18
máj
2022

Tim Keller: Az amerikai egyház hanyatlása és a megújulás lehetőségei, III. rész – A megújuláshoz vezető út

Az amerikai egyház hanyatlása és a megújulás lehetőségei
III. rész – A megújuláshoz vezető út

 

Dr. Timothy Keller

 

Ez a cikk egy négyrészes sorozat harmadik része, témája az amerikai egyház hanyatlása és annak vizsgálata, vajon létezik-e kiút ebből a helyzetből. Az első és a második rész már elérhető A hagyományos közösségek visszaszorulása és Az evangelikalizmus hanyatlása címmel. A megújulás ereje című utolsó rész a tervek szerint 2022 nyarán jelenik meg.

Mi a baj az amerikai egyházzal, és hogyan lehetne megújítani az egyház működését és szolgálatát? Ennek a kérdésnek a megválaszolása céljából eddig két írást szenteltem az egyház hanyatlása témakörének. Ezekben csak a protestantizmusról írtam, bár elismerem, hogy a katolikus egyház is fogyóban van. Ebben és a következő cikkben a megújulás és az újrakezdés felé vezető lehetséges utat szeretném felvázolni.

Alapvetően ébredésre van szükség, és ezt csak Isten adhatja meg. Emellett azonban szükséges egy olyan új mozgalom is, amely képes megragadni ennek az ébredésnek a gyümölcsét és ezáltal hozzájárulni az amerikai egyház megújulásához.

 

ÉBREDÉSEK ÉS MOZGALMAK

Ébredések

A megújulások a nagy lelki ébredések és a növekedés időszakai. Az ébredések során az „álmos” és lagymatag keresztyének felébrednek, a névleges keresztyének megtérnek, és sok szkeptikus nem hívő hitre jut. Európában és Észak-Amerikában az 1740-es, az 1830-as és az 1850-es évek végén hatalmas ébredések történtek. Az 1857-es ébredés New York elmaradottabb körzeteiben kezdődött, és gyakran „Fulton Street-i ébredésként” emlegetik. Az egyik beszámoló szerint ekkor körülbelül két év alatt Manhattan lakosságának mintegy 10%-a megtért és csatlakozott a városban lévő valamelyik gyülekezethez. Az 1904-es walesi ébredés során becslések szerint 150 ezer ember, vagyis az ország lakosságának 7,5%-a tért meg és csalatkozott valamely protestáns egyházhoz.[1] A történészek még régebbre visszatekintve emlékeztetni szoktak az ébredések kapcsán az Európát átalakító szerzetesi, valamint a lutheránus pietista és morva mozgalmakra is. A közelmúltban is voltak jelentősebb ébredések Kelet-Afrikában és Koreában, és számos további helyi szintű megújulás is végbement.

Mozgalmak

Megfigyelhető, hogy gyakran szinte felváltva használják az ébredés és a mozgalom kifejezéseket az egyház megújulásának ezen időszakaira. Talán helyesebb lenne úgy fogalmazni, hogy az ébredések – vagyis a szellemi megújulás, a könyörgések valóra válása és a megújulás időszaka – mozgalmakat idéznek elő. A mozgalom olyan magától szerveződő, emberekből álló közösség, amelyet egy közös jövőkép egyesít, és elkötelezett bizonyos változtatások mellett. Ezek jelentős változások lehetnek a keresztyének számára az egyház, a társadalom vagy akár mindkettő terén.

Ha visszatekintünk a történelemre, láthatjuk, hogy az ébredések adták azt a szellemi lendületet, amelyre a mozgalmak épültek. Közülük az egyik legjobban dokumentált a wesleyi ébredés volt, amelyből létrejött egy jelentékeny új felekezet: a metodisták. A mozgalom eredetileg az otthoni, kiscsoportokban végbement megújulásokkal kezdődött. Ez a megújhodás az anglikán egyházban, a Church of Englandben is komoly ébredéshez vezetett. A 18. század közepén Nagy-Britanniában az evangéliumi ébredés számos társadalmi reformot is eredményezett, például a Lord Shaftesbury kezdeményezte gyermekmunka elleni törvényeket és a William Wilberforce vezette abolicionista mozgalom létrejöttét.

Az ébredés mindenekelőtt és mindig arra szolgál, hogy Isten örömét és gyönyörűségét lelje benne, és hogy maga az ébredés Istent dicsőítse és magasztalja. Azért, hogy olyan egyházzá váljunk, amilyennek Isten akar látni minket. És amikor megtörténik, még ha bármilyen kis mértékben is, a dolog mindig kihatással van a nem hívőkre és a társadalomra is. William Blair a 20. század elején Koreában szolgált amerikaiként mint misszionárius. Részese volt annak a nagy ébredésnek, amely 1907 januárjában a phenjani bibliakonferencián bontakozott ki. Így írja le a történteket:

„A keresztyének úgy tértek haza, hogy vitték magukkal a pünkösdi tüzet. Így a dolog jóformán minden gyülekezetbe eljutott. Az iskolákban napokig szünetelt a tanítás, a diákok pedig együtt sírtak rossz cselekedeteik miatt. Többször is összetört a szívünk, amikor az évek során tőlünk ellopott apró holmikat és pénzt visszaadták nekünk. Az emberek az egész városban házról házra jártak, bevallották az okozott sérelmeket, és visszaszolgáltatták az ellopott dolgokat nemcsak a keresztyéneknek, hanem a nem hívőknek is. Egy alkalommal például egy kínai kereskedő amiatt döbbent meg, mert elment hozzá egy keresztyén, és amiatt fizetett neki egy nagyobb összeget, mert évekkel korábban tisztességtelenül járt el vele szemben. Az egész város felbolydult. A város fölött felhangzott a kiáltás…”[2]

Hogyan történik az ébredés?

A nagy egyházi mozgalmak tehát lelki megújulással kezdődnek – de mit tehetünk mi ezért? Sokan azt mondják, hogy „semmit, Istentől függ”, és igazuk van. Csak Isten küldhet ébredést. Az ébredésért könyörgő, jól ismert 80., 85. és 126. zsoltár írói is elismerik, hogy egyedül Istennek van hatalma arra, hogy szellemi megújulást hozzon. Ebből a perspektívából az embereknek nem sok szerepük van a megújulások előidézésében. Ez az egész csak Istenen múlik. Vannak azonban, akik ellenkező irányú tévedésbe esnek, és azt tanítják, hogy csak akkor lehetséges ébredés, ha az egyház az előírtaknak megfelelő módon végzi szolgálatát.

