A piacelvű egyház nyomában
Szabados Ádám írása az egyház és politika viszonyáról sok megjegyzést és hozzászólást szült, és már így is sokan véleményezték azt – úgy gondolom méltán, hiszen egy nagyon fontos cikk.
Bár Ádám írása sok szempontból jól összefoglalta azt, hogy a keresztyének hogyan készüljenek a választásokra, véleményem szerint egy szempont azonban mégis kimaradt belőle. Az egyik oka annak, hogy ez kimaradt, talán az, hogy Ádám ezt a kormány kegykörén kívül eső kisegyháziként nem látja annyira, a másik meg nyilván az, hogy cikkének nem feltétlenül az volt a célja, hogy ezt az aspektust is kifejtse. Az is lehet, hogy mindkét ok közrejátszott. Ezzel a cikkel – bár elsőre úgy néz ki, hogy csak lazán kapcsolódik Ádám írásához – a hiányzó szempontot próbálom bemutatni. Ádám írt a keresztyénség társadalmi hatásáról és írt arról is, hogy az egyház hogyan hat az állami vezetésre, de arról nem írt, hogy az állam hogyan hathat az egyházra. Ez a cikk erről fog szólni. Előre jelzem, hogy a jelen sorok szerzője alapvetően a jelenlegi kormány irányvonalának és törekvéseinek a támogatója, tehát ez az írás nem aktuálpolitikai jellegű, inkább egy rendszerszintű problémát tematizál, ami a mindenkori állam és egyház közötti viszonyt érinti.
Édesapám a gyülekezetünkben 1992 óta presbiter. Már régóta presbiter volt, amikor megalapítottak olyan, világot átformáló cégeket, mint a Youtube, a Google vagy a Facebook. Az internet elterjedése, az a lehetőség, hogy immár külföldről is könnyedén lehet könyveket (szakkönyveket) rendelni, hogy ki lehet menni külföldre dolgozni és tanulni, gyökeresen átalakította a magyar társadalmat is. Akik régen legfeljebb közszolgálati híradót néztek, ma az interneten tájékozódnak és idegennyelvű lapokat olvasnak. Eközben a magyarországi népegyházak struktúrája, szemlélete az elmúlt 30 évben szinte semmit sem változott.
Hívő reformátusnak lenni 40 évvel ezelőtt teljesen más volt, mint manapság. Az egyház a többé-kevésbé burkolt üldözés miatt egy zártabb, a világtól jogosan elkülönülő közösséget alkotott, és az is természetes volt, hogy az igazán jó könyveket (a valóban értékes irodalmakat) gépelt papíron vagy nyugati kiadásban lehetett csak beszerezni. Minden hívő keresztyén teljesen természetesnek tartotta, hogy a gyerekeket jobb elszigetelni az oktatásban zajló (sokszor ostoba) propagandától, és a legtöbb területen (a vallás területén is) mindenki tisztában volt vele, hogy a „hivatalos álláspont” (különösen a társadalomtudományok terén) sokszor egy sereg tudománytalan kompromisszumnak az eredménye, ezért a legjobb azt elfelejteni. Emellett a gyülekezeti tagok többsége nem beszélt idegen nyelveket, de ha beszélt volna is, az idegen nyelvű (angol és német) szakirodalom nem volt számára elérhető. Aki esetleg valamilyen vezető pozícióban dolgozott, az legfeljebb a szocialista nagyvállalatok problematikus vezetési rendszerét látta, és nyilván – mivel mást nem látott – ezt a hierarchikus rendszert adaptálta a gyülekezeti vezetésbe.
A világ azonban gyorsan változott, és a rendszerváltás idején számos problémás tanítás és tartalom is beömlött a frissen megtalált szabadsággal, és szerintem a hívő keresztyénség a konzervatív elzárkózást, és egy alternatív világ felépítését választotta. Bár visszatekintve utólag mindenki nagyon „bölcsnek” képzeli magát, de azt kell mondanunk, hogy ezt nem feltétlenül tették rosszul.
