31
okt
2021

A reformáció üzenete: nem vezeklés, nem hárítás, nem tagadás, hanem őszinte bűnbánat

 

A reformáció üzenete (?)

Egyesek a reformáció évfordulóján, illetve ünnepén minden évben szeretik elmondani, hogy „a reformáció erről, vagy arról szól”, vagy hogy „ezt, vagy azt üzeni számunkra.” Közös ezekben a nyilatkozatokban, hogy sokat szeretnének markolni, de keveset fognak – leegyszerűsítve: többnyire értelmetlenek, érthetetlenek, kuszák, minél bombasztikusabbnak hangzanak, annál kínosabbak és általában pont a reformáció lényegét tévesztik szem elől, ad absurdum a reformáció lényegével mennek gyökeresen szembe.

Tekintetbe véve azt, hogy egyes protestáns közösségek egyre inkább azonosulnak az őket körülvevő szekuláris kultúra „értékeivel” és gondolkozásmódjával (sőt, egyre inkább feloldódnak az őket körülvevő kultúrában), illetve hogy a társadalomtudományok szókészlete és gondolati struktúrái kezdik kiszorítani a teológiai fogalmak használatát és a teológiai gondolkodást, ez a folyamat részben érthető, ugyanakkor rendkívül szomorú.

Az evangéliumi keresztyéneknek azonban nem szabad megfeledkezni arról – még ha anakronisztikusnak is tűnik ez a hozzáállás –, hogy a reformáció indítékai, céljai ma ugyanolyan aktuálisak, és e célok eléréséhez felkínált eszközei ugyanúgy alkalmazhatók, mint fél évezreddel korábban.

Kálvin János, genfi reformátor szerint az evangélium lényege a bűnbánat és a bűnbocsánat. Így van, az evangélium csakis a bűn-bűnbánat-bűnbocsánat kötött, lecserélhetetlen fogalmainak, és e fogalmak által jelölt valóságoknak a mátrixában értelmezhető. Mivel az ember legnagyobb problémája ugyanaz – nevezetesen a bűn, és annak következményeként az elveszett állapota –, mivel az erre kínált megoldás is ugyanaz – az evangélium maga –, és mivel a reformáció az evangéliumot fedezte fel újra, ezért a reformációról, illetve annak lényegéről eleve értelmetlen e fogalmakat mellőzve beszélni. Ebből kiindulva a következőkben a bűnbánat biblikus, reformátori értelmezését, a vele kapcsolatos reformáció-korabeli nézeteltéréseket, valamint a hívők életében betöltött szerepét szeretnék közelebbről megvizsgálni.

 

Alapvető bibliai tanítás: a hit és a bűnbánat Isten ajándéka

Végig, az egész Szentírásban azt látjuk, hogy Isten bűnbánatra és hitre hívja a bűnösöket (Mk 1,15). A bűnbánat és a hit a szükséges válasz az evangélium üzenetére. A hit nem más, mint bízni Isten ígéreteiben, valamint az Úr Jézus Krisztus befogadása, mégpedig úgy, ahogyan Őt az evangélium felkínálja a bűnösök számára. Az Isten által irányított üdvtörténetben a hit mindig is központi szerepet játszott Isten népének az életében, már a kezdetektől fogva. Miután Isten Ábrahámnak ígéret formájában hirdette az evangéliumot (1Móz 12,1-3; Gal 3,8), a Szentírás közli velünk, hogy „Ábrahám hitt az Úrnak, és ő ezt számította be neki igazságul” (1Móz 15,6). Abban a pillanatban, amikor Ábrahám hinni kezdett Isten ígéretében (ami implicite maga az evangélium volt), igazzá lett nyilvánítva Isten előtt. Ez azt jelenti, hogy a hite volt az az „eszköz”, ami által Krisztus igazsága neki tulajdoníttatott. Pál apostol, amikor a Róm 4-ben és a Gal 3-ban az egyedül hit által való megigazulás tanát védelmezi, akkor az 1Móz 15,6-ra hivatkozik. Ábrahám példáján keresztül is látszik, hogy a hit nem egy „vak ugrás” az ismeretlenbe, nem valamiféle irracionális reménység. A Szentírás szerint Ábrahám hite Isten ígéreteivel kapcsolatos bizonyosságán és Isten természetének, jellemének jól átgondolt mérlegelésén alapult (Zsid 11,9). A hit és az értelem tehát nem ellentétesek egymással (Zsid 11,1).

