Hitbizonyosság és kétely – Gondolatok egy vitáról
Kialakult egy érdekes és témáját (illetve a következményeit) illetően különösen fajsúlyos beszélgetés Nagy Gergely református lelkész, apologéta és Szabados Ádám evangéliumi teológus, teológiai tanár és író között. Nagyon röviden és tömören összefoglalva, e diskurzusban a felek arra a kérdésre keresik a választ, hogy mi a keresztyén bizonyosság alapja, avagy mennyire lehetünk hívő keresztyénként biztosak abban, hogy amiben hiszünk, az igaz.
Mindezek után – egy-két napos, alapvetően csak kommentekben zajló polémiát követően – megjelent Sitku Tibor (továbbiakban Sytka) pünkösdi teológiai tanár írása a szerző kételyeivel, hitharcaival, korai „fundamentalista” érájából származó tapasztalataival, és az egész párbeszédet „áttolta” a maga fáradhatatlanul vívott háborújának mezejére. Kapva kapott Nagy Gergely felvetésén – amely egy filozófiai, episztemológiai problémát nevesít, és teljesen semleges térben, udvarias hangnemben tematizálódott –, és azt úgy próbálja (szerintem téves módon) átkeretezni, mintha megint egy olyan csatáról lenne szó, amelyben az egyik oldalon azok állnak, akik szeretnek szabadon és merészen gondolkozni, kérdéseket feltenni, akár kínos problémákat is nevesíteni, a másikon pedig azok, akik árgus szemmel figyelik, hol csaphatják le azokat a labdákat, amelyeket még fel sem dobtak, és rideg, sematikus, kőkeményre dermesztett mirelit válaszokat vágnak hozzá mindenkihez, aki meg mer mukkanni, és mer kérdezni, sőt ellentmondani és a régi, megszokott sémákat feszegetni. Természetesen így tálalva az egész beszélgetést, rögtön megvan az apropó ahhoz, hogy elmondjuk, amit már több tucatszor hallottunk: vannak keresztyének, „akik édes, naiv vaksággal kezdik a hitéletüket”, és igazából így is fejezik be. Egy ismeretelméleti kérdésből végül kegyességi kérdést fabrikáltunk.
Egyébként Sytka a cikkében – már volt több írása, amelyet átolvasva ezt éreztem – összekeveri az okokat az okozatokkal. Nem először fordul elő, hogy Szabados Ádám evangéliumi író megfogalmaz egy gondolatot egy írásában, posztjában, arra érkezik egy reakció, amelyre Ádám viszontválasza következik, majd az arra érkező reakciókban megfogalmazódik, hogy igazából indokolatlan „támadás alatt állnak” azok, akik kritikával illették Ádám írását. Ez most is nagyjából így történt. Szabados Ádám megosztott Richard Wurmbrand egykori zsidó származású evangélikus lelkésztől és mártírtól egy idézetet, és ez az idézet tartalmazta azt az ominózus mondatot – „A keresztyén egyház által birtokolt igazság biztosabb a matematika igazságánál, mert azt Isten jelentette ki” –, amellyel szemben Nagy Gergely megfogalmazta kritikáját a Kálvinista Apologetika Facebook-oldalán azzal a felvetéssel, hogy „rendben, de mi alapján gondoljuk, hogy mi ismerjük és birtokoljuk ezt az igazságot?”. Erre a felvetésre Szabados Ádám több posztban is válaszolt, és kialakult egy kétségtelenül érdekes és szerintem építő vita. Ezt az eseményláncot nem sokkal később Sytka már úgy interpretálta, hogy Nagy Gergely „bátor”, „bicskákat nyitogat”, és „mert kérdezni”.
Némileg hasonló mintázatot mutatott a pszichológia és a teológia szerepéről, illetve a kettő közötti viszonyról szóló polémia is. Szabados Ádám anno kitett egy posztot a saját oldalára, amelyre érkezett egy reakció Sytka részéről, majd arra a viszontválasz Szabados Ádám részéről, arra újabb válasz Sytka és Izsák Norbert (szintén a Pünkösdi Teológiai Főiskola tanára) tollából. Végül abban a kérdésfeltevésben összegződött az egész vita, hogy „miért kell támadni a pszichológiát?”, amelynek során „Ádám elkövette a teológusok főbűnét, az időnként keresgélő, nem kellően precíz fogalmazást stb.”. Mindezt látva, én inkább úgy érzem, Szabados Ádám az, aki mostanában igazán bátor, és mer leírni dolgokat, „bicskát nyitogatni”, amelyekbe aztán – egy-egy leírt mondatába – különösen szeretnek egyesek (ismétlődőn, több oldalról is) belekötni. Ez nem zárja ki, hogy Nagy Gergely is bátor, és ő is mer kérdezni, de egyszerűen most nem ilyen kontextusban került megvitatásra az alább részleteiben is kifejtett kérdés. Nem szeretném ezt folytatni, és fenntartom a tévedés lehetőségét – lehet, hogy Sytka egészen máshogy látja mindezt –, de azt mindenképpen fontosnak tartom elmondani, hogy nem gondolom célravezetőnek, ha az evangéliumi világon belül zajló ilyen jellegű vitákat úgy értékeljük, hogy a szűklátókörűség áll szemben a szabadon gondolkodó, szárnyaló attitűddel, legkevésbé akkor, ha a vitában részt vevő felek sem így értékelik a közöttük zajló polémiát.