M. Lloyd-Jones és mások kiegyensúlyozott álláspontot képviselnek. A zsoltárokban leírt, ébredésért fohászkodó imák arról tanúskodnak, hogy van részük a hívőknek benne, mégpedig szívbeli hozzáállásukkal és annak gyakorlásával, hogy felkérjék és segítségül hívják Isten éltető erejét. Lloyd-Jones határozott kálvinistaként így fogalmazza meg ezt ébredésről szóló tanításaiban:

„Az ébredéshez vezető út nem csak annyi, hogy azt mondjuk, »imádkozzunk érte«. Nyilvánvalóan kell imádkozni, és remélem, eléggé határozottan hangsúlyozom ezt. Csakhogy vannak bizonyos előfeltételi is a dolognak…”[3]

A keresztyéneknek fel kell ismerniük, hogy van mit tenniük az ébredésre való felkészülés érdekében, de végső soron Isten bölcs szuverenitása fogja meghatározni, hogy megújul-e az egyház, és ha igen, hogyan. Sokak szerint a megújulás e koncepciójának egyik metaforája Illés összecsapása a Baál papjaival a Kármel-hegyen a Királyok első könyvének 18. fejezetében. A próféta oltárt épít, de egyedül Isten az, akinek a tüze lángra tudja lobbantani. Az ébredést kereső keresztyének tehát „oltárt építenek”, és azért imádkoznak, hogy arra használja fel Isten erőfeszítéseiket, hogy Lelkével elhozza az ébredés tüzét.

A Szentlélek az ébredések végső oka, de van három eszköz (vagy másodlagos ok), amelyet rendszerint használ.

  1. Először is, mindig újjáéled az evangélium.Az emberi szív alapbeállítása olyan – tekintet nélkül arra, hogy szemlélete konzervatív-e vagy liberális –, hogy önmaga megváltását és a jócselekedetek által való megigazulást tekinti az üdvösség útjának. Bár a keresztyének elméletileg abban hisznek, hogy „Jézus elfogad engem, ezért úgy akarok élni, hogy jót cselekszem”, szívük ezt mégis kifordítja, és a gyakorlatban a „jó életet élek, ezért Jézus elfogad engem” elv alapján működnek. Ennek a kifordult működésnek az eredménye a büszkeség, a hárítás, a kritikus szellem, a faji előítéletek, a kulturális etnocentrizmus, a változásokra való allergia és a szellemi sötétség más formái. Az ébredés mindig a kegyelem csodájának és a Krisztus által javunkra végzett váltságmű radikális természetének újrafelfedezése körül történik, amely örömteli bűnbánatot eredményez azzal a megtapasztalással, hogy szeretve vagyunk, és így végre meg tudjuk vallani azokat a hibáinkat és bűneinket, amelyeket letagadtunk vagy elrejtettünk.
  2. Másodszor, minden esetben jellemzi a közös imádkozás: a rendkívüli, Isten királyságára összpontosító, erőben gazdag könyörgés. Ez a fohászkodás túlmutat a szokásos napi áhítatokon és istentiszteleteken. Amennyire csak lehetséges, legyen közös ima, olyan, amely összehozza azokat, akik általában nem szoktak együtt imádkozni. Az ébredést kísérő imádságnak külső és belső fókusza is van. a) Befelé kegyelmet kérünk a bűnök megvallásához, az alázathoz és Isten megismeréséhez: hogy meglássuk arcát, dicsőségét, megtapasztaljuk szeretetét és a benne tapasztalható biztonságot. b) Kifelé: könyörületet és buzgóságot kérünk az elveszettek eléréséhez, hogy lássuk a virágzást és az új megtérőkkel való növekedést az egyházban. Figyeld meg az ébredésért történő imádkozást és azt, hogy mihez vezetett az ApCsel 4-ben, a 2Móz 33-ban és a Neh 1-ben.
  3. Harmadszor, mindig kreatív.Nincs két egyforma ébredés. A Wesley-féle ébredések például azon az újításon alapultak, hogy vándorprédikátor hirdette az igét, és szabadtéri összejöveteleket rendeztek. Az 1857-es ébredés pedig laikusok által vezetett imaórákon alapult. Minden nemzedék új módszereket hoz az evangélium adott kulturális pillanathoz illeszkedő módon történő terjesztésére.

A legjobb keresztyén mozgalmak szellemi ébredésből fakadnak, és ma is ugyanannyira szükség van rájuk, mint korábban bármikor. Korunk egyik jellemzője, hogy az egyházak megosztottak a politika mentén, mert az embereket sokkal inkább a politikai és a társadalmi kérdések lelkesítik és mozgatják, mint hitünk igazságai és Krisztus evangéliumának központi szerepe. Emiatt az emberek nem az Isten imádata terén aktívak és érzékenyek, hanem a politikai és a kulturális kérdések kapcsán. Ez annak a jele, hogy szellemi vákuum, üresség van a keresztyének életében.

A szellemi megújulás egyik jele Isten jelenlétének rendkívüli érzése, az Istennel való fokozott közösség (1Ján 1,3), a „kimondhatatlan, dicsőült öröm” (1Pét 1,8). Isten szeretetének intellektuális elfogadása helyett a Szentlélek „hatalmasan megerősíti bennünk a belső embert” azért, hogy „felfogjuk, mi a szélessége és hosszúsága, magassága és mélysége” Isten irántunk érzett szeretetének. Isten szeretetének ez nem az egyszerű ismerete, hanem ennek a szeretetnek a megismerése (Ef 3,16–19). Annak az intuitív bizonyossága adatik meg, hogy Isten szeretett gyermekei vagyunk (Róm 8,15–16). Akár olyan erős is lehet ez a szellemi megtapasztalás, mint egy földrengés (ApCsel 4,31). Máskor olyan, mint a szelíd eső, amely meglágyítja és feloldja félelmünket. Az újjászületett keresztyén nem úgy viszonyul Istenhez, mint egy főnökhöz vagy – rosszabb esetben – egy zsarnokhoz vagy valami távoli tekintélyhez, hanem mint akinek Isten az Atyja.