A Hab 2,4 szintén kulcsfontosságú igeszakaszként szolgál Pál számára, amikor a Róm 1,17-ben és a Gal 3,11-ben az egyedül hit által való megigazulásról beszél. Ez a vers központi szerepet játszik a Zsidókhoz írt levél szerzőjének a hitben való megmaradással kapcsolatos érvelésében is (Zsid 11,39-40). Az a hit, amellyel Isten megigazítja népét, ugyanaz a hit, amely által megszentelődhet – tehát ugyanaz a hit, amely által lehetséges a keresztyén életben való előrehaladás, és egyáltalán a keresztyén élet is. A hit tehát nem csak a keresztyén élet kezdőpontja tekintetében lényeges. A megigazulásban a hit passzív, a megigazító hit csak „befogad.” A Westminsteri Kis Káté így fogalmaz: „A Jézus Krisztusban való hit egy üdvözítő kegyelem, amely által befogadjuk őt és üdvösségünk végett egyedül rá támaszkodunk, ahogy az evangélium őt felajánlja nekünk.” (86. kérdés-felelet) A hit nem „cselekedet”, nem mi „végezzük”, a hit nem érdem, azaz nem a hit miatt érdemeljük ki, vagy nyerjük el Krisztus igazságát. A hit Krisztus személyébe vetett bizalom, és ebbe beleértendő mindaz, amit az Ő tökéletes élete, engesztelő halála és halottaiból való feltámadása által, értünk, bűnösökért véghezvitt. A hit önmagában nem megigazító igazságosság, hanem csak egy „nyitott kéz”, ami által elfogadjuk Krisztus minket megigazító igazságosságát. A hívők egész életükben arra kapnak elhívást, hogy továbbra is bízzanak Benne, miközben ezt a hitet a Szentlélek által kimunkált, az Isten- és a felebarát iránti szeretetben gyakorolják.

A másik meghatározó része a hívők egész életének, amire manapság különösen is fel kell hívni a figyelmet, a bűnbánat. A bűnbánat nem más, mint a bűntől való elfordulás, és odafordulás Istenhez, abban a reményben, hogy elnyerjük az Ő Krisztusban ingyenesen felkínált kegyelmét. Dávid királynak az 51. zsoltárban felhangzó bűnbánó imája tökéletesen példázza az igazi bűnbánat természetét egy hívő ember életében. A tékozló fiú példázata azt tanítja, hogy a bűnbánat magában foglalja a lelki érzékenység helyreállítását (Lk 15,17). Pál apostol pedig a 2Kor 7,10-ben különbséget tesz igazi és hamis bűnbánat között: „Mert az Isten szerinti szomorúság megbánhatatlan megtérést szerez az üdvösségre, a világ szerinti szomorúság pedig halált szerez.” Az üdvösségre, vagyis az „életre” vezető bűnbánat az igaz és a szent Isten előtt gyakorolt bűnbánat – amiatt való bánkódás és szomorúság, hogy megsértettük az Urat. Ehhez elválaszthatatlanul kapcsolódik az a felismerés, hogy Krisztus áldozata révén Isten biztosította a bűnbocsánat lehetőségét. A hithez hasonlóan a bűnbánat is Isten kegyelméből fakad. A II. Helvét Hitvallás XIV. fejezete így fogalmaz: a bűnbánat „a bűnös ember elméjének megújulása, amit az evangélium igéje és a Szentlélek gerjeszt, és amit igaz hittel fogad el”, illetve „a bűnbánat egyedül Isten ajándéka, és nem a mi erőnk munkája.”

Bár Krisztus maga nem tartott bűnbánatot a népéért, de a hit és bűnbánat is – amit a hívő gyakorol – Krisztus kegyelmének ajándéka (ApCsel 5,31; Fil 1,29). Ahogy Herman Bavinck, egykori református dogmatikus mondta: „Krisztus mindent megtett helyettünk, bár ő helyettünk nem született újjá, nem hitt (hiszen egyszerre volt Isten) és nem tartott bűnbánatot (hiszen bűn nélkül való volt), de megszerezte azokat helyettünk, ezért alkalmazhatja mindezeket ránk a Szentlélek.” Nos, a hithez hasonlóan (sőt, hitből fakadóan) a bűnbánat is állandó eleme a keresztyén életnek. A hívők nem csupán a keresztyéni életük kezdőpontján bánják bűneiket.

