13
jan
2022

Nincs száz százalék – egy nem elég hosszú válasz Márkus Tamás Andrásnak

Igazán megtisztelő az az alaposság és csaknem megrendítően hosszú terjedelem, ahogyan Márkus Tamás András reagált az éppen zajló polemikus beszélgetésre a hitbizonyosságot illetően. Bevallom őszintén, az ilyen viták technikai bonyolódása egyre jobban zavarba ejt: mintha lassan már könyvet kellene írnom válaszként, hogy minden apró kérdésre méltó módon kitérjek, különben az olvasó úgy érezheti, mintha félvállról vettem volna a fontos felvetéseket. Utóbbiról természetesen szó sincs. Megpróbálkozok ugyan egy részletesebb okfejtéssel, de előre leszögezem, hogy egyáltalán nem leszek mindenre kitérően alapos. Nemcsak azért, mert nem tudok kellő terjedelemben válaszolni Tamás minden egyes felvetésére, hanem mert a válaszadás mellett saját gondolatokat is szeretnék felszínre hozni, így egyszerre két feladatot kellene ellátnom az alábbiakban.

 

Partizánkodás és háborúskodás

A legkevésbé izgalmas, ugyanakkor legtöbb személyes megjegyzést talán Tamás írásának első fele hordozza. Ebben én mintegy magányos harcosként jelenek meg, aki folyvást úgy akarja láttatni, hogy miközben merész és bátor kérdésfelvető, addig vele szemben a “másik oldalon” rögeszmékhez ragaszkodó keresztények állnak a maguk maradiságában. Ez a kép egy csipetnyi túltolt sértettségről tanúskodik nekem. Ráadásul mintha olyasvalaki nevezne engem némi iróniával fáradhatatlanul háborúskodónak, aki egy egész egyesület élén vívja a sajátját. Az egyesület munkásságára ugyanis (szerintem) igencsak jellemző a harciasság, ami a honlapon egymást váltó polemikus bejegyzésekben és a vitákat lezárni akaró, másoktól részben elhatárolódást lehetővé tévő hitvallás-nyilatkozatokban egyaránt megjelenik.

Vannak persze olyan harcok, amiket tényleg érdemes megharcolni, és amelyekbe felesleges belebocsátkozni. Az a kérdés, amiről most beszélünk, mindenképpen nagyon fontos, de abban nem vagyok biztos, hogy csak harciasan lehet megközelíteni.

 

Én és a pünkösdi tapasztalatom

Márkus Tamás ezután továbbra is velem foglalkozik és nagyon konkrét kérdéseket fogalmaz meg a “pünkösdi hitemmel” kapcsolatban. (Nem túlságosan fontos részlet, de a rend kedvéért megjegyzem, hogy nem vagyok hitvallásos értelemben pünkösdi. Magamat inkább evangéliumi kereszténynek tartom.) Egyenesen és világosan rákérdez arra, hogy a saját újjászületésemről, az általam Szentlélek-keresztségnek nevezett eseményről, és a vele együtt járó nyelveken szólásról vajon “maximális bizonyossággal” rendelkezem-e? Egy ilyen szögletesen erős kérdésnél jó lett volna valamiféle meghatározást nyújtani arra, mit jelent pontosan a “maximális bizonyosság”. Természetesen ha ezen a fogalmon valami olyasmit értünk, miszerint bibliai léptékű csodák kísérték a Szentlélekkel való betöltekezésemet, esetleg angyali jelenésben volt részem vagy maga Krisztus manifesztálódott előttem – valljuk be őszintén, ezek azért erősen közelítenek mindannyiunk fejében a maximalitáshoz -, hát készséggel beismerem, ilyenekben nem volt részem. Tehát az általam átéltekre akár lehetne egy olyan racionális választ is adni, hogy mindösszesen pszichés élményeken mentem keresztül. Ez részben még igaz is volna: nincsenek sem tárgyi, sem empirikus, sem semmiféle, minden kétséget teljesen kizáróan igazoló bizonyítékaim, hogy engem valóban a Szentlélek töltött be, de az biztos, hogy valami történt bennem. A hitem azt mondatja velem, az Istenbe vetett bizalmam arra vezet, hogy velem “a Szentlélek történt”. De ezt nem tudom racionálisan bebizonyítani. Legbelül így hiszem – de hogy a legbelső hitem helyes-e, azt ugyancsak nem lehet száz százalékosan bizonyítani.

