28
nov
2021

A tévedhetetlen egyház mítosza – reakció Hodász András kijelentéseire

Hodász András, római katolikus pap (akinek a szolgálatát – annak egyes elemeit – természetesen protestánsként is értékelhetjük, hiszen mégiscsak a katolicizmus konzervatívabb irányvonalát képviseli,) nemrég egy rövid videóban fejtette ki a protestáns reformációval kapcsolatos véleményét. E bejelentkezésre, amiben egyébként rettentően elnagyolt, tényszerűen hibás kijelentések tömkelege hangzik el, már született egy frappáns reakció írásos formában itt az oldalunkon is, illetve egy hosszabb, rendkívül igényes videós bejelentkezés a Kálvinista Apologetika részéről.

Az egyik tarthatatlan kijelentése Hodásznak a sok közül, hogy Jézus egy olyan közösséget alapított, ami tévedhetetlen tekintéllyel rendelkezik, és ez a tévedhetetlen tekintélyű közösség állította össze aztán a Szentírást. Természetesen Hodász tálalásában ez a tévedhetetlen tekintélyű közösség nem más, mint a római katolikus felekezet.

Ez egy jól ismert, gyakran hangoztatott, de önellentmondó, és számtalanszor megcáfolt érv katolikus részről. Ugyanakkor az újabb és újabb generációkat nem árt emlékeztetni arra, hogy mi is a konkrét probléma ezzel az érvvel. Ezért közöljük most le Francis Landey Patton (1843-1942), egykori amerikai presbiteriánus lelkész-teológus gondolatait a témával kapcsolatban (A Summary of Christian Doctrine, The Westminster Press, Philadelphia 1901, 20-25. / Landey Patton volt a nagyhírű református teológiai akadémia, a Princeton Theological Seminary elnöke 1902 és 1913 között).

 

Részlet Francis Landey Patton A Summary of Christian Doctrine” című művéből

„A római katolikusok az egyházat tévedhetetlennek, tanításait pedig mérvadónak tekintik. Hiszik, hogy a Szentírás tévedhetetlen és ihletett, de tagadják, hogy elégséges is volna. Azt mondják, hogy az egyház a Krisztus és apostolai által közölt és hagyomány formájában megőrzött íratlan igazságok őrzője. De hogyan különböztessük meg egymástól az igaz és a hamis hagyományokat? A római egyház képviselői a katolicitás (= egyetemesség) és az ősiség próbáját alkalmazzák: amit ők és velük együtt minden keresztyén mindig is hitt, az igaz – állítják. A római egyház sajátos tanai azonban nem felelnek meg e követelménynek, és az egyetlen mód, amellyel igazolni lehet őket, az egyedül az egyház tévedhetetlenségére való hivatkozás. A római katolikusok azt állítják, hogy a hagyományok azért igazak, mert egy tévedhetetlen egyház hagyta őket jóvá. A római katolicizmus tehát azon a tanításon áll vagy bukik, mely szerint az egyház tévedhetetlen. Egyesek szerint a tévedhetetlenség a pápának, mint Krisztus földi helytartójának személyében rejlik, mások szerint pedig az Egyházban, amely püspökei többségének hangján szólal meg.

Először is egy-két szót a tévedhetetlenség általános kérdéséről:

1. A tévedhetetlenség bizonyítása természeténél fogva lehetetlenség, mivel vagy a Szentíráshoz, vagy a hagyományhoz kell fordulni a kérdés tisztázásához. A Szentírásra nem hivatkozhatunk, bizonyítandó az egyház tévedhetetlenségét, mivel a római egyház egyik visszatérő érve a protestánsokkal szemben éppen az, hogy nincs tévedhetetlen Szentírás-értelmezésük. De ha a római katolikusok érvelése helyes, akkor ez ugyanúgy vonatkozik rájuk is. Azaz nem hivatkozhatnak a Szentírásra, hogy alátámasszák az egyház tévedhetetlenségét. Ha ezt mégis megteszik, akkor feltételezniük kell, hogy saját egyházuk a tévedhetetlen, hogy aztán az tévedhetetlen módon értelmezhesse a Szentírás azon részeit, amely alátámasztja önnön tévedhetetlenségét. Másrészt nem hivatkozhat a hagyományra sem, mert annak eldöntése, hogy az adott hagyományanyag igaz-e vagy sem, épp azon egyház tévedhetetlenségétől függ, amely a hagyományt képviseli. A római katolikus érvelés közismerten körkörös. Hivatkozik egyrészt a hagyományra a tévedhetetlenség alátámasztására, másrészt hivatkozik a tévedhetetlenségre is az általa képviselt hagyomány igazolására.

