Kevin DeYoung: Egy fővonalbeli felekezet hanyatlásának tanulságai
Egy fővonalbeli felekezet hanyatlásának tanulságai
A PCUSA szó szerint haldoklik
Jómagam egy hagyományos egyházban [értsd: népegyházban, történelmi protestáns felekezetben – a szerk.] nőttem fel, és csak akkor lesz igaz, hogy életem nagyobb részét a hagyományos egyházon kívül töltöttem, ha megélem a nyolcvanéves kort. Az Amerikai Református Egyházba (Reformed Church in America, RCA) születtem bele, itt kereszteltek meg, itt is konfirmáltam és itt is szenteltek fel. Egy (eredetileg) kis méretű holland felekezetről van szó, amelynek gyökerei 1628-ig nyúlnak vissza, egészen Új-Amszterdamig, és azzal büszkélkedhet, hogy az Egyesült Államok legrégebbi folyamatosan működő protestáns felekezete. Hálás vagyok az RCA-ban található sok jó emberért, gyülekezetért és lelkészért. Jézussal az RCA-ban találkoztam, így e felekezetre gondolva mindig lesz okom hálásnak lenni.
De valamikor a főiskolai éveim alatt (az RCA egy képzési intézményében) rájöttem, hogy a felekezet, amelyben felnőttem, a fővonalbeli hagyomány részének számít. A Philadelphia fővasútvonala mentén fekvő jómódú külvárosokról elnevezett „fővonalbeli (mainline) protestáns” kifejezés időközben azon régi felekezetek szinonimájává vált, amelyek nyitottak a modernizmusra (a fundamentalizmus helyett), és amelyeket gyakran ökumenikusnak bélyegeztek (még akkor is, ha néhányuk még mindig evangéliuminak vallotta magát).
Ha nem tartozol a baby boomer generációhoz [azaz nem a második világháború után születtél – a ford.], és nem folytattál vallástörténeti tanulmányokat, nehéz lehet megérteni a fővonalbeli protestantizmusban egykor rejlő kulturális befolyást és társadalmi kohéziót. A fővonalbeli protestáns egyházak 1965-ös csúcspontjukon 31 millió tagot számláltak az Egyesült Államok kevesebb mint 200 milliós lakosságából. A legtöbb protestáns a fővonalbeli felekezetekhez tartozott, és az ország kulturális normáit – így vagy úgy – a hagyományos protestáns irányzat diktálta.
Csaknem hatvan év elteltével mindez megváltozott. Nemrég közzétett demográfiai jelentésében a Presbiteriánus Egyház (Presbyterian Church, PCUSA) bejelentette, hogy újabb 51 584 tagot veszített. Az 1965-ös 4,25 milliós tagsági csúcsról a PCUSA taglétszáma mára 1,19 millióra csökkent. És ez a létszámcsökkenés aligha érzékelteti a helyzet súlyosságát. Az elmúlt évben a felekezet 104 gyülekezetet és 4 kerületi zsinatot szüntetett meg. A gyülekezetek több mint 40%-a kevesebb mint 50 tagot számlál. A felekezet tagságának közel egyharmada 70, további 26%-uk pedig 55 év feletti. Ne feledjük, hogy az amerikaiaknak csak a 16%-a 65 éves vagy annál idősebb. A PCUSA szó szerint haldoklik.
A releváns keresztyénség nem marad sokáig releváns
Bár az én felekezetem, a konzervatív Amerikai Presbiteriánus Egyház (Presbyterian Church in America, PCA) az elmúlt néhány évben nem tudott ugrásszerű növekedést felmutatni, mégis az „egészség mintaképe” a fősodratú egyházhoz képest. Annak ellenére, hogy e történelmi felekezetnek – a PCUSA-nak – majdnem 9000 gyülekezete és több mint 1 millió tagja van, és az újabb (1973-as) alapítású PCA csak 1600 gyülekezettel és alig 400 ezer taggal rendelkezik, a PCA bevétele kiteszi a PCUSA bevételének a felét, majdnem ugyanannyi lelkészjelöltet tud felmutatni, ráadásul 2020-ban több gyermekkeresztséget könyvelt el (ami valószínűleg azt jelenti, hogy több gyermek született ebben a közösségben). A konzervatív felekezetek (mint a PCA) gyülekezetei összességében nagyobbak, tagságuk fiatalabbakból áll, és olyan ütemű növekedést képesek felmutatni, amilyet a fővonalbeli gyülekezetek nem.