Tamás ezek után Pál apostolt is felhozza példának, akiről szerinte elképzelhetetlen, hogy bármiféle bizonytalanság lett volna a hitében – mert úgy nem tudta volna hirdetni sem azt. Ez szerintem egy nagyon merész állítás. Először is mondjuk ki kereken: Pálról szinte semmit sem tudunk. Fogalmunk sincs mikor milyen hitbeli vívódásokon ment keresztül a lelkében – s nem azért, mert ilyeneken át nem mehetett, hanem mert a Szentírás teljesen érthető okokból ezzel nem foglalkozik. Másodszor, az a Pál, aki a szövegekből elénk lép, a történelmi Pálnak egy fragmentuma, egy szelete, belehelyezve a cselekedetekbe, mint irodalmi műfajba. Tudvalevő egyébként, hogy a cselekedetek műfaji sajátossága a hőstett-jellegű narratíva: vagyishogy olyan dolgok kiemelésére törekszik, melyek elsősorban az evangélium terjedésére és “diadalútjának” lefestésére szorítkoznak. Nyilvánvalóan emiatt is hiányozhatott az a szándék, hogy itt a kétségekre bármilyen kitérő legyen. Harmadszor pedig vegyük észre, hogy Pál a bibliai leírás szerint történelmi léptékben mérve is rendkívül speciális, tipikusnak sehogyan sem nevezhető, fizikai kontaktussal együtt járó istenélményben részesült. A találkozástól nemcsak megvakult, de egy profetikus kijelentéssel egybekötött, csodálatos gyógyulást is átélt. Kissé szlengesen kifejezve, azt hiszem nyugodtan mondhatjuk, legtöbben ennyi csodának a felét is egy életre beosztanánk magunknak. (Ezt neveztem én puhatolózó-feltételező módon olyasminek, ami igen közel áll a maximális bizonyossághoz.) Azon túl, hogy a bibliai leírások ellentmondásosnak tűnnek az esemény részletkérdéseiben, annyi bizonyosnak látszik, hogy a damaszkuszi teofánia ráadásul nemcsak Pál, de még útitársai részére is egyfajta empirikusan azonos istenélményt jelentett.

Azon töprengek, hogy amikor itt és most a hitünk bizonyosságáról beszélünk, és Pált szóba hozzuk erre valamiféle követendő példaként (“ő is nagyon biztos volt a hitében, hisz másként nem is tudta volna jól hirdetni”), akkor vajon azzal számolunk-e, hogy mi nem rendelkezünk pál-szintű istentapasztalattal? Nem úgy várjuk el a mai keresztényektől, hogy pál-szintű meggyőződöttségük legyen, hogy közben nincsenek pál-szintű átélések birtokában?

 

Az önhivatkozás és a vallások

Mivel pusztán racionális megokolásokkal nem lehet a keresztény hitet teljesen bizonyítani, és úgy vélem ez a tény többek számára csüggesztően hathat, sokan a “Szentlélek belső bizonyságtételére” hivatkoznak mintegy végső megoldásként. Keresztényként persze tudni vélem mit jelent ez, de nem tartom megfelelő érvnek, ha valamiféle száz százalékos és perdöntő bizonyítékként kívánjuk felhasználni. Mit takar pontosan a “Szentlélek belső bizonyságtétele”? Márkus Tamás ezen a ponton R.C. Sproul írására hivatkozik. Elolvastam Sproul cikkét, de őszintén szólva semmit sem találtam, ami ezt megmagyarázta volna. Sproul nagyjából mintha annyit mondana, hogy a Szentlélek belső bizonyságtétele az, amit a Szentlélek végez el az emberben, aki újjászül bennünket. Ez bizony nem magyarázat semmire sem. Ahogy Márkus Tamás okfejtése sem az, amikor ezt írja: „Ha az ember újjászületik, egyszerűen csak tudatában lesz Isten kegyelmes jelenléte valóságának – személyiségének legbensőbb szférájában, a „szívében” tudja, érzi őt.”. Vagyis itt egy érzésről van szó: egyszerűen „csak tudjuk” és magától értetődően „érezzük őt”. A kérdés viszont az volt, honnan tudhatjuk, hogy amit a Szentlélek belső bizonyságtételének nevezünk az a Szentlélek belső bizonyságtétele? Erre nem korrekt racionális felelet az, hogy onnan, hogy a Szentlélek ezt mondja nekünk, vagy érzünk valamit a szívünkben – hiszen ez maga a kérdés. Pontosan olyan, mintha egy muzulmán azt mondaná, azért hisz Allahban, mert az Allahban való hitet Allah kimunkálta a szívében, mégpedig a próféta által hűségesen leírt, tévedhetetlen Korán révén. De honnan tudhatjuk, hogy tényleg Allah munkálkodott a muszlim szívében? Azt hiszem, ha azt felelné erre, hogy azért biztos ebben, mert az érzés a szívében Allahtól származik, egyikünk sem lenne túlságosan elégedett egy ilyen felelettel.