A mozgalom születése

És miként jönnek létre a mozgalmak? Akkor virágzik és növekszik új keresztyén mozgalom, ha

1) égető és nyilvánvaló a rá való igény;

2) konkrét, ellenállhatatlan elképzelést nyújt egy kedvezőbb jövőről;

3) a különböző képességekkel, eszközökkel és erőforrásokkal rendelkező emberek egymást átfedő hálózatai egyesülnek és áldozatosan együtt munkálkodnak a közös célért, a közös értékek mentén;

4) továbbá az elsőként elért célok és megvalósult változások természetes módon kiváltják és ösztönzik a további változásokat;

5) eközben olyan új intézmények létesülnek, amelyek hosszabb ideig képesek fenntartani a mozgalmat;

6) mindemellett a mozgalom bölcsen és szeretettel reagál az ellenzőkre;

7) valamint fenntartja és ápolja a szellemi megújulásból induló gyökereit.

 

SZÜKSÉG VAN ÚJ MOZGALOMRA

Ugyanaz az örvény szippantotta be a keresztyén egyházakat az Egyesült Államokban, amely társadalmunkat is kettészakítja. A fővonalbeli liberális egyházak hagyták, hogy a demokraták progresszív-liberális politikai programja felváltsa evangelizációs és képzési szolgálatukat. Ez évtizedek óta zajló halálos és egyre rohamosabb hanyatláshoz vezetett. Az evangéliumi keresztyén egyház pedig gyakorlatilag ugyanezt tette, csak éppen a konzervatív republikánus politikával. (Hasonló megosztottság húzódik meg a katolikus egyházban és a zsidóságon belül is.) A vallási intézmények egyre inkább a politikai pártok szavazóköreivé váltak.

Éppen ezért időszerű, hogy megjelenjen a társadalomban egy olyan új keresztyén mozgalom, amely szeretetet és igazságosságot gyakorol, miközben választ ad a nagy kérdésekre, úgymint cél, értelem, remény, boldogság, bűntudat és megbocsátás, illetve identitás – azaz azon problémákra, amelyekkel már nem tud mit kezdeni a világi kultúra. Mindeközben pedig el kell kerülni a hatalommal való visszaélést és a múltbeli vallási rendszerek hibáit.

A korábbi cikkeimben már említett okok miatt nem létezik olyan vallási közösség, intézmény vagy a keresztyén egyházakon belüli irányzat, amelyiknek meglennének az adottságai ahhoz, hogy utat mutasson az amerikai egyház megújulásához. Új, a megújulás víziója és stratégiai kezdeményezése köré tömörült, laikus vezetőkből, lelkészekből és tudósokból álló mozgalmat kell létrehozni. A vezetőség tagjai olyanokból kell, hogy álljanak, akiknek közösségei evangéliumi keresztyén gyülekezetek, fekete közösségek, konzervatív (lutheránus, anglikán, református, metodista, anabaptista) felekezetek és az újonnan alakult etnikai és bevándorlók által alkotott csodálatos, szédítően sokszínű egyházak. És lesznek olyanok is, akik nem az előbb felsorolt helyek valamelyikéből érkeznek, de mégis osztják a mozgalom alapvető teológiáját és jövőképét.

A mozgalmaknak belső energiájuk van, amely meggyőző vízióból, erkölcsi meggyőzésből, teherbíró személyes barátságokból és innovatív gondolkodásból ered, és nem egy személy vagy egy szervezet parancsuralmi és irányító rendszeréből fakad.

Hogyan fejlődnek ki a mozgalmak? Reménykedhet ugyan egy közösség abban, hogy be tud indítani egy mozgalmat, de végső soron nincs arra rálátása, hogy az magával ragadja-e a képzeletet, és bevonzza-e az embereket. Amikor azonban ez megtörténik, a mozgalom kezdeti szerveződése más olyan kezdeményezések és szervezetek létrehozását is előidézi, amelyek ugyanazt az alapvető jövőképet és azonos erkölcsi eszményeket szolgálnak.

 

EGY ÚJ MOZGALOM LÉTREHOZÁSA

Az új mozgalom a történelmi protestáns teológia körül egyesül. 

Az egységes és dinamikus keresztyén mozgalom számára semmi sem olyan alapvető és szükségszerű, mint a közös teológiai meggyőződések iránti elkötelezettség. A történelmi protestáns teológia megőrzésének elsősorban az az oka, hogy az hordozza az evangélium alapját képező azon meggyőződést, hogy az üdvösség egyedül kegyelemből, hit által lehetséges, és nem cselekedetekből. És mint láttuk, a szívünkben és lelkünkben végbemenő szellemi megújulás kulcsa az evangélium visszaszerzése és megélése.

Az evangélium ortodox értelmezését meghatározó és védelmező teológiai alapigazságok közé tartoznak először is az ökumenikus hitvallások: az Apostoli hitvallás, a Niceai hitvallás, a Kalcedoni hitvallás és az Athanázi hitvallás. E hitvallások tanai:

  • Szentháromság: Isten Szentháromság – egy Isten van, aki öröktől fogva három egyenrangú személyként létezik, akik ismerik és szeretik egymást.
  • Teremtés: Isten minden dolog egyedüli Teremtője és Fenntartója, és a fizikai teremtés – beleértve a testünket is – valóságos és jó.
  • Jézus Krisztus valóságos Isten és valóságos ember, örökre egy személyben egyesülve.

Másodszor, a különböző protestáns hitvallások és katekizmusok közös magja – amely az öt solából („egyedül”) áll – szintén meghatározza és védelmezi az evangélium ortodox értelmezését, miszerint az üdvösség egyedül kegyelemből, egyedül hit által, egyedül a Szentírás alapján, egyedül Krisztus munkája által, egyedül Isten dicsőségére történik.[4] A protestáns hitvallások[5] tehát megvallják:

  • a Biblia szükséges és elégséges voltát, érthetőségét, tekintélyét és tévedhetetlenségét;
  • hiszik a bűnről szóló tanítást, miszerint az ember képtelen akarni vagy elnyerni saját üdvösségét Isten ingyen való kegyelme és közbelépése nélkül;
  • az engesztelés tanát, miszerint Krisztus elszenvedte helyettünk azt a büntetést, amely nekünk járna;
  • a Szentlélek általi újjászületés szükségességét, a megigazulást, a Krisztussal való egyesülést, az örökbefogadás és a megszentelődés áldásait;
  • az egyház és az ige szolgálata, a keresztség és az úrvacsora nélkülözhetetlen a keresztyének tanítvánnyá nevelésében;
  • Jézus Krisztus személyesen visszatér a földre, hogy megítélje a világot, és új eget és új földet teremtsen.