Ugyanakkor a konzervatív védekező mechanizmussal megmaradt számos olyan tulajdonság, vagy rendszerszintű beidegződés is, amit a „való világban” a piac gyorsan kiszelektált volna. A rendszerváltás előtt bevált gyerekkönyvek („Mi a célod?”, „Nyomok a hóban”, az „Élet játéka” stb) nem valószínű, hogy 2000-ben nyereséget hoztak volna bármilyen piaci alapon működő kiadónak, és szerintem a gyülekezeti alkalomtartó testvérek többsége sem vizsgálta felül a gyakorlatát az utóbbi 30 évben. A legtöbben úgy érezték, hogy ők már a szocializmus éveiben megtanulták azt (az elnyomás évei alatt), hogy mit és hogyan kell csinálni, és gyanakodva tekintettek minden külföldről (elsősorban az USA-ból) érkező modern (és sokszor káros) behatásra.
A helyzetet súlyosbítja, hogy egy átlag magyar gyülekezeti tagnak nagyon szűk a kánonja, így azok a tanítások, amiket még 1980-ban sajátított el, nem feltétlenül a Biblián alapultak, hanem mindenféle vegyes színvonalú kegyességi tematikájú könyvön. Ez annak tekintetében nem is csoda, hogy a nehezen érthető ószövetségi könyvekhez és újszövetségi igeversekhez nem állt rendelkezésre megfelelő szakirodalom. (Nyilván nehezíti a helyzetet például az a helyzet, hogy nagyobb felekezetek teológiai fakultásain tudtommal a JEPD elmélet legsilányabb verziója fut, és ezzel szemben természetes, hogy egy konzervatív, hívő ember alternatív forrásokhoz nyúl.) Ha viszont a tanítás problémás, mert mondjuk nem a teljes Bibliára épül, hanem csak az Ige ismertebb részeire, akkor sokan fognak csalódni, amikor olyan dolgokba vetik reményüket, amit ígéretként nem is lehet az Igéből kiolvasni.
A piac természetesen nem rostálta meg a gyülekezeteket. Aki 1980-ban is hívő volt, az nagyon nagy örömmel szembesült azzal, hogy most már szabadon járhat gyülekezetbe, és azok, akik komolyabb karriert futottak be, nagy örömmel támogatták anyagilag is a közösségüket. Mivel a Szentlélek ereje csodálatosan működött, számos új megtérő is csatlakozott az egyházhoz, aki olykor új problémákat, olykor viszont új erőt és új látásmódot hozott. Természetesen mindenki nagyon örült Isten szabadon hirdetett igéjének, amit a régi generáció lelkészei szabadon prédikáltak, és Isten Igéjének csodálatos ereje folyamatosan formálta át az emberek életét.
„ha a szolgából király lesz, ha a bolond teleeszi magát…”
A gyülekezetek nagyobb részének vezetése ugyanakkor konzerválta a nyolcvanas (hetvenes?) évek világát. Mivel azok, akik 1990-ben hívők voltak, azok 2010-ben is szívesen maradtak az Ige körül, sem a vezetőket, sem a tanítókat nem kellett elküldeni továbbképzésre, és a tanítás mögé sem kellett „benézni”, hogy biblikus-e. Természetesen alapvetően nem a szószékről hangzott problémás tanítás (ritkán néha onnan is), de a bibliaórákat tartó gyülekezeti tagokra ráfért volna egy kiadósabb felülvizsgálat, kiderítve, vajon mennyire relevánsak az ismereteik.
Ennél sokkal súlyosabb probléma volt a megkövült, hierarchikus vezetés. A vezetés hierarchikus voltát természetesen nagy örömmel támasztotta alá az, hogy a Biblia tanítása szerint az időseket és a vezetőket különös tiszteletben kell részesíteni. Az utóbbi években Magyarországon (1-2 őskövület állami vállalaton kívül) teljesen megszűnt az „én vagyok főnök, és ezért nekem van igazam” és az „én vagyok az idősebb, tehát jobban tudom” jellegű munkakultúra, mert ahol az nem változik, oda a jó munkaerő vagy nem megy dolgozni, vagy gyorsan továbbáll, így mindenki, aki sikeres akar lenni figyelmet fordít arra, hogy a dolgozók vagy a fogyasztók – ha úgy tetszik – „véleménye” tekintetbe legyen véve (és meg legyen értve!). Na most ez a típusú paradigmaváltás az egyházi viszonyok között valahogy elmaradt.