2. A Római egyház nem tévedhetetlen, mert tanítása ellentmond a Szentírásnak, miközben elismeri ő is, hogy maga a Szentírás tévedhetetlen. A Biblia azt tanítja, hogy csak Isten bocsáthatja meg a bűnöket, míg Róma szerint a papok bocsáthatják meg őket. A Biblia azt mondja, hogy egyedül Istent szabad imádni, Róma viszont azt, hogy Szűz Máriát is. A Biblia azt mondja, hogy csak egyetlen közvetítő van, Róma viszont azt mondja, hogy minden pap közvetítő. A Biblia azt mondja, hogy Krisztus egyszer áldozta fel magát mindenkiért, Róma viszont úgy tesz, mintha megismételné ezt az áldozatot az eucharistia megünneplésével. A Biblia azt mondja, hogy hit által igazulunk meg, Róma viszont azt, hogy keresztség által. Ha a római egyház és a Biblia is tévedhetetlen, akkor két, egymásnak ellentmondó, infallibilis (=tévedhetetlen) tekintélyünk van.

Csakhogy a pápa tévedhetetlenségével és a püspökök vagy egyetemes zsinatok tévedhetetlenségével kapcsolatban sajátos problémák merülnek fel. A pápai tévedhetetlenség (= infallibilitás) dogmája a következő nehézségeket hordozza magában:

(1) Bizonytalan, hogy a pápai tévedhetetlenség fakad az egyház tévedhetetlenségéből, vagy az egyház tévedhetetlensége következik a pápai tévedhetetlenségből. Manning érsek (Henry Edward Manning a római katolikus egyház angol elöljárója volt, 1865-től 1892-ben bekövetkezett haláláig a második Westminster érsek/ford.) az utóbbi véleményt képviseli: „Az egyházi hagyomány szerint a pápa tanítását nem az egyház egyetértése igazolja, hanem a pápa tanítását tekintjük az egyházi tanítás mércéjének.” A Katolikus Világ című lap egyik írója a másik nézetet vallja, amikor ezt mondja: „Az egyház tévedhetetlensége implicit módon magában foglalja a pápai tévedhetetlenséget, és az az egyház tévedhetetlenségéből logikusan következik.” Maga Manning érsek is visszakozik, és az egyház tévedhetetlenségére hivatkozik, hogy így igazolja a pápa legitimitását, tehát a pápai tévedhetetlenséget. Azt mondja, hogy „Szent Péter Róma püspöke volt (…), hogy a Tridenti Zsinat és a Vatikáni Zsinat (Első Vatikáni Zsinat / 1869–1870/ford.) ökumenikus zsinatok voltak, azaz törvényesen megtartott és megerősített zsinatok; hogy IX. Pius törvényes választás útján lett Szent Péter utódja. Ezek az igazságok nincsenek kinyilatkoztatva, … mégis olyan szükségszerűen hozzátartoznak a hit szabályához, hogy az egészet aláásná, ha nem volnának tévedhetetlenül bizonyosak. De ilyen tévedhetetlen bizonyosságra pusztán az emberi történelem és emberi bizonyítékok révén lehetetlen volna eljutni. Ezt csak az egyház tekintélye szavatolhatja.”

(2) Néhány lényeges történelmi hézagot pótolni kellene ahhoz, hogy bebizonyosodhasson: a pápa tévedhetetlen.
(a.) Az Újszövetségből nem derül ki, hogy Péter az apostolok között bármilyen módon elsőbbséget élvezett volna. A római katolikusok e tanításukat a Mt 16,18-ra alapozzák: „Te Péter vagy, és én ezen a kősziklán építem majd fel egyházamat.” Azonban tudjuk, hogy Péter nem tartott igényt semmiféle elsőbbségre, és a többi apostol sem ruházta fel őt ilyennel. Azt írja Péter: „A közöttetek levő presbitereket tehát kérem én, a presbitertárs.” Nem Péter elnökölt a jeruzsálemi zsinaton. Pál egy alkalommal nyíltan szembement vele, mert Péter hibázott, és felelősségre kellett vonni.
(b.) Nem bizonyítható, hogy Péter valaha is Rómában volt.
(c.) És ha mégis, abból nem következne, hogy utódai is voltak.
(d.) De még ha lennének is utódai, akkor sem lehetne bizonyítani, hogy IX. Pius pápa a pápai szék törvényes birtokosa.
(e.) A pápai tévedhetetlenség hívei szembesülnek azzal a megsemmisítő ténnyel, hogy a hatodik egyetemes zsinat, Kr. u. 680-ban, Honoriusz pápát eretnekként kiátkozta (a monotheletizmusra hajazó ex cathedra kijelentései miatt/ford.).
A római egyházban a gallikán párt (lásd gallikanizmus/ford.) tagadja a pápa tévedhetetlenségét, de hiszi az egyház tévedhetetlenségét, vagyis úgy véli, hogy a püspökök többsége által meghozott döntések tévedhetetlenek. Ez az álláspont azonban éppoly tarthatatlan, mint az ultramontanizmus imént említett képviselőijé.