 Az új mozgalomhoz bűnbánatra és az Úr keresésére van szükség.

Bűnbánat nélkül nincs szellemi megújulás. Bűnbánat nélkül nincs megbékélés sem egyének, sem csoportok között. Nincs reformáció vagy változás bűnbánat nélkül. Az egyház számára mindaddig nincs remény, amíg nem fogalmazzuk meg őszintén és maradéktalanul, hogy mit csináltunk rosszul. Mindezt mentegetőzés, bagatellizálás és vádaskodás nélkül, úgy, hogy Istentől és egymástól bocsánatot és segítséget kérünk a valódi változáshoz és a kapcsolatok helyreállításához.

Minden keresztyén ébredésben van néhány közös tényező: a kegyelem evangéliumának újbóli hangsúlyozása, rendkívüli imádságok, bűnbánat, élő istentiszteletek, Isten közvetlen jelenlétének érzése és új, egyedülálló vezetők. Ettől függetlenül azonban minden ébredés különböző: formájában, módszerében és az alkalmazott eszközökben.

Isten szuverén, mert ő a kegyelem Istene. Éppúgy nem tudsz ébredést előidézni vagy kiérdemelni, ahogyan üdvösségedet sem tudod kivívni. Emellett azt tapasztaltam az évek során, hogy amikor őszintén Isten kedvében akarunk járni (nem pedig a hírnevünket vagy a sikerünket akarjuk gyarapítani), és arra törekszünk, hogy mi magunk is a személyes megújulás szikrányi esetei legyünk, akkor pozitív szellemi dinamika kezd működni a minket körülvevő gyülekezetben. Istennek még sok ébredés szerepel a világra vonatkozó tervében, mielőtt bekövetkezik a végérvényes, utolsó ébredés, a tél utáni tavasz, amikor még a fák is ujjongani fognak (Zsolt 96,12).

A mozgalomban szakadás lesz könnyekkel és kegyelemmel.

Előfordulhat, hogy az 1940-es évek evangéliumi-fundamentalista szakadásához hasonló jelenségnek kell újra bekövetkeznie (vagy már most is ez történik). Erről a történetről az egyik legjobb beszámoló George Marsden Reforming Fundamentalism című könyvében olvasható.[6]

Az 1940-es években az egyik csoport arra törekedett, hogy „megszabaduljon a fundamentalizmus bizonyos jellemzőitől” – például a szeparatizmustól, a radikális individualizmustól, az antiintellektualizmustól, a törvényeskedéstől és a politikai szélsőségességtől –, egyszersmind „megőrizze az alapvető evangéliumi ortodoxiát”, valamint a szekularizmussal szembeni jogos ellenállást.[7] Ezek a vezetők úgy írták le mozgalmukat, hogy ez az „új evangéliumi keresztyénség”. Carl Henry 1948-ban The Vigor of the New Evangelicalism című cikkében bemutatta az új mozgalom elképzeléseit. A szerző három költői kérdést tesz fel, az elsőt a liberalizmusnak, a másodikat pedig a fundamentalizmusnak címezve:

„Tényleg túl késő a keresztyénség számára, hogy újra bevezesse […] azokat a mély jelentéstartalmakat, […] amelyek csak a természetfeletti megváltás üzenetében találhatók? Csak az egyénnek a halálra ítélt nemzedékből való megszabadulására korlátozódik az evangelikalizmus kizárólagos üzenete? Vagy napjaink legégetőbb társadalmi problémáira is vannak üdvözítő hatásai?”[8]

Az új evangéliumi keresztyénség negyven éven át virágzott, de az 1980-as és ’90-es évektől kezdve újra megerősödtek a fundamentalizmus új változatai. Ismét szomorú, ehhez hasonló jellegű eltávolodás tapasztalható barátok között, akik korábban azt hitték magukról, hogy egy oldalon állnak, és a hitetlenséggel szemben a bibliai ortodoxiát hirdetik. Ez a megosztottság a mai modern amerikai evangelikalizmus egyik fontos területén – a nagy konferenciák körforgásában – is megmutatkozik. Az egykor ugyanazon a platformon szereplő felszólalókat eltanácsolták – vagy maguk távoztak – néha informálisan, máskor hivatalosan. A megosztottság egy másik területen is jelentkezik. A keresztyénség intézményeit támogató egységes adományozói kör mostanra szétszakadt a „kritikai fajelmélet”, a „genderideológia” és a „társadalmi igazságosság” mentén. Ez óriási nyomást gyakorol az egyetemekre és a vallási szervezetekre abban a tekintetben, hogy választaniuk kell oldalt, és nyelvezetüket is úgy kell átalakítsák, hogy tükrözze az általuk választott törzsi álláspontot. Ez a megosztottság hol jobban, hol kevésbé, de hatással van a konzervatív felekezetekre, ami akár szakadáshoz és új felekezetek kialakulásához is vezethet.

A nyolcvan évvel korábbi égető problémák jelentős része igencsak egyedinek mondható. A fundamentalisták és az új evangelikálok nem értettek egyet abban, hogy el kell-e különülniük a „hitehagyott” fővonalbeli felekezetektől az alkohol- és dohányfogyasztás, valamint a modern szórakozási lehetőségek, mint például a mozi, vagy épp a diszpenzacionalizmus kérdésében. A fundamentalisták az ószövetségi próféciák értelmezésének komplex megközelítése miatt mélységesen pesszimista szemlélettel közelítettek meg minden társadalmi szerepvállalást vagy kulturális elkötelezettséget.