Természetesen nem szabad azt gondolnunk, hogy a konzervatív egyházak és felekezetek mindig növekednek (vagy legalábbis stagnálnak), a liberális egyházak és felekezetek pedig minden esetben zsugorodnak. Az evangéliumi egyházaknak is rengeteg sajátságos kihívással kell szembenézniük. Ugyanakkor a fővonalbeli közösségek hanyatlása két tényező miatt is elrettentő példaként szolgálhat számunkra.
Először is, a fővonalbeli egyház a sokszínűség, a méltányosság és a befogadás hangsúlyozása ellenére látványosan sikertelen volt a kisebbségek megszólításában. A PCUSA a faji kérdések terén évtizedek óta próbál a progresszív ágenda szerint gesztusokat tenni (például próbálja a latin-amerikaiak kategóriát is bevenni jelentésébe), és mégis, a felekezet tagságának több mint 88%-a fehér, csak 1,61%-a spanyol ajkú, és csak 4,39%-a fekete (és ebbe beleértendők az afrikaiak is). A sokszínűség evangéliuma közel sem teremt olyan egységet a különféle népek között, mint a kereszt evangéliuma.
Másodszor, a teológiai liberalizmusnak definíció szerint igazodnia kellene ahhoz a korhoz, amelyben élünk. Ahogy Gary Dorrien fogalmaz The Making of American Liberal Theology – Imagining Progressive Religion, 1805–1900 című könyvében: „A 18. század óta a liberális keresztyén gondolkodók amellett érvelnek, hogy a vallásnak modernnek és haladó szellemiségűnek kell lennie, és hogy a keresztyénség üzenetét a modern ismeretek és a tapasztalat szempontjából kell értelmezni.” Más szóval, ha van olyan egyházi hagyomány, amelynek relevánsnak kellene lennie a mai ember számára, akkor jogosan gondolnánk azt, hogy a fővonalbeli egyházaké ilyen. Itt vannak például azok a szalagcímek, amelyeket a The Presbyterian Outlook (e sorok írásakor) Aktuális ügyek elnevezésű oldalán a PCUSA statisztikai jelentéséről szóló cikke előtt sorol: A menekültválság legfőbb oka a klímaváltozás, A sokszínűség és a méltányosság szempontjának figyelembevétele befektetéssel kapcsolatos döntéseinkben, illetve A föld napját ki kell terjesztenünk az év mind a 12 hónapjára. Ez az egyik módja a keresztyénség „újraértelmezésének” a modern ember számára. Ez a keresztyénség biztos nem készteti arra az embereket, hogy odaszánják Istennek vasárnap délelőttjüket.
Épp ez a bökkenő! A releváns keresztyénség rövid időn belül irrelevánssá válik. Lehetséges, hogy az újraértelmezett keresztyénség vonzó a dekonstruktivisták számára, de nem ejti foglyul az elveszett emberek szívét és értelmét. Nincs garancia arra, hogy az evangéliumi gyülekezetek mindig gyarapodni fognak, de a fővonalbeli felekezetek közel hatvanéves hanyatlása pontos képet fest az egyházak haldoklásáról.
Forrás: https://wng.org/opinions/lessons-from-mainline-decline-1651490979
A szerzőről
Az Evangelikál Csoport sokféle felekezeti hátterű (református, evangélikus, baptista, pünkösdi stb.) protestáns teológusok közössége, akik az evangelikalizmus és a protestáns ortodoxia közös alapjára építve tanulmányozzák és hirdetik a biblikus keresztyén tanításokat. Felekezettől és tanításbeli különbségektől függetlenül teológiai „identitásunkat” a következő hitvallások és nyilatkozatok elfogadása határozza meg: az első négy egyetemes zsinat hitvallásai (Niceai, Nicea-Konstantinápolyi, Efézusi és Kalcedoni hitvallások), az Amerikai Egyesült Államokbeli Presbiteriánus Egyház (PCUSA) által 1910-ben deklarált öt fundamentum (1. A Szentírás ihletettsége és tévedhetetlensége, 2. Krisztus istensége és szűztől való születése, 3. Krisztus halála által szerzett helyettes engesztelés, 4. Krisztus halálból történő testi feltámadása, 5. Krisztus csodáinak történelmi valósága), a Biblia tévedhetetlenségéről szóló 1979-es Chicagói Nyilatkozat tizenkilenc pontja, és az Egyesületünk által megfogalmazott nyilatkozat a házasság és homoszexualitás kérdésében (lásd: Evangelikál Nyilatkozatok). Minden, e teológiai irányultságot képviselő protestáns testvérünket várjuk 
