13
ápr
2022

A POLITIKAMENTES KERESZTYÉNSÉG MÍTOSZA – Reflexiók Gregory Boyd „A keresztény nemzet mítosza” című könyve kapcsán

Bizonyára nem véletlen, hogy épp az országgyűlési választásokat megelőzően jelent meg Gregory Boyd amerikai „evangelikál” teológus A keresztény nemzet mítosza című kötete. A cím beszédes, tulajdonképpen össze is foglalja a keresztyénség és politika közötti viszonyrendszer Boyd által preferált álláspontját.

(Zárójeles megjegyzésként füzöm ide, mert nem tartozik a témához – bár sokatmondó –, hogy Boyd vállaltan és tudatosan a nyílt teizmusnak nevezett teológiai „rendszer” támogatója és nemzetközi hírű zászlóvivője. Mivel a magam, illetve a szűkebb közösségem, az Evangelikál Csoport Egyesület által definiált evangelikalizmus keretrendszerét szétfeszítő teológiai irányzatról van szó a nyílt vagy nyitott teizmus esetében, emiatt személy szerint nem tudok Boydra „evangéliumi teológusként” tekinteni. A nyílt teizmus nemhogy a mainstream evangelikál teológiával, de még a történelmi keresztyénség Istennel és a gondviseléssel kapcsolatos hagyományos nézeteivel sem egyeztethető össze, mivel mellőzi a klasszikus istentant azzal, hogy tagad vagy átértelmez olyan attribútumokat, mint a mindenhatóság és a mindentudás. Épp ezért szerencsésebbnek tartanám egy ilyen kétségtelenül lényeges téma esetében, mint a keresztyénség és a politika – elősegítendő a keresztyén hívők e kérdés kapcsán való eligazodását – egy olyan szerző művét átültetni magyar nyelvre, amely nem terhelt ilyen ellentmondásos teológiai háttérrel, hiszen ez sajnálatos módon előre „beárazza” a közölt tartalmat.)

Mielőtt részletesebben kitérnék Boyd alaptézisének gyenge pontjaira, muszáj általánosságban rögzítenem pár dolgot a most, 2022-ben megjelent kötetével kapcsolatban.

Először is azt, hogy a mai viszonyokra nehezebben alkalmazható mindaz, amit Boyd képvisel, ugyanis a könyv még 2004-ben íródott, amikor kevésbé lehetett elkülöníteni a republikánus és a demokrata politikai oldal programját aszerint, hogy melyik vállalja fel nyíltan vagy utasítja el radikálisan a konzervatív, evangéliumi keresztyének számára fontos ügyeket. Ugyan 2004-ben is jelen volt már a „melegházasság intézménye”, de csak az USA egyik tagállamában (Barack Obama kormányzása alatt, 2015-re az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága minden államra kiterjedően ratifikálta, bár azelőtt nem sokkal még maga Obama is hevesen ellenezte azt). Az agresszív woke- és genderideológia még közel sem jelent meg a maihoz hasonló intenzitással, és az egyes politikai oldalak sem tették le voksukat ennyire egyértelműen aktuális erkölcsi-etikai kérdésekben sem pró, sem kontra (jóllehet bizonyos tendenciák világosan kirajzolódtak már akkor is). Sehol sem volt még a Trump-éra (Trump 2017 és 2021 között volt az Egyesület Államok elnöke)! Távolról sem lehetett látni, hogy előfordulhat olyan eset, hogy egy amerikai cukrász-péket bíróság elé citálnak azért, mert vallási meggyőződése szerint cselekszik. Röviden idézzük fel a konkrét ügyet, bár azóta megszaporodtak az ilyen jellegű esetek: Jack Phillips még 2012-ben került először bíróság elé, mert vallási meggyőződésére hivatkozva visszautasította a felkérést, hogy esküvői tortát készítsen egy homoszexuális párnak. Akkor a coloradói polgári jogi bizottság eltiltotta őt esküvői torták készítésétől. Emiatt a cukrászművész bevételének negyven százalékától esett el. Később az amerikai legfelsőbb bíróság elítélte a bizottsági tagokat, amiért azt állították, hogy bármilyen vallást vallhat magában Phillips, de nem cselekedhet aszerint, amint vállalkozást indít az Egyesült Államokban.