Az akkori idők néhány jelentős momentuma azonban napjainkban is visszaköszön. Az új evangéliumi keresztyének nem csupán az emberi lelkeket evangelizálták, hanem társadalmi problémákkal is foglalkoztak. A fundamentalisták azt kifogásolták, hogy az „liberális szociális evangélium”. Az evangelikálok a modern egyetemekkel is felvették a kapcsolatot. A fundamentalisták azt hangoztatták, hogy ez megalkuvás a vallástalansággal, és határozottan antiintellektuális álláspontot képviseltek.[9]

Ezekben a cikkekben továbbra is a fundamentalista és az evangelikál vagy evangéliumi keresztyén kifejezést használtam a megosztottság két oldalának leírására. Az amerikai közvélemény nagy része számára azonban ma már nincs valódi különbség a két kifejezés között. Így hát másokra bízom, hogy új fogalmakat, megnevezéseket és leírásokat javasoljanak.[10]

Mindenesetre az tükrözi jobban a Megváltót, aki őszintén, könnyekkel és kegyelemmel válaszol erre a megosztottságra, és valószínűleg ez az eredményesebb is a nem hívők megnyerésében és a hívek megszentelődésében. A kegyesen viselkedő fél boldogul végül a legteljesebben. Ez azt jelenti: 

  • Meg kell bocsátanunk, ha megbántottak minket. A megbocsátás annyira fontos volt Jézus számára, hogy ellenségeinek megbocsátva halt meg (Lk 23,34). Amikor gyalázták és szidalmazták, soha nem válaszolt hasonlóan (1Pét 2,23). Akkor nekünk mennyivel inkább kegyelmesnek és megbocsátónak kellene lennünk Krisztusban testvéreink irányában, akik ellenünk vannak?
  • Inkább evangelizáljunk és építsünk, mintsem polemizáljunk.A kultúránkban és egyházainkban tapasztalható megosztottságot a jobb- és baloldal táplálja. Mindkét oldal a lehető legtöbbet akarja kihozni az egyházból saját politikai programja megvalósítása érdekében. Mindkét fél ragaszkodik ahhoz, hogy erkölcsileg ő a magasabb rendű, és ő harcol az igazság és jogosság oldalán. Mindkét oldal szakmányban gyártja azokat a videókat, mémeket és cikkeket, amelyekkel azokat veszik célba és azokat támadja, akik nem igazodnak hozzájuk. Néha szükség van vitákra, de azok gyógyszer, nem pedig táplálék. Nem lehet gyógyszereken élni. Hosszú távon kimerítők az állandó polémiák, és szellemileg sem építők. Az a mozgalom lesz sikeres, amelyik azzal szerez hírnevet, hogy lenyűgözően jók a prédikációi, az írásai, a tanítása és a pásztorolása, és ezekkel szellemileg táplálja hallgatóit és olvasóit, változásokat előidézve bennük.

Az új mozgalom ki fog alakítani egy „protestáns társadalomelméletet”, elsősorban az igazságtalanság, a szexualitás és a politika kérdései kapcsán.

Egyetlen keresztyén sem vehet részt a társadalomban anélkül, hogy ne lenne elmélete arról, miként kapcsolódnak a társadalmi kérdésekhez a Biblia tanításai és etikai elvei. A protestáns társadalomelméletnek amellett, hogy direktben válaszolnia kell egy sor kortárs társadalmi és politikai kérdésre, fel kell kínálnia a keresztyén „magastudományt”,amely a modern szekuláris kultúra általános kritikájával feltárja annak mély strukturális hibáit. Általánosságban véve a katolikusok sokkal többet munkálkodtak ezen a területen, mint a protestánsok (pl. Alasdair MacIntyre és Charles Taylor).[11]

Úgy kell iránymutatást adni a „kulturális elköteleződéssel” kapcsolatban, hogy közben azzal kezeljük a „Krisztus és kultúra” modellekkel kapcsolatos megosztottságot,[12] hogy elkerüljük az egyes modellek túlzásait. Ezek a szélsőségek a következők:

  • A transzformáció veszélye. Ez a megközelítés úgy látja a kultúrát, mint amely rettenetesen hanyatlik, és ennek helyrehozására politikai hatalomra törekszik. Így fennáll a veszélye, hogy még ha a legjobb indítékkal kerülünk is hatalomra, ahelyett, hogy Jézushoz, a szolgához hasonlóan alakítanánk a kultúrát, mi igazodunk a világhoz.
  • Az asszimiláció veszélye. Ez a megközelítés pozitívabban látja a kultúrát, és szerinte „a történelem az igazságosság és a befogadás felé halad”, és azt akarja, hogy az egyház csatlakozzon a felszabadító mozgalmakhoz. Veszélye: túlságosan alkalmazkodik a világhoz, jellemzően inkább a liberális, mint a konzervatív oldalhoz.
  • A visszahúzódás veszélye.Ez a megközelítés ugyanolyan negatívan tekint a kultúrára, mint a „transzformáló”, de úgy véli, hogy a védett közösségekbe való visszavonulással elkerülheti a beszennyeződést. Veszélye: vakság arra, hogy milyen mélyen befolyásolta már a kultúra. A kultúrában való részvételt nem lehet elkerülni.
  • A nemtörődömség veszélye. Állítása szerint a világ jól elvan, és nincs szükség arra, hogy beleavatkozzon az egyház. Csak építsd a gyülekezetet, és nyerj lelkeket Jézusnak! Veszélye: a visszahúzódókhoz hasonlóan vak arra, hogy mennyire mélyen befolyásolta már a kultúra.

 Általános iránymutatás a politikai szerepvállalásról. A keresztyének egyszerre két „városban” vagy társadalmi rendben élnek. Egyrészt Isten mennyei városának polgárai (Fil 3,20–21), másrészt az „emberek városában” is élnek, ahol nem a szereteten és az önfeláldozáson alapul a társadalmi rendszer („az én életem szolgál téged”), hanem a hatalmon és az önérdeken („a te életed engem szolgál”). A keresztyének nem azonosíthatják Isten városát semmilyen társadalmi vagy politikai törekvéssel. Minden e világi politikai mozgalom vagy párt egyszerre hordoz magában erényeket és a bűnnel való cinkosságot. A politikai pártokban szerepet vállaló keresztyéneknek úgy kell jó csapattagoknak lenniük, hogy közben pártjuk kritikusai is. A jóról alkotott minden világi vagy nem keresztyén nézet bálványt csinál valamiből. A baloldal például túlzottan bízik a kormányban, a jobboldal pedig túlzottan bízik a piacban vagy saját népe jóságában. Az eredményeknek és a módszereknek ez a keveredése még azokra a keresztyén szervezetekre és mozgalmakra is igaz, amelyek igyekeznek jót tenni.

Az új mozgalom úgy törekszik a befolyásra, hogy keresztyén módon értelmezi a hatalmat. 

Egy adott társadalmi szférában csak úgy lehet új, növekvő mozgalmat létrehozni, ha más csoportokkal, szervezetekkel és egyénekkel versengünk a pénzért és az adományozókért, a támogatók számáért, a közfigyelemért, a közönségért és a szélesebb kultúrára gyakorolt befolyásért.