(1.) Tegyük fel, az „egyház”, amely ígéreteket kapott és amely kiváltságokkal lett felruházva, egy látható szervezet, és azokból áll, akik Róma püspökének vannak alávetve. Krisztus megígérte, hogy a pokol kapui sem vesznek erőt az ő Egyházán. Az Egyházról azt mondják, hogy az „az ő teste, és teljessége annak, aki teljessé tesz mindent mindenekben. Krisztus is szerette az egyházat, és önmagát adta érte, hogy a víz fürdőjével az ige által megtisztítva megszentelje; így állítja maga elé az egyházat dicsőségben, hogy ne legyen rajta folt vagy ránc vagy bármi hasonló, hanem hogy szent és feddhetetlen legyen.” (Ef 5) Nem bizonyítható, hogy ezek a kijelentések bármiféle látható szervezetre vonatkoznának, még kevésbé az, hogy ez a szervezet a római egyház lenne. Tudjuk továbbá, hogy ezek a kijelentések nem vonatkoznak semmiféle látható egyházra. Nem igazak egyetlen konkrét szervezetre sem, viszont igazak minden egyes hívőre, akiket egyetlen szervezet sem sajátíthat ki magának.

(2.) Krisztus ígéretei nem utalnak arra, hogy az egyház tévedhetetlen lenne. Tagadhatatlan, hogy az Újszövetség néha az egyház szót használja a látható közösség, illetve szervezet kifejezésére, bár azokban a passzusokban, amikre a római katolikusok a legszívesebben hivatkoznak, közismerten pont nem ilyen jelentéssel szerepel. Urunk nyilvánvalóan a helyi szervezetre utalt a Mt 18,15-ben, amikor az egyházfegyelemről beszélt, a következőt állítva: „amit megköttök a földön, kötve lesz a mennyben is, amit pedig feloldotok a földön, oldva lesz a mennyben is.” De ígéreteiből – akár a keresztyének látható közösségeire, akár a keresztyénekre, mint láthatatlan egyháza tagjaira vonatkoznak is – egyáltalán nem következik az, hogy azok, akiknek címezi őket, soha nem esnek majd tévedésbe.

(3.) Az Egyház, azaz a püspökök tévedhetetlensége mellett felhozott érvek közül egyik sem alapozható az apostoli szukcesszióra.
Azt állítják, hogy a püspökök az apostolok utódai, és rendelkeznek az apostolok által birtokolt kegyelmi ajándékokkal. Az újszövetségi referenciák azonban mind amellett szólnak, hogy az apostoli hivatal különleges volt, és nem maradt fenn, miután az eredeti tizenkettő távozott az élők sorából. Nincs bizonyíték arra, hogy utódaik lettek volna, és azok, akik apostoli méltóságra tartanak igényt, nem rendelkeznek azokkal a „jelekkel”, amelyek azokat igazolták, akiket Krisztus apostoli tisztségre jelölt ki. Nem képesek csodákat tenni, nem ihletettek, és nem látták az Urat. Ezzel szemben a római katolikus és az anglokatolikus közösségek exkluzív követelései az apostoli utódlás abszurd elképzelésén nyugszanak.
Ha azonban az egyház azért tévedhetetlen, mert a püspökök az apostolok utódai, akkor a püspökök tévedhetetlenségének az apostolokéval analógnak kell lennie. Az utóbbiak tanítóként azért voltak tévedhetetlenek, mert ihletettek voltak. Tévedhetetlenségük egyéni és nem kollektív természetű volt. A római katolikusok viszont nem azt állítják, hogy minden egyes püspök tévedhetetlen, hanem azt, hogy egy egyetemes zsinaton a tévedhetetlen véleménytöbbség tévedhetetlen döntést eredményez mindig.

(4.) A római egyház dilemmában van.
Ha ugyanis tévedhetetlen volt az a zsinat, amelyik Honoriusz pápát kiátkozta, akkor a pápa nem állhat az egyetemes zsinat felett, és nem lehet tévedhetetlen. Másrészt, ha a pápa tévedhetetlen, akkor a zsinat hibát követett el Honoriusz kiátkozásával, tehát tévedhet. Még egyszer: ha egy egyetemes zsinat tévedhet, akkor hogyan értékeljük a Vatikáni Zsinat azon döntését, amely a pápát tévedhetetlennek nyilvánította?
A történelem fényében tehát nevetséges akár a pápa, akár a zsinat tévedhetetlenségére hivatkozni.”

1 válasz

  1. Szilágyi József

    Tapasztalatom szerint a tévedhetetlenség mítosza engem is megkísérthet, bármilyen egyházhoz, felekezethez, gyülekezethez tartozom.
    A saját magam tévedhetetlenségének mítosza is.

    Nekem tudatosan törekednem kell ellene,
    hogy fenntartsam hitvallásom őszinteségét:
    SZÜKSÉGÜNK VAN EGYMÁSRA is,
    az Ige és a Szentlélek vezetése mellett.

    Az Úr őrizzen meg az Ő útján mindvégig!

Hozzászólás írása neki: Szilágyi József Hozzászólás visszavonása