Az úgynevezett progresszív keresztyénség
A progresszív keresztyénség egy olyan eretnekcsoportot jelöl, amely a keresztyén ortodoxia több alaptételét is tagadja. Mivel ez a csoport „progresszív keresztyénség” névvel illeti magát, ezért most használni fogjuk ezt a kifejezést, de csak azért, hogy azonosítani tudjuk azokat, akiket el kell kerülnünk. Önmagában a keresztyén kifejezés használata nem jelent semmiféle legitimációt.
A progresszív keresztyének, ahelyett, hogy azt csak az evangélium szükséges gyümölcsének tekintenék, úgy vélik, hogy a társadalmi igazságosság az evangélium szíve. A progresszív keresztyénség sok szempontból hasonlít a felszabadításteológiára. Ahelyett, hogy hitvallásosan gondolkodna Istenről, Jézus személyéről és arról, amit ő véghezvitt értünk, a progresszív keresztyénség eredendően a személy átalakulására helyezi a fő hangsúlyt, és mint ilyen arra fókuszál, miként járulnak hozzá spirituális erőfeszítéseink ahhoz, hogy megváltozzon mind a személyes életünk, mind a közösség élete – annak minden aspektusa. Azt állítják, hogy ellenzik a dogmákat, de ironikus módon jólérzik magukat saját – számos – dogmájuk között. A Progresszív Keresztyén Szövetség (Progressive Christian Alliance) így fogalmaz: „A hit nem konkrét válaszokról, vallási abszolútumokról, hitvallásokról vagy dogmákról szól.” Ezért aztán a progresszív keresztyének inkább csak mint követendő példára tekintenek Jézusra, és nem mint Megváltóra, aki megmentett minket Isten haragjától és saját természetünk erkölcsi romlottságától. Ebből fakadóan elutasítják a helyettes bűnhődés tantételét. A progresszív eszme tehát azon a hamis elképzelésen alapul, hogy az emberi természet formálható, és így az ember földi élete során képes a megváltást saját erőfeszítései révén elérni.
Gyakran – kijátszva a kettőt egymás ellen – megtévesztő módon azt állítják, hogy „a dogmát a szeretettel helyettesítik”, holott a Biblia sohasem választja szét a kettőt. Pál rámutat: „…parancsold meg némelyeknek, hogy ne hirdessenek tévtanokat […]. A parancs célja pedig a tiszta szívből, jó lelkiismeretből és képmutatás nélküli hitből fakadó szeretet.”(1Tim 1,3.5)
A progresszív keresztyénség támogatja a kritikai bibliatudományt, valamint a kortárs liberális teológusok és tudósok újszerű nézeteiből fakadó következtetések feltárását. A hagyományos vallásos meggyőződések és vallásgyakorlat alternatíváit és a vallásos hit újfajta megközelítéseit kutatja. Következésképp a progresszív keresztyének számos bibliátlan gyakorlatot elfogadnak az egyházon belül, így például a homoszexuális kapcsolatokat is.
Megfigyelhető továbbá, hogy az úgynevezett progresszív keresztyénség nagyrészt moralista, lebecsüli az újjászületés-, valamint Krisztus bűneltörlő megváltó tettének jelentőségét.
Ez az irányzat sok szempontból igazából csak politikai lobbi, semmi több. Teológiájuk nagy részét a politika és a kortárs kultúra értékei vezérlik. Sok progresszív keresztyén számára valójában a politikai aktivizmus a legfontosabb, mivel úgy gondolják, hogy az embereket a társadalmi igazságosság kiharcolásával lehet üdvözíteni. Politikai keretezés nélkül mozgalmuk valószínűleg egy hét alatt széthullana. A progresszív keresztyének joggal tekintik ugyan a keresztyén nacionalizmust eretnekségnek, de ironikus módon, úgy tűnik, vakok arra a nyilvánvaló tényre, hogy ők valójában csak a keresztyén nacionalizmus baloldali megfelelői. Egy tőről fakad a kettő, csak ők momentán nem jobboldali nacionalisták, hanem baloldali globalisták.
Pál a következőképpen figyelmeztette a galatákat: „Csodálkozom, hogy attól, aki Krisztus kegyelme által elhívott titeket, ilyen hamar más evangéliumhoz pártoltok, pedig nincsen más evangélium. De egyesek megzavartak titeket, és el akarják ferdíteni Krisztus evangéliumát. De ha még mi magunk vagy egy mennyből való angyal hirdetne is nektek evangéliumot azon kívül, amelyet mi hirdettünk, átkozott legyen! Amint már korábban is megmondtuk, most ismét mondom: ha valaki nektek más evangéliumot hirdet azon kívül, amelyet elfogadtatok, átkozott legyen!”