Az ilyesmit ugyanis tautológiának, vagyis körbenforgó okoskodásnak nevezzük. Önhivatkozásról van szó, ami minden vallás egyik tipikus vonása, és míg más hitrendszerek kapcsán előszeretettel mutatunk ezekre gyenge pontként, a miénket teljesen természetesnek tartjuk. (Úgy vélem pontosan ezért sem teljesen haszontalan dolog teológusként vallástudománnyal foglalkozni: ha ezt megtesszük, az egyes vallások DNS-szekvenciában nagyon tipikus hasonlóságokat fogunk felfedezni. Valaki ettől elbizonytalanodik a saját hitében, valaki kihívásként éli meg ezt a tényt, mindazonáltal nem felesleges tudni róluk.) Valójában a Szentlélek belső bizonyságtétele elnevezésű teológiai gondolat egy önhivatkozó elem a hitünkben, amihez hasonló – nyilván egész más fogalomkészlettel, nyelvezettel és teológiai keretben – az összes többi hitben is jelen van. Ez a tény szerintem élénken rámutat arra, hogy pusztán racionálisan(!) nincs végső és perdöntő bizonyíték még a magunk számára sem afelől, hogy a hitünk igaz. Én a magam részéről bízom és szívből hiszek abban, hogy Jézus meghalt és feltámadt, hogy Allah nem létezik, de Jahve igen, és a keresztény narratíva hordozza az igazságot, a többi vallásban pedig lehetnek igazság-darabok, de nem igazak teljesen. Ezt a hitemet fenntartom, de őszintén szólva nem tudom száz százalékban bebizonyítani. Igen, hiszem azt is, hogy ez a bizalmam a Szentlélek belső bizonyságtétele – de hogy tényleg az, azt sem tudom száz százalékban bizonyítani.

Ez pedig azt jelenti, hogy miközben hiszünk, valamennyi tisztázatlanság mindig megmarad a háttérben. De hát nem éppen ez kíván meg nagyobb hitet tőlünk? Hiszen amikor mégis nullára akarjuk csökkenteni az összes bizonytalanságot, az nem arról szól-e, hogy valójában nincs bennünk végső bizalom?

Tamás ezt írja rólam és az Istenbe vetett bizalmamról: „Azért „tartja fenn” ezt a „bizalmat”, mert mélyen belül meg van győződve róla, hogy igaz.” Ez valóban így van – de ezt a meggyőződésemet nem tudom racionálisan száz százalékosnak tartani. A meggyőződésem ebből következően irracionális, amit én nem találok botrányosnak, hanem természetesnek vélem, mivel álláspontom szerint az emberi természet nem pusztán racionális aspektusokkal rendelkezik. Megfontolandó lehet elgondolkodni azon, Isten hogyan használhatja fel személyiségünk irracionális vonásait a hitünk építésében?

 

Racionalitás-irracionalitás és meggyőződés

Az előző fejtegetéseim kapcsán valaki arra a gondolatra juthat, hogy a probléma a hitünk kényszeres racionális igazolásával van. Olyan korban élünk, amikor az igazsággal kapcsolatos kérdésekben folyton úgy kívánunk dűlőre jutni, hogy verifikálni-falszikfikálni akarjuk ezeket. Mintha csak az egzakt matematikára jellemző bizonyítási eljárást kívánnánk valamiképpen teológiai környezetben alkalmazni. Szerintem is probléma, ha a hitkérdéseket csakis a racionális bebizonyítás módján kezeljük, mert így egyszerűen nem lehet teljes bizonyosságra jutni.

