Adalékok a hitbizonyosság témájához a puritánok szemszögéből

Nemrég fellángolt egy vita a keresztyén hitbizonyosságról. A lavinát Szabados Ádámnak egy Richard Wurbrandtól vett idézete (annak egy részlete) indította el, miszerint: „A keresztyén egyház által birtokolt igazság biztosabb a matematika igazságánál.” Erre tiltakozott Nagy Gergely, majd Márkus Tamás és Sitku Tibor is reagáltak írásban. Ádám tisztázta az álláspontját és elmondta, hogy a racionális bizonyosság miért nem elégséges, és miért tartja Descartes módszerét zsákutcának.

Nos, nagyon sok irányba elágazott ez a vita, és most én is szeretnék egy-két új dolgot behozni a képbe, miközben tisztáznám azt is, hogy mit nem céloz meg ez a rövid cikk. Elsősorban nem szeretném senkinek sem megmondani a tutit, a hitbizonyosság birtokosaként, és készen állok arra, hogy jobbra tanítsanak. Másodsorban nem célom egy apologetikai módszert védelmezni vagy ajánlani. Értem, hogy ez sokakat foglalkoztat, mármint hogy miként juttathatunk el valakit a valódi keresztyén hitbizonyosságra, de ez vita szerintem nem erről szól. Harmadsorban nem gondolom, hogy helyes egy olyan keresztyén magabiztosság védelme, amely mások lenézéséből, intellektuális gőgből vagy épp ellenkezőleg, tudatlanságból vagy keresztyén miszticizmusból táplálkozik.

Az idézet kapcsán azonban elmondhatom, hogy tényleg sok félreértésre adhat okot. Elsősorban nem gondolom, hogy az igazság természetét tekintve különbség van az „egyházi” igazságok és a tudomány igazságai között. Egyetértek azzal a kijelentéssel, hogy „all truth is God’s truth”, vagyis hogy minden igazság Isten igazsága. Amennyiben egyes igazságokat a különleges kijelentés (a Biblia) által nyertük, addíg másokat az általános kijelentés által, amelyben a tudomány fontos szerepet játszik. Bár tudjuk azt, hogy a tudományos igazságok általában revideálásra szorulnak, mégis, bizonyos tudományos tényeket úgy fogadunk el, mint amelyekről azt hisszük, hogy nem fognak változni.

Másodszor, ha az idézet alatt azt értjük, hogy a keresztyén egyház igazsága a keresztyén megtapasztalás miatt lesz biztosabb a matematika igazságához képest, ezzel sem tudok egyetérteni, mert ez megint azt sugallja, hogy az igazság nem egy objektív, tőlünk független valóság.

Harmadszor: azonban, ha a „keresztyén egyház által birtokolt igazság” maga a Szentírás, akkor ezt elfogadhatónak tartom, hogy ez minden igazság alapja és mércéje. Mint olyan, megbízhatóbb a matematika igazságainál, mert a Szentírás nem téved, míg a matematika igazságait korrigálni kell.

A vita azonban nem az idézet értelemzése körül forog, hanem igazából arról szól, hogy miként szerezhető meg a valódi hitbizonyosság. Tehát nem az a kérdés, hogy miként létezhet objektív igazság és hogy mi ez az igazság, hanem mi keresztyének miként lehetünk bizonyosak hitünk felől? Egyesek szerint nem lehetséges a teljes bizonyosság (százalékokban mérik ezt), a keresztyén alázat és mások véleményének tisztelete jegyében arra kérnek, hogy merjünk annyira alázatosak lenni, hogy ne valljunk teljes hitbizonyosságot. A másik fél azonban úgy érvel, hogy hitbizonyosságról csak úgy érdemes beszélni, ha ez egy valódi és teljes meggyőződés, a Szent Lélek belső bizonyságával megerősítve.