Arra pedig, hogy mi a baj azzal, ha a vezetési stílus problémás, Águr nagyon pontosan rámutatott: „Három dolog miatt rendül meg a föld, sőt négyet nem bír elviselni: ha a szolgából király lesz, ha a bolond teleeszi magát, ha a megvetett nő férjhez megy, és ha a szolgálóleány úrnője örökébe lép.” (Péld. 30:21-23) Az alkalmatlan vezetés már középtávon is tönkreteszi a közösséget, mivel a problémás vezető a közösséget is hajlamos a saját képére formálni, és logikus módon egy ilyen közösségben sokkal kevésbé érzik jól magukat az emberek.
„Uram, kihez mennénk? Örök élet beszéde van nálad.„
Ha egyéb csatornákon kapnak igét – például a vasárnapi igehirdetés során –, akkor a gyülekezeti tagok nem fognak elvándorolni a gyülekezetből csak azért (legalábbis rövidtávon semmiképpen nem), mert nem elég színvonalas a hittanóra (főleg, hogy a gyerekeket a szülők hordják hittanra, tehát nekik még választási lehetőségük sincsen) vagy mert a bibliaórán összeesküvés elméletek vagy áltudományos csacskaságok hangoznak el. Persze vannak olyanok is, aki azt mondják, hogy ezért nem járnak bibliaórára, de minden hívőnek szüksége van az Igére és szüksége van a hívő közösségre, így azok a gyülekezetek, ahol valamilyen csatornán keresztül mégiscsak szól a tiszta Ige, nem valószínű, hogy ki fognak ürülni.
Ugyanakkor szerintem ennek is meglesz a böjtje, sőt, egyes jelei már most is láthatók. Egy népegyházi körökben ismert személy mondta el azt egyszer, hogy fiatalként sokszor ő is úgy érezte, hogy az ifiből minden jófej, ha úgy tetszik, „menő” ember elment, és csak a „nehezebb” emberek maradtak, egy furcsa szubkultúra. Ekkor ő is feltette a kérdést: „és én mit keresek itt?”. Átgondolva, azzal nyugtatta magát, hogy neki Istenre szüksége van, és Isten miatt maradni fog. „Uram, kihez mennénk? Örök élet beszéde van nálad” – idézte fel magában. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy mindenki, aki a gyülekezetben marad, az furcsa, de ez a gyülekezeti közeg sok a világban egyébként sikeres ember számára egyszerűen nem vonzó, és ennek nem feltétlenül kellene így lennie. Ha pedig így van, akkor fel kell tenni magunknak a kérdést, hogy miért van így?
Ez tehát azt jelenti, hogy Isten Igéje helyett a világhoz kellene idomulnunk, és olyan programokat kellene szerveznünk, amelyek világi szemmel vonzóak? Véletlenül sem! Szerintem sokunknak az a tapasztalata, hogy Isten tisztán hirdetett Igéje elmondhatatlan vonzerővel bír. Soha nem volt kérdés, hogy ahhoz minden körülmények között ragaszkodnunk kell. Inkább azokat a diszfunkcionális jelenségeket kell(eme) kijavítani, amiről ez a cikk szól, és ami miatt sokan talán furcsán érzik magukat keresztyén közösségekben.
Egyszer egy keresztyén tartalmú gyerekkönyvről beszélgettem egy fiatalabb hívő keresztyénnel, aki egyébként vezető szerepet töltött be gyülekezetünkben. Azt mondta, hogy elolvasta ezt a könyvet, és jelezte is a könyv szerzőjének, hogy nem érti a könyv célját. A könyv a benne szereplő történet miatt 8 éves kor alatti gyermekek számára nem ajánlható (alkoholizmus, öngyilkosság), a tizenkét éveseket pedig, akik már elég érettek lennének a történethez, már nem köti le – ők bárgyúnak találnák. Sajnos ez egy általános tendencia keresztyén körökben. És akkor feltehetjük a kérdést: a keresztyén irodalommal saját gyerekeinkből bárgyú felnőtteket szeretnék nevelni?
