11
máj
2022

„Ez most már csontomból való csont, testemből való test” – beszélgetés férfiról és nőről Karl Barth gondolatai alapján, XIII. rész

A beszélgetés I., II., III., IV., V., VI., VII., VIII. IX.X., XI. és XII. része

Parti Benedek: Részletesen beszéltünk az igaz szerelem természetéről, és arról, hogy Barth szerint a szerelem elengedhetetlen a valódi házasság létrejöttéhez. Idézzük fel újra, hogy miért!

Márkus Tamás András: Ahogy mondtuk, Barth értelmezésében a valódi szerelem magában foglalja a vonzalmat, az érzékiséget, a társ felismerését a másikban, a mellette való elköteleződést és döntést és a mellette való kitartást. Az igaz szerelem tehát nem „vak”, hanem bizonyos értelemben ésszerű. A lelki és az érzéki szférát is magában foglalja, hiszen mindkettő fontos, és mint ilyen értékes és nélkülözhetetlen a házasság alapjaként. A valódi, vagy „megszentelt” érosz – ezt hangsúlyoztuk – nem más, mint kölcsönös megértés, önátadás és vágyakozás.

PB.: Ha ez így van, azok számára, akik társat keresnek, gyakorlati tanácsként szolgálhat, ha elmondjuk, hogy a Barth által definiált „igaz szerelem” hogyan különböztethető meg a vonzalomtól – csak hogy még véletlenül se azonosítsák a kettőt, meghozva így egy olyan döntést, amit már nem lehet visszacsinálni és ezért katasztrófához vezet.

MTA.: A férfi és nő közötti vonzalom teljesen természetes, és – Barth szerint – annak többféle lehetséges változata és fokozata létezik, és ez mind egy szárba szökkenő szerelem csírájává válhat. Ugyanakkor a kettőt – a vonzalmat és a szerelmet ­– nem lehet megfeleltetni egymással, ezért aztán van olyan vonzalom is, ami nem fejlődik szerelemmé. Az egyiket a másiktól az különbözteti meg, hogy a megértés, az önátadás és a vágy még a legerősebb vonzalomban sem válik elhatározássá, az inkább csak az elhatározás irányába történő lehetséges elmozdulás. A vonzalomból hiányzik a szükségszerűség. Barth a következőképpen fogalmazza ezt meg: a vonzalom „összehoz két embert, de nem egyesíti őket. Megnyitja életüket egymás előtt, de nem köti őket egybe.” Erre csak a szeretet/szerelem képes.

Egyébként valóban szükséges, különösen a mai kultúrában határozottan különbséget tenni a vonzalom és a szerelem között. A vonzalomban is jelen lehet valamiféle ragaszkodás, akár egészen intenzív formában is, de ez nem lehet megfelelő alapja a házasságnak. A puszta ragaszkodással szemben Barth szerint a szerelmet arról lehet felismerni, hogy „határozott” és valóban a házasság életközösségére irányul. A következőképpen fogalmaz Barth: „A szerelem nem kérdez; válaszol. A szerelem nem gondolkodik; tud. A szerelem nem habozik; cselekszik. A szerelem nem esik elragadtatásba; kész felelősséget vállalni. A szerelem maga mögött hagy minden „ha”-t és „de”-t, minden feltételt, fenntartást, homályosságot és bizonytalanságot, ami egy férfi és egy nő között felmerülhet. A szerelem nem csak szimpátia és vonzalom; egyesülés. A szerelem teszi a két személyt egymás számára nélkülözhetetlenné. A szerelem kényszeríti őket arra, hogy egymással legyenek. És ez nyilvánvalóan nem csupán részleges és átmeneti.” Ehhez a típusú viszonyulásra „szabadnak kell lenni”, másképp nem megy.

PB.: Habár erről is beszéltünk már, de elsőre úgy tűnik, hogy itt épp arra van szükség, hogy korlátozzuk magunkat, hiszen tudatosan egy emberre irányul a döntésünk, vágyunk – egyvalaki mellett cövekelünk le, mindenki mást kizárva.