Nem szabad, hogy elvakítsanak bennünket az olyan inspiráló kifejezések, mint „új mozgalomnak lenni” és a „szellemi megújulás” előmozdítása. Abban a pillanatban, amikor belekezdünk ebbe, elkerülhetetlenül belépünk a hatalomért folytatott versenybe. Társadalmi tőkénket kihasználva, szélesebb közönséget fogunk elérni. Úgy fogjuk magunkat bemutatni, mint akik képesek jobban kezelni a kultúra kérdéseit és problémáit, mint más vallási közösségek. Határozott erőfeszítéseket fogunk tenni azért, hogy meghatározzuk magunkat, és nem fogjuk hagyni, hogy mások „nevezzenek el” minket, de ez azt jelenti, hogy más csoportokkal szemben kell definiálnunk magunkat. Nincs értelme tiltakozni, mintha mi fölötte állnánk a versenynek.[13] Elkerülhetetlenül olyan társadalmi versenypályára lépünk, ahol a játékszabályok teljesen ellentétesek Jézus szavaival: „Tudjátok, hogy azok, akik a népek fejedelmeinek számítanak, zsarnokoskodnak rajtuk, és nagyjaik hatalmaskodnak fölöttük. De nem így van közöttetek, hanem aki naggyá akar lenni közöttetek, az legyen a szolgátok; és aki közöttetek első akar lenni, az legyen mindenki rabszolgája!” (Mk 10,42–44)

Jézus tanítása kell, hogy vezéreljen bennünket, nem pedig a világé. Az igazi kérdés az, hogy miként fogjuk ezt megtenni. A Bibliát felhasználva, az exegézisre épülő, döntő, meggyőző érvek hangoztatásával fogunk „versenyezni”? Olyan módon jelenítjük meg ellenfeleink nézeteit, hogy elismerjük és megerősítjük őket? Vagy a világ szokása szerint járunk el, és könnyen ledönthető gúnyképeket alkotunk, arra törekedve, hogy a félelem és a harag szításával szerezzünk tőkét, miközben személyeskedő érveket hozunk fel, és minden ellenfelet megvádolunk azzal, hogy gonosz a jelleme? Vajon csak megszégyenítünk, ellenségeskedünk, és „magunkévá tesszük” az ellenfeleket, ahelyett, hogy megpróbálnánk meggyőzni őket? Jobb, ha határozott nemmel válaszolunk ezekre a kérdésekre.

Az új mozgalom hét missziós projektet fog megvalósítani. 

James Hunter az „átfedő stratégiai tőkehálózatok” hatékonysága mellett érvel. Ez azt jelenti, hogy amikor oktatók, üzletemberek, vallási vezetők, művészek, tudósok, újságírók, politikusok és így tovább összefognak, és szimbolikus társadalmi, gazdasági és politikai tőkéjüket „közös célok felé irányítják, akkor a világ valóban megváltozik”.[14] Éppen emiatt az egyházi megújulási mozgalmunknak össze kell hoznia az egyes missziós projektekre alkalmas embereket és a szükséges erőforrásokat. Azt hiszem, legalább ennek a hét projektnek meg kellene lennie, és szükség van még mellettük egy nyolcadik „metaprojektre” is. Most csak röviden ismertetem és negyedik, egyben utolsó cikkemben fejtem majd ki bővebben őket.

  1. Gyülekezetplántálás és megújulás. Az Egyesült Államokban meg kell duplázni a gyülekezetplántálások számát a jelenlegi három-négy ezerről évi hat-nyolc ezerre.Meg kell változtatni a gyülekezetplántálás jelenlegi modelljeit.
  2. „Ellenkáté”-tanítványság. Masszívan át kell alakítani a keresztyén nevelést. Nem csupán a keresztyén tanítást kell a gyerekeknek, a fiataloknak és a felnőtteknek elmagyaráznunk, hanem arra kell használnunk a keresztyénség tanait, hogy megdöntsük velük azokat az alapvető kulturális narratívákat, amelyeknek a hívők nap mint nap erőteljesen ki vannak téve.
  3. Posztkeresztyén evangelizáció. A nyugati keresztyén egyház a történelem során most először áll szemben a posztkeresztyén, mélyen szekuláris kultúrával. Egyelőre nem sikerült kidolgozni olyan módszert a világiak és a „nem hívők” evangelizálására, amely valóban hatásos lenne, és amelynek segítségével rendszeressé válna, hogy sokan hitre jutnak. Ennek a projektnek az a célja, hogy kifejlessze az ilyen evangelizációhoz szükséges tartalmat és módszereket.
  4. Igazságossági hálózat. Ki kell alakítani egy hálózatot – minimum egy felekezeteken átívelő szolgálatot vagy akár egy hálózatokból álló hálózatot –, amely közösségekbe szervezi a keresztyéneket és az egyházakat egyrészt a különböző rászoruló népcsoportok megsegítésére, másrészt pedig arra, hogy helyi szinten dolgozzanak az igazságosabb és méltányosabb társadalmi rendért. (Régóta úgy gondolom, hogy miután az irgalmas samaritánus több tucat rablótámadás áldozatát felvette és ellátta, végül esetleg elkezdhetné firtatni azt a kérdést, hogy miként lehetne biztonságosabbá tenni az útnak azt a bizonyos szakaszát az utazók számára.)
  5. Hit- és munkahálózat.Olyan hálózatot kell létrehoznunk (adott esetben meglévő hálózatokkal is összefogva), amely megszervezi és felkészíti a keresztyéneket a hivatásukban való „hűséges jelenlétre”,[15] segítve őket abban, hogy hitük és munkájuk integrálásával a közjót szolgálják. A hálózat abban fog segíteni az egyházaknak, hogy közéleti tevékenységükben is tanítványozva legyenek az emberek, ezáltal a keresztyének nem fogják elszigetelni hitüket a munkájuktól, és nem fognak uralomra törve beépülni szakmai körökben.
  6. A „keresztyénelme”-projekt.[16]Az evangelikalizmusnak van egy erősen értelmiségellenes vonása, amelyet úgy kell legyőzni, hogy közben vonzó maradjon a többség számára. A kitűzött célok között van az egyetemeken lévő keresztyének számának növelése, a szilárd intézményi kultúra kialakítása az ortodox protestantizmus számára, illetve a közéletben részt vevő keresztyén értelmiségiek számának növelése.
  7. Új vezetőségi struktúra. Nem csupán az ifjúsági és az egyetemi szolgálatokat kell országszerte megújítani, újjáalkotni, kiterjeszteni és megerősíteni, hanem a teológiai képzési programokkal és szemináriumokkal is kapcsolatba kell hoznunk őket. A cél az, hogy egyre több jól felkészült keresztyén vezetőt neveljünk ki.