Most pedig rátérve Ádám és Gergő dialógusára, mindjárt az elején tisztázzuk: nem a hit bizonyíthatósága a téma, hanem a hívő ember hitbizonyossága – az, hogy kijelentheti-e a mindenkori hívő, hogy teljes mértékben meg van győződve arról, hogy amire a hite irányul, az igaz, sőt kijelentheti-e „jogosan” azt, hogy az evangélium igazságával kapcsolatos meggyőződése szilárdabb, mint egy matematikai axióma igazsága. Tehát a felvetett probléma elsősorban nem azzal kapcsolatos, hogy mennyire fanatikusan képviselek bizonyos másodlagos vagy harmadlagos hitigazságokat (erre még később kitérünk, mert mintha Sytka ilyen irányban érvelt volna), és hogyan próbálom azokat mindenféle előzetes és, amennyire csak lehet, „elfogulatlan” vizsgálódás útján lenyomni mások torkán, de nem is arról, hogy saját meggyőződéseink validitását vizsgálva mérlegre tesszük-e néha hívő emberként az általunk vallott komplex hittartalmat. A felvetett kérdés azt tematizálja, hogy milyen erős meggyőződésre juthat egy hívő keresztyén az általa vallott hittartalom felől – pontosabban beszélhetünk-e hitbizonyosságról vagy csak nagy arányú valószínűségről? Kijelenthetem-e, hogy teljes mértékben bizonyosságom van afelől, hogy Krisztus feltámadt a halálból, vagy pedig csak azt mondhatom, hogy nagy a valószínűsége, hogy feltámadt a halálból.
Most egy pillanatra elvonatkoztatva az eddigiektől és személyes szintre terelve a szót (de nem személyeskedve), Sytkának tennék fel kérdéseket. Sytka pünkösdi hívő. Gondolom, mint minden „jó pünkösdinek”, a séma szerint neki is volt része szentlélekkeresztségben. Ha a klasszikus pünkösdi teológiából indulok ki, akkor ez egy a Szentlélek újjászülő munkájától és attól esetleg időben is eltérő megtapasztalás volt számára, amelyet – és akkor induljunk ki megint a klasszikus pünkösdi rendszerből – a nyelveken szólás egyszeri tapasztalata kísért, vagy mondjuk úgy, amelynek a jele nem tanult angyali vagy létező emberi, idegen nyelven való imádság volt. A felmerülő kérdés Sytka tapasztalatát érintően tehát a következő: maximális bizonyossággal rendelkezik-e arról, hogy valóban megtörtént az újjászületése, valóban megérintette és később – a lélekkeresztség alkalmával – mennyei erővel ruházta fel őt a Szentlélek a szolgálathoz? Mit mondana utólag az e tapasztalatot kísérő nyelveken szólásról: teljesen meg van győződve arról, hogy valóban megtörtént ez az esemény, illetve ha megtörtént, ki meri-e jelenteni ugyancsak teljes meggyőződéssel, hogy nem képzelgés vagy öncsalás áldozata volt mindeközben? Vagy pedig – még ha kevéssé valószínű is – reális lehetőségnek tartja-e, hogy téved – nemcsak a konkrét tapasztalatait, hanem a keresztyén hit igazságát illetően is? Nem az a kérdés tehát, hogy miként tudja bizonyítani másoknak e tapasztalatok vagy átélések valódiságát, hanem az, hogy ő maga mit gondol ezekről.
Megfogalmazhatjuk az apostolok személyére vonatkoztatva is a problémát: el tudjuk képzelni, hogy Péter apostol úgy mondta el „templomi” beszédét, és úgy szólította fel bűnbánatra és megtérésre hallgatóságát Salamon tornácában, hogy azt gondolta magában: „Jó, jó, nagy valószínűséggel így történtek a dolgok, ahogy most közreadom, de azért 20-30%-nyi kétely ott motoszkál bennem…”? Reálisnak tartjuk, hogy amikor a Korinthusiakhoz írt első levelében azt írja Pál: „Eszetekbe juttatom, testvéreim, az evangéliumot, amelyet hirdettem nektek, amelyet be is fogadtatok, amelyben meg is maradtatok. Általa üdvözültök is, ha megtartjátok úgy, ahogy én hirdettem is nektek, hacsak nem hiába lettetek hívőkké. Mert én elsősorban azt adtam át nektek, amit én magam is kaptam: hogy Krisztus meghalt a mi bűneinkért az Írások szerint, eltemették, és feltámadt a harmadik napon az Írások szerint…” (1–4. vers), majd pedig felsorolja Krisztus egymásutáni megjelenéseit – amelyek utolsó állomása az előtte való személy megjelenése volt –, úgy fogalmazta meg e sorokat, hogy nem volt teljes mértékben meggyőződve arról, hogy igaz, amit ír, és teljesen megfelel mindaz a valóságnak, amiről beszél?