Ezen a pontom jött az ötlet, hogy segítségül hívom a puritán teológusokat, akik számára igen fontos téma volt a hitbizonyosság, annak is egy speciális területe, az üdvbizonyosság. Az üdvbizonyosság ugyanis hitünk bizonyosságának legvilágosabb megnyilvánulása. Mivel pedig ez egy minden keresztyént elég erősen érintő gyakorlati kérdés is, nem csoda, hogy ezt több mint száz éven át tárgyalta a puritán teológia és annak képviselői. William Perkins, a puritanizmus atyja ennek a bizonyosságnak alapvetően három forrását nevezi meg, melyekre úgy kell tekinteni, mint egy szék három lábára, melyek közül ha bármelyiket elvesszük, akkor a valódi bizonyosság eltűnik vagy torzul.

Az első nem más, mint Isten objektív ígéretei a Szentírásban, a második a Szent Lélek belső bizonyságtétele, a harmadik pedig a megszentelődés gyümölcsei.

Ha az elsőt nézzük, elengedhetetlen, hogy az Isten objektív ígéretei valósak legyenek, és hogy ezeket valaki elhiggye. Persze értem, hogy vannak az igének olyan tanításai, amelyek körül vita van, és amelyekkel kapcsolatosan nincs egyetértés, de van egy evangéliumi minimum, amelyet el kell hinni ahhoz, hogy valakit evangéliumi keresztyénnek lehessen nevezni, és hogy valakinek üdvössége legyen. Azt valljuk, hogy ennek a hitnek kell, hogy legyen objektív tartalma. Ez az, amit védünk, amiről szól az apologetika. Ez az a hit, amiről Júdás ír: „Szeretteim, mivelhogy minden igyekezettel azon vagyok, hogy írjak néktek a közös üdvösség felől, kénytelen voltam, hogy intőleg írjak néktek, hogy tusakodjatok a hitért, a mely egyszer a szenteknek adatott.” (Júd 1:3)  Azonban, ha csak és kizárólag a hit tartalmával foglalkozunk, vagyis Isten ígéreteivel, nagyon könnyen megkísérthet minket is az ún. keresztyén gőg. Ez jöhet az „easy-believism” (könnyű hit) gyakorlatával, ahol szádba rágják mindazt, amit el kell hinned. „Elhitted, hogy Jézus meghalt érted? Igen? Akkor üdvösséged van, bármi történjék is.” Még igei alátámasztást is találhatunk ehhez: „aki hisz, annak üdvössége van”. „Van! Érted? Nem azt mondja, hogy lesz. Pont.” Ezért van az, hogy keresztyének, akik a hit alapjait sem ismerik, bátran állítják, hogy ők biztos a mennybe jutnak, mert egyszer ők elhitték ezt. Másfelől, vannak, akik egyre többet akarnak tudni, és bizonyosságuk mindig ennek függvénye. „Még mit nem tudok az igéből? Milyen összefügést nem látok?” – folyamatosan ezt kérdezik. Sőt, egy idő után, mivel az igéből már többet nem tudnak nyerni, marad az, hogy más forráshoz (vagy módszerekhez) nyúlnak, hogy egyre több ismeretet gyűjtve leljenek „igaz” ismeretre, ami majd elhozza számukra az igazi bizonyosságot. De az igazi bizonyosság egyre távolabb kerül tőlük. Sőt, a többi keresztyén is messze lemarad tőlük, elmerülve az együgyű keresztyénség posványában (szerintük). Marad a szkepszis, vagy a paradoxonok dicsérete.

A második, amit hangsúlyozott Perkins, és vele együtt az össze puritán, valamint Kálvin, az a Szent Lélek belső bizonyságtétele. Figyelemmel kísérve a vitát  nem igazán értettem, hogy honnan ez a lekezelő attitűd a Szent Lélek belső bizonyságtételével szemben. Hiszen, ha létezik világos igei tanítás, akkor ez az, mikor is az Isten Lelke lelkünkkel együtt kiáltja, hogy Abba Atyánk. (Róm 8) Ezt egy kézmozdulattal a szubjektivizmus kategóriájába tolni olcsó leegyszerűsítés. Ma, amikor a karizmatikus keresztyének naponta várják az apostoli kor csodáit, különösen is aktuális. Nos, itt van a Szent Léleknek ez a belső, meggyőző munkája, ami egy naponkénti csoda megtapasztalása lehetne sok keresztyén számára, ha komolyan vennék. Elismerem azonban, hogy ha csak erre építjük a hitbizonyosságot, megint zsákutcába jutunk. Sokan dicsekszenek ilyen-olyan megtapasztalásokkal a Szent Léleknek tulajdonítva ezeket, de ha csak ezekre figyelnek, bizonyosságuk pont olyan ingadózó lesz, mint belső megtapasztalásaik. Perkins különösen is figyelmeztet erre. Ha valaki arról panaszkodik, hogy nem tapasztalja a Szent Lélek belső bizonyoságát, akkor még mindig ott van a Szent Lélek  megszentelődésben végzett munkája.