De folytatva a sort: 2004-ben még szinte elképzelhetetlennek tűnt az a fajta súlyos ideológiai átformálódás, amely lehetővé tette, hogy egy (demokrata) amerikai elnök egy közismert transzvesztitát, a bizarr és deviáns viselkedéséről is ismert drag queent nevezi majd ki az amerikai energiaügyi minisztérium nukleáris energiával foglalkozó osztályának élére. Vagy hogy a világ egyik legnagyobb példányszámú amerikai napilapja, a USA Today egy transznemű személyt fog jelölni az Év Nője címre (aki nem mellesleg az egészségügyi és humán szolgáltatások helyettes államtitkári posztját tölti be). Arról nem beszélve, hogy egy férfinak született, de saját magát transzgender nőként definiáló amerikai úszó sorra megdönti majd a rekordokat a nők mezőnyében.

Tehát megint jó nagy késéssel jelent meg a hazai keresztyén könyvpiacon egy olyan mű, amelyet egyértelmű politikai célzattal (is) jelentettek meg, de a maitól némileg eltérő kontextusban íródott – így kevésbé releváns.

Másodszor, a könyv tartalmát érintően muszáj megjegyeznem, hogy vállalt célja azért siklik ki, mert homályban marad a címben szereplő szókapcsolat valódi tartalma, éspedig mindvégig.

Mit jelent a „keresztyén nemzet”? Mit ért alatta Boyd? És mit értenek alatta azok a jobbra húzó evangelikálok, akik szerint létezik „keresztyén Amerika?” Ezt Boyd nem tisztázza!

Nem derül ki, hogy

  • „keresztyén nemzet” alatt valamiféle teokratikus berendezkedésű keresztyén államformát kell-e érteni, ahol – ahogy azt egyes teonomisták elképzelik – a jogrend a Tórára épül, legalábbis az abban található parancsolatok és rendelkezések mai korra optimalizált rendszerére;
  • a „keresztyén nemzet” azt jelenti-e, hogy állampolgárai mind, de legalábbis a többségük újjászületett hívő;
  • „keresztyén nemzet” az-e, amelynek állampolgárai részben vagy többségükben keresztyénnek vallják magukat, és fontos számukra a keresztyén értékek közéletben, politikában való érvényesítése;
  • a „keresztyén nemzet” esetleg egy olyan államot jelöl-e, amelynek állampolgárai többsége nem gyakorló hívő ugyan, de történelmileg és kulturálisan keresztyénként azonosítja magát és országát, és személyes hitétől (vagy annak hiányától) függetlenül lényeges számára ez a történelmi örökség.

Boyd nem szálazza szét ezeket az eltérő értelmezési lehetőségeket, nem differenciál, egyszerűen csak axiómaként megállapítja, hogy káros, ha a keresztyének (elsősorban a konzervatív, evangéliumi keresztyének) politikai szinten is érvényesíteni szeretnék értékrendjüket.

Egyszerűen evidenciaként kezeli, hogy az olvasó tudja, mit jelöl ez a szókapcsolat, így aztán, amikor annak „mítoszáról” kezd el értekezni, csak fokozódik a homály. Persze Boyd felsorol néhányat a konzervatív, republikánus párttal szimpatizáló evangelikálok megfontolásai közül (politikailag aktívak; harcolnak azért, hogy kötelező legyen a nyilvános rendezvényeken és az állami iskolákban az órák előtti imádság; szeretnék, ha megmaradna Isten neve a hűségeskü szövegében; ellenzik az abortuszt és a melegházasságot; a szószékről is támogatásukról biztosítanak bizonyos, az élet értéke, a családok, illetve a keresztyének mellett kiálló politikusokat, stb.), de hogy ebből miért következik egyszersmind az, hogy ezek az emberek egy hamis mítosz foglyai, az nem derül ki. Ahogy az sem, hogy miért probléma a képviseleti demokráciában szavazati joggal rendelkező keresztyének esetében, ha alapvető keresztyén értékek mellett elkötelezett vezetőket és hivatalviselőket támogatnak. Az sem derül ki, miért volna ez a politika és a keresztyénség „bűnös frigye”. Az meg főleg nem, hogy miért volna ez önmagában „bálványimádás”. Természetesen értem, hogy az evangelikál keresztyének nagy része a republikánus párttal szimpatizál, és hogy ez nem tetszik Boydnak, de hogy ők miért merültek el jobban a bálványimádás bűnében, és velük szemben Boyd (és azok, akik fújnak a republikánusokra, és a demokratákkal szimpatizálnak) miért nem, ugyancsak tisztázatlan marad. Mindezek tükrében megdöbbentő, hogy Boyd meg sem próbál adekvát magyarázatot adni arra, hogy a konzervatív evangelikálok miért húznak inkább jobbra – ezt a kérdést egyszerűen lezárja azzal, hogy mindig is hajlamosak voltak az amerikai keresztyének országukra keresztyén nemzetként tekinteni. Egyszerűen csak sajnálkozik e tény felett, holott közhely, hogy a sok esetben a normalitásra és a józan észre rácáfoló progresszív ideológia által leuralt demokra értelmiség és politikai elit miként űzte, kergette az utóbbi években a konzervatív keresztyének népes táborát a republikánus párt érdekszférájába.