Egyébiránt Sytka furcsán is tematizálja a felvetett problémát, mert először megemlíti a Szentlélek szerepét, majd egy olyan tautológiát tár elénk, amelyből éppen a Szentlélek hiányzik: „Onnan tudjuk, hogy hitünk igaz, mert a Szentírás ezt tanítja a hitünkről, a Szentírás pedig azért igaz, mert ezt mondja róla a hitünk. És máris körbeértünk.” Hadd kérdezzem meg: vajon Sytka így jutott el arra a meggyőződésre, hogy az evangélium igaz? Erősen kétlem. A valódi kérdés nem ez, hanem az, hogy milyen alapon jelenti ki a hívő személyesen, szubjektíve hitének és reménységének tárgyáról, hogy teljes mértékben megbizonyosodott azok igazságtartalmáról – megteheti-e ezt, vagy nem teheti meg? Vagy csak addig merészkedhet, hogy azt mondja: amire a hite irányul, az „nagy valószínűséggel igaz”?
Sytka azzal zárja rövidre a Szentlélek belső bizonyságtételével kapcsolatos értekezését, hogy az valamiféle régi magyarázat, amelyet kitermelt magából az egyik teológiai tradíció a sok egyéb közül, és különben is hatszázféle értelmezése van, és igazából csak azt a célt szolgálja, hogy egyfajta univerzális habarccsal betömje vagy kipótolja a körkörös, önmagára hivatkozó elemekből álló érvelési láncban lévő hiányt. „A kígyó a saját farkába harap” – összegzi a keresztyén bizonyosságra vonatkozó magyarázatát.
Ezen túlmenően Sytka alapvető kérdéseket is megfogalmaz a Szentlélek belső bizonyságtételével kapcsolatosan (gondolom, nem azért, mert nem ismeri a kérdésekre adott válaszokat): „De mit jelent pontosan és miben is áll a Szentlélek belső bizonyságtétele? Hogyan értsük ezt a tudást vagy belső meggyőződést?” Egy rövid válasszal tudok szolgálni, de nem kell idáig elmenni, bőven elegendő megvizsgálni a Szentháromság harmadik személyének, a Szentléleknek a szerepét. Az egész protestantizmus számára magától értetődő tény a Szentlélek igazságra elvezető, vigasztaló és pártfogó szerepe.
Myer Pearlman pünkösdi teológus mára már klasszikusnak számító dogmatikai művében (Knowing the Doctrines of the Bible. Gospel Publishing House, Springfield, Missouri, 2010. 303. o. [ford. M. T. A.]) ezt írja: „A János 16,7–11-ben Jézus leírja a Vigasztaló munkáját a világgal kapcsolatban. A Lélek, úgymond, Krisztus »védőügyvédjeként« fog működni, azon munkálkodva, hogy csodás módon meggyőzze azokat, akik elutasítják Krisztust. Meggyőzni azt jelenti, hogy felszínre hozzuk az egyébként kétségbe vont vagy elvetett igazságokat; vagy felszínre hozunk egy bizonyos életforma vagy magatartás ellen felhozott vádakat. Az emberek nem tudják, hogy mi a bűn, mi az igazságosság és az ítélet valójában, ezért szükségük van arra, hogy meggyőzzék őket ezekről a lelki igazságokról. Például hiábavaló lenne vitatkozni egy olyan emberrel, aki kijelenti, hogy nem látja a rózsában a szépséget, mert az ő ebbéli képtelensége a szépérzékének hiányára utal. Fel kell ébreszteni benne a szépérzéket; »meg kell győzni« a virág szépségéről. Hasonlóképpen, az elsötétült elme és lélek semmit sem lát a szellemi igazságokban, amíg a Szentlélek meg nem győzi és fel nem ébreszti őt.”
Kálvin ugyanerről beszél a 2Kor 1,21–22 kapcsán (A második Korinthusi levél magyarázata. Ford. Szabó András. Átdolg., jegyz. Bogárdi Szabó István. Kálvin Kiadó, Budapest, 2015. [Református Egyházi Könyvtár – Új folyam 9.] 34–35. o.): „…Isten úgy vési a szívünkbe igéjének igazságát, hogy eláraszt minket a Lélek mennyei kegyelmével. [Pál] azt szögezi le, hogy zálogul adja nekünk Lelkét – s ez a hasonlat éppen olyan találó, mint amilyen gyakori. Hiszen a Lélek azzal, hogy bizonyságot tesz az örökbefogadásunkról, a kezesünk is, azzal pedig, hogy az ígéreteket biztosítja: pecsétgyűrű. Méltán nevezi tehát zálognak, mert a Lélek eszközli, hogy az Istennel való szövetség mindkét részről megdönthetetlen, ami máskülönben valamiképpen bizonytalan maradna. Először is, jegyezzük meg azt a kapcsolatot, amelyet Pál megkövetel Isten evangéliuma és a mi hitünk között. Azt akarja, hogy amilyen bizonyosan szól Isten, az éppen ugyanilyen erős és szilárd egyetértéssel találkozzon a mi szívünkben. Jegyezzük meg továbbá, hogy – mivel az ilyen bizonyosság felülmúlja az emberi értelem felfogóképességét – a Szentlélek tiszte, hogy megerősítse bennünk azt, amit Isten az Ő Igéje által megígér: innen van a megkenés, a zálog, a kezesség és a pecsét elnevezés.”