E hét projekt mögött egy nyolcadik „metaprojekt” áll:

Keresztyén filantrópia. Nem tudjuk megújítani az egyházat, és nem tudunk segítséget nyújtani a társadalomnak erős pénzügyi háttér nélkül. Ehhez a keresztyének adakozási és gazdálkodási szokásainak megváltoztatására lesz szükség, hogy ezáltal sokkal több pénz szabaduljon fel a szolgálatokra.

Végső soron minden projekt együtt áll vagy bukik – kölcsönösen támogatják és ösztönzik egymást. Önmagában egyiket sem lehet elérni, valamennyinek közösen kell megvalósulnia.

Végül pedig, az új mozgalom meghatározza a mozgalom jövőképét és vitathatatlan értékrendjét. 

Minden hatékony mozgalom képes arra, hogy képet alkosson arról a jövőről, amelyet meg akar valósítani. Ez részben a szolgálattal kapcsolatos projektek kimeneteleit is alakítja. Ezen túlmenően azonban meg kell mutatnunk azt a fajta egyházat is, amelyre elhívásunk van. Így elkötelezettek vagyunk a következők iránt:

  • Protestáns dogmatikai ortodoxia tág felekezeti keretek között. Mindannyian szeretjük saját felekezetünket és hagyományainkat, egyúttal tiszteljük és értékeljük a többiekéit.
  • Kegyelemből való üdvösség, a szentségre. El fogjuk kerülni a moralizmus és a relativizmus kettős csapdáját.
  • A nem nyugati egyházzal való egység. Mint mozgalom figyelünk a nem nyugati keresztyén vezetőkre is, és szoros kapcsolatban maradunk velük.
  • Mind az amerikai egyház, mind a vezetőség soknemzetiségű. A mozgalmat soknemzetiségű vezetőség fogja irányítani, amelyben a nem fehér vezetők is valódi tekintéllyel rendelkeznek.
  • A szó és a tettek szolgálatának integrációja. Az evangelizációt és a tanítást egyesítjük az igazságosság és az irgalmasság gyakorlásával.
  • Szellemi megújulás intézményépítéssel. Nem fogjuk elhanyagolni sem az egyéni szellemi tapasztalatot, sem a helyi egyház és az új intézmények fontosságát.
  • Protestáns társadalmi tanítás, amely ellenáll a bal- és jobboldali politika szekuláris változatainak. (Ezt fentebb már tárgyaltuk.)
  • Apostoli, mégis szolgáló vezetés. Egyszerre fogjuk bátorítani a dinamikus, a vállalkozószellemű, az „apostoli” vezetőket, egyszersmind megköveteljük, hogy ezek a vezetők a szolgálatkészség jegyében dolgozzanak.
  • Eltérő világnézet általános kegyelemmel. Úgy hangsúlyozzuk a keresztyénség és a többi világnézet meggyőződései közötti alapvető ellentétet, hogy közben elismerjük a nem hívőkben jelen lévő bölcsességet és az általános kegyelmet.
  • Keresztyén „társadalmi projekt”. Elkötelezettek leszünk a) a soknemzetiségűség, b) a szegényekkel való törődés, c) a megbocsátás és a kiengesztelés, d) az „abortuszellenesség” ügye és e) a kizárólag házasságon belül, az Isten által teremtett két nem között megvalósuló szexualitás irányában.
  • Teológiai visszatekintés és új dogmatikai tanulmányok. Egyszerre leszünk hűek a múlt ortodoxiájához, ugyanakkor azon fogunk dolgozni, hogy összekapcsoljuk az ortodoxiát és a modern kor kérdéseit.
  • Rendkívüli ima. Az imádság emberei leszünk.

Végül az utolsó témával, az imával kapcsolatban a következő passzust idézem D. M. Lloyd-Jones szellemi megújulásról és ébredésről szóló előadásaiból:

„Azt ajánlom, hogy azoknak az embereknek az életrajzát olvassátok, akiket Isten az évszázadok során az egyházban használt, főleg, amikor ébredésről volt szó. És azt fogjátok találni, hogy egyformán szent bátorsággal, érveléssel és vitatkozással vitték Isten elé az ügyet, miközben Isten saját ígéreteire hivatkoztak. Ó, időnként arra gondolok, ez a titka az imának. Csodálatos kifejezést használ Thomas Goodwin. Azt mondja: „Pöröljetek, pöröljetek vele.” Ne hagyjátok békén. Saját ígéreteivel zaklassátok Istent. Idézzétek neki a Szentírást. És tudjátok, Isten örömmel hallgatja, amikor így teszünk. Ugyanúgy, ahogy az apa is szereti látni gyermekében, hogy figyelt arra, amit mondott neki édesapja.”[17]

Forrás: https://quarterly.gospelinlife.com/american-church-the-path-to-renewal/

[1] Lásd Long, Kathryn Teresa: The Revival of 1857–58. Interpreting an American Religious Awakening. Oxford University Press, 1998; Orr, J. Edwin: The Flaming Tongue. The Impact of 20th Century Revivals. Moody, 1973.

[2] Blair, William – Hunt, Bruce: The Korean Pentecost and the Sufferings Which Followed. Banner of Truth, 1977. 87–88. o.

[3] Lloyd-Jones, D. M.: Revival. Crossway, 1987. 43. o.

[4] Érdekes összefüggés van David Bebbington négy evangéliumi jellemzője és a solák között. Bebbington felsorolja a) a Biblia tekintélyét (sola Scriptura); b) a megtérés, az újjászületés szükségességét (sola gratia és sola fide); c) hogy a megváltás Jézus vérének engesztelése által történik és megy végbe (solus Christus); és d) szükség van misszióra, a világ evangelizálására (soli Deo gloria).

[5] Közéjük tartozik például az Augsburgi hitvallás (1530), a Belga hitvallás (1561), a Második helvét hitvallás (1562), az anglikán egyház harminckilenc cikke (1571), a Heidelbergi káté (1576), a Dordrechti kánonok (1619), a Westminsteri hitvallás, valamint a Nagy- és a Kiskáté(1647), a Savoyai nyilatkozat (1658) és a Baptista hitvallás (1689). Modernebb formában a lausanne-i békeszerződésben és olyan hitvallásokban találhatók meg, mint amilyen például az Evangélikus Világszövetségé. Ezek a hitvallások a lutheránus, a református, az anglikán, a baptista és a kongregacionalista közösségek szolgálatára jöttek létre, ezért jelentős mértékben különböznek egymástól. Mégis úgy gondoljuk, hogy valamennyi tartalmazza a protestáns ortodoxia magját.

