Wolfahrt Pannenberg: A homoszexualitás egyházi megítélésével kapcsolatos normák

Az egész keresztyén tanhagyomány kimondja, hogy létezik eltévelyedett, perverz szeretet. Az emberi lény szeretetre lett teremtve, annak az Istennek a teremtményeként, aki maga a szeretet, de az emberi lényeknek ez a rendeltetése elferdült, amikor elfordultak Istentől. Ez minden téren tetten érhető, ha az ember jobban szeret valamit, mint Istent. Jézus ezt a következőképpen fejezi ki: „Aki jobban szereti apját vagy anyját, mint engem, az nem méltó hozzám…” (Mt 10,37) Tehát még a szülők iránti szeretet esetében is az Isten iránti szeretetnek kell elsőbbséget élveznie, még ha a negyedik parancsolat a szülők iránti szeretetre szólít. Muszáj, hogy Isten akarata – vagy a Jézus által hirdetett üzenet szerint: Isten életünk feletti uralma – legyen önrendelkezésünk vezérlő csillaga életünk irányításában.

Hogy ez mit jelent a szexualitásra nézve, azt Jézus válással kapcsolatos szavaiból láthatjuk. Jézus visszautal az ember teremtésére a farizeusoknak adott válaszában, amikor azok arról kérdezik őt, hogy engedélyezett-e a válás. Jézus a teremtésben Istennek a teremtményére irányuló szándékának kifejeződését látja: a teremtés kezdete óta áll, hogy Isten férfivá és nővé teremtette az embert. Ezért a férfi elhagyja apját és anyját, ragaszkodik feleségéhez, és lesznek ketten egy testté. Ebből a jézusi ige arra következtet, hogy a férfi és a nő felbonthatatlan szövetsége Isten teremtői akaratának a célja az emberrel kapcsolatban. A felbonthatatlan házastársi szövetség tehát az ember nemileg meghatározott lényként való megteremtésének célja (Mk 10,2–9).

Jézus e szavai képezik az alapját és kritériumát minden, szexualitással kapcsolatos keresztyén kijelentésnek. Nemcsak a házasság speciális témájáról van itt szó, hanem átfogó módon az ember mint nemileg meghatározott lény létének a meghatározásáról is, amely a teremtésén alapul. Jézus szavai szerint a férfiként és nőként létező ember szexualitása a házasság felbonthatatlan közösségén alapul. Ez a keresztyén tanítás mércéje a szexuális viselkedés egészét illetően.

Jézus szemlélete nagyjából megfelel a zsidó hagyománynak, bár a házasság felbonthatatlanságának hangsúlyozásával túllépett a zsidó törvény rendelkezésén, amely a válás lehetőségét is deklarálta (5Móz 24,1). Az, hogy az ember a maga nemiségében házastársi kapcsolatra rendeltetett, általános zsidó meggyőződésnek számított. Ez volt az alapja az Ószövetségben a normától eltérő szexuális magatartásformák – nemcsak a paráznaság és a házasságtörés, hanem a homoszexualitás – megítélésének is.

A homoszexuális viselkedést elítélő bibliai passzusok egységesek a tekintetben, hogy hangvételük – markánsabban vagy kevésbé markánsan – élesen elutasító. A témával kapcsolatos összes bibliai kijelentés kivétel nélkül megegyezik ebből a szempontból. A Mózes harmadik könyvében található szentségi törvény apodiktikus formában kijelenti: „Férfival ne hálj úgy, ahogyan asszonnyal hálnak. Utálatosság az.” (3Móz 18,22) A könyv 20. fejezete az ilyen magatartást is a halálra méltó bűnök közé sorolja (3Móz 20,13), éppúgy, mint néhány verssel korábban a házasságtörést (3Móz 20,10). A zsidók tisztában voltak vele, hogy e tekintetben el kell különülniük a környező népektől, és ez határozta meg az Újszövetség homoszexualitással kapcsolatos kijelentéseit is, ellentétben a hellenista kultúrával, amely nem helytelenítette a homoszexuális kapcsolatokat. A Rómabeliekhez írt levelében Pál a homoszexuális magatartást az embernek az Istentől való elfordulása következményeihez sorolja (Róm 1, 27), a Korinthusiakhoz írt első levelében pedig a homoszexuális gyakorlat a paráznaság, a házasságtörés, a bálványimádás, a nyerészkedés és a részegeskedés mellett szerepel (1Kor 6,9k), és Pál úgy véli, hogy a keresztyének megszabadultak minden ilyen viselkedésformától a keresztség által (1Kor 6,11).