Erre válaszul talán azt mondhatjuk, hogy (Polányira utalva) a bizonyosságot a személyes tapasztalatunk révén szerezhetjük meg. Ez válasznak jól hangzik, ugyanakkor véleményem szerint ez sem vezet el valamiféle abszolút bizonyosságig, legfeljebb megerősítőleg hat a meglévő meggyőződésünket illetően. Fontos és nélkülözhetetlen az istentapasztalat (ha van erőssége a pünkösdi teológiai látásmódnak, akkor az egyik feltétlenül az, hogy erre szereti felhívni a figyelmet!), de az istentapasztalatot is értelmezzük, ha pedig értelmezzük, akkor máris racionális munkát végzünk.

Tehát nem úgy van az, hogy mivel a ráció nem juttathat el bennünket az abszolút bizonyosságra, akkor ezt a szegmenst „kikapcsoljuk” és felcseréljük a személyes érintettség élményeivel. Az ember egyszerűen nem így működik. A racionális és irracionális oldalunk mindig együtt és egyszerre vesz részt a munkában: átélünk-tapasztalunk valamit, de amit átélünk, akkor válik élménnyé, amikor értelmezzük. Van egy sajátos hermeneutikánk, amivel az irracionális élményeinket folyvást kiértékeljük. Egyszerűbben és szebben megfogalmazza ezt az ismert mondás: „a szív nem tudja azt ünnepelni, amit az elme elutasít”. Ezzel csak annyit akartam mondani, hogy végső és teljes bizonyosságot szerintem sem a racionális úttól, sem a tapasztalatitól nem várhatunk.

Mit tehetünk akkor? Leginkább azt, hogy a hitünket tanulmányozva felismerjük azokat a jó érveket és indokokat, melyek plauzibilissé teszik a meggyőződésünket. Ehhez persze hozzájárulnak a személyes megtapasztalásaink is, melyek növelik a hitünk plauzibilitását, a bizalmunkat, a meggyőződésünket. Ám a kettő együtt sem eredményez szerintem 100%-ot. Végső soron mindig a mi döntésünk marad, hogy bízunk-e az evangéliumban és Krisztusban akkor is, ha nem jutunk el az abszolútig. Ez (is) a hit.

Végül röviden arról is szeretnék írni, hogy mi lehet a jelentősége mindennek „kifelé”, a misszió tekintetében.

 

Superman „evangéliuma”

Talán kevesen tudják, hogy az amerikai popkultúra ikonikus figurája, az 1938-ban született Superman két évvel megszületése után majdnem eltűnt a képregénypiacról. Érdekes oka volt ennek: „túl szuperre” sikeredett. Autókat, vonatokat mozgatott, a legmagasabb épületeken átugrott, később már a fénysebességnél is gyorsabban repült, szuperhallása, röntgenszeme volt, a leheletével hurrikánokat kavart. Ha valami csoda folytán mégis megsebesült, azonnal meggyógyult.

Mindezek miatt Superman halálosan unalmas lett az olvasók számára. 1940-ben az alkotók úgy érezték, kénytelenek valamit kitalálni, vagy búcsút mondhatnak a figurának. Így került képbe a kriptonit, vagyis egy olyan sugárzó kristály, amivel ha Superman érintkezik, alaposan legyengíti – mondhatni halandó emberré válik. Az ötlet remekül bevált és az írók később már mindenféle színű kristályt kitaláltak, csak hogy gyengítsék a karaktert. A korlátlan szuperhősből ugyanis senki nem kért, mert behatárolhatatlan, így nem is szerethető igazán.

Ezt az analógiát most zárásként hoztam, amivel a fentiek missziós következményeire akarok utalni. Tamás ugyanis mintha úgy látná, hogy a „hit centrumára irányuló hitbizonyosság szintjén deklarált szkepszis” lenullázza a missziót. Többen talán itt újfent elővennénk az apostolokat, akik az életüket adták a hitükért és sosem beszéltek kétségekről az emberek számára.