Talán, ha könyve kezdőfejezeteiben Boyd határozottan állást foglalna valamiféle tudatos apolitikusi mentalitás mellett, még érteném is álláspontját. Csakhogy nem ezt látjuk, hanem azt, hogy kizárólag a jobboldali érzelmű evangéliumi testvéreit veszi górcső alá, és egyedül velük szemben hiperkritikus, sőt éppen tőlük várja el – és csak tőlük –, hogy közömbösek legyenek a politikai kérdésekkel szemben, mert ha nem azok, akkor rögvest „rá akarják erőltetni saját nézeteiket a többségi társadalomra, önmagáért való kultúrharcot vívnak, és Isten országát összekeverik a földi királysággal”. A legnagyobb probléma, hogy Boyd el sem tudja képzelni, hogy esetleg a konzervatív evangelikál hívő, aki politikailag involvált, és szigorúan demokratikus keretek között „küzd” a maga eszközeivel az evangéliumi értékek közéletben való érvényesítéséért, tisztában van azzal, hogy nem a tevékenysége folytán jön el Isten országa, illetve, hogy azt nem lehet földi eszközökkel kiharcolni. Boyd képtelen egymás mellett tartani ezt a két szegmenst, sőt inkább szándékosan szembeállítja a kettőt, mintha az egyik célkitűzés automatikusan kioltaná a másikat.

Szorosan ehhez kapcsolódik a harmadik pont is, nevezetesen, hogy Boyd nem tud „keresztyén állampolgárról”, akinek vannak jogai és állampolgári kötelességei, csak „keresztyénről” – így általánosan. Elolvasva Boyd művét, az a benyomásunk támadhat, hogy a szerző nemhogy nem számol ezekkel a jogokkal, hanem egyenesen arra buzdít, hogy keresztyénként szándékosan egy olyan környezet kialakításán dolgozzunk, amely joghátrányt idéz elő a keresztyének számára, amelyben sérülni fog lelkiismereti és vallásszabadságuk. Ehhez még ideológiai alapot is nyújt azzal, hogy hetykén kijelenti: „…az üldöztetések borzalmasak tudnak lenni, de általában pozitív hatásuk van Isten országára nézve.” Az efeletti aggodalom Boyd szerint „félelem”, a félelem viszont lényegét tekintve „démoni erő”, amely „rabságban tart”, és azt jelzi, hogy „bálványimádásban élünk” (224. o.). A kör bezárult. Ennek fényében teljesen adekvát a lutheránus Fabiny Tibor megállapítása a magyar kiadás előszavában: Boyd „következtetéseivel a pacifista mennoniták és az anabaptisták tanításaihoz jut el.” (13. o.) Csakhogy Boyd nem konzekvens, mert ezt a szélsőséges és a reformátori teológiával homlokegyenest ellenkező álláspontot akkor lehet hitelesen képviselni, ha valaki – ahogy mondtam – teljességgel apolitikus, magyarul kivonul a közéleti diskurzus minden terepéről, és lemond választói jogáról is! Végső soron Boyd nézete szerint mindenki képviselje a politika színterén azt, amiben hisz, és küzdjön azon értékek társadalmi érvényesítéséért, amelyeket fontosnak tart – egy tábort kivéve, és ezek a konzervatív evangelikál keresztyének.