De más repedéseket is látok a rendszerben. A világban kitűnő munkát végző barátaim adják fel a harcos gyülekezeti szolgálatot amiatt, mert olyan harcokat kell megvívniuk, amelyeket teljesen feleslegesnek és értelmetlennek látnak.
Ismétlem, a rendszer nem omlik össze, hiszen Isten szent Igéje – amit más csatornának hellyel-közzel továbbra is hirdetnek – folyamatosan megtérésre hív embereket, akik aztán nagy örömmel járnak gyülekezetbe, de a kérdés akkor is releváns: nem lehetne ezt vajon jobban csinálni?
„a vén, de ostoba királynál, aki nem ismeri el, hogy figyelmeztetésre szorul”
Miért vonzó egy gyülekezet bárkinek – köztük azoknak, akik kitűnő munkát végeznek a világban és magas pozíciókat töltenek be a társadalomban? Azért, mert Isten Igéje csodálatos módon hat az emberek életére. Számtalanszor tapasztalhattuk már, hogy nehezen érthető igeszakaszok változtatták meg emberek életét csodálatosan, és utána Isten olyan munkát végzett az életükben, hogy az mindenkit ámulatra késztetett. Mindig hálásak leszünk ezért Istennek, és keresni fogjuk a gyülekezeti közösséget és hívő emberek társaságát.
Ugyanakkor az is biztos, hogy a fentebb bemutatott szükségszerű változások hiánya miatt egy átlagos, világi munkahelyen szocializálódott embernek a gyülekezeti élet több szempontból is problémás lehet manapság. Egyes, magukat mindentudónak képzelő idősebb presbiterektől kezdve (ez személyes tapasztalat!) az ellenvéleményen soha el nem gondolkozó (és azt nem értelmező) lelkészeken át a kegyes frázisokat pufogtató alkalmatlan vezetőkig sok minden taszíthat egy mai fiatalt a gyülekezetekben. Ez persze nem úgy jelentkezik, mint egy világi munkahelyen, ahonnan egy idő után egyszerűen továbbállnak az emberek. Egyszerűen elfáradnak, kiégnek és már nem fognak olyan vitákba belemenni, amihez sem kedvük, sem energiájuk nincs.
Ha nem mérik fel a lelkészek/lelki vezetők a gyülekezeti tagok valós igényeit és valós kérdéseit (amint az a piacon is elvárás), akkor ezek a gyülekezeti tagok „sérülni” fognak. Ha a gyülekezet vezetői (és itt nem csak a lelkészekről van szó) nem vizsgálják felül (vagy nem engedik, hogy mások, „külső szemlélőként” véleményezzék) bibliai alapon a gyakorlatukat, akkor hosszútávon ki fog ütközni az, hogy a bibliátlan gyakorlat miatt az emberek egyszerűen rosszul érzik magukat az adott közösségben.
Kapcsolódás Ádám cikkéhez
Nyilván az olvasóban felmerült, hogy mindaz, amiről eddig beszéltünk, hogyan kapcsolódik Ádám írásához. Nos, ebben a – fentebb vázolt – helyzetben jelent meg a magyar állam, mégpedig erkölcsi és anyagi támogatóként (ez nem az állam hibája). Nyilván sokak számára nagy öröm az egyházi iskola léte (számomra egyáltalán nem), de az egyházi iskolák, templomépítések, egyházi intézmények építése sokszor egy olyan igényt elégít ki, ami már régóta nem létezik a valóságban. Ha egy gyülekezeti közösség csökken és elszegényedik, akkor a megoldás nem az, hogy külső támogatásból templomot és iskolát építünk, vagy plusz anyagi forrásokat folyósítunk a lelkésznek az iskolai hitoktatásért, hanem elsősorban azt az okot kell megtalálni, ami miatt az adott gyülekezet tagsága csökken. És ha már eleve a gyülekezet is úgy keres lelkészt, hogy az „értsen az iskola működtetéséhez és a pályázati pénzekhez is”, (megtörtént eset), akkor nem csoda, hogy hívő testvéreim inkább többet utaznak azért, hogy vasárnaponként igét halljanak (szintén megtörtént eset).