A Luther Márton által 1517. október 31-én Wittenbergben, a vártemplom kapujára kiszögezett 95 tétel első pontja is ez volt: „Mikor Urunk és Mesterünk azt mondta: „Térjetek meg!” – azt akarta, hogy a hívek egész élete bűnbánatra térés legyen” (Mt 4,17). E tézis megfogalmazásával Luther a téves római katolikus bűnbánati rendszert vette célba, ahol is a bűnbánat annak eszköze, hogy megszerezzük, kiérdemeljük Isten kegyelmét – tulajdonképpen vezeklés, amihez hozzátartoznak a böjt, az alamizsna és az önmegtagadás különféle formái is. A hívőnek a penitencia által folyamatosan „biztosítania kell” maga számára, hogy ne essen ki a kegyelemből, illetve, hogy Isten jóindulatát – végső soron az üdvösségét – megőrizze. De erről később még részletesebben is szólunk.

Luther 95 tétele

 

Exkurzus: vita a református-presbiteriánus táboron belül a bűnbánat szerepéről

Az egyháztörténelem során más viták is folytak a hit és megtérés természetéről. A tizenhatodik századi protestáns reformáció túlnyomórészt az egyedül hit általi megigazulás védelme okán szökkent szárba. Később viszont egyes puritánok a megigazulással kapcsolatos üdvözítő hit természetéről folytattak vitát egymás közt. John Owen például nyilvánosan elítélte Richard Baxter általa tévesnek tartott nézetét, mely szerint a hit egyfajta új törvény, ami által elérhető a megigazulás. De megemlíthetjük Edward Fischer, angol teológiai író személye körül kialakult, és a Skóciai Egyház (Kirk) berkein belül lezajlott vitát is, egészen konkrétan „A modern istenismeret lényege” (The Marrow of Modern Divinity – 1645) című könyvével kapcsolatos nézeteltéréseket (lásd „Marrow Controversy”). Bár e mű E.F. álnév alatt jelent meg, és csak később kapták fel igazán, utólag Fischernek tulajdonították. 1700-ban, amikor a Skóciai Egyház lelkészeként látogatást tett egy kis vidéki parókián, Thomas Boston meglátta Fischer írásának egy példányát, és rögtön kölcsönkérte a helyi lelkésztől. Olyan nagyra értékelte azt, hogy az 1717-ben tartott egyházi közgyűlésen egy lelkészkollégájának is ajánlotta elolvasásra. Ennek a beszélgetésnek a következményeként megállapodtak a „The Marrow” újbóli kiadásáról. Csakhogy a könyv nem nyerte el a tetszését a Skóciai Egyházban szolgáló lelkészek többségének – ezek a könyv egyes gondolatait antinomista eretnekségnek tartották, és egy kisebb huzavona után megintették annak propagálóit, köztük magát Bostont is. Lényegében ez a ma már szőrszálhasogatónak tűnő vita a következő kérdés körül forgott: helyesnek, vagy ortodoxnak tekinthető az a tanítás, miszerint Krisztushoz való odafordulásunk érdekében el kell hagynunk a bűnt? A válaszok az olcsó kegyelem és az ingyenes kegyelem közötti különbséget, valamint a legalizmus és az antinomianizmus tévedéseit érintették. Egyébként a könyv alapvetően párbeszédek sorozatából áll, amelyekben egy fiatal keresztyént, aki az evangéliumi igazság elemeinek alapvető megértésével küszködik, a lelkipásztora ellát tanácsokkal, továbbá szerepel a beszélgetésben két másik résztvevő is – egyfelől egy legalista (törvénykező), másfelől egy antinomista (törvénytagadó).