MTA.: Épp ahhoz van szükség szabadságra, hogy ezt meg tudjuk tenni – hogy egy egész életre szóló társas kapcsolat mellett döntsünk. Ahol ez nincs jelen, nem dominál, ha nem számolnak vele, esetleg direkt ódzkodnak tőle, vagy harcolnak ellene ott a legjobb esetben is csak erős vonzalomról lehet szó, de nem szerelemről. Azt a szeretetet/szerelmet, amin a házasság, mint egész életre szóló társas kapcsolat alapszik, teljesség és kizárólagosság jellemzi. Ha ez nincs meg, legfeljebb ragaszkodásról lehet szó.

BP.: Ugyanakkor minden házassághoz két emberre – egy férfire és egy nőre ­– van szükség. Mi van akkor, ha az típusú őszinte és tiszta szeretet, amiről eddig beszéltünk, csak az egyik fél részéről van meg?

MTA.: Barth szerint itt csak viszonzott szerelemről lehet szó. Ha úgy gondoljuk, hogy szeretünk valakit, akkor azonnal alá kell vetnünk magunkat a kölcsönösség kritériumának, vagy mércéjének. A házasság alapjául szolgáló szeretet feltétele két ember önkéntes beleegyezése. Szükségszerű „egybeesésről” van szó. A szerelem nem lehet egyoldalú. Igen, lehet udvarolni, várakozni a másikra, de Barth szerint nem szabad elfelejteni, hogy létezik eleve értelmetlen és tévedésben gyökerező udvarlás és várakozás is. Ha két ember nem talál egymásra a szerelemben, az annak a jele, hogy valójában nincs is meg a házassághoz szükséges kötelék közöttük. A magányos szerelmes szerelme ilyen értelemben csak látszólagos. A viszonzatlan szerelem téves és hamis szerelem. Annak, aki ilyen helyzetben van, muszáj levonnia a konzekvenciákat saját érzéseire vonatkozóan. Minden hódítás, a másik megnyerésére irányuló mindenfajta kísérlet – még ha ideiglenesen sikeres is – nélkülözi a valódi és tartós alapot. A szeretetet nem lehet erőltetni vagy kierőszakolni. A szerelem ajándék, amelyet a felek felismernek, és amely mindkét félre nézve „kényszerítő erővel” hat, máskülönben nem lehet szó valódi szeretetről.

BP.: Ha ez megvan, ha a felek kölcsönösen felismerik, akkor mi a teendő, hogyan tovább? Milyen házasságra vonatkozó kritériumokkal kell még számolnunk?

MTA.: Mivel az ilyen, valódi alapokkal rendelkező házasság sem kerülheti el az engedelmesség és a megszentelődés kérdését, jogos a felvetés. Úgy mondanám, hogy a valódi szeretetre épülő házasság esetében beszélhetünk egyáltalán további kritériumokról, ugyanis e nélkül nincs is miről beszélni. Sőt, épp abból következtethetünk vissza a valódi szeretet meglétére, hogy van hajlandóság a felek részéről e normák betartására és a feltételek teljesítésére. Az igazi szerelmet ez különbözteti meg a puszta vágytól, rokonszenvtől és ragaszkodástól. Igazából ez az a pont, ahol megmutatkozik, hogy a felek keresztyén hívők-e, akik nem csupán az éroszban, hanem az agapé szeretetben is egyesülnek az Úrban és az Ő testvéreinek közösségében.

PB.: Ennyire lényeges, hogy keresztyén hívők legyenek a felek?

MTA.: Természetesen. Másképp hogyan tudnának engedelmeskedni Isten Igéjének és parancsának? Hogyan lennének képesek felismerni az előbb említett feltételeket és megfelelni azoknak? Hogyan tudnák elérni, hogy ne hagyják ezeket figyelmen kívül és ne vétkezzenek ellenük minden tekintetben? Hogyan is lehetne a „szeretet törvénye” a szívükbe írva, ha nem az evangélium átformáló ereje által? – kérdezi Barth.

PB.: Önmagában a hit sem elég, nem igaz?

MTA.: Nem, de a kérdés jó, mert a hívők közül egyesek úgy gondolják, hogy hit kipótolhatja a szerelem, illetve a vonzalom területén jelentkező hiányokat. Ez téves irány… Barth azt mondja, hogy a hit és a hitben való egység nem teremtheti meg és nem helyettesítheti a férfi és a nő szeretetét. Ugyanakkor az igaz, hogy a férfi és a nő szeretete nem nélkülözheti a hitet és a hitben való egységet, ha az igazi szeretet!