Jó példa erre Boydnak a könyv végén felvonultatott konkrét kérdésekre adott egyik válasza. Idézi a konzervatív keresztyének egyik jól ismert aggodalmát azzal kapcsolatban, hogy milyen veszélyekkel járhat a szólásszabadságra, illetve a lelkiismereti és vallásszabadságra nézve, ha a keresztyének kivonulnak a közéletből: „A melegházasság például egy lépés afelé, hogy törvényen kívül helyezzük az ahhoz való vallási jogunkat, hogy azt prédikálhassuk: a homoszexualitás bűn. A keresztyéneknek felelősségük, hogy kiálljanak a nyilvánosság elé, és megállítsák azt a kulturális lejtmenetet, amely végül illegálissá teszi a keresztyénséget. Ön feltétlenül arra bátorítja a keresztyéneket, hogy ölbe tett kézzel üljenek, miközben lassan semmivé válnak jogaik?” Boyd válasza – amely az utóbbi évek fejleményeinek tükrében meghökkentően könnyelműnek és slendriánnak tűnik – a következő: „Ez a »ránk szakad az ég« hangnemű retorika igencsak divatba jött manapság. […] Nincs semmiféle logikai kapcsolat aközött, hogy házasságnak nevezzük a melegek együttélését, és aközött, hogy betiltják azt a nézetet, amely szerint bűn a homoszexualitás (magát a keresztyénséget pedig még kevésbé fenyegeti a betiltás veszélye).” Persze Boyd hozzáteszi – köszönjük meg neki! –, hogy „arra ugyan van példa, hogy bizonyos országok, ahol engedélyezték a melegek házasságát, hamarosan törvényellenesnek nyilvánítják a melegek elleni gyűlöletbeszédet. De mi bajuk lehet ezzel a keresztyéneknek?”

Nem tudom eldönteni, hogy Boyd álnaiv, s kérdése csak ironikus, vagy egyszerűen hülyének nézi az olvasót, tekintve, hogy az utóbbi évek fényében éppen azt látjuk, hogy úgy próbálják meg „betiltatni azt a nézetet, hogy a homoszexualitás bűn”, hogy gyűlöletbeszédnek bélyegzik az ezzel kapcsolatos véleménynyilvánítást, tehát azt, ha valaki bűnnek bélyegzi a homoszexuális életformát. Hazai részről dr. Hack Péter jogászprofesszor többször is kifejtette, hogy az USA-ban és Kanadában egyesek bírósági perekkel akarják a szexuális kisebbségek jogaira hivatkozva kétségbe vonni vagy háttérbe szorítani a lelkiismereti szabadság, a vallásszabadság és a szólásszabadság klasszikus alapjogait s ezzel a szabadságra hivatkozva korlátozni az emberi jogokat és a szabadságot. Ahogy arról is többször beszélt, hogy vannak olyan országok, ahol már az alapot ad a „gyűlöletbeszéd” megállapítására, ha például egy utcai prédikátor beszéde a közelében tartózkodó személyek számára érzelmi traumát okoz, vagy annak egyes szavai identitásukban sértik őket.

Mindegy, ne legyünk igazságtalanok Boyddal szemben, tételezzük fel jóhiszeműen, hogy 2004-ben még nem láthatta előre, milyen destruktív folyamatokat indít el a törvényi háttér radikális megváltozása.

E kicsit hosszabbra nyúlt bevezető után hadd ragadjam meg az alkalmat, hogy felhívjam a hazai keresztyén könyvkiadók és a magyar olvasóközönség figyelmét egy másik, ugyancsak e témát boncolgató műre, amelyre egyébként a Boyd kötetét népszerűsítő könyvbemutató beszélgetésen is történt utalás Nagy Gergely református teológus részéről: Wayne Grudem Politics – According to the Bible (Zondervan Academics, Grand Rapids, 2010) című könyvére gondolok. Grudem (aki nem mellesleges a Phoenix Seminary rendszeresteológia-professzora) e művében széles körű áttekintést nyújt a keresztyének, illetve az egyház és az állam kapcsolatát leíró különböző modellekről. Érdemes említés szintjén felsorolni a Grudem által nevesített és tévesnek (értsd: nem biblikusnak) ítélt modelleket: A) A kormányzati hatalomnak kötelezővé kell tennie a vallást (egy konkrét vallási gyakorlatot). B) A kormánynak kategorikusan ki kell zárnia a vallást a kormányzat és a politika területéről. C) Minden kormányzat lényegénél fogva démonikus és gonosz. D) Evangelizálj, ne politizálj! E) Politizálj, ne evangelizálj!