[6] Marsden, George: A fundamentalizmus reformja. Eerdmans, 1987. A 19. században az evangéliumi keresztyénség volt az Egyesült Államok nem hivatalos vallása, amely a tradicionális protestáns teológia talaján állt, és „ébredéssel” társult – az egyéni megtérés és tapasztalat hangsúlyozásával –, és nemcsak felekezeteken átívelően szerveződött, hanem az evangelizációt és missziót szolgáló felekezetek közötti szervezeteken is. Ez az „evangéliumi birodalom” dominált a nagyobb protestáns egyházak, főiskolák és egyetemek többségében. A legtöbb közéleti személyiségnek még akkor is tisztelettel kellett viseltetnie a hit és az etika iránt, ha nem is fogadta el. Viszont egy nemzedék alatt, az 1890-es évektől az 1930-as évekig tartó időszakban összeomlott az evangéliumi keresztyénség befolyása és kiemelkedő szerepe az elitet alkotó társadalomban: az egyetemeken, a legfőbb protestáns felekezetekben, a szövetségi kormányzatban és más jelentős kulturális intézményekben. A Biblia „magaskritikája” és Darwin evolúcióelmélete előbb az európai egyetemeken vált uralkodóvá, majd elterjedt az Egyesült Államokban is. Az újabb egyetemek közül sokat szándékoltan vallásellenességre, szekuláris alapokon hoztak létre. (Lásd Smith, Christian [szerk.]: The Secular Revolution. Power, Influence, and Conflict in the Secularization of American Public Life. University of California, 2003.) Ekkor a fővonalbeli felekezetek számos vezéralakja amellett érvelt, hogy a hagyományos keresztyén tanítást meg kell változtatni a modern tudomány és érzékenység fényében. A konzervatív kontra liberális csatározások először az Északi (később Amerikai) Baptista Szövetségben és az Egyesült Államok északi presbiteriánus egyházában zajlottak, de másoknál is előfordultak. A konzervatívok elvesztették ezeket a csatákat, és az 1920-as évek végére „az Egyesült Államok északi részén csak kevés tekintélyes oktatási intézmény tűrte el a fundamentalista tanítást” (Marsden 4. o.). Amikor 1890 és 1930 között kiszorították a konzervatív protestantizmust az elit kulturális intézményrendszeréből, különösen északon, a később „fundamentalizmus” névvel illetett mozgalom nyomán ezerszámra alakultak új szervezetek, hálózatok, rádiós szolgálatok, nyári táborok, iskolák és intézetek, valamint számtalan más társulás. Amikor az evangelikalizmus nagyobb teret nyert a társadalomban, elhalkultak ezek a tendenciák, és a fundamentalisták visszavonultak saját felekezetközi szervezeteikbe. A korábbi, intellektuálisabb fundamentalista vezetők (köztük J. Gresham Machen) meghaltak, és a fundamentalizmusnak ezek az „irányzatai” nagymértékben megerősödtek az új, szorongatott helyzetben.

[7] Marsden 10. o.

[8] Henry, Carl: The Vigor of a New Evangelicalism. (Idézi Marsden 69. o.)

[9] A mai evangelikálokat megosztó egyéb különbözőségekről lásd második cikkemet, amelyben leírom az új, felerősödő fundamentalizmust.

[10] Figyelemre méltó, hogy nem kisebb személy, mint maga Carl Henry is vegyes érzelmeket táplált az evangelikál kifejezéssel kapcsolatban. Abban az időben, amikor felvették és használták, azt mondta: „Senki sem akarta az evangelikál kifejezést”, mert a szó sokak számára úgy hangzott, mint a 19. századi keresztyénség, és ezért „régimódi” (Marsden 10. o.).

[11] Ugyanakkor van két protestáns példa, amely kiindulópontot nyújthat: Niebuhr, Reinhold: The Christian Church in a Secular Age. In: Robert McAfee Brown: The Essential Reinhold Niebuhr. Selected Essays and Addresses. Yale, 1986. 79–92. o.; Koyzis, David T.: Political Visions and Illusion. A Survey of and Christian Critique of Contemporary Ideologies. 2. kiad. IVP, 2019.

[12] A modellek messze leghíresebb változata Niebuhr, H. Richard: Christ and Culture. Harper & Row, 1951.

[13] Az amerikai evangelikalizmussal kapcsolatban Embattled and Thriving (University of Chicago Press, 1998) című művében Christian Smith kifejti „a vallási erő szubkulturális identitáselméletét”. Megkísérel magyarázatot adni arra, hogy miért boldogulnak jobban a pluralista környezetben egyes vallási közösségek, mint mások. Smith (túl)általánosítva azt állítja, hogy az a vallási közösség boldogul a legjobban, amelyik jól „választja meg csatáit”. Ha úgy dönt, hogy túl sok vagy túl kevés ponton áll szemben az általános kulturális közeggel, akkor nem fog boldogulni. Smith úgy véli, hogy az evangelikalizmus általában véve jobban teljesít, mint a fundamentalizmus (amely túl sok felesleges csatát vív) és a liberális protestantizmus (amely túl kevés vagy semmilyen csatát nem vív). Smith gondolatai lenyűgözőek, és rendkívül fontosak az amerikai egyház valamennyi megújulási mozgalma számára. Itt nem bonthatjuk ki a tanulságokat, de meg kell jegyeznünk, hogy „csatákra” – kritikára és ellenzékiségre – szükség van. Nem szabad naivnak lennünk ezzel kapcsolatban. A kérdés az, hogyan fogjuk megvívni „csatáinkat”.

[14] Hunter, James Davison: To Change the World. The Irony, Tragedy, and Possibility of Christianity in the Late Modern World. Oxford2010, 43. o.

[15] Lásd: Hunter: To Change the World, a “hűséges jelenlét” fogalmának leírásához. FORD.

[16] Ezt a nevet Mark Noll korszakalkotó műve, The Scandal of the Evangelical MinD (Eerdmans, 1994) tiszteletére adtam.

[17] Lloyd-Jones, D. M.: Revival. Crossway, 1987, 209. o.

Hozzászólás írása