PB.: És mi van azokkal, akik nem hívők, mégis kiváló a házasságuk – mind annak testi, mind lelki-érzelmi aspektusát érintően?

MTA.: Barth itt a következőt mondja: ha Isten két hitetlen vagy két eltérő hitű személyt össze tud kötni, és valóban megszenteli és megáldja szerelmüket és az azon alapuló házasságot, akkor ez az Ő titka és kegyelmes cselekedete. Ilyenkor a kivétel erősíti a szabályt.

PB.: Azt hiszem, nem árulok el titkot, ha azt mondom, bizonyos keresztyén körökben sokszor elkegyeskedik a párválasztás témáját, mégpedig úgy, hogy olyan, alapvetően Biblián kívüli kegyességi elképzeléseket, szokásokat erőltetnek rá az érintettekre, amelyek alapján eleve halálra ítélt házasságokba terelik be őket. Konkrét esetek garmadáját lehetne idézni…

MTA.: Barth elhatárolódik a házasság – ahogy ő nevezi – „pietista tanításától”. Nyilván itt a pietizmus vadhajtásáról van szó, nem önmagáról a pietizmusról. Sajnos ezt a vonalat követve egyesek figyelmen kívül hagyják a szerelem problémáját, de ez nonszensz. Ilyen esetekben minimum az egyik fél részéről – de előfordul, hogy mindkét fél részéről – hiányzik a szerelem. Legtöbbször a tekintélyszemély, a lelkész, vagy a presbiter szemeli ki az egymáshoz illő partnereket, és egyfajta hitpróbává teszi a saját döntésének való engedelmességet a felek részéről.

PB.: Említettük, hogy a hit alapvető jelentőségű a házasság működőképessége szempontjából. Mi a helyzet a vegyesházasságokkal?

MTA.: Barth ezen a ponton elég radikális véleményt fogalmaz meg. Nehéz belátni – mondja –, hogy két ember hogyan teljesedhetne ki a házasság alapját képező szeretetben, hacsak nem a közös „tudatosságon” keresztül, hogy ők bizony közös felelősségvállalásban együtt szolgálnak Istennek az Ő parancsának engedelmeskedve. Logikus, hogy az ún. vegyesházasságban nincs jelen az Isten előtti közös felelősségvállalás tudatos megélése. Enélkül azonban nincs jelen a házasságban a kölcsönös megértés és a teljes önátadás sem. Egy olyan házasság, amiben a felek nem osztoznak hitükben, hogyan is lehetne egy tudatosan megélt, egész életre szóló társas kapcsolat? Tömören fogalmazva: ha nincs közös cél, miért lenne közös út, vagy ha van, hogyan járható az? A cél itt az isteni parancs, illetve az annak való engedelmesség, de ha ez az egyik fél számára nem tényező, milyen kohéziós erő tartja meg őket közösségben a nehéz, emberpróbáló helyzetekben? Az istenkeresésében megélt élet közössége nélkül a házasság vajon nem hordozza-e szükségszerűen magában kezdettől fogva „a szétesés csíráját?” – kérdezi Barth.

PB.: Minden vegyesházasság eleve halálra van ítélve?

MTA.: A „vegyesházasság” fogalmát kell ehhez definiálni. Ha a „vegyes” kitétel azt jelöli, hogy ugyan vannak hitbéli különbségek a felek között, de egyikük sem istentagadó, elképzelhető, hogy működhet a házasság, hiszen valamilyen szinten közös a cél, csak az ahhoz vezető út bejárása eltérő intenzitású. De az, hogy lehetséges-e Isten előtti közös felelősségvállalásról beszélni egy valóban hitetlen és egy igaz hívő között, egy valódi keresztyén és egy öntudatos zsidó között, sőt, egy meggyőződéses protestáns keresztyén és egy római katolikus között, erősen kétséges.

PB.: Pál nem azt ajánlotta, hogy akik vegyesházasságban élnek, ne váljanak el?