Illusztráció a Skóciai Egyház zsinati ülésén zajló vitáról

Lehetséges, hogy a könyv egyes állításai kissé félreérthetők, de Boston azért tartotta fontosnak elolvasását, mert egy lényeges igazságra ráirányította a lelkészek figyelmét. Boston, és rajta kívül más jelentős presbiteriánus vezető személyiségek is sokat írtak, hogy megcáfolják a Skóciai Egyházban terjedő azon téves nézetet, miszerint a bűnbánat előzetes feltétele annak, hogy valaki Krisztushoz menjen. Persze ők is úgy vélték, hogy a bűnbánat valamiképp igenis „feltétele” az üdvösségnek, de nem mindegy, hogy milyen szempontból – biztos, hogy nem úgy, mint amit a bűnös embernek annak rendje és módja szerint kellene „teljesítenie”, hanem az az üdvözítő hit gyümölcse. A logikai sorrend tekintetében tehát a hit megelőzi a bűnbánatot, hiszen először hinnünk kell abban, hogy Isten hajlandó irgalmasságot tanúsítani irántunk, mielőtt valóban Hozzá fordulnánk, azaz megtérnénk. A „másik oldal” képviselői részben jogos és érthető aggodalmuktól vezérelve viszont úgy vélték, hogy ennek hangsúlyozása kicsorbítja az evangelizáció során a bűnbánatra történő felszólítás élét. A Skóciai Egyház általános zsinata elébe menve az egyre inkább elmérgesedő vitának, elítélte a szóban forgó kötetet. Bostonék viszont igyekeztek bebizonyítani, hogy bár nem értenek egyet a „The Marrow” minden egyes pontjával, úgy vélik, hogy alapvetően biblikus tanítást képvisel.

 

A hit és a bűnbánat összetartozik

A reformátorok is hangsúlyozták ezt az igazságot. Kálvin János az Institutio III. könyvének 3. fejezetében világosan aláhúzza, hogy a bűnbánat (a bűnbánat és a megtérés szavakat felcserélhető módon használja) a hitből születik – azon terem, mint gyümölcs a fán. Kálvin is ismeri az ez ellen szóló érveket, lásd: Jézus Krisztus is előbb bűnbánatra buzdította a népet, és csak azután tette hozzá, hogy elközelgetett a mennyek országa. Kálvin válasza erre a következő: a megtérés eredetét a hithez kell kapcsolni, ugyanis az ember mindaddig nem képes a bűnbánatra, amíg nincs tisztában azzal, hogy Isten tulajdonát képezi, erről viszont akkor győződik meg igazán, ha előbb elfogadja a kegyelmét. Kálvin is szóba hozza azt a ma is elterjedt érvelést, hogy először Isten kegyelmét hirdessük, és csak később beszéljünk a bűnökről, mondván, ne riasszuk meg a lelkiismeretet már azelőtt, mielőtt áthatotta volna a kegyelem ismerete, és megízlelte volna az új életet. Kálvin válasza erre a következő: „semmiféle kegyességet nem találunk ott, ahol nem a Lélek uralkodik, akit Krisztus azért kapott, hogy tagjaival közölje.” Bár Kálvin szerint is két különböző dologról beszélünk a hit és a bűnbánat tekintetében, és nem is szabad a kettőt egybemosni, de nem létezhet igaz bűnbánat hit nélkül.

 

Mi a bűnbánat? Bibliai alapok

Ahhoz, hogy a kérdésre választ kapjunk, a Sola Scriptura elvet követve induljunk ki a Szentírásból! Négyszáz év szünet után felhangzik a dörgedelmes prófétai szó, Keresztelő János – Jézus Krisztus előfutáraként – feltűnik az üdvtörténet színpadán. Illés szellemével jött, hogy „kiáltó szó” legyen a „pusztában”, aki arra hívja az embereket, hogy „egyengessék az Úrnak útját” (Mt 3,3; 11,14; 17,11-12). János nagyon egyszerű és világos üzenetet hirdetett: „Térjetek meg, mert elközelített a mennyeknek országa” (3:2). A „metanoeo” görög szó jelentése: „bűnbánatot tart”, „megváltoztatja a gondolkozását”, „megbán valamit”, „jó útra tér” stb.