Ezekkel a páli kijelentésekkel szemben az Újszövetségben egyetlen olyan szövegrészlet sem található, amely kedvezőbb megítélést tanúsítana a homoszexuális viselkedés irányában. Tehát összességében a bibliai tanúságtétel szerint a megélt homoszexualitás kivétel nélkül azon magatartásformák közé tartozik, amelyekben igazán feltűnően nyilvánul meg az ember Istentől való elfordulása. Ez a megállapítás nagyon szűk határokat szab egy, a Szentírás tekintélyéhez ragaszkodó egyházi közösség számára a homoszexualitás kérdésének megítélésében. Annál is inkább így van ez, mivel az arra vonatkozó bibliai kijelentések az embernek a szexualitásában is kifejeződő, a teremtettségi meghatározottságával kapcsolatos pozitív nézetek negatív ellenpólusát képezik, így semmiképpen sem tekinthetők marginális ítéleteknek, amelyeket figyelmen kívül lehetne hagyni anélkül, hogy ne sérülne a keresztyén üzenet egésze. A homoszexualitásról szóló bibliai kijelentéseket nem lehet relativizálni azzal sem, hogy egy, a modern ember számára idejétmúlt kultúrtörténeti helyzet kifejeződéseinek tekintjük őket. Végül is éppen ez az a téma, amelynek esetében a bibliai tanúságtételek eredetileg tudatosan szembehelyezkedtek a kulturális környezetükben uralkodó nézetekkel, mégpedig az Izrael Istenébe vetett hitükből fakadóan, tekintettel az ember teremtésben kapott rendeltetésére.

Akik manapság az egyház homoszexualitással kapcsolatos álláspontjának megváltoztatását szorgalmazzák, azt állítják, hogy a témával kapcsolatos bibliai kijelentések megfogalmazásakor nem voltak még birtokában azoknak a modern antropológiai felismeréseknek, amelyeket figyelembe véve úgy tudtak volna tekinteni a homoszexualitásra, mint amely – ahogy mondják – a homoszexuális irányultságú emberek testi-lelki állapotát illetően „adottnak” vehető a konkrét szexuális viselkedésformát megelőzően. A homoszexuális életviteltől való egyértelműbb megkülönböztetés érdekében jobb lenne homofil hajlamról beszélni. Lényeges, hogy az ilyen az embereknek csak egy relatíve szűk kisebbségére korlátozódik, de mint az emberi szexualitás egyik tényezője (a többi mellett) sokkal elterjedtebb. Az emberre jellemző, hogy szexuális késztetései nem korlátozódnak a viselkedés egy különálló területére, hanem azt az élet minden területén áthatják. Ez magában foglalja az azonos nemű személyekkel való kapcsolatokat is. De éppen azért, mivel az erotikus motívumok az emberi viselkedés minden területén jelen vannak, az embernek azzal a feladattal kell szembenéznie, hogy integrálnia kell őket az emberi viselkedés egészébe. A homofil hajlam meglétének nem kell automatikusan homoszexuális életformához vezetnie. Integrálható egy olyan életmódba, amelyben az a másik nemmel való kapcsolatnak van alárendelve, és ahol a szexuális tevékenység nem lesz az emberi élet minden más aspektusának domináns központja. A házasság intézményének vívmánya – ahogy Helmut Schelsky szociológus helyesen megfogalmazta – nem utolsósorban abban rejlik, hogy olyan feladatokhoz és célokhoz rendeli az emberi szexualitást, amelyek túlmutatnak rajta.

Nem kell tagadni a homofil tendenciák tényét, és nem szabad elítélni sem. A kérdés csak az, hogy hogyan kezeljük az embernek az életmódját érintő önrendelkezése kontextusában. Ez az igazi probléma, és itt van a helye az ítéletnek, miszerint a homoszexuális tevékenység eltérést jelent attól a normától, amelyet Isten adott az embernek mint teremtményének a szexuális viselkedésre vonatkozóan. Az egyház meghatározása szerint ez nemcsak a homoszexualitásra vonatkozik, hanem minden olyan szexuális tevékenységre – különösen is a házasságtörésre –, amely nem felel meg a férfi és nő közötti házasság céljának. Az egyháznak együtt kell élnie azzal, hogy az életnek ezen a területén korántsem ritka – legalább annyira gyakori, mint az élet más területein –, sőt már-már szabályt képez a normától való eltérés. Az egyháznak toleranciával és megértéssel kell viszonyulnia az érintettekhez, de egyben bűnbánatra is kell hívnia őket. Nem adhatja fel a norma és az attól eltérő viselkedés közötti különbséget. Ez jelenti a cezúrát minden olyan keresztyén egyház számára, amely a Szentírás tekintélyéhez köti magát. Ha valaki olyan irányba szeretné terelni az egyházat – bárkiről is legyen szó –, hogy az változtassa meg normatív tanítását ebben a kérdésben, tudnia kell, hogy tevékenységével valójában az egyház megosztását szolgálja. Az az egyház többé nem áll a Szentírás talaján, amelyik – engedve a nyomásgyakorlásnak – nem úgy tekint többé a homoszexuális életformára, mint a bibliai normától való eltérésre, és a házasság mellett a homoszexuálisok együttélését is elismeri a személyes szeretetközösség legitim formájaként – az ilyen egyház szemben áll a Szentírás egyhangú tanúságtételével. Az az egyház tehát, amelyik ilyen irányba tesz lépéseket, megszűnt a lutheri reformáció értelmében protestáns egyháznak lenni.

***

Fordította: Márkus Tamás

Forrás: Wolfhart Pannenberg, Beiträge zur Ethik. Vandenhoeck & Ruprecht, Göttingen, 2004, S.99-102.