MTA.: Pál azon szavait (1Kor 7, 12-16), hogy a meglévő vegyesházasságokat lehetőség szerint ne bontsák fel (mármint a hívő fél semmiképp se hagyja el a hitetlen házastársát), az ősegyházban bizonyára senki sem értette úgy, hogy engedélyezte volna a vegyesházasságok megkötését. Sőt, Pál az 1Kor 7,16-ban óva int attól az optimizmustól, hogy a hívő utólag megnyerheti a hitetlent vagy a más hiten lévőt. Mindenesetre – mondja Barth – kétségtelen, hogy az Isten előtti közös felelősségérzet nélkül nem létezhet olyan szeretet, amely a házasság alapját képezhetné. A szerelmeseknek ügyelniük kell arra, hogy ezt a kérdést világosan feltegyék maguknak, és így vagy úgy, de őszinte választ adjanak rá. Ha Isten szemében a házasság már a szeretetben való alapjainál meginog, akkor hogyan is lehetne azt fenntartani és házasságként végigvinni?

PB.: Beszéljünk a házasság „megkötéséről”, illetve ennek kapcsán az egyházi és a polgári házasságkötésekről! Melyikre tekinthetünk „hivatalos”, Isten előtt érvényes házasságkötésként? Ha jól tudom, a protestáns egyházak „csak” megáldják az államilag már megkötött házasságokat. Ebben az esetben miért van szükség egyáltalán egyházi ceremóniára? Továbbá kérdésként merül fel, hogy ha a házasság igazi alapját nem a ceremónia biztosítja, hanem a kölcsönös szeretet-szerelem, feltétlenül szükséges-e a házasság létrejöttéhez az állami vagy egyházi esküvő nyilvános eseménye?

MTA.: Barth azt mondja, hogy ha a házasságra az isteni parancs fényében tekintünk, akkor annak esendősége miatt igenis lényeges a házasság intézmény jellege. Tehát a házasságot kívülről, társadalmi szinten is óvni kell. Másrészt lényeges azért is, mert a házasok is felelősséggel tartoznak a körülöttük lévők irányában.

A lényeg az, hogy a házasság létrejötte olyan esemény, amelynek következtében az így egyesült két partner új (és más) viszonyba kerül (és áll) a körülötte élőkkel, és ez utóbbiaknak is új viszonyba kell kerülniük ővelük. Másokhoz való viszonyukban már nem két különálló személyről van szó. Ők most már egy házaspár. Azáltal, hogy szerelmük egymáshoz köti őket és ennek folytán házasságra léptek, a polgári és egyházi társadalom keretein belül, amelyhez tartoznak, létrejött egy különálló és különleges kör, a család, egy új szociológiai egység, amely gyermekekkel bővülhet. Egy új „életsejt” alakult ki. Aki belép a házasságba és házasságban él, annak tisztában kell lennie azzal, hogy az ebből a szempontból is döntést jelent. A házasságot nem lehet pusztán magánvállalkozásnak tekinteni. Barth megfogalmazásával élve: „még a legboldogabb szerelmesek legkisebb házikója sem lehet belül lakható, ha nincs legalább egy ajtaja és néhány kifelé nyíló ablaka.” A házasság egy ponton a keresztyén és polgári közösség része lesz, és érinti mindazt, ami ezekben a közösségekben jelen van. A házasság nem lenne házasság – mondja Barth –, ha nem lenne a házasfelekben hajlandóság és készség arra, hogy a környező világ közelebbi, távolabbi és legtávolabbi eseményeiben aktívan részt vegyenek.

A házasság tehát nem két személy felhatalmazása egy egoista társulás létrehozására, hanem inkább különleges felelősség, vagy elkötelezettség a társadalomban való aktív és gyümölcsöző részvételre. Aki házasságot köt, nem riadhat vissza ettől a felelősségtől. Sőt – mondja Barth – azoknak, akik „élni akarnak, és nem elsorvadni” a házasságban, komolyan kell venniük ebbéli felelősségüket. Egyelőre ennyit a házasság intézményének társadalmi felelősségéről.