Ne feledjük el azonban, hogy nemcsak nem vagyunk apostolok, de nem is az apostoli korban élünk. Miközben az evangélium tartalmát és az egyház kérügmatikus feladatait világosan látnunk kell, ezzel párhuzamosan a mai kor jelenvalóságához is szükséges igazodnunk. Van bármilyen értelme annak, ha nemcsak a hitünkről, hanem akár a hitünket érintő kételyekről is nyíltan beszélünk? Hát nem pont ennek ellenkezőjére kellene törekedni egy olyan vallási relativizmussal megterhelt, posztmodern közegben, ahol már így is kételkednek az emberek a keresztények üzenetében? (Sőt, maguk a keresztények is igazodnak sokszor a világhoz a kétségeket illetően.) Ha egy missziós kommunikációban a kételyeinkről is szót ejtünk, akkor nem az lesz ebből, mintha „visszavennénk” a hitünkből, a meggyőződésünkből, holott azt meg kellene őriznünk és inkább erőteljesen képviselnünk?

Szerintem ha ilyen kérdéseket vetünk fel, rossz nyomon járunk és abból az előfeltételezésből indulunk ki, hogy a mai emberek egyfajta Supermanként föléjük magasodó tanúságtevőkkel találják csak meg a közös hangot. Nekik olyan hívőkkel szükséges találkozniuk, akik száz százalékosan meggyőződöttek, az analógiámnál maradva „kriptonitmentes keresztények”, mert ellenkező esetben semmit sem ér a tanúságtételük. Szerintem ez a gondolat hamis és hibás, főleg itt és most, ha végletesen értelmezzük. Nyilván senki nem arról beszél, hogy akkor álljunk elő a misszióban a kétségeinkkel és azokat szajkózva aztán hangsúlyozzuk a hit mélyén lévő irracionális elemeket. Ez ugyanis nem lenne evangélium. Ám a kegyes Superman-szinten álló hithős, aki acélosan képviseli a hitet, tapasztalatom szerint ugyanúgy messze van a befogadó-oldal szívétől, mint a hitében állandóan bizonytalankodó keresztény tanú figurája. A szélsőségek sem itt, sem ott nem működnek. Mindkét oldallal más okok miatt nehéz azonosulni. Pünkösdi-karizmatikus háttérből érkezve sajnos én túl sokszor tapasztaltam már milyen az, amikor a színpadokon rendíthetetlen harcosok szónokolnak – akik maguk is csak ideig-óráig voltak képesek megállni ebben a hamis fénytörésben. Sajnos azt is láttam, amikor ők elbuknak, azok hitbizalmát is megtörik, akik a kételkedésmentes hit példaképeiként követték őket.

Ezért talán úgy ragadhatnánk meg a misszióban érdekelt evangéliumi hívő profilját, hogy az miközben meggyőződött emberként beszél a hitéről, kész elismerni azt is, ha a hitét érintő egyes kérdésekben – még ha a központi maggal is kapcsolatosak – neki is maradtak kérdései, mondhatni nem tagadja le „a kriptonitokat” az életében. Szerintem a hiteles tanú nem attól hiteles, hogy kételkedésmentesen hisz, hanem attól, hogy miközben a kétségeivel küzd, mindvégig bátran kitart a hitében. Egy ilyen tanútól talán szívesebben is veszik a racionális érvelést, ami plauzibilissé teheti egy kívülálló számára, miért a kereszténység és Jézus Krisztus az, akit követni érdemes. Zárszóként ismét nyomatékosítanám: noha hitelessé teheti a tanút, ha a dialógusban megjeleníti a kétségeit, neki azért nem a kételkedéséről, hanem a hitéről kell tanúskodnia.

Barátsággal,

Sytka

1 válasz

  1. dzsaszper

    Kedves Sytka,

    Ha megbocsátasz, nekem is van egy kérdésem.
    Mit gondolsz a jelen vita mentén az Apcsel 1:8-ról, különösen erről a néhány szóról: “lesztek nekem tanúim” ?

Hozzászólás írása neki: dzsaszper Hozzászólás visszavonása