Grudem természetesen felvázolja az általa (és általam is) helyesnek, biblikusnak vélt modellt, amely szerint a keresztyének jelentős mértékben gyakorolhatnak befolyást a politikára. Figyelem: Grudem ezt a modellt felekezeti hovatartozását tekintve olyan baptistaként fogalmazza meg, aki teljes mértékben egyetért az egyház és az állam szétválasztásának elvével! Továbbá hangsúlyozza: „…miközben a keresztyének élnek e befolyással, egyúttal ragaszkodniuk kell a vallásszabadság védelméhez is, legyen szó minden egyes polgárról. Ezenkívül a »jelentős befolyásolás« nem dühös, harcias, intoleráns, ítélkező, elborult és gyűlölettel teli befolyást jelent, hanem megnyerő, kedves, megfontolt, szeretetteljes, meggyőző ráhatást, amely mindig tekintettel van az adott körülményekre, és mindig védelmezi a másik ember véleménykülönbségre vonatkozó jogát, ugyanakkor megalkuvást nem tűrő Isten igéjének megbízhatóságát és tanításának erkölcsösségét illetően.” (23–55. o.)

A Gregory Boyd által pártfogolt nézet a keresztyénség és politika viszonyát érintően az előbbi felsorolásban szereplő, Grudem által tévesnek ítélt egyik álláspont, miszerint minden kormányzat lényegnél vagy természeténél fogva démonikus és gonosz.

Könyvében Boyd a Lk 4,6-ra hivatkozik álláspontja alátámasztására. Ebben a versben a Sátán Jézust kísértve a polgári kormányzatok, államhatalmak feletti uralmat követeli magának – azt állítja, hogy a „földkerekség minden országának hatalma” az övé, amelyet „annak ad, akinek akarja”. Mivel a Sátán azt állítja, hogy a világ országainak hatalmát „átadták” neki, és Jézus nem vitatja a Sátán állításait, Boyd arra következtet, hogy „e földi királyságok hatalma nyilvánvalóan a sátánnak adatott át”. Boyd ezután azt mondja: „…gyakorlati értelemben a sátán minden földi kormányzat vezérigazgatója.”

Grudem szerint a Lk 4,6-ra való hivatkozással azonban az a probléma, hogy a Sátán személyének semmi köze az igazsághoz – a Sátán nem az igazságot nyilatkoztatja ki, hanem féligazságokat pufogtat, helytelen kontextusba helyezi az igét, vagy szimplán csak hazudik. Grudem ezen a ponton jogosan hívja fel a figyelmet a Jn 8,44-re, amely így szól: „Embergyilkos volt kezdettől fogva, és nem állt meg az igazságban, mert nincs benne igazság. Amikor a hazugságot szólja, a magáéból szól, mert hazug, és a hazugság atyja.”

Grudem a következő kérdést teszi fel: „A Sátánnak hiszünk, miszerint hatalma van minden földi királyság felett, vagy Jézus szavainak, miszerint a Sátán hazug és a hazugság atyja?” (37. o.) Grudem azt is megjegyzi, hogy „Jézusnak nem kellett válaszolnia a Sátán minden hamis kijelentésére, mivel az ő célja az volt, hogy magának a kísértésnek álljon ellen”. Grudem szerint Boyd figyelmen kívül hagyja azokat a bibliai passzusokat, amelyek azt közlik, miként kell tekintenünk a polgári kormányzatokra, lásd például:

„Hadd tudják meg az élők, hogy az emberek királyságán a Felséges uralkodik: annak adja, akinek akarja, és a legalacsonyabb sorból is trónra emelhet valakit.” (Dán 4,14)

„Minden lélek engedelmeskedjék a felettes hatalmaknak, mert nincs hatalom mástól, mint Istentől, ami hatalom pedig van, Istentől rendeltetett. Aki tehát nem engedelmeskedik a hatalomnak, az Isten rendelkezésével fordul szembe; akik pedig szembefordulnak vele, azok maguknak köszönhetik ítéletüket. Mert nem a jó cselekedet miatt kell félni az elöljáróktól, hanem a rossz miatt. Azt akarod, hogy ne kelljen félned a hatalomtól? Tedd a jót, és dicséretet kapsz tőle, mert Isten szolgája ő neked a jó elősegítésére. Ha azonban a rosszat teszed, akkor félj, mert nem ok nélkül viseli a kardot, hiszen ő Isten szolgája, aki az ő haragját hajtja végre azon, aki a rosszat teszi. Ezért tehát engedelmeskedni kell nemcsak a harag miatt, hanem a lelkiismeret miatt is. Hiszen adót is azért fizettek, mert ők Isten szolgái, akik éppen ebben a szolgálatban fáradoznak.” (Róm 13,1–6)