Térjünk át egy további témára, amire a kérdéseid egyikével utaltál is: a házasságnak az esküvői szertartással való azonosítása szörnyű és mélyen gyökerező tévedés Barth szerint. Két ember formálisan ugyan összeházasodhat, de életüket nem feltétlenül lehet házaséletnek tekinteni. Az is megtörténhet, hogy két ember nem házas, de valamiképpen mégiscsak a „házasság törvénye” szerint él. Az esküvő csak a házasságnak a társadalom előtti és a társadalom által történő megerősítése és legitimizálása. Nem minősül házasságnak. Itt érintjük egyébként a házasságról szóló hagyományos tanítás alapvető hibáját.

PB.: Mi volt ez a hiba?

MTA.: Az, amit korábban már érintettünk: hogy megvetette a szerelmet (emiatt aztán persze egy sor lényeges pontot kiszanált a tanításából), mert a házasság genezisével kapcsolatban csak a házasság intézményes jellegét, a tényleges ceremóniát, a házassághoz kötött formális döntést tartotta lényegesnek. Azonban az intézményes házasság, mint olyan nem feltétlenül szavatolja a szerelmet, sem a teljes, tartós házassági szövetséget. Önmagában az intézmény nem jelent garanciát arra nézve, hogy a házasság Isten előtti felelősséggel köttetik meg. Igazából itt szűkebb értelemben nem is „házasságról szóló tanításról” van szó, hanem a házassági szertartás tanításáról. Ez tévút Barth szerint.

PB.: Mindezt szem előtt tartva, mi a jelentősége a házassági szertartásnak, a nyilvános esküvőnek? Ha úgyis a tartalom a lényeg, miért nem lehet megkerülni?  

MTA.: Két személynek az első találkozásuktól a házasságig vezető útja, és ezáltal egy új szociológiai egység létrejötte a társadalomban nyilvános kihirdetést és elismerést igényel, ez pedig egy meghatározott formát feltételez. Barth a következő kérdéseket fogalmazza meg: hogyan is valósíthatnák meg ezt az „átmenetet” anélkül, hogy magukat ország-világ előtt ne vallanák egynek, és ne ismernék el „hivatalosan” is az ezzel járó kötelezettségeiket? És hogyan próbálhatnának meg egy pár lenni anélkül, hogy a társadalom kellős közepén ne viselkednének ekként, és anélkül, hogy a külvilág részéről ne kezelnék őket így? Ez csak úgy valósulhat meg – mondja Barth –, ha értik azt a társadalmat, amiben élnek, ami körülveszi őket és ami egyáltalán lehetővé teszi különleges, házas létmódjukat. Azoknak, akik házasodni szeretnének, tolerálniuk kell ezeket a kereteket. Fel kell készülniük házasságuk nyilvános megvallására, sőt, vágyakozniuk kell annak nyilvános megerősítésére.

Nos, az eszköz, amely által ez megvalósul, a házasság jogi és egyházi intézménye. Itt fontos hangsúlyozni, hogy ezek csak eszközként funkcionálnak, de nem jelentik a házasság alapját. Nem biztosíthatják a házasság belső alapját, nem biztosíthatják a kapcsolatuk lényegi valóságát, a társadalom előtti felelősségvállalásukat és a társadalom életében való aktív részvételüket sem. Az intézmény külső, konkrét formája csak eszköz, és mint ilyen ki van téve a történelmi változásnak. Ebből is látszik, hogy az intézménynek vannak korlátai. Ennek ellenére szükség van rá. Éppen ezért azoknak – mondja Barth –, akik házasságra vágynak, tiszteletben kell tartaniuk ezt az intézményt, és annak szükséges elemeit – a házasságnak a házassági szertartás által való kinyilvánítását.

PB.: Milyen szempontokat muszáj figyelembe vennünk házasságkötésre készülve, illetve mire érdemes ügyelnünk a házasságkötés alkalmával?