Természetesen szorosan idekapcsolódik a Szentlélek belső bizonyságtételére való hivatkozás. Kálvin és az őt követők annyiban jelentenek itt kuriózumot, hogy a Szentlélek e munkáját direkt a kanonicitás problémájának feloldására alkalmazták, de az apostolok, az apostoli atyák, az egyházatyák, a reformátorok stb. mind hivatkoznak a Szentlélek e nélkülözhetetlen szerepére, ezt bizonyítandó felesleges átnyálazni az egész teológiatörténetet – ez evidencia. Olyannyira az, hogy enélkül lényegében nem is beszélhetünk keresztyén hittapasztalatról vagy keresztyén életről. Meglep, hogy a Szentlélek szerepét – illetve az arra való hivatkozást – ennyire félvállról lehet venni, illetve hogy azt a keresztyén hit igazsága vagy a Szentírás tekintélye melletti bizonyítás során egy szinten lehet kezelni a muszlimoknak a Korán ihletettsége mellett felhozott tautologikus érvelésével. Nos, valóban csak körkörös érveléshez fogunk jutni, ha hiányzik az érvelésünkből ez a komponens: a Szentlélek jelenléte, munkája és hatása. Erre természetesen lehet azt mondani, hogy a Szentlélek tevékenysége nem bizonyíték egy nem hívő számára, de – mint mondtuk – nem a hittartalom bizonyíthatósága, hanem a hívő személyes hitbizonyossága a kérdés. Így viszont már nem beszélhetünk tautológiáról, csak egy olyan rendszerről, amelynek bizonyításához egy természetfeletti komponens ismeretére van szükség.
Ezen a ponton ráfordulok a Gergő által feszegetett kérdésre. A Szentlélek nélkül nem lehet értelmezni a keresztyénséget. Mintha keresztyénnek lenni azt jelentené, hogy két egységnyit vagy hármat előrébb lépünk a hitigazságokkal kapcsolatos bizonyosság skáláján, egyébként pedig bármikor hátrébb léphetünk négyet, sőt újra elérkezhetünk a zéróhoz. Hol van itt Istennek az ember életébe való természetfeletti beavatkozása, a Szentlélek általi újjászületés, a Szentlélekkel való elpecsételés, a Lélek vezetése, illetve a Szentlélek belső bizonyságtétele? Miért akarjuk e cezúra bal és jobb oldalán lévő személyeket pusztán a hitigazságok terén megjelenő kétely eltérő mennyisége alapján megkülönböztetni vagy egy szintre hozni? Miért kéne elvárjuk, hogy a jobb oldalon lévőnek, a keresztyénnek is – ha őszinte magához, tisztességes, korrekt és önreflexív – be kellene vallania, hogy nincs százszázalékos meggyőződése arról, amit hisz, és ezt nem is állíthatja sohasem? El tudjuk képzelni, hogy az idős Nikodémus, „Izrael tanítója”, először értetlenkedve, hogy mire utal Jézus az újjászületéssel kapcsolatban, majd később ugyanazt – a Lélek munkáját – megtapasztalva, amelynek következményeként Jézusba mint Megváltóba és Úrba veti hitét, kijelentette volna, hogy e tapasztalat által megnőtt a valószínűsége annak, hogy Jézus Úr és Megváltó, és immár az értetlenség és a teljes kétely állapotából eljutott egy olyan állapotba, amelyben nagyobb valószínűséggel elhiszi Jézus személyéről mindazt, amit ő állított magáról?
A Jn 16,13-ban ezt olvassuk: „…amikor azonban eljön ő, az igazság Lelke, elvezet titeket a teljes igazságra…” Eljött, és elvezetett sokakat a teljes igazságra. Ilyen alapon fogalmazhatott meg az egyház dogmákat. Ha a Szentlélek által újjászült és az igazságra elvezett hívő (illetve ilyen hívőkből álló közösség) fenntartja azt az eshetőséget, hogy téved, vagy csak „nagy valószínűséggel” vallja az adott hitigazságot, akkor értelmét veszti a dogma mint olyan. Egyáltalán nem is beszélhetnénk dogmáról, csak „nagy valószínűséggel igaz tanításokról”. A keresztyén igehirdetést, tanítást, missziót és kegyességet is átszabná egy ilyen radikális paradigmaváltás. Be kellene vallanunk, hogy azt hirdetjük, azt tanítjuk, azt mondjuk másoknak, és aszerint élünk és cselekszünk, ami csak „nagy valószínűséggel igaz”, de amiről azt már nem jelenthetnénk ki, hogy „hisszük, teljes mértékben és kétséget kizáróan igaz”.
Ezért a hívő keresztyénnek egy ponton túl meg kell barátkoznia azzal a ténnyel, hogy a hit és a hitetlenség, illetve a hívő és a nem hívő, a keresztyén és a nem keresztyén közötti szakadékot nem tudják áthidalni saját hídverési kísérletei (teljes mértékben sohasem, mivel alapvetően spirituális problémáról van szó), az csak természetfeletti beavatkozás által lehetséges, amelyet a Szentlélek végez az „igehirdetés bolondságát”, tehát a hirdetett igét felhasználva. Egyszóval nincs olyan eshetőség, hogy a szakadék bal és jobb oldalán lévők őszintén megegyezzenek abban mint „objektív alapvetésben”, hogy esetleg mindketten tévedhetnek. Ez legfeljebb udvarias gesztus lehet, semmi több, vagy pedig annak álságos módja, hogy behúzzuk egy vitába, lépre csaljuk a másikat, de őszinte vallomás és meggyőződés semmiképp, mert akkor többé nem beszélhetünk spirituális szakadékról, így aztán magától értetődően jobb és bal oldalról sem. Magyarul: vagy a körön belül van valaki (és hívő), vagy azon kívül (és hitetlen). Vagy, kissé módosítva a felosztást: vagy az egyik körben vagy, vagy a másikban, és a két kör metszéspontja nem a szkepszis, tehát nem az, hogy mindketten feltételezzük, hogy akár tévedhetünk is meggyőződéseinket illetően. Nem is kell a két kör között metszéspontot keresni – a közös pont az, hogy mind a hívő, mind a hitetlen ember Isten képmása, így megegyeznek alapvető testi és lelki funkcióik, és oda-vissza gondolatokat tudnak közvetíteni egymásnak emberi kommunikációs csatornákon keresztül.
A hívő és hitetlen közötti különbség nem a hitigazságokkal kapcsolatos kétely minőségében vagy mennyiségében áll, hanem abban, hogy az egyik spirituálisan halott, a másik pedig már átment a halálból az életbe. Itt nem valószínűségekről beszélünk, hanem a természetfeletti megtapasztalás útján elérhető teljes bizonyosságról. A Jn 9-ben szereplő vakon született ember meggyógyításának történetét allegorizálva talán plasztikusabban érzékeltethető ez a változás. Mit mond a vak kétkedő a kérdésekre válaszolva, miután meggyógyítja őt Jézus? A következőt: „Egyet tudok: bár vak voltam, most látok.” (25. vers) Ez az ember meg van róla győződve, hogy lát, éspedig azért – banálisan hangzik, de igaz –, mert lát. Ha megvizsgáljuk a bibliai történetben szereplő vak ember kijelentéseinek spirituális értelmét: egy ember, aki természetfeletti módon újjászületett, tehát aki „lát”, nem képes a kétely vagy a tagadás „közös alapjára” helyezkedni azzal, aki nem lát. Miért nem? Nos, a Szentléleknek vagy a Szentlélek munkájának tudatosítását a látásra serkentő fényhez vagy az öntudatra késztető tudatossághoz lehetne hasonlítani. Ahogyan számunkra magától értetődő, hogy látjuk a fényt a szemünkkel, és az is egyértelmű, hogy tudatában vagyunk a saját tudatunknak, ugyanúgy magától értetődő, hogy tudatában vagyunk a Szentlélek jelenlétének is. Ha az ember újjászületik, egyszerűen csak tudatában lesz Isten kegyelmes jelenléte valóságának – személyiségének legbensőbb szférájában, a „szívében” tudja, érzi őt.
Visszatérve az előző gondolathoz: csak akkor tudná ezt megtenni – elfoglalni a kétely közös alapját azzal, aki nem rendelkezik ezzel a „tudatossággal” –, ha erőszakkal letagadná azt az élményt, amelyben része volt, magyarul ismét visszahelyezkedne a vakon született ember állapotába – ami lehetetlenség. Ezt retorikai szinten megteheti, de lényegében hazugság volna, nem a közös út őszinte keresése. Ugyanerre utal a neves puritán író, Jonathan Edwards jól ismert „mézpéldája” is. Hiába próbálod elmagyarázni valakinek, aki még nem kóstolt soha mézet, hogy milyen az, ha valami „mézédes”. Vagy átéli valaki, vagy nem. Ez a példa nem arról szól, hogy a hívő végül mindig nyeregben marad a hitetlenekkel folytatott vitája során, mert mint a kalapból az újabb nyulat, előhúzhatja szubjektív élményét. Az újjászületés, a megtérés nem arról szól, hogy a normál, hétköznapi életünkhöz függelékként hozzákapcsolunk egy spirituális utánfutót, hanem arról, hogy számunkra a világ a feje tetejére fordul. Kicserélődik a valóságértelmezésünk. Ez – a Szentlélek bennünk végzett munkája – nem valamiféle különleges hóbort, amelyre, ha lehet, ne hivatkozzunk, hiszen „a kívülállók” számára ellenőrizhetetlen. Itt nem pusztán valamiféle misztikus élményről van szó. Hanem egyszersmind kognitív jellegű vágányváltás is. Ezért nem tudunk rá nem hivatkozni. Karl Barth (aki egy kicsit talán túl messzire is ment ennek a hangsúlyozásában, elutasítva az apologetikát) a következőképpen fogalmazta meg ezt: azzal, hogy önközlése által Isten új megvilágításba helyezi a valóságot, egyúttal minden emberi tudás is új perspektívába kerül, amelyen keresztül a fény és az árnyék teljesen új és egészen meglepő eloszlást kap a korábbi perspektívához képest.
Mintha egy fekete-fehér képet sugárzó televízió egyszer csak átváltana színes képre. Nem mennyiségi változásról van szó, hanem minőségiről – ráadásul radikális minőségi változásról. Ezen a minőségi változáson átesett ember nem képes újra belehelyezkedni a változást megelőző állapotba, azt maximum csak tettetheti. Ezért képtelen arra is, hogy minőségi változását mennyiséginek tételezze fel, és őszintén kijelentse, hogy „x százalék kétellyel rendelkezik Krisztus feltámadását illetően”. Ezt maximum – ahogy mondtuk – csak tettetni lenne képes vagy munkahipotézisként felvetni. Ezért amikor egy hitetlen és egy hívő áll szemben egymással, a hitetlennek nincs joga „diktálni”, mintha az ő valóságértelmezése lenne „objektívebb”, azaz a kétely, amely felől – függetlenül annak eltérő mértékéről – közösen megegyezhetnek, hogy jelen van. Egy hívő számára ez lehetetlen.
A hívő számára Isten szava az objektív alap, amely által teremtette a világot, egyáltalán a fogalmiságot, a kategóriákat és mindent mást is – ezt ismeri fel többek között az újjászületés által. Ezek után nem képes úgy tenni, mintha nem ezen a talapzaton állna. Sytkának abban igaza van, hogy teljesen értelmetlen százalékpontokban kifejezni a kétely vagy akár a bizonyosság mértékét, mert az 5-10-20%-nyi állandó kétely jelenléte azt jelentené, hogy nincs hitbizonyossága az illetőnek. Vagy meg van róla győződve, hogy Jézus feltámadt a halálból, és erre építi az egzisztenciáját, vagy nincs meggyőződve róla, és nem erre építi.
Visszatérve a szakadékhasonlathoz: ha a szakadék jobb oldalán álló hívő őszintén azt gondolná, hogy 10-20-30%-nyi, tehát reális esélye van annak, hogy téved az alapvető keresztyén hittételeket illetően – Krisztus esetleg mégsem támadt fel a halálból, a Szentírás esetleg mégsem ihletett, Krisztus esetleg mégsem jön vissza ítélni élőket és holtakat –, akkor reális esélyt látna arra is, hogy öncsalás áldozata. Így arra is, hogy valójában nincs is szakadék közte és a hitetlen között, és abbéli elhivatása, hogy átjuttassa a szakadék bal oldalán lévőt a saját oldalára, indokolatlan és értelmetlen. Bármilyen kétely feltételezése (kognitív és érzelmi szinten) – egyfajta tisztességes intellektuális álláspontként – romba dönti az egész keresztyén egzisztenciát: a személyes megtapasztalást és a mások felé irányuló szolgálatot is.
Persze itt megkérdezheti valaki (ahogy Sytka tette), hogy ezek szerint soha nincsenek hitharcok egy valódi hívő életében? Egyáltalán, mint jelent a hívő belső bizonyossága? Szert lehet tenni százszázalékos hitre, nem ellenkezik ez magának a hitnek a természetével? Hiszen a hit mindig együtt jár a kételkedéssel. Sytka szerint az a hit, amely nélkülözi a kételyt, nem hit többé, hanem fanatizmus.