Az úgynevezett progresszív keresztyének gyakorlatával ellentétben a Krisztusban élők lelkiségének, odaadásának és gondolkodásának az idők során mindig is a Biblia, a teológia és a gazdag keresztyén hagyomány volt a zsinórmértéke az élet minden területén. A politika csupán egy kis részét teszi ki annak, amit ez a teológia közvetít. Egy mozgalom élete végső soron nem attól függ, hogy ki van hatalmon, vagy milyen politikai irányelvek érvényesülnek. A konzervatív teológia képviselői hiszik, hogy Isten rendelése a mindenkori kormányzat, és a biblikus irányelvek alapján tájékozódó lelkiismeretük szerint szavaznak (ha demokráciában élnek), valamint előfordulhat az is, hogy nagyon elkötelezettek valamely igazságos politika iránt, de tudják, hogy Isten országa az aktuális politikai vezetéstől vagy a választások eredményétől függetlenül halad előre. A történelmi keresztyénség hagyományosan nagy hangsúlyt fektet a szegények irányában végzett szolgálatra és a felebaráti szeretetre. Nem kell elhagynunk az egyszer s mindenkorra a szentekre bízatott hitet ahhoz, hogy továbbra is ezt tegyük.
A progresszív keresztyének abban hisznek, hogy az ember képes egyre jobbá válni pusztán azáltal, ha Jézus erkölcsi példáját követik. Az ő evangéliumuk inkább arról szól, hogy mit teszünk mi, mintsem arról, hogy mit tett Krisztus. Egy szóval: moralizmus.
A Biblia ehelyett azt tanítja, hogy megmenteni vagy megjobbítani magunkat messze meghaladja a képességeinket, hiszen az emberiség reménytelenül a bűn zsarnokságának a foglya (Róm 6,18; 1Kor 2,14). Ezért mi azt valljuk, hogy Jézus nem azért jött, hogy megtanítson minket arra, hogyan váljunk jobbá, hanem ő úgy jött el, mint Megváltó, hogy kiszabadítsa a foglyokat. Nem pusztán arról van szó, hogy fel kellene újítani a régi házat, hanem magára Jézusra van szükségünk, hogy ő lerombolja és újat építsen helyette (Jn 3,3.5). Ő azért jött, hogy új életet adjon népének, és szabaddá tegye őket arra, hogy úgy járjanak, ahogyan ő járt, megadva Istennek a tiszteletet, és felebarátaink javát szolgálva.
Ez két gyökeresen eltérő nézet az emberiség állapotáról.
A progresszív keresztyénség tagadja az örökké tartó büntetés tantételét és Krisztus helyettes bűnhődését. A Rachel Held Evans Twitterén kibontakozott, a pokol kérdésével kapcsolatos alábbi vita jó példa arra, hogy mennyire eltávolodtak már a valóságtól, az igazságtól és a szeretettől az úgynevezett progresszív keresztyének.
Úgy tűnik, elfelejtették, hogy Isten egyszerre szent, igazságos és szeretetteljes. Ő nem lehet szentségtelen vagy igazságtalan, egy kicsit sem, különben nem volna Isten. Bűneinkben megmaradva a közelébe férkőzni olyan lenne, mintha megpróbálnánk néhány kilométernyi távolságra megközelíteni ezer szupernóvát anélkül, hogy megperzselődnénk. A teológiai értelemben vett liberálisok azt hiszik, hogy Istennek – anélkül, hogy igazságot szolgáltatna – elég csupán legyintenie, hogy megbocsássa a bűnt. De valakinek fizetnie kell. Ezért jött el maga Isten, testet öltve, hogy a bűnösök helyett magára vegye saját igazságosságának teljes súlyát. Ez az igazi szeretet: a készség arra, hogy meghalj akár az esküdt ellenségedért is. Ha senki sem fizet a bűnért, és Isten egyszerűen megbocsát – az kétségbe vonná az igazságosságát.
A progresszív keresztyének csak puszta emberi fogalmakban képesek Istenről gondolkodni – olyan fogalmakban, amelyek kielégítik az emberi bölcsességet, és megkérdőjelezik, hogy Isten valakit egy örökkévalóságig tartó szenvedéssel büntet. Ez a gondolkodásmód gyökeresen félreértelmezi Isten természetét, és bálványt csinál belőle.