Ennél is szomorúbb az, amikor kormányzati szinten is helyet adnak ennek az erős, „régenmindenjobbvolt” tradicionális kurzusnak (sokszor azok hangoztatják ezt, akik képtelenek a változásra), mert amíg ez a vonal a meghatározó, addig a problémák soha nem lesznek teljesen felgöngyölítve. Nem önmagában az állami támogatás a rossz – értse jól a kedves olvasó –, hanem az, hogy a külső támogatás legtöbbször elkényelmesít és konzerválja a problémákat. Különösen, ha az egyházi vezetés szimpatikus az állam számára (ami önmagában ismét nem baj), a támogatás összege is nő – épülnek a templomok, iskolák –, és kívülről nézve konstatálni lehet, hogy gyarapszik az egyház.
Persze az lényeges kérdés, hogy az egyház milyen hatást tud gyakorolni az államra – elhívásánál fogva jó, ha hatással van rá –, de hosszútávon véleményem szerint minden látszólagos előny ellenére igenis káros, ha a külső állami támogatás egy egészségtelen helyzetet konzervál. Márpedig ez a helyzet sok „külsős” számára egyáltalán nem vonzó, és minél hosszabb távon marad ez így, annál nagyobb károkat okoz, hiszen a rendszerszintű problémák megoldását annál tovább sikerül elodázni.
Erre az evangéliumi testvérek egy része így reagál: „De hiszen a konzervatív gyülekezetek a világon mindenütt növekszenek!” Vagy ha nem is mindenhol, legalább az USA-ban. Nem tudok szolgálni erre vonatkozó statisztikákkal, vagy felmérésekkel, de vajon az elmúlt 10 év a magyar konzervatív történelmi gyülekezeteknek a sikertörténete-e, vagy pedig a Felháznak? De még ha a világ más részein talán így is van, Magyarország vélhetően speciális helynek számít az egyedi történelme, regionális helyzete, ebből adóadóan pedig a speciális problémái miatt. De még ha növekszik is a gyülekezetek létszáma, nem azzal szembesülünk vajon, hogy 21-22 évesen a „menők” elpárolognak az ifikből, és sokszor egyszerűen csak azok maradnak, akikre a szüleik nagyobb hatást tudnak gyakorolni? Miért van ez így?
Erre mondhatja valaki, hogy „de hát az egyházat Isten növeli a hívekkel!”. Ez így is van, ugyanakkor az egyháztagoknak is van felelősségük – egyrészt abban, hogy az egyháztagok komfortosan érezzék magukat saját közösségükben, másrészt abban, hogy a betérők is jól érezzék magukat, hiszen mégiscsak egy biblikus alapokra épített közegbe érkeznek.
„legyetek tehát okosak, mint a kígyók”
Mi tehát a megoldás? Én úgy gondolom, hogy először is őszintén szembe kell néznünk végre a problémákkal. Most könnyedén át lehetne azzal lépni a megoldáshoz, hogy erre az idősebb – begyöpösödöttnek gondolt – gyülekezeti tagok egyáltalán nem alkalmasak. Ez azonban súlyos tévedés. Megcsontosodott konzervatív barátaim támogatták a leghaladóbb elképzeléseket, ha igeszerűnek találták azokat.