„Engedelmeskedjetek minden emberi rendnek az Úrért, akár a királynak mint a legfőbb hatalomnak, akár a helytartóknak mint akiket ő küld a gonosztevők megbüntetésére és a jót cselekvők megdicsérésére. (1Pt 2,13–14)

E szakaszok üzenete magától értetődő, de Boyd hermeneutikája túl szűk ahhoz, hogy rájuk hagyatkozzon, mivel ő csak „Jézus tanítására” hivatkozik. Gyakran él azzal a szófordulattal, hogy „ilyet Jézus sosem gondolt vagy tett volna”. De ez az érvelés alapjaiban téves, hiszen számunkra egy adott téma kapcsán az egész Szentírás iránymutató, hiszen a teljes Biblia Isten igéje (ha úgy tetszik, Jézus szava). Nyilvánvaló, hogy kiegyensúlyozott hermeneutikára van szükség, de minimum megkérdőjelezhető a Boyd-féle belső kánon fabrikálása. Hogyan is lehetne a civil kormányzattal kapcsolatos bibliai tanítást vizsgálva megfeledkezni olyan alapvető passzusokról, mint az 1Móz 9,5–6, vagy az előbb felsorolt újszövetségi igehelyek? Komolyan gondolja Boyd, hogy Jézus soha nem mondott volna olyat, amit apostolai, Pál vagy Péter egyértelműen tanítottak (Grudem, 38. o.)?

Grudem a továbbiakban egyértelműen megkérdőjelezi Boyd állítását:

„A lényeg az, hogy a Sátán azt akarja elhitetni velünk, hogy minden polgári kormányzat az ő irányítása alatt áll, de ezt sehol sem tanítja a Biblia. (Természetesen befolyásolhatja a kormányzatba kerülő egyéneket, de nem ő irányít.) Az egyetlen vers az egész Bibliában, amely azt mondja, hogy a Sátánnak hatalma van minden kormányzat felett, a hazugság atyjának szájából hangzik el, ezért nem szabad elhinnünk. Greg Boyd egyszerűen téved, amikor azt a nézetet védi, hogy »minden kormányzat démonikus«.” (38. o.)

Az igazán nagy probléma Boyd álláspontjával – és ennek az álláspontnak a propagálásával – az, hogy van néhány közvetlen negatív és egyéb nem túl pozitív lehetséges konzekvenciája is.

Az egyik közülük az abszolút és teljes pacifizmus. Eszerint a keresztyéneknek egyáltalán nem szabadna katonai szolgálatot vállalniuk, azaz tilos a hadsereg kötelékében harci helyzetekbe bocsátkozniuk, sőt még a feleségük és gyermekeik védelmében sem vállalhatnak fegyveres konfliktust! Grudem ezzel kapcsolatos reakciója: „Ha azt látnám, hogy egy bűnöző a feleségemre vagy a gyermekeimre támad, minden fizikai erőmet és minden rendelkezésemre álló fizikai eszközt bevetnék ellene, de nem azért, hogy meggyőzzem, hogy bízzon Krisztusban mint Megváltójában, hanem hogy azonnal megakadályozzam, hogy kárt tegyen a feleségemben és a gyermekeimben!” (42. o.) Egyébként Luther – arra a kérdésre, vajon helyes-e a megölni a jogot és méltánytalanságot sértő, kénye-kedve szerint cselekvő zsarnokot – még Grudemnél is radikálisabban fogalmazott asztali beszélgetései során: „De ha valakit, még ha nem zsarnok is, rajtakapnék a feleségemmel vagy a lányommal, bizony megölném.” (LVM 8, 187. o.)

Grudem megjegyzi: „Boyd tanításának középpontjában a felettes hatalomnak a gonosz megfékezésére irányuló szerepével kapcsolatos alapvető ellenállás áll.” (41. o.)