„… ez a tábor létezik, csak nem teszi magát láthatóvá. Ezért van sok belső viszálykodás az egyházban. Most is vannak hívei a „melegházasságnak”, azonos neműek kapcsolatának, azok megáldásának, csak ezt nem nyílt sisakkal képviselik, hanem belső párbeszéd kezdeményezésével, hittételek finom megkérdőjelezésével, a tisztázás akadályozásával, lebegtetéssel, a hitbizonyosság szűnni nem akaró hámozgatásával. Sokkal tisztább és egyértelműbb lenne a helyzet, ha végre mindenkiről nyíltan lehetne tudni, hogy mit képvisel. Igen, lennének emiatt szakadások. De ez tipikusan az a fajta szakadás, amiről Pál apostol azt mondja, hogy szükségesek. Épp az a baj, hogy régóta nem történnek meg ezek a szakadások. Pedig mindenki tudja, hogy ez lesz a vége. Amíg a felszín alatt, láthatatlanul zajlanak ezek a folyamatok, gúzsba kötik sok helyen az egyház bizonyságtételét és misszióját. Fellélegeznénk, ha végre mindenki ott állna, ahol a szíve van.” (Szabados Ádám)
„…vannak olyan szempontok, amelyek szükségessé teszik újra gondolni az evangelikalizmussal kapcsolatos nézetünket. Sokan azok közül, akik az elmúlt években nagy változáson mentek keresztül, és ezt nyíltan el is ismerik, még mindig azt állítják, hogy valójában evangelikálok. Ezért a probléma a következő: meg kell határoznunk egészen pontosan, hogy mit jelent az, hogy evangelikál, és ki tekinthető evangelikálnak (…) Nos, ha használják az evangelikál megjelölést, akkor nyilvánvalóan van valami jelentése is. Olyan kifejezés, amely leszűkít. Bizonyos szempontból kizárólagos (…). Remélem teljesen világos számunkra: nem azt próbáljuk megfogalmazni általános értelemben, hogy mit jelent keresztyénnek lenni, hanem azt, hogy ki az evangelikál keresztyén, és erre természetesen azért vállalkozunk, mert úgy gondoljuk, hogy végső soron az evangelikál hit magának a keresztyén hitnek az egyetlen valódi kifejtése. (…) Tehát hogyan határozzuk meg, hogy mit jelent evangelikálnak lenni, elkülönítve “a keresztyén” általános definíciójától? Ez ma egy nagy kérdés, és úgy gondolom, hogy ez lesz az a kérdés, amivel egyre inkább szembe kell néznünk az elkövetkezendő években.” (Martyn Lloyd-Jones: What is an Evangelival, 11-13.o.)
„… a teológia magában foglalja a lelkiséget is, abban az értelemben, hogy befolyásolja befogadóinak az Istenhez való jó vagy rossz, pozitív vagy negatív viszonyát, illetve viszonyának hiányát. Ha teológiánk nem ébreszti föl a lelkiismeretet és puhítja meg a szívet, akkor valójában mindkettőt megkeményíti; ha nem bátorítja a hitbeli elkötelezettséget, a hitetlenség távolságtartását erősíti meg; ha nem az alázatot szorgalmazza, elkerülhetetlenül a büszkeséget táplálja. Ha tehát valaki nyilvánosan teologizál, akár formálisan a szószéken, a katedrán vagy nyomtatásban, akár informálisan karszékében ülve, komolyan el kell gondolkodnia azon, hogy eszméi miként hatnak az emberekre – Isten népére vagy más népekre. A teológusok elhívásuk szerint az egyház vízügyi mérnökeinek és csatorna felügyelőinek tisztét töltik be: feladatuk, hogy biztosítsák, Isten tiszta igazsága bőségben eljusson oda, ahol szükség van rá, és hogy kiszűrjenek minden egészségre ártalmas szennyeződést.” (J.I.Packer: A megújulás teológiája)
„Semmiféle problémát nem okoz számomra tévedhetetlenségről beszélni. Viszont ha lelkészként azt mondom akármelyik laikus hívőnek, hogy elfogadom a Szentírás tekintélyét, de nem hiszek a tévedhetetlenségében, egyből megkérdezi majd: »mi a különbség a kettő között?« És ahogy ezt elkezdem magyarázni, egyből forgatni kezdi majd a szemét, és azt gondolja magában, hogy ez a különbségtétel fából vaskarika. Ha azt mondom, hogy csak részben fogadom el a tekintélyét, és nem tévedhetetlen, azt megértik. Ha azt mondom, hogy a tekintélyét minden egyes részére vonatkozóan elfogadom és tévedhetetlen, azt is érteni fogják. De 35 éves pályafutásom során egyetlen olyan emberrel sem találkoztam, aki értené, ha azt mondom, hogy elfogadom ugyan a Szentírás tekintélyét, de nem tartom tévedhetetlennek.” (Tim Keller)
