24
dec
2021

A valódi keresztény fundamentalista – Márkus Tamás András lelkipásztor a Mandinernek

Alapvető hitelveikért teknősbékaalakzatba tömörülve kell az egyházaknak harcba menniük a mai posztmodern világban – fogalmaz Márkus Tamás András református lelkipásztor, teológus, az Evangelikál Csoport Egyesület elnöke, akivel beszéltünk a karácsony valódi értelméről, a progresszív teológiáról és az új nemzedékek pasztorációjáról is. Interjúnk!

Írta: Joó István

***

Mai világunkban zenei kliptől a jakuzziig mintha minden a testről szólna, de az, hogy megtestesült az Ige, vagy hogy a Fiúisten testet öltött, vagyis a karácsony valódi értelme, az emberek többségének nem sokat jelent. Miért van ez?

Én fölmenteném az embereket. Azt vettem észre, sokszor nem azért nem érdekli őket ez a tény, mert közömbösek, hanem mert nem ismerik sem a karácsony, sem az evangélium üzenetét. Tehát nem az van, hogy három tőmondatban el tudják mondani helyesen és azt elutasítják, hanem egyszerűen nem ismerik. Sajnos sokszor olyan egyházi nyilatkozatok látnak napvilágot ilyenkor, amelyek nem elég egzaktak, tisztelet a kivételnek. Teszem azt, karácsonykor megérjük azt, hogy a sötétségbe betör a fény. Hogy a szolidaritás győz. Ezek nem rossz üzenetek, csak innen nehéz eljutnia egy kívülállónak a lényegig.

Álköltői „nesze semmi, fogd meg jól”?

Nem egzakt információt adnak át, ellentétben az apostolokkal, akik történelmi tényekről beszéltek. Krisztus meghalt, feltámadt a harmadik napon, satöbbi. A karácsonyi üzenet tárgya szintén egy történelmi tény. Épp ezért csodálatos, hiszen arról van ott szó, hogy a mindenható Isten testet ölt – inkarnálódik – és ezt ünnepeljük. De ezt így, egyszerű tőmondatban nem sokat hallhatod. Később János apostol mondja azt is, láttuk, tapintottuk őt, előttünk volt…

Mi ennek az inkarnációnak a jelentősége?

Látni kell az előzményeket! Először a zsidó népnek jelenti ki magát Isten egészen különleges módon Mózesen keresztül, miközben egyetlen izraelita sem láthatta őt. Eleve kellett egy közbenjáró a Hóreb hegyén, mert nem tudják elviselni Isten jelenlétét még csak felhőkben, villámlásokban meg hangban sem. De maga Mózes sem láthatta szemtől-szemben, csak hátulról.

A szent, igazságos Isten és a gyarló ember a bűn miatt nem tud találkozni, mert különben utóbbi nyomban meghalna. De Jézusban megtörténik, ami addig sosem,

hogy látják a maga teljességében testet öltve Istent, ahogy beszél, ahogy cselekszik, hozzááll a dolgokhoz, az emberekhez. Látják, mit jelent az abszolút szentség, és látják, mit jelent az irgalom. Látják, az igazság és a szeretet hogyan fonódik közös harmóniában egybe, egy emberben.

Ma mintha a szeretetre hivatkozna mindenki. Ezt kérik számon a vallással köszönő viszonyban sem lévő véleményvezérek is a keresztyéneken.

Ezért kellene Jézusra figyelnünk, amikor a kereszténységről beszélünk. Engem azért eléggé bánt, amikor össze-vissza hivatkoznak rá, főleg, amikor sarokba próbálják szorítani a hívőket, oktatgatva őket, mit és hogyan kéne mondaniuk, jóváhagyniuk. „Ti nem a szeretetet hirdetitek?” – kérdezik számonkérően. Pedig bele kell csak pillantani az evangéliumokba, Jézus hogyan hirdette a szeretetet, milyen kemény szavai vannak! Többet beszél az ítéletről, mint közvetlenül a szeretetről. De azt a mi érdekünkben teszi, szeretetből. A parázna asszonnyal, akit meg akarnak kövezni, miután tetten értek, hogyan is kommunikál? Leállítja az ítélkezőket, s azt mondja a nőhöz fordulva: „Én sem ítéllek el téged, eredj el, és többet ne vétkezzél.” Tehát nem azt mondja, „Szeretlek, csináld tovább, mert úgy a jó.” 

De hát a test az embernek alapvetően azt jelenti, élvezz, kényeztesd, vagy éppen gyúrd ki magad.

Ez így van, de Jézusban az jelent meg testben, akit elementárisan mindenki keres, még ha nem is tudja. Kálvin szerint a Krisztus előtti kinyilatkoztatások olyanok voltak, mint egy festményt megelőző ceruzavázlatok. S végre azzal, hogy Isten megjelent a názáreti Jézus Krisztusban, előttünk van a maga teljes valóságában maga a Teremtő, a legmélyebb titok, amit a világvallások a maguk szegényes és elégtelen módján kutatnak. Előttünk van a legteljesebb kinyilatkoztatás Isten igazságáról és szeretetéről, előttünk van a legteljesebb valóság. Az emberek azonban még mindig nem őrá hallgatnak, keresztre feszítik.

Talán mert csak a „kis Jézuska” kell, aki még nem sok vizet zavar?