MTA.: A házasságkötés aktusának először is van családi vonatkozása. Fiatal házasok esetében a házasságkötés általában a felek szüleikkel való kapcsolatának kitágítását jelenti. Ez indokolja, hogy a szülők részt vegyenek ebben az aktusban (vagy az ahhoz vezető folyamatban). Ez arra kötelezi a gyermekeket, hogy konzultáljanak a szüleikkel ebben a kérdésben. Gyermekeik házasságának elismerése a szülők részéről etikai szempontból különösen fontos, mert a házaspár legközelebbi hozzátartozói általi elismeréséről van szó. Barth szerint a „szülőkkel való egyeztetést nélkülöző házasságkötés mindig merész vállalkozás, és beleegyezésük nélkül, vagy legalábbis annak biztosítására tett kísérlet nélkül általában sikertelenül végződik.” Ugyanakkor fontos, hogy e beleegyezésnek inkább csak intenzív – és ha a szülők bölcsek, nem túl intenzív – tanácsadás jellege lehet, tehát nem lehet parancs vagy tiltás. A legjobb szándékú szülők sem rendelkezhetnek a valódi házasság alapja felett, ami ugye nem más, mint a szeretet/szerelem, amit Isten előtti felelősséggel kell megélniük a feleknek. Sajnos ezen a téren a szülők nagy restanciával rendelkeznek. Illetéktelenül szóltak bele – sajnos legtöbbször az egyház szeme láttára és jóváhagyásával – a gyermekeik jövőjébe. Ez Barth szerint megbocsáthatatlan gyakorlat volt, amelyet joggal korrigáltak. Az, hogy e tekintetben többé-kevésbé szó szerint gyermekházasságokról volt szó, csupán a gyakorlat rosszindulatú és rendkívül ésszerűtlen jellegét mutatja meg.

De a házasságkötés jogi oldaláról sem feledkezhetünk meg. Ez is lényeges. Az állam megköveteli a valódi házasság bejelentését, megerősítését és hivatalos kihirdetését. A legitimitás elismerését attól teszi függővé, hogy az megfelel-e az állami rendeleteknek, és hogy a szerződő felek tiszteletben tartják-e az állami tekintélyt a házasságuk érvényességének kihirdetésére vonatkozóan. Az államnak ehhez joga van, ezt nem vitathatjuk el tőle, ugyanakkor nem az állam „állítja elő”, nem az állam „köti meg” a felek közötti házasságot – az érvényes és hatályos formula szerint csak deklarálhatja azt.

PB.: Ki köt házasságot – ki a házasságkötés alanya?

MTA.: A mennyben Isten, a földön pedig a házaspár. De annak kinyilvánítása, hogy a házasságkötés az irányadó jogi feltételek mellett és a megállapított jogkövetkezményekkel történt, az állam dolga. Aki házasodni szeretne, annak a házasság jogi feltételeit és következményeit is kívánnia kell. Az állami tisztviselőket arra kell ösztönözni – figyelmeztet Barth –, hogy a jogi aspektusra szorítkozzanak, és ne ruházzák fel az állami „házasságkötést” álvallási jelleggel.

De menjünk tovább. A házasságkötésnek van egyházi oldala is. A keresztyén házasságkötésnek a keresztény közösségen belüli „esemény jellege” van. Ezt az eseményt azonban nem feltétlenül kell az egyházi esküvő hivatalos aktusával azonosítani. Barth az egyházi esküvőt a modern vallás találmányának nevezi.

PB.: Egyházi esküvő korábban is létezett, nem?

MTA.: Igen, de mai formája igazából csak egy megmaradt múltbéli szokás, amely abból az időből származik, amikor az egyház magához ragadta az állam feladatait, egyenlővé téve azt saját jogkörével.

PB.: Most akkor szükség van egyházi ceremóniára, vagy nincs?

MTA.: Csak annyit mondhatunk, hogy fontos az egyház közösségében formális módon is tisztázni, hogy itt az Isten előtt megkötött házasság felelősségéről van szó. Ugyanakkor ennek konkrét formája változhat. Egy biztos: Barth szerint ennek az eseménynek nem lehet olyan jellege, mintha pusztán a polgári szertartás vallásos párjáról, vagy annak egy verziójáról lenne szó. Ennek az eseménynek mindenképp tartalmaznia kell a lelkipásztori buzdítást. Végső soron ez az alkalom nem más, mint a már megkötött házasság nyilvános deklarálása, amelyre a közösségnek Isten ígéretére és parancsára való emlékeztetéssel és az isteni áldás hirdetésével kell válaszolnia. Érdekes Barth megjegyzése: meg kell szabadítani ezt az eseményt az esküvői ünnepségek társadalmi ünnepélyességének minden „kétértelműségétől”, és be kell illeszteni a közösség rendszeres istentiszteletébe. Ennél a pontnál merül fel vitathatatlanul – és ezt nem győzzük hangsúlyozni – az egyházfegyelem megújításának szükségessége.