Továbbá Boyd álláspontja a jó és a gonosz kormányzatok erkölcsi relativizálásához vezethez – például (és ez különösen aktuális most, az orosz–ukrán háború kapcsán) Boyd szerint „egy háborúban a szembenálló hatalmak motivációi mind démonikusnak tekinthetők” (39. o.). Ugyanezt alkalmazza az amerikai erők és az iraki terroristák között zajló, a terrorizmus ellen folytatott háborúra is. Külön kiemeli Nicholas Berg esetét: Berg egy amerikai szabadúszó vállalkozó volt, aki Irakba ment az Egyesült Államok iraki inváziója után. Őt később elrabolták és lefejezték egy videó szerint, amelyet 2004 májusában tettek közzé iszlamista fegyveresek, válaszul az Abu Ghraib-i kínzásra és fogolybántalmazásra, amelyet az Egyesült Államok hadseregének egyes tagjai követtek el iraki foglyok ellen. Grudem ezzel kapcsolatos reakciója a következő: Hogyan juthatott el Boyd arra a pontra, hogy ártatlan civilek iszlamista szélsőségesek általi lefejezését erkölcsileg egyenértékűnek tekinti azzal, hogy Amerika megvédi magát a terrortámadásokkal szemben? Hogyan hiheti, hogy egy olyan nemzet, amely soha nem vesz célba szándékosan ártatlan civileket, erkölcsileg azonos szinten lenne azzal a terrorista mozgalommal, amelynek tudatos politikai céljai között szerepel ártatlan civilek célbavétele, megkínzása és lemészárlása?

Boyd egyszerűen azért jut erre a következtetésre, mert ezt a helytelen nézetet követi, mutat rá Grudem (39. o.), mégpedig azt, hogy minden egyes kormányzat eleve démonikus. Elutasít minden kormányzati típusú „felettes hatalmat” mint bűnös, „világi” rendszert, szemben az Isten országának „alárendelődő” valóságával. Ez utóbbi Boyd értelmezésében „olyan birodalom, ahol a nagyságot a másik szolgálata és a másokért végzett áldozatvállalás adja” (Boyd, 38. o.).

Az igazán nagy probléma Boyd nézetével, hogy képes a keresztyéneket rábeszélni arra, hogy eleve ellenezzenek mindenféle, a gonoszt kordában tartó kormányzati vagy állami hatalmat. Ez pedig akár „azt is jelentheti, hogy egyre kevésbé támogatjuk majd egy erős hadsereg felállítását, és egyre inkább ragaszkodunk az olyan agresszív nemzetekkel folytatott végtelennek tűnő és sehova nem vezető »tárgyalásokhoz«, amelyek támadólag lépnek fel velünk és szövetségeseinkkel szemben”. (Grudem, 43. o.) De hát látjuk, hova vezet ez… Sehova! Neville Chamberlain, Anglia miniszterelnöke ott hibázott, amikor elhitte, hogy Hitlerrel „tárgyalás” útján zöld ágra lehet vergődni. (Lásd az 1938. szeptember 29-én Münchenben aláírt egyezményt, amely Csehszlovákia felosztásáról intézkedett. Csehszlovákiának a nyugati hatalmak részéről történt feláldozása nem megakadályozta, hanem éppen hogy elősegítette a második világháború kitörését.)

„Lokális szinten minden, a gonosz megfékezését célul kitűző kormányzati »alárendelő hatalom« elutasítása azt jelentené, hogy a helyi rendőrség növekvő ellenállást tanúsít az erő alkalmazásával szemben” – mondja Grudem (43. o.).

Egy másik probléma, amely szerinte Boyd nézetéből fakad, hogy „nem különbözteti meg az evangelizáció feladatkörét a polgári kormányzás hatáskörétől”, pedig két különböző dologról van szó. Természetesen Isten nem azt hagyta ránk, hogy Krisztus evangéliumát a „kard erejének” vagy a kormányzat erejének felhasználásával terjesszük. Az evangéliumot Isten igéjének hirdetése által terjesztjük (lásd Róm 10,17). Viszont Isten azt is mondta – erről Boyd rendre megfeledkezik –, hogy a kard erejével és a polgári kormányzat erejével fékezzük meg a gonoszt (Grudem, 43. o.).

Könyve végén Boyd válaszol azokra az ellenvetésekre, hogy azért mégiscsak háborúra, tehát erőszak alkalmazására volt szükség ahhoz, hogy véget vessenek a rabszolgaságnak az Egyesült Államokban, és hogy megakadályozzák Hitlert Európa leigázásában és még több ártatlan ember meggyilkolásában. Úgy tűnik, hogy a katonai erő alkalmazása ezekben az esetekben „pozitív kimenetellel járt” – ezt kelletlenül Boyd is elismeri, de válasza az rá (idézi Grudem), hogy ha a keresztyének jobb pacifisták lettek volna – Boyd megfogalmazása szerint: ha „alárendelődő” mentalitást képviselnek ­–, másképp alakult volna a történelem: „…ha a gyakorló keresztyének eleve olyanok lettek volna, mint Jézus, akkor nem lett volna rabszolgaság, és nem lettek volna olyan háborúk, amelyekkel kapcsolatban azon morfondírozhatnánk, vajon mi lett volna, ha a keresztyének odafordítják a másik orcájukat is.” (Boyd, 217. o.) Az amerikai polgárháborúval kapcsolatban Boyd a következőket mondja: „A mennyek országának lakója ilyenkor inkább elgondolkodik azon, vajon mi lett volna, ha az emberek valóra váltották volna, amit Isten országa megkövetel tőlük. […] Mekkora része lett volna elkerülhető a polgárháború által kiváltott erőszaknak, ha például sok hívő keresztyén kitartóan és buzgón imádkozott volna azért, hogy véget érjen a rabszolgatartás, és ne törjön ki a háború?” (221. o.) Hogy miért nem érvényesülhet egyszerre e két sík – a hívő keresztyének imádkoznak azért, hogy véget érjen a rabszolgatartás, és ne törjön ki a háború, a polgári kormányzat pedig egy ponton túl fegyveres konfliktusba bocsátkozik, ha úgy ítéli meg, hogy szükség van rá –, arra Boyd sajnos nem ad magyarázatot.

A probléma ezzel a megközelítéssel az, hogy nem több azon tétel szofisztikált megfogalmazásánál, mint hogy „ha a történelem másképp alakult volna, az bizonyítaná az érveimet”. Ennyi erővel mondhatná Boyd azt is, hogy ha a tények mások lennének, akkor bizonyítanák, hogy igaza van. Ez azonban illegitim érv. Vágyálmokra apellál tények, faktumok helyett. Végső soron az egész nem több puszta tautológiánál: ha a világ másmilyen lenne, akkor másmilyen lenne. Ez az égvilágon semmit sem bizonyít. A történelem az, ami, és a történelem azt mutatja, hogy kizárólag a katonai túlerő volt képes megszüntetni mind az amerikai rabszolgatartás gonosz rendszerét, mind Adolf Hitler rémuralmát. Éppen ez az a feladat, amelyet Isten a földi kormányzatok hatáskörébe helyezett, amikor rájuk bízta a „kardot”.

Nos, lehetne még tovább részletezni, de nem érdemes, mert az eredmény így is, úgy is ugyanaz marad. Grudem a következő tömör összegzést nyújtja számunkra Boyd nézetéről, egyértelműen bizonyítva, hogy téves és bibliátlan: „Gregory Boyd álláspontjának középpontjában Isten és a Sátán szerepének konkrét felcserélése áll a polgári kormányzat tekintetében. Boyd azt állítja, hogy a kormányzat – a gonosz felett hatalmat gyakorolva – természetét tekintve maga is démonikus és gonosz. A Biblia szerint azonban az »elöljáró« vagy a »fejedelem«, aki a gonosz megfékezése és megbüntetése céljából gyakorolja a hatalmat, »jót« tesz, és »Isten szolgája«.” (44. o.)

 

***

Egy, az oldalunkon korábban megjelent recenzió Boyd műve kapcsán

1 válasz

  1. Szilágyi József

    Szkülla kontra Kharübdisz?
    *
    „A hatalom nem változtatja meg az embert, hanem felszínre hozza a valódi énjét.” (José Mujica)
    *
    Nem értek egyet azzal, hogy a politika, a politikus csak rossz lehet.
    Mi, emberek, MINDENT el tudunk rontani. (Ez az ember tragédiája.)
    De Isten csodákra képes,” a kövekből is támaszthat fiakat” magának. (!)

Hozzászólás írása neki: Szilágyi József Hozzászólás visszavonása