Ez az üzenet akkoriban sem volt népszerűbb, mint manapság, mégis, amire felhívja a figyelmet, ma ugyanannyira sürgető feladat mindenki számára. Sajnos a bűnbánat a keresztyénség számos nyugati ágazatában nehéz időket élt át. Róma félreértelmezte (és félreértelmezi ma is), de egyes diszpenzacionalisták is (nem mindenki!) elvitatták a helyét és jelentőségét az evangéliumi igehirdetésekben, a mai defenzív, keresőbarát (seeker sensitive) és hiperkegyelmes gyülekezetek meg pláne, így aztán lehetséges, hogy valaki rendszeresen jár templomba, és soha nem hall biblikus igehirdetést a bűnbánatról.

Ilyen biztosan nem történhetett meg azokkal, akik anno összegyűltek meghallgatni János pusztában elhangzó üzenetét, de azokkal sem, akik Jézust hallgatták (Mt 4,17; Lk 5,32). A bűnbánat ugyanis az evangélium üzenetének szerves részét képezi.

Amikor János a bűnbánatot hirdette, arra hívta hallgatóit, hogy forduljanak el a bűntől, és forduljanak Isten felé. Azt hirdette, hogy Krisztus eljövetelével Isten országa már jelen van. Valójában ennek az országnak Krisztus személyében, és az általa hirdetett üzenetben manifesztálódó földi jelenléte az oka annak, hogy János a hallgatóságát bűnbánatra szólította fel. Ebbe az országba ugyanis nem lehet belépni bűnbánat nélkül. Mert bár helyes, hogy egyedül hit által, kegyelemből elnyerhető üdvösségről beszélünk, soha nem szabad elfelejtenünk, hogy a hit, amely üdvözít, ahogyan John Murray fogalmazott, mindig „bűnbánó hit”.

Közvetlenül menybemenetele előtt Jézus kijelentette, hogy a halálára és feltámadására azért volt szükség, hogy aztán hirdessék „az ő nevében a megtérést és a bűnbocsánatot minden nép között, Jeruzsálemtől kezdve.” (Lukács 24:47). Az apostolok ezt megszívlelték, és a bűnbánatra való felhívást beépítették igehirdetésükbe. Ez volt Péter pünkösdi üzenetének (ApCsel 2:38), valamint a Salamon tornácánál elmondott beszédének is a lényege (ApCsel 3:19).

A pogányok számára az volt az üdvösség eljövetelének a bizonyítéka, hogy Isten megadta nekik „a megtérést az életre” (ApCsel 11,18). Pál éppen e szavakkal magyarázta, hogy apostoli megbízatása szerint a pogányok közé lett küldve. Agrippával közli, hogy a damaszkuszi úton átélt mennyei látomás hatására kezdte el hirdetni, „hogy bánják meg az emberek bűneiket és térjenek meg Istenhez, a megtéréshez méltó cselekedeteket cselekedvén.” (ApCsel 26:20). Athénban ugyanezt tette korának értelmiségi elitje előtt, kijelentve, hogy Isten „most azt hirdeti az embereknek, hogy mindenki mindenütt térjen meg.” (ApCsel 17:30).

Egy olyan evangelizáció sem tekinthető biblikusnak, amely nélkülözi ezt a megtérésre, azaz a bűnbánatra történő egyértelmű felszólítást. Jézus Krisztus a bűnösök számára Megváltó, de üdvszerző munkája csak azoknak adatik meg, akik megtagadják bűneiket, és „a sötétségből a világosságra, és a Sátán hatalmából az Istenhez térjenek, hogy (…) megkapják bűneik bocsánatát.” (ApCsel 26:18) Óvatlanság, sőt, kegyetlenség az üdvösség feltételeit elhallgatni az emberek előtt. Mégis, pontosan ez történik akkor, amikor a bűnösöket úgy bátorítják Krisztus „elfogadására”, hogy nem beszélnek nekik a bűnbánat szükségességéről, vagy nem hangsúlyozzák azt eléggé. Ez a típusú hamis evangelizáció csakis hamis megtérést eredményezhet, és nem más, mint az emberek átverése, hiszen azzal áltatják őket, ami lehetetlenség, nevezetesen, hogy elnyerhetik a Krisztusban való üdvösséget anélkül, hogy szakítanának bűnös életükkel.

