A huszonnegyedik órában vagyunk! – az evangélikus LMBTQ-ügyi állásfoglalás aláírója a Mandinernek
Írta: Vágvölgyi Gergely
Nagy visszhangot váltott ki az evangélikus lelkészek és hívek által fogalmazott Novemberi állásfoglalás, melyben aggodalmuknak adtak hangot az egyházba is beszivárgó LMBTQ-ideológia és a bűnök fölötti eltekintés miatt. Az állásfoglalás mostanra ökumenikussá vált, közel háromezren írták alá majdnem tíz felekezet tagjai közül. Kiss Mátéval beszélgettünk.
„Szorongató időket élünk. A világban olyan gondolatok, ideológiák váltak általánossá, melyek korábban csak szórványosan, vagy zárt ajtók mögött hallatták hangjukat. Egyik oldalon a gender, LMBTQ+, férfi és női nemet megváltoztató műtétek, kezelések népszerűsítése, másik oldalon a házasságról, családról vallott értékek devalválódása, az abortuszok rendkívül magas száma vagy épp az eutanázia gyakorlata az útjelzői ennek a folyamatnak” – olvasható az evangélikus lelkészek és gyülekezeti tagok által fogalmazott Novemberi állásfoglalásban. Az egyházukért és a tanítás tisztaságáért aggódók hangja egyre erősebb, és bíznak abban, hogy elkerülhető a skandináv modell, vagy éppen a német példa, ahol mára elhagyták a biblikus álláspontot ebben a kérdésben.
„Már tavaly elindult egy belső imádkozó és gondolkodó folyamat ezzel kapcsolatban, pedig már akkor is késésben voltunk, mostanára viszont mindenképpen szólnunk kellett” – mondja a Mandinernek Kiss Máté evangélikus lelkész. A kezdeményezés egyik tagja rámutat, hogy nem a gyermekvédelmi törvény hívta életre a Novemberi Állásfoglalást, bár az tény, hogy a figyelmet ráirányította a megnyilatkozásukra, de az állásfoglalás attól függetlenül fogalmazódott és született meg már korábban bennünk.
Búvópatakként indul, aztán átszakítja a gátat
Elsődleges céljuk az volt, hogy saját egyházuk felé határozzák meg azt az igei látást, amit a kereszténység kétezer év óta képvisel. Azért érezték ennek szükségét, mert egyre gyakoribbak az intő jelek a nyugati és északi evangélikus egyházakban, amelyek során, ebben a kérdésben már eltérnek az igei tanítástól.
– sorolja Kiss Máté.
De emlékezetes Päivi Räsänen esete is; a volt finn belügyminiszter, jelenleg parlamenti képviselő bíróság elé áll, mert saját Twitter-oldalán Szent Pál egyik leveléből idézett, amikor hozzászólt egyházán belüli, a házasságról szóló diskurzushoz.
„Ami intő jelzés volt számunkra, hogy ezek a példák a legtöbb esetben, nem mint tévtanítások, elrettentő példák kerültek interpretációra a hazai evangélikus nyilvánosság számára, sőt, időnként azt éreztük, hogy támogató attitűd jelenik meg velük kapcsolatban” – mondja Kiss Máté. A lelkipásztor hozzáteszi, a magyar evangélikus egyházban még – hála Istennek –, a hagyományos, biblikus álláspont van érvényben. Ugyanakkor, hallhatóak voltak azok a hangok, megnyilvánulások, amelyek – bár deklarálták a fő szempontot –, alternatívaként már elfogadták az azonos neműek együttélését és a gyakorló homoszexuális kapcsolatot, nem tartották bűnnek, noha a szentírás alapján egyértelműen abba a kategóriába sorolható.
„Ez az a belső folyamat, ami búvópatakként megjelenik az egyházakban, aztán egy idő után majd átszakítja a gátat és utána ez lesz a fősodor. Elébe akartunk menni ennek, akkor is, ha már a 24. órában vagyunk. Nagy nyomás nehezedik a felekezetünkre, gyülekezeteinkre, gyülekezeti tagjainkra, vezetőinkre, ezért szerettünk volna egy támogató-segítő állásfoglalást megfogalmazni” – mondja Kiss Máté.
Középpontban a Biblia tanítása
A Novemberi állásfoglalás fő szempontja ezért a bibliai tanítás megerősítése, miszerint a házasság férfi és nő között köttetik. „Mi nem a saját véleményünket képviseljük ebben az állásfoglalásban, hanem a Biblia tanítását, a keresztény tanítást” – hangsúlyozza a lelkipásztor.
Azt fejtegetve, miért jelenhettek meg a válságjelek hazánkban is, rámutat; sajnos mára tapasztalható a megfelelési kényszer keresztény körökben is. Mint mondja, a magyar evangélikus egyháznak például szoros kapcsolatai vannak a skandináv és német egyházakkal, akik már túlléptek a biblikus tanításon ezekben a kérdésekben, így óhatatlanul elkezdtek a magyarok is óvatosabban fogalmazni, ha a témáról értekeztek.
Kiszélesítve a beszélgetés horizontját, azt is hozzáteszi,
így a mi feladatunk is az, hogy azt újra középpontba helyezzük, ahogyan ezt Luther Márton is tette. „Ha valaki nem tekinti abszolút mércének a Szentírást, akkor, ez a folyamat olyan gyengítése lesz a kinyilatkoztatásnak, ami kiszolgáltatja az egyházat az aktuális világi ideológiáknak, korszellemnek” – mondja.
A szerzőről
Az Evangelikál Csoport sokféle felekezeti hátterű (református, evangélikus, baptista, pünkösdi stb.) protestáns teológusok közössége, akik az evangelikalizmus és a protestáns ortodoxia közös alapjára építve tanulmányozzák és hirdetik a biblikus keresztyén tanításokat. Felekezettől és tanításbeli különbségektől függetlenül teológiai „identitásunkat” a következő hitvallások és nyilatkozatok elfogadása határozza meg: az első négy egyetemes zsinat hitvallásai (Niceai, Nicea-Konstantinápolyi, Efézusi és Kalcedoni hitvallások), az Amerikai Egyesült Államokbeli Presbiteriánus Egyház (PCUSA) által 1910-ben deklarált öt fundamentum (1. A Szentírás ihletettsége és tévedhetetlensége, 2. Krisztus istensége és szűztől való születése, 3. Krisztus halála által szerzett helyettes engesztelés, 4. Krisztus halálból történő testi feltámadása, 5. Krisztus csodáinak történelmi valósága), a Biblia tévedhetetlenségéről szóló 1979-es Chicagói Nyilatkozat tizenkilenc pontja, és az Egyesületünk által megfogalmazott nyilatkozat a házasság és homoszexualitás kérdésében (lásd: Evangelikál Nyilatkozatok). Minden, e teológiai irányultságot képviselő protestáns testvérünket várjuk 
„… ez a tábor létezik, csak nem teszi magát láthatóvá. Ezért van sok belső viszálykodás az egyházban. Most is vannak hívei a „melegházasságnak”, azonos neműek kapcsolatának, azok megáldásának, csak ezt nem nyílt sisakkal képviselik, hanem belső párbeszéd kezdeményezésével, hittételek finom megkérdőjelezésével, a tisztázás akadályozásával, lebegtetéssel, a hitbizonyosság szűnni nem akaró hámozgatásával. Sokkal tisztább és egyértelműbb lenne a helyzet, ha végre mindenkiről nyíltan lehetne tudni, hogy mit képvisel. Igen, lennének emiatt szakadások. De ez tipikusan az a fajta szakadás, amiről Pál apostol azt mondja, hogy szükségesek. Épp az a baj, hogy régóta nem történnek meg ezek a szakadások. Pedig mindenki tudja, hogy ez lesz a vége. Amíg a felszín alatt, láthatatlanul zajlanak ezek a folyamatok, gúzsba kötik sok helyen az egyház bizonyságtételét és misszióját. Fellélegeznénk, ha végre mindenki ott állna, ahol a szíve van.” (Szabados Ádám)
„…vannak olyan szempontok, amelyek szükségessé teszik újra gondolni az evangelikalizmussal kapcsolatos nézetünket. Sokan azok közül, akik az elmúlt években nagy változáson mentek keresztül, és ezt nyíltan el is ismerik, még mindig azt állítják, hogy valójában evangelikálok. Ezért a probléma a következő: meg kell határoznunk egészen pontosan, hogy mit jelent az, hogy evangelikál, és ki tekinthető evangelikálnak (…) Nos, ha használják az evangelikál megjelölést, akkor nyilvánvalóan van valami jelentése is. Olyan kifejezés, amely leszűkít. Bizonyos szempontból kizárólagos (…). Remélem teljesen világos számunkra: nem azt próbáljuk megfogalmazni általános értelemben, hogy mit jelent keresztyénnek lenni, hanem azt, hogy ki az evangelikál keresztyén, és erre természetesen azért vállalkozunk, mert úgy gondoljuk, hogy végső soron az evangelikál hit magának a keresztyén hitnek az egyetlen valódi kifejtése. (…) Tehát hogyan határozzuk meg, hogy mit jelent evangelikálnak lenni, elkülönítve “a keresztyén” általános definíciójától? Ez ma egy nagy kérdés, és úgy gondolom, hogy ez lesz az a kérdés, amivel egyre inkább szembe kell néznünk az elkövetkezendő években.” (Martyn Lloyd-Jones: What is an Evangelival, 11-13.o.)
„… a teológia magában foglalja a lelkiséget is, abban az értelemben, hogy befolyásolja befogadóinak az Istenhez való jó vagy rossz, pozitív vagy negatív viszonyát, illetve viszonyának hiányát. Ha teológiánk nem ébreszti föl a lelkiismeretet és puhítja meg a szívet, akkor valójában mindkettőt megkeményíti; ha nem bátorítja a hitbeli elkötelezettséget, a hitetlenség távolságtartását erősíti meg; ha nem az alázatot szorgalmazza, elkerülhetetlenül a büszkeséget táplálja. Ha tehát valaki nyilvánosan teologizál, akár formálisan a szószéken, a katedrán vagy nyomtatásban, akár informálisan karszékében ülve, komolyan el kell gondolkodnia azon, hogy eszméi miként hatnak az emberekre – Isten népére vagy más népekre. A teológusok elhívásuk szerint az egyház vízügyi mérnökeinek és csatorna felügyelőinek tisztét töltik be: feladatuk, hogy biztosítsák, Isten tiszta igazsága bőségben eljusson oda, ahol szükség van rá, és hogy kiszűrjenek minden egészségre ártalmas szennyeződést.” (J.I.Packer: A megújulás teológiája)
„Semmiféle problémát nem okoz számomra tévedhetetlenségről beszélni. Viszont ha lelkészként azt mondom akármelyik laikus hívőnek, hogy elfogadom a Szentírás tekintélyét, de nem hiszek a tévedhetetlenségében, egyből megkérdezi majd: »mi a különbség a kettő között?« És ahogy ezt elkezdem magyarázni, egyből forgatni kezdi majd a szemét, és azt gondolja magában, hogy ez a különbségtétel fából vaskarika. Ha azt mondom, hogy csak részben fogadom el a tekintélyét, és nem tévedhetetlen, azt megértik. Ha azt mondom, hogy a tekintélyét minden egyes részére vonatkozóan elfogadom és tévedhetetlen, azt is érteni fogják. De 35 éves pályafutásom során egyetlen olyan emberrel sem találkoztam, aki értené, ha azt mondom, hogy elfogadom ugyan a Szentírás tekintélyét, de nem tartom tévedhetetlennek.” (Tim Keller)