Nos, értem a felvetést, és bizonyos helyzetekben igaznak is tartom – akkor, ha a Szentlélek újjászülő és bizonyságtevő belső munkáját nélkülöző, pusztán emberi vélekedésről beszélünk. Például egy római katolikus hívő esetében a mindenféle bibliai alapot nélkülöző dogmák vakbuzgó elfogadása ilyen jellegű fanatizmus: „Hiszem, mert egy külső tekintély azt mondta. Pont.” Példának okáért ilyen a pápai csalatkozhatatlanságnak vagy Mária szeplőtelen fogantatásának a „dogmája”: szentírási alapok nélküli, emiatt aztán a Szentlélek belső bizonyságtételét is nélkülöző, fanatikus hit. Ha katolikus gondolkodó lennék, én is szükségét érezném annak, hogy találjak valamilyen megindokolható kibúvót a teljesen jogos kételynek. Persze itt felmerülhet ellenérvként, hogy a protestáns tömb ezernyi leágazása sem ért egyet mindenben, számos nézetkülönbség van közöttük. Ez így van, de ne feledjük, hogy nem a másodlagos vagy harmadlagos hitigazságok (a keresztség módja és ideje, a szentlélekkeresztség értelmezése, a csodás kegyelmi ajándékok mai előfordulása és működési módja, a nyugalom napja tekintetében a vasárnap és a szombat jelentősége, a különféle eszkatológiai modellek, az üdvtörténet szövetségteológiai vagy diszpenzacionalista értelmezése stb.) tekintetében merül fel a kétely és hit kérdése, hiszen nyilván módosulhat az idők során a keresztyének ezen hitigazságokkal vagy teológiai nézőpontokkal kapcsolatos meggyőződése (sőt akár egyazon felekezeten belül is megférnek egymás mellett eltérő álláspontok egyes kérdésekkel kapcsolatban), mert nem az ezekhez fűződő meggyőződésre tekintünk a hívő lét kritériumaként. A Wurmbrand-idézetben sem direkt az eltérő teológiai tradíciók vagy felekezetek által birtokolt igazságról van szó, hanem általánosan a keresztyén egyház által birtokolt igazságról. Lehet, hogy különféle nézetek kapcsán eltérő felekezetekbe tömörülünk, lehet, hogy vitatkozunk egymással, de nem átkozzuk ki egymást. Sajnálatos, ha előfordulnak ilyenek. De nem ez a helyzet az elsődleges hitigazságok terén – és itt a hit legalapvetőbb evidenciáira kell gondolnunk. Van a szerető Isten, aki elküldi egyszülött Fiát, hogy magára vegye bűneinket, meghaljon helyettünk, harmadnapra feltámadt, elküldte a Szentlelket, aki belénk költözött, elpecsételt minket. Krisztus áldozata által megbékültünk Istennel, hit által kegyelemből örök életünk van, hálából neki – az ő szolgálatára – szánjuk életünket, és várjuk győzedelmes visszatérését, amikor feltámaszt mindenkit, és megítéli mindazt, amit testben elkövettek, stb.
De mi a helyzet a kétellyel? – továbbra is áll a kérdés, amelyet Sytka feltett. Soha nem inoghat meg a hitünk? Soha semmi nem árnyékolja be az Istenbe vetett bizalmunkat? Vagy soha nem merül fel bennünk kétely az elsődleges hitigazságokat illetően? A válaszom az, hogy ez egy bizonyos szinten elképzelhető, egy másik szinten viszont nem. Nevezzük az alsóbb szintet pszichés, a magasabb szintet pneumatikus szférának. Azt egyből leszögezném, hogy most nem szigorú bibliai-antropológiai kategóriákról beszélek, tehát nem a trichotomista-dichotomista vitában foglalok el valamely pozíciót az ember különféle alkotóelemeivel kapcsolatban, pusztán azt hangsúlyozom, hogy létezik olyan lelki szint, ahol megjelenhetnek kételyek, és nyilván meg is jelennek, de van olyan lelki szint is, ahol nem jelennek meg – ez utóbbi szinthez kapcsolódik az a tevékenység, hogy az Istenbe vetett hit, illetve bizalom által, a Szentlélek természetfeletti, bennünk zajló munkája következményeként felül tudunk emelkedni minden kételyen és elbizonytalanodáson. Ha nem így lenne, hangulatváltozásaim, elbizonytalanodásaim vagy kételyeim százalékos arányszámának növekedésével – ha elérné ez a szám a kritikus ponthatárt – nem állhatnék vasárnap a szószékre, Sytka pedig nem mehetne be a Pünkösdi Teológiai Főiskolára tanítani, mert egyszerűen nem lenne hiteles. Jézus azt mondja: „…aki mindvégig kitart, az üdvözül.” (Mt 24,13) Ez a mindvégig való kitartás egyszerűen nem működik hitbizonyosság nélkül. Ez nem azt jelenti, hogy érzületi szinten nincsenek olykor-olykor kételyeink, de pneumatikus, vagy ha úgy tetszik, szupraracionális szinten teljes hitbizonyosságot feltételez. Konkrét példán érzékeltetve: ha egy újjászületett keresztyén hívőt megkérdeznek a kételyeiről, hogy mennyire biztos abban, amit hisz, akkor azt válaszolhatja: „Vannak néha kételyeim, nehéz időszakok, elbizonytalanodásaim érzületi szinten, de mindvégig kitartok, mert mélyen belül, a szívemben meg vagyok róla győződve, hogy Krisztus szeret, mert meghalt értem, és az evangélium igaz.” Egyébként ezzel Sytka is egyetért, amikor azt írja: „…az Istenbe vetett bizalmamat akkor is fenntartom, ha nincs a zsebemben egyetlen elsöprő bizonyíték sem” – pontosan erről van szó. Azért „tartja fenn” ezt a „bizalmat”, mert mélyen belül meg van győződve róla, hogy igaz. Ráadásul az eredeti felvetésben nem is érzületi-pszichés kételyekről, mélypontokról volt szó, hanem egy állandóan jelen lévő, deklarált kételyről – ha úgy tetszik, egy megállapított bizonytalansági tényezőről, tulajdonképpen szkepszisről –, amelyet, úgymond, „megkövetel az intellektuális tisztesség”. Ahogy Emil Brunner mondja: a hitharcokat nem lehet összekeverni a Descartes-féle kételkedéssel mint módszerrel, azaz a szkepszissel.
Ez nem fanatizmus, vagy ha az, hát akkor a Lélek által kimunkált „szent” fanatizmus. Lélektanilag steril és groteszk egy hívő keresztyén esetében elvárni azt a zárójeles megjegyzést, hogy „de fenntartom, hogy még sincs igazam, lehetséges, hogy tévedek”. Ez a típusú „önreflexió” lényegét tekintve lehetetlenség, mert azt jelentené, hogy elvárjuk a hívőtől, hogy lehetséges alternatívaként számoljon azzal, hogy nem hívő, és ugyancsak reális lehetőségként tekintsen arra az esetre, hogy minden, amiben hisz, hazugság. Ezt a típusú önreflexiót – vagy episztemikus kételyt – elvárásként megfogalmazni egy hívővel szemben ahhoz hasonló, mint elvárni a hitetlen részéről annak a kételynek a jelenlétét, hogy ő valójában nem is hitetlen, hanem hívő. A keresztyén teológia szerint a bűn hatással volt az ember testi-lelki-értelmi valójára – a mentális folyamataira, az értelmi képességeire is. Az istenismeret terén megnyilvánuló deficit magától értetődő módon a bűn következménye. Ezért aztán a „de lehet, hogy tévedek” tulajdonképpen olyan filozófiai alapfeltevés, kiindulási pont, amely egy korábbi létszintre való visszaesést tükröz a keresztyén számára.
Voltaképpen ezért lehetséges a szűkebb értelemben vett mártíromság (lásd Wurmbrandot – az ő szavai szolgáltatták az apropót a vitához!), amikor valaki az életét is feláldozza a Krisztusnak való engedelmesség és hűség oltárán. Valószínűségek és sejtések miatt senki sem kockáztatja az életét. Ezért ki merem jelenteni, hogy a hit centrumára irányuló hitbizonyosság szintjén deklarált szkepszis (lásd: „20%-nyi esélyt adok annak, hogy esetleg tévedek, és Krisztus mégsem támadt fel a halálból”) megöli a bibliai értelemben vett tanúságtételt, lenullázza a missziót, és pusztán vallásközi párbeszédet eredményezhet.
Összefoglalva az eddigieket, bár lehet, hogy nem tudom külső, mások számára is elfogadható bizonyítékokkal teljes mértékben alátámasztani hitbéli meggyőződéseimet, nem kell leadnom a teljes meggyőződésemből, amikor másoknak próbálok érvelni a keresztyén hit igazsága mellett, mert a Szentlélek biztosítja számomra ezt az ismeretelméleti tényezőt – azt a típusú személyes megismerést, amelyből a hitbizonyosság ered. A Szentlélek megvilágosító munkája/belső bizonyságtétele ismeretelméleti szempontból tehát nélkülözhetetlen. Hitbizonyosság létezik, de a Szentlélek munkájához és annak megtapasztalásához kapcsolódik. Ez szubjektív élmény a külső szemlélő számára és a kijelentés szubjektív valósága (az objektív valóságának, Krisztus történelemben véghez vitt üdvtettének – annak jelentőségének – a személyessé válása, a személyre való „alkalmazása”, ha úgy tetszik: „a bennünk munkálkodó kijelentés”) a hívő számára – annak, aki azt megtapasztalja, átéli –, de a hívő keresztyénnek és a teológusnak nem tiszte erőszakkal azon kívül helyeznie magát – sem udvariasságból, sem apologetikai szempontokat követve. Lehetetlen vállalkozás a saját mátrixából fél lábbal kilépni a kétely vagy a szkepszis talapzatára.
„Én azonban az igazságot mondom nektek: jobb nektek, ha én elmegyek, mert ha nem megyek el, a Pártfogó nem jön el hozzátok, ha pedig elmegyek, elküldöm őt hozzátok. És amikor eljön, leleplezi a világ előtt, hogy mi a bűn, mi az igazság, és mi az ítélet. A bűn az, hogy nem hisznek énbennem; az igazság az, hogy én az Atyához megyek, és többé nem láttok engem; az ítélet pedig az, hogy e világ fejedelme megítéltetett. Még sok mindent kellene mondanom nektek, de most nem tudjátok elviselni; amikor azonban eljön ő, az igazság Lelke, elvezet titeket a teljes igazságra; mert nem önmagától szól, hanem azokat mondja, amiket hall, és az eljövendő dolgokat is kijelenti nektek.” (Jn 16,7–13)
„Ezért tehát elméteket felkészítve legyetek józanok, és teljes bizonyossággal reménykedjetek abban a kegyelemben, amelyet Jézus Krisztus megjelenésekor kaptok.” (1Pét 1,13)
János ev. 12:32
II. Korinthus 5:14