Ettől függetlenül tény – akár egy különleges szentségi cselekmény hangsúlyozásával, akár anélkül –, hogy a házasságkötésnek van lelki implikációja is, éspedig nem csak Isten, hanem az emberek és ezáltal a keresztény közösség irányába is.

PB.: Hogyan beszél az Újszövetség a házasság ezen aspektusáról, mármint a házasok és az egész keresztyén közösség, azaz a gyülekezet közötti kölcsönhatásról? Milyen iránymutatásokat érdemes itt figyelembe vennünk?

MTA.: A páli szövegek eligazítanak ebben a kérdésben. Különféle keresztyén közösségeket látunk (1Kor 16,19; Róm 16,5; Kol 4,15 stb.), amelyek nyilvánvalóan házaspárok köré csoportosultak, és úgy tűnik, hogy az érintett közösségek életében határozott és lényeges szerepet játszottak, még ha utólag nem is lehet ezt a szerepkört pontosan körülhatárolni. Mindenesetre egy általános szabály megfogalmazható talán: a házasság megkötése és fennállása építheti, de meg is zavarhatja, sőt, meg is botránkoztathatja az egész közösséget. Tehát keresztyén kontextusban a házasság beágyazódik a közösség életébe. Ez megköveteli, hogy hirdessék a közösségen belül a keresztyén házasságokkal kapcsolatos bibliai igazságokat, másrészt hogy a közösség imádságban közbenjárjon a házasságokért és szeretetben azokat. A házasság tehát az egész közösség ügye is, nem csupán a házaspáré.

Nos, védeni kell a házasságot, és ehhez szükséges az állami szentesítés. Mégis, a jogi keretek akkor igazán hatékonyak, ha feltételezik a lelki és egyházi kötelék meglétét. És bár a lelki köteléket nem lehet emberi eszközökkel „létrehozni”, sem garantálni valamilyen külső ceremóniával vagy ünnepélyes fogadalommal, a házasságnak a közösség irányában történő hitvalló kihirdetése fontos – mind a házasság, mint a közösség szempontjából.

Barth azt mondja egyébként, hogy ha ez elmarad – mármint a házasság jogi és egyházi kereteinek megteremtése –, az nem rombolja le szükségszerűen és minden körülmények között a társadalom iránti felelősségérzetet és nem fosztja meg a házasságot valódi jellegétől. Érdekes adalék, hogy az ókori egyházjog különleges esetekben legitimnek tartotta a matrimonium clandestinum (= titkos házasság) bizonyos formáját, tehát az egyház által elismert és megáldott, de a társadalom előtt eltitkolt házasságot (gondoljuk például Rómeó és Júlia történetére).

PB.: Erre tudsz mondani konkrét példát?

MTA.: Barth a Harmadik Birodalom, a náci Németország faji törvényeit hozza fel példának, ezek ugyanis egyértelműen ellentmondtak az isteni törvénynek. Ilyenkor – tehát nyilvánvaló esetekben – a házasság törvényes szertartásának tudatos megkerülése nemcsak megengedett, hanem megkerülhetetlen lehetőségnek is tűnik. Sőt, ilyen esetekben olykor-olykor még a szülőkkel és az egyházzal való kooperáció sem kivitelezhető. Ilyen határesetekben viszont, amikor a házasság intézményes oldala nem biztosított, a belső kötelezettséget kell annál komolyabban venni. Lényeges azonban, hogy a kivételből ne csináljunk szabályt. Ezek tényleg csak határesetekként képzelhetők el. Ugyanakkor Barth szerint értelmetlen lenne kategorikusan és a priori tagadni az ilyen esetek etikai legitimitását. Ugyanakkor, ha a házasság valódi házasság akar lenni, jelen kell lennie az arra irányuló vágynak, hogy a házasságra úgy tekintsünk, mint a társadalom iránti felelősségvállalás egyik formájára, ami magában foglalja azt is, hogy ezt – tiszteletben tartva ezáltal is az intézményt – valamilyen módon kifejezésre is juttassuk.

Hozzászólás írása