A harmadik eleme tehát a hitbizonyosságnak a megszentelődés, vagyis hitünk gyümölcsei. Ha valaki nem tapasztal előrelépést a megszentelődésben, vagy bűnben él, ne csodálkozzon azon, hogy bizonyossága gyengülni fog. Ez nem azt jelenti, hogy egy keresztyén nem vétkezik, hanem azt, hogy amennyiben szokásszerűen, megkeményedve él bűnben, jogosan teszi fel a kérdést magának, hogy „keresztyén vagyok én igazán?” De mint az előbbi két „székláb” esetében is, ha valaki csak erre fókuszál, akkor egy cselekedetcentrikus, vagy cselekedetfüggő bizonyosságot fog tapasztalni. Ha jól mennek a dolgok, ha nagy erkölcsi bukásoktól mentes életet él, akkor bizonyossága is rendben lesz, ha azonban alábbhagyott az erkölcsi teljesítménykényszere, akkor ez visszaeső bizonyosságot fog eredményezni. Ez a típusú bizonyosság sok római katolikus, vagy törvénykező keresztyén sajátja. Ellenben vannak olyan keresztyének is, akik vizsgálva életüket mindig túl kevés szentséget látnak ahhoz, hogy bizonyosságuk legyen. Nekik mondja Perkins, hogy vizsgálják meg a kegyelem jeleit az életükben, és ha ezekből látnak valahányat, akkor erősödjenek meg bizonyosságukban. Ilyenekre gondol, mint a bűnbánat jelenléte és az őszinte megszomorodás az Isten elleni vétkeink miatt; harc a bűnös természet ellen, annak őszinte gyűlölése és megöldöklése; Krisztus igazsága utáni valódi vágyakozás; a legnagyobb kincsként való kezelése Krisztus igazságának; Isten szolgái iránti önfeláldozó szeretet; Isten nevének buzgó segítségül hívása, akár könnyek közt is; Krisztus visszajövetelének várása, hogy a bűn megítéltessen; a bűn minden lehetőségétől való menekülés stb. A felsorolása nem konkrét cselekedeteket érint, hanem egy megtért ember szívének állapotára utal. A cél az volt, hogy aki ilyen indulattal éli keresztyén életét, az vigasztalást és bátorítást nyerjen, hogy megértse: nem hegyeket kell mozgatni keresztyénként, hanem megszentelődés ilyen jeleket fog produkálni az életében.

Összegezve az eddigieket, az egészséges bizonyosság mindhárom elemet magában foglalja. Értem, hogy a jelenleg folyó vita sokkal filozófiaibb természetű, hisz az értelem szerepéről szól. De látnunk kell, hogy Kálvin és őt követően a puritán református kegyesség soha nem látta a személyes bizonyosság kérdését kizárólag az értelem szemszögén keresztül. Sőt, a későbbiekben kimondottan szembekerültek Descartes racionalizmusával. A bizonyosság objektív oldalát a Szentirás képezte, mint mindennek kiindulópontja (és nem a ráció önmagában), a szubjektív oldalát pedig (ha lehet így nevezni) a Szent Lélek lelkünkben való belső bizonysága, valamint a keresztyén élet gyümölcsei adták (amelyeket ugyanaz a Szent Lélek munkál). Ez tehát egy rövid kis kiegészítés a témához.