Ugyanakkor valószínűleg az idegen nyelveket beszélő, képzett, világlátott fiatalokra hárul az a feladat, hogy arra ösztönözzék egyházaikat, hogy azok valóban megfeleljenek az egyháztagok (piaci) igényeinek, hogy valóban meghallgassák a jogos felvetéseket és észrevételeket, hogy az alkalomtartók valóban teológiailag képzettek legyenek, hogy a tanítók ne önjelölt tanítok legyenek, hogy a magukat lelkigondozói szakembernek képzelők ne csak 10 részt ismerjenek a Bibliából, hogy a silány keresztyén irodalmat eltüntessék a köztudatból, illetve hogy a gyülekezeti vezetők (beleértve a presbitereket is) rendszeres, színvonalas és gyakorlati képzésben részesüljenek, és hogy az idősebb vezetők megértsék, hogy nem nekik van igazuk mindig, és nem mindig övék az utolsó szó, illetve hogy valamilyen mérce alapján számon lehessen kérni az alkalomtartókat, a tanítókat, a lelkigondozókat és a hittantanárokat is. Hogy ennek anyagi vonzatai vannak? Amikor az egyik ismerősöm gyerekbibliaóra tartóként akart szolgálni a gyülekezetben, kötelezően el kellett végeznie a Vasárnapi Iskolai Szövetség igen borsos árú (és állítólag hasznos) képzését, amit utána a gyülekezet megtérített részére.
Ha ez mind megvalósul, talán lesz valami változás….
„Nem tanultam bölcsességet, és nem ismerem a szent dolgok tudományát”
Mindez tehát jelentse azt, hogy egy világi, gazdag elitnek kellene uralkodnia az egyházban azért, hogy a menő külsősök, valamint a fiatal gyülekezeti tagok is jól érezzék magukat a gyülekezet soraiban? Ez egyáltalán nincs így!
A diszkrét matematikával és az adójoggal ellentétben egy Isten szerinti közösség felépítése és működtetése jól le van írva a Bibliában, méghozzá oly módon, hogy az a legegyszerűbb ember számára is könnyen érthető. Szerintem mindegyikünknek van olyan kevéssé képzett ismerőse, akire élettapasztalatai, bölcsessége miatt hívőként nagyon felnézett, hiszen minden helyzetre volt egy helyén mondott igéje, meglátása. Águr jól ragadja meg, amikor ezt mondja: Nem tanultam bölcsességet, és nem ismerem a szent dolgok tudományát: Ki ment fel az égbe, és ki szállott le onnan? Ki szedte össze markába a szelet, ki kötötte köntösébe a vizet? Ki határozta meg az egész föld határát? Talán tudod, hogy mi a neve, vagy mi a fiának a neve?
Egyszerre mondja azt, hogy Isten bölcsessége jellegénél fogva elérhetetlen, de mégis elérhető annak, aki az Övé, aki ismeri Őt. Emiatt van az, hogy sokszor az „egyszerű”, tanulatlan emberekre néznek fel világi szempontból képzett emberek is, mert aki odafigyel Isten Igéjére, annak Isten ezt a fajta bölcsességet megadja. Ehhez azonban a teljes írás ismerete szükséges.
Ugyanakkor úgy gondolom, hogy a világi menedzsment, vállalatvezetési ismeretek is hasznosak lehetnek, ezzel kapcsolatosan pedig az egyházak vezetőinek kellene legyőzni az ellenszenvüket, mert elképzelhető, hogy ilyen területről is lehet hasznos ismeretekhez jutni.
Nagyon jogos felvetések, de azzal, hogy a fiatalok nem fognak odébbállni, nem tudok egyet érteni. Visszagondolva az ifis társaimra (magamat is beleértve), legalább 50%-uk továbbállt egy élőbb / evangéliumibb / tisztábban tanító gyülekezetbe. Mert sok esetben megvan a választás lehetősége.
Jó a felvetés, hogy az egyházat, mint társadalmi struktúrát hasonlítsuk valamihez, de az szerintem nem a piac, azaz téves a benchmarking 😉
Inkább a nonprofit szférákhoz kellene mérni, ilyen lehet a civil szervezetek, az állami szféra, az oktatás, a kultúra, az egészségügy, vagy a tudomány. És szerintem ebben az összehasonlításban nem is állnak rosszul az egyházi struktúrák, ami azonban kevéssé az egyházak érdeme, sokkal inkébb a „versenytársak” még rosszabb szervezeti kultúrájára világít rá.