János a leghatározottabban visszautasítaná ezt a hazug gyakorlatot. Túlságosan is szerette a Megváltóját ahhoz, hogy a személyéről, illetve üdvszerző munkájáról szóló üzenetét ilyen módon átszabja. És túlságosan szerette az embereket ahhoz, hogy lelki üdvösségüket veszélybe sodorja, amikor az örökkévalóság forog kockán. Ezért nemcsak hirdette a bűnbánatot, hanem ragaszkodott is hozzá. Amikor a vallási vezetők elmentek hozzá, hogy megkeresztelkedjenek, János nagyon nyíltan szólt hozzájuk, leleplezve képmutatásukat: „Ti viperafajzatok! Ki figyelmeztetett titeket, hogy meneküljetek az eljövendő harag elől? Teremjetek hát megtéréshez illő gyümölcsöt.” (Mt 3:7-8). Az igazi bűnbánatnak mindig vannak gyümölcsei. (Pál hasznos összefoglalást ad nekünk arról a 2Korinthus 7,11-ben, hogy milyenek ezek a gyümölcsök).

Ezt jelenti a bűnbánat – a bűntől való elfordulás, és az Istenhez való odafordulás, azzal az elkötelezettséggel párosulva, hogy az Ő akaratának való engedelmességben folytassuk hátrelévő életünket. Mi az, ami meggyőzi a bűnöst arról, hogy bűnbánatot kell tartania és meg kell térnie? Nemcsak bűnös mivoltának, bűnösségének érzékelése, hanem annak felismerése is, hogy Krisztus miatt Isten irgalmas a bűnbánó bűnös iránt. Az evangélium tehát nemcsak bűnbánatra hív, hanem fel is szabadít minket arra, hogy bűnbánatban éljünk.

 

A bűnbánattal kapcsolatos téves értelmezések

Részben már érintettük, de rendszerezve vegyük végig a bűnbánattal kapcsolatos téves nézeteket:

a.) A bűnbánatot egyenlővé teszi különféle praktikákkal, emberek által kijelölt vezeklési gyakorlatokkal, amelyekkel ki lehet érdemelnie Isten „irgalmát” – ez utóbbi tévedés a római katolicizmushoz köthető (illetve a biblikus keresztyénségen kívüli vallásokra); b.) a bűnbánat mellőzése, jelentőségének elhallgatása, vagy kisebbítése, az Istenhez való odafordulás hirdetése, anélkül, hogy hangsúlyoznánk egyszersmind a bűnökkel való szakítást – ez a liberális protestantizmus, és egyre inkább a „keresőbarát”, illetve az ún. „valláskárosultakra” optimalizált, magukat evangéliumnak tituláló közösségekre jellemző; c.) a bűnbánatnak olyanképpen való hangsúlyozása, mint ami csak a hívő élet kezdőpontján lenne lényeges, utána viszont, a hívő keresztyének életében már kevésbé, vagy egyáltalán nem – ez utóbbi sajnos a viszonylag tiszta, biblikus tanítást képviselő evangéliumi keresztyénség egyes szegmenseire is jellemző.

Mindhárom hozzáállásban közös, hogy elodázza bűnnel való őszinte szembenézést.