***
Forrás: https://www.monergism.com/so-called-progressive-christianity
A szerzőről
Az Evangelikál Csoport sokféle felekezeti hátterű (református, evangélikus, baptista, pünkösdi stb.) protestáns teológusok közössége, akik az evangelikalizmus és a protestáns ortodoxia közös alapjára építve tanulmányozzák és hirdetik a biblikus keresztyén tanításokat. Felekezettől és tanításbeli különbségektől függetlenül teológiai „identitásunkat” a következő hitvallások és nyilatkozatok elfogadása határozza meg: az első négy egyetemes zsinat hitvallásai (Niceai, Nicea-Konstantinápolyi, Efézusi és Kalcedoni hitvallások), az Amerikai Egyesült Államokbeli Presbiteriánus Egyház (PCUSA) által 1910-ben deklarált öt fundamentum (1. A Szentírás ihletettsége és tévedhetetlensége, 2. Krisztus istensége és szűztől való születése, 3. Krisztus halála által szerzett helyettes engesztelés, 4. Krisztus halálból történő testi feltámadása, 5. Krisztus csodáinak történelmi valósága), a Biblia tévedhetetlenségéről szóló 1979-es Chicagói Nyilatkozat tizenkilenc pontja, és az Egyesületünk által megfogalmazott nyilatkozat a házasság és homoszexualitás kérdésében (lásd: Evangelikál Nyilatkozatok). Minden, e teológiai irányultságot képviselő protestáns testvérünket várjuk 
„… ez a tábor létezik, csak nem teszi magát láthatóvá. Ezért van sok belső viszálykodás az egyházban. Most is vannak hívei a „melegházasságnak”, azonos neműek kapcsolatának, azok megáldásának, csak ezt nem nyílt sisakkal képviselik, hanem belső párbeszéd kezdeményezésével, hittételek finom megkérdőjelezésével, a tisztázás akadályozásával, lebegtetéssel, a hitbizonyosság szűnni nem akaró hámozgatásával. Sokkal tisztább és egyértelműbb lenne a helyzet, ha végre mindenkiről nyíltan lehetne tudni, hogy mit képvisel. Igen, lennének emiatt szakadások. De ez tipikusan az a fajta szakadás, amiről Pál apostol azt mondja, hogy szükségesek. Épp az a baj, hogy régóta nem történnek meg ezek a szakadások. Pedig mindenki tudja, hogy ez lesz a vége. Amíg a felszín alatt, láthatatlanul zajlanak ezek a folyamatok, gúzsba kötik sok helyen az egyház bizonyságtételét és misszióját. Fellélegeznénk, ha végre mindenki ott állna, ahol a szíve van.” (Szabados Ádám)
„…vannak olyan szempontok, amelyek szükségessé teszik újra gondolni az evangelikalizmussal kapcsolatos nézetünket. Sokan azok közül, akik az elmúlt években nagy változáson mentek keresztül, és ezt nyíltan el is ismerik, még mindig azt állítják, hogy valójában evangelikálok. Ezért a probléma a következő: meg kell határoznunk egészen pontosan, hogy mit jelent az, hogy evangelikál, és ki tekinthető evangelikálnak (…) Nos, ha használják az evangelikál megjelölést, akkor nyilvánvalóan van valami jelentése is. Olyan kifejezés, amely leszűkít. Bizonyos szempontból kizárólagos (…). Remélem teljesen világos számunkra: nem azt próbáljuk megfogalmazni általános értelemben, hogy mit jelent keresztyénnek lenni, hanem azt, hogy ki az evangelikál keresztyén, és erre természetesen azért vállalkozunk, mert úgy gondoljuk, hogy végső soron az evangelikál hit magának a keresztyén hitnek az egyetlen valódi kifejtése. (…) Tehát hogyan határozzuk meg, hogy mit jelent evangelikálnak lenni, elkülönítve “a keresztyén” általános definíciójától? Ez ma egy nagy kérdés, és úgy gondolom, hogy ez lesz az a kérdés, amivel egyre inkább szembe kell néznünk az elkövetkezendő években.” (Martyn Lloyd-Jones: What is an Evangelival, 11-13.o.)
„… a teológia magában foglalja a lelkiséget is, abban az értelemben, hogy befolyásolja befogadóinak az Istenhez való jó vagy rossz, pozitív vagy negatív viszonyát, illetve viszonyának hiányát. Ha teológiánk nem ébreszti föl a lelkiismeretet és puhítja meg a szívet, akkor valójában mindkettőt megkeményíti; ha nem bátorítja a hitbeli elkötelezettséget, a hitetlenség távolságtartását erősíti meg; ha nem az alázatot szorgalmazza, elkerülhetetlenül a büszkeséget táplálja. Ha tehát valaki nyilvánosan teologizál, akár formálisan a szószéken, a katedrán vagy nyomtatásban, akár informálisan karszékében ülve, komolyan el kell gondolkodnia azon, hogy eszméi miként hatnak az emberekre – Isten népére vagy más népekre. A teológusok elhívásuk szerint az egyház vízügyi mérnökeinek és csatorna felügyelőinek tisztét töltik be: feladatuk, hogy biztosítsák, Isten tiszta igazsága bőségben eljusson oda, ahol szükség van rá, és hogy kiszűrjenek minden egészségre ártalmas szennyeződést.” (J.I.Packer: A megújulás teológiája)
„Semmiféle problémát nem okoz számomra tévedhetetlenségről beszélni. Viszont ha lelkészként azt mondom akármelyik laikus hívőnek, hogy elfogadom a Szentírás tekintélyét, de nem hiszek a tévedhetetlenségében, egyből megkérdezi majd: „mi a különbség a kettő között?” És ahogy ezt elkezdem magyarázni, egyből forgatni kezdi majd a szemét, és azt gondolja magában, hogy ez a különbségtétel fából vaskarika. Ha azt mondom, hogy csak részben fogadom el a tekintélyét, és nem tévedhetetlen, azt megértik. Ha azt mondom, hogy a tekintélyét minden egyes részére vonatkozóan elfogadom és tévedhetetlen, azt is érteni fogják. De 35 éves pályafutásom során egyetlen olyan emberrel sem találkoztam, aki értené, ha azt mondom, hogy elfogadom ugyan a Szentírás tekintélyét, de nem tartom tévedhetetlennek.” (Tim Keller)