Az biztos, hogy

sokszor ma is amolyan bukolikus képpé korlátoznánk a megtestesülést: pásztorok, szelíden bőgő tehénkék,

akik meleg párát lehelnek, holott a születéstörténetben is nagy teológiai jelentőség van. A mindenható Isten közösséget vállal emberi nyomorúságunkkal, halandó testet ölt és egy egyszerű ács fia lesz, egyszerű fiatal nőnek a gyermeke. Hogy aztán a kereszthalálában csúcsosodjon ki a végtelen alázat és végtelen dicsőség, hogy értünk szenvedve lássuk a legnagyobbnak Istent. Hogy legalább utólag megpillantsuk: akkor a legnagyobb, amikor a legmélyebben van. Elképesztő paradoxon.

Igehirdetést tanítók szerint nem jó karácsonyi prédikáció az, ami nem jut el nagypéntekig és húsvétig. Mi most, ha jól értem, nagypénteknél vagyunk…

Igen, a helyettes bűnhődésnél. Tudniillik hogy Jézus a nekünk járó büntetést vette magára a kereszten. A helyünkre állt.

Húsvét mit mond a karácsonykor testet öltött Istenről a testiességre hajlamos embernek?

A kereszténység nem platonizmus; olyan testi feltámadást hisz a Biblia tanúsága alapján, melynek nyomán az üdvözülő emberek testben lesznek együtt, amikor Isten országa kiteljesedik. A test azzal, hogy Isten magára vette, elképesztően felértékelődött. Mert soha nem veti le magáról Isten a testet. Miután harmadnapra feltámadott, felment a mennybe, közben jár értünk testben az Atya jobbján. Azzal, hogy testben ment föl a Mennybe, a testiség, az ember valója úgy ahogy van, a mennyei valóságba lett beleültetve. Ez a végső reménységünkre, a testben való feltámadásra mutat.

Száz százalékos biztosítékunk van arra, hogy testi formában fogunk tovább létezni.

A páli megfogalmazás szerint Jézus Krisztus az „első zsenge”, és mi is olyan romolhatatlan és dicsőséges testben fogunk feltámadni, létezni egy új égen és új földön, mint Krisztusé. Nyilván a bűnös természettől teljesen megszabadítva…

Ön mint fiatal, harcos teológus igen aktív az online térben. Két éve az egyik hitigazságról, a helyettes bűnhődésről vitát kezdeményezett, mivel egy Hit Gyülekezetéből kiszakadt szabadkeresztény csoport vezetője gyökeresen mást tanított erről. Miért szereti ezeket a nyilvános vitákat?

Valóban, a helyettes bűnhődést kikezdte egy egyházi közösség. Ezt a kérdést az Egyesült Államokban már megvitatták, lényegében lefutott, itt késéssel jelentkezett. Egy ilyen léptékű hitigazság félre tétele nem marad egyetlen közösség határain belül, az ilyesmi mindig terjed. Elkezdtem erről cikkezni az általam alapított evangelikalcsoport.hu nevű oldalunkon, és hamar más is felkarolta a témát. Született a végén egy nyilatkozat, ami elképesztő széles összefogást teremtett a hazai protestáns felekezetek között, hogy szembehelyezkedjenek ezzel a jelenséggel. Ez a „csata” tehát egy valós problémából keletkezett és az embereket megerősítette, elmélyítette abban, hogy mit hisznek.

A legnagyobbat talán A progresszív keresztyén című írása szólt. Eszerint a progresszív keresztyén, aki hivatkozik keresztyénségére és egyházhoz tartozására, de támadja a hitelveket és a bibliai erkölcsökkel szembemenő újításokat akar, „lelegeli azt, amit az egyház korábbi és jelenlegi hitvallói ültettek és öntöztek. A progresszív keresztyén tevékenysége arra korlátozódik, hogy kiszívja az életerőt az egyházból, míg végül egy élettelen múmiát hagy maga után.” Heves vagy megfontolt szöveg ez, netán mindkettő?

Amikor egy pásztor – lelkész – azt látja, hogy a juhokat –gyülekezeti tagokat, egyáltalán: a hívőket – belülről, alamuszi, fondorlatos aljas módon próbálják megtéveszteni, az indulat, úgy gondolom, helyénvaló. Krisztus igazsága életbevágóan fontos, ráadásul ránk van bízva. Pál apostol maga mondja Timóteusnak, „drága kincsként őrizd meg”. Ha megnézzük az ókeresztény vitákat, vagy hogy a reformátorok hogyan reagáltak egy-egy írásra, ott is látunk indulatot, persze, mert ott is az igazágról van szó. Az indulat persze ne legyen destruktív; keretek között kell tartani. Amit abban az írásomban leírtam, talán túl erősnek hatott, de felgyorsultak az események, s az idő sajnos engem igazolt. Egyre képtelenebb dolgokat dob be a progresszív keresztyénség, utóbb például egy volt református egyháztag szólította fel a lelkészeket a HVG Felszabtér nevű blogjában, hogy kezdjék el megáldani a melegházasságokat, ne várjanak tovább. Ez evangélikus lelkészek egy bátor csoportja által fogalmazott és igen sokak által támogatólag aláírt állásfoglalásra volt ez egyfajta válasz.

TOVÁBB A CIKKRE

Hozzászólás írása