  • a.) A vallásos cselekményekkel helyettesített őszinte bűnbánatra utal Luther 95 tételének második pontjában. Miután idézi Jézus megtérésre hívó üzenetét, ezt mondja: „ezt az igét nem vonatkoztathatjuk a bűnbánat szentségi gyakorlására, azaz a bűnvallásra és a jóvátételre, ami a papok közreműködésével történik.”
    Luther korában nyilvánvalóan ez aktuális volt, és még ma is jelen van, jóllehet, leplezettebb formában nyilvánul meg. Például abban, hogy a vezeklésnek nem vallásos, hanem szekuláris módjait keressük, hogy – még ha tudatosan nem is Istentől reméljük azt, – elfogadásra leljünk. Magánéleti, szakmai, sportbeli, művészeti stb. „teljesítménnyel” akarjuk kiérdemelni az „üdvösséget.”
  • b.) Manapság azonban a bűnbánattal kapcsolatosan felsorolt tévedések közül a másik kettő az igazán elterjedt (legalábbis ezek az igazán látványosak), különösen is az előbbi: a korszellemmel megalkuvó, a félelemtől megbénult, stockholm-szindrómás beállítottság, ami a kortárs keresztyénség rákfenéje. E hozzáállás mögött meghúzódó teológiának a legjellemzőbb vonása a különleges plaszticitása: önámító módon mindig képes prófétai lelkülettel megnyilvánulni, csak éppen tendenciózus módon mindig a „kisebb ellenállás” irányában. Így fordulhat elő, hogy a mai antinomista, a hagyományos bibliai értékeket és erkölcsöt a feje tetejére állító kultúra kellős közepén éppen a farizeusi mentalitást pécézi ki, és állítja be a legnagyobb ellenségnek, hazug módon összemosva a bűnre való bátor rámutatást a törvényeskedés evangélium-ellenes attitűdjével. Ennek a hozzáállásnak a végállomása a progresszív „teológia”, ami igazából már nem tud más bűnről, csak egyről – arról, ha beszélünk a bűnről. Eszerint „evangéliumi” az, aki nem beszél a bűnről, hiszen az „elfogadó” és „toleráns”, aki pedig beszél a bűnről, az bűnös, hiszen „ítélkező”. Természetesen itt csak ebből az egy bűnből lehet „megtérni”, az ítélkezés bűnéből, ami effektíve azt jelenti, hogy nem szabad többé tematizálni a bűnt, bűnbánatra pedig pláne nem lehet senkit sem hívni, hiszen azzal magamat automatikusan mások fölé helyezném. Mondani sem kell – erre már korábban utaltunk –, hogy a bűnök elhallgatása, erénnyé kovácsolása a megtérésre hívás alapját szünteti meg. Hamis istenképre épül, hiszen Isten szentségével nem számol, a bűnbánatot mellőzi, és hazug módon Isten „elfogadó szeretetét” hirdetve elaltatja, és totálisan érzéketlenné teszi az emberek lelkiismeretét, hamis biztonságérzettel kecsegtetve őket, üdvösséget ígérve nekik. Indirekt módon azonban a kárhozatba taszítja őket. Luther így fogalmaz a 95 tétel 92. pontjában: „Távozzanak tehát azok a próféták, akik azt mondják Krisztus népének: „Béke, béke.” – de nincs béke!” (Ezékiel 13,10.16).
  • c.) A harmadik nézet (ami részben az előző tévelygéshez kapcsolódik, bár nem annyira szélsőséges,) már sajnálatosan a valódi evangéliumi világon belül jelenlévő anomália, ami egészen prózai okokra, ismerethiányra, illetve helytelenül súlypontozott teológiára vezethető vissza. Sokan úgy gondolják, hogy a megtérés bizonyítéka egy-egy evangelizáción, ébredési összejövetelen való kézfeltartás, vagy Krisztus mellett nagy plénum előtt bejelentett „döntés”, esetleg egy kötött szövegű „megtérő imádság” elrebegése. Egyesek ilyen alapon tekintik magukat megtértnek, másokat meg nem megtértnek. Ezekkel a séma-szerűen lezavart, franchise-megtérésekkel a legnagyobb probléma rendszerint az, hogy ellenőrizhetetlenek, és túl gyorsan nyomják rá egyesekre az evangélium hitelesítő pecsétjét. Ugyanakkor a bűnbánat és szentség nélküli megtérés csak színlelés. De még ha valódiaknak is tekinthetők ezek a megtérések – tételezzük fel, hogy van köztük valódi, – nem szabad elfelejtenünk (és ezt már nem szokták a megtérők lelkére kötni, pontosan azért, mert nem jut rá idő ezen alkalmak sajátos jellege miatt), hogy életünk minden napján el kell fordulnunk bűneinktől. Amikor vétkezünk (márpedig soha nem leszünk tökéletesek ebben az életben, lásd 1Jn 1,8-9), akkor bűnbánatot kell tartanunk.
    Ezért hangsúlyozza a reformátori teológia a naponkénti megtérés szükségességét. Természetesen fontos tényező a hívő élet kezdőpontja, de az igazán fontos kérdés nem az, hogy az adott személy mikor tért meg, hanem az, hogy az élete tükrözi-e az állítólagos benső változást. