglalva, akkor a csata végképp elveszett a kultúrában. Ezért fordulnak ösztönösen a „külső”, közösségi kérdések felé.
És ezen a ponton érdeklődésükkel épp az egyház »individualizmusba való bezáródását« nehezményezik, azaz egyszersmind a kulturális kollektivitásból való kizáródását. A szellemi vákuum itt a kollektívában gondolkodás hiánya és ennek lelki- szellemi stratégiahiánya. Azaz: jelenleg az egyháznak erre sincs stratégiája, hasonlóképpen az amerikai Aaron Renn által lefestett ellenséges világra vonatkozó stratégiahiányhoz.
A harmadik ok: az érintkezési pont kérdése. Lehet sokféle témát felvetni a társadalom irányában, de a kultúra emberét kizárólag azok a témák fogják megérinteni, illetve a kulturális közösséget érdekelni, melyek számukra időszakosan és/vagy korszakosan lényegesek. Az igazság kérdése ezeken a pontokon izzik fel. De azt is látni kell, hogy a „kettős állampolgár” keresztyének többségének ezek ugyanúgy égető kérdések, mint nem hívő polgártársaiknak. Lehet, hogy a „keresztyén igazságok” kérdése számunkra fontos témák – ám a kultúra számára semmiképpen sem, legalábbis a hagyományos hívő narratívában nem. Ugyanakkor a „keresztyén érdektelenség” (kultúra és politika felé fordulás) azt is jelzi, hogy ez a „feszült érdeklődés” a hit-igazság kérdései felé már a keresztyének körében sem áll fenn – annak ismételten „buborékos attitűdje” miatt.
Olyan kérdésekről lehet és kell beszélni, amelyek ma kérdések -és nem olyanokról, melyek ma egyáltalán nemkérdések, mert ezek képezik az „érintéspontot”. Az a fajta lelki-szellemi-hitbeli kérdéseket érintő igazságkeresés – melyet Keller hiányol – olyan témákat érint, amelyek a mélyen hívő és teológiailag „hardcore” keresztyének számára fontosak (és az átlagkeresztyének szintjén nem kérdések). És ahogy pont Keller ezt egyik könyvében kifejti: a mai kulturális közeg egyszerűen már nem ismeri az evangélium megértéséhez szükséges igazságokat. Ma az embernek sem fogalmi készlete, sem pedig nyelve/nyelvezete nincs az evangéliumhoz. Hogy lehet hát elérni őket? Nyilván az őket érintő pontokon keresztül – ezek pedig kulturális és politikai természetű kérdések.
A demokráciának van egy igencsak alapvető tulajdonsága, nevezetesen, hogy a kultúrában lényegessé váló kérdések szinte azonnal politikai kérdésekké (is) válnak. A demokrácia – függetlenül az ellene, vagy mellette szóló érvektől – adottság, így ebben a társadalomszervezésben nem nagyon várható változás. Ergo a politika jelenlétének tényével és konzekvenciáival talán alkalmasint jó lenne számolnunk és megbékülnünk.
A szerzőről
Az Evangelikál Csoport sokféle felekezeti hátterű (református, evangélikus, baptista, pünkösdi stb.) protestáns teológusok közössége, akik az evangelikalizmus és a protestáns ortodoxia közös alapjára építve tanulmányozzák és hirdetik a biblikus keresztyén tanításokat. Felekezettől és tanításbeli különbségektől függetlenül teológiai „identitásunkat” a következő hitvallások és nyilatkozatok elfogadása határozza meg: az első négy egyetemes zsinat hitvallásai (Niceai, Nicea-Konstantinápolyi, Efézusi és Kalcedoni hitvallások), az Amerikai Egyesült Államokbeli Presbiteriánus Egyház (PCUSA) által 1910-ben deklarált öt fundamentum (1. A Szentírás ihletettsége és tévedhetetlensége, 2. Krisztus istensége és szűztől való születése, 3. Krisztus halála által szerzett helyettes engesztelés, 4. Krisztus halálból történő testi feltámadása, 5. Krisztus csodáinak történelmi valósága), a Biblia tévedhetetlenségéről szóló 1979-es Chicagói Nyilatkozat tizenkilenc pontja, és az Egyesületünk által megfogalmazott nyilatkozat a házasság és homoszexualitás kérdésében (lásd: Evangelikál Nyilatkozatok). Minden, e teológiai irányultságot képviselő protestáns testvérünket várjuk 
„… ez a tábor létezik, csak nem teszi magát láthatóvá. Ezért van sok belső viszálykodás az egyházban. Most is vannak hívei a „melegházasságnak”, azonos neműek kapcsolatának, azok megáldásának, csak ezt nem nyílt sisakkal képviselik, hanem belső párbeszéd kezdeményezésével, hittételek finom megkérdőjelezésével, a tisztázás akadályozásával, lebegtetéssel, a hitbizonyosság szűnni nem akaró hámozgatásával. Sokkal tisztább és egyértelműbb lenne a helyzet, ha végre mindenkiről nyíltan lehetne tudni, hogy mit képvisel. Igen, lennének emiatt szakadások. De ez tipikusan az a fajta szakadás, amiről Pál apostol azt mondja, hogy szükségesek. Épp az a baj, hogy régóta nem történnek meg ezek a szakadások. Pedig mindenki tudja, hogy ez lesz a vége. Amíg a felszín alatt, láthatatlanul zajlanak ezek a folyamatok, gúzsba kötik sok helyen az egyház bizonyságtételét és misszióját. Fellélegeznénk, ha végre mindenki ott állna, ahol a szíve van.” (Szabados Ádám)
„…vannak olyan szempontok, amelyek szükségessé teszik újra gondolni az evangelikalizmussal kapcsolatos nézetünket. Sokan azok közül, akik az elmúlt években nagy változáson mentek keresztül, és ezt nyíltan el is ismerik, még mindig azt állítják, hogy valójában evangelikálok. Ezért a probléma a következő: meg kell határoznunk egészen pontosan, hogy mit jelent az, hogy evangelikál, és ki tekinthető evangelikálnak (…) Nos, ha használják az evangelikál megjelölést, akkor nyilvánvalóan van valami jelentése is. Olyan kifejezés, amely leszűkít. Bizonyos szempontból kizárólagos (…). Remélem teljesen világos számunkra: nem azt próbáljuk megfogalmazni általános értelemben, hogy mit jelent keresztyénnek lenni, hanem azt, hogy ki az evangelikál keresztyén, és erre természetesen azért vállalkozunk, mert úgy gondoljuk, hogy végső soron az evangelikál hit magának a keresztyén hitnek az egyetlen valódi kifejtése. (…) Tehát hogyan határozzuk meg, hogy mit jelent evangelikálnak lenni, elkülönítve “a keresztyén” általános definíciójától? Ez ma egy nagy kérdés, és úgy gondolom, hogy ez lesz az a kérdés, amivel egyre inkább szembe kell néznünk az elkövetkezendő években.” (Martyn Lloyd-Jones: What is an Evangelival, 11-13.o.)
„… a teológia magában foglalja a lelkiséget is, abban az értelemben, hogy befolyásolja befogadóinak az Istenhez való jó vagy rossz, pozitív vagy negatív viszonyát, illetve viszonyának hiányát. Ha teológiánk nem ébreszti föl a lelkiismeretet és puhítja meg a szívet, akkor valójában mindkettőt megkeményíti; ha nem bátorítja a hitbeli elkötelezettséget, a hitetlenség távolságtartását erősíti meg; ha nem az alázatot szorgalmazza, elkerülhetetlenül a büszkeséget táplálja. Ha tehát valaki nyilvánosan teologizál, akár formálisan a szószéken, a katedrán vagy nyomtatásban, akár informálisan karszékében ülve, komolyan el kell gondolkodnia azon, hogy eszméi miként hatnak az emberekre – Isten népére vagy más népekre. A teológusok elhívásuk szerint az egyház vízügyi mérnökeinek és csatorna felügyelőinek tisztét töltik be: feladatuk, hogy biztosítsák, Isten tiszta igazsága bőségben eljusson oda, ahol szükség van rá, és hogy kiszűrjenek minden egészségre ártalmas szennyeződést.” (J.I.Packer: A megújulás teológiája)
„Semmiféle problémát nem okoz számomra tévedhetetlenségről beszélni. Viszont ha lelkészként azt mondom akármelyik laikus hívőnek, hogy elfogadom a Szentírás tekintélyét, de nem hiszek a tévedhetetlenségében, egyből megkérdezi majd: »mi a különbség a kettő között?« És ahogy ezt elkezdem magyarázni, egyből forgatni kezdi majd a szemét, és azt gondolja magában, hogy ez a különbségtétel fából vaskarika. Ha azt mondom, hogy csak részben fogadom el a tekintélyét, és nem tévedhetetlen, azt megértik. Ha azt mondom, hogy a tekintélyét minden egyes részére vonatkozóan elfogadom és tévedhetetlen, azt is érteni fogják. De 35 éves pályafutásom során egyetlen olyan emberrel sem találkoztam, aki értené, ha azt mondom, hogy elfogadom ugyan a Szentírás tekintélyét, de nem tartom tévedhetetlennek.” (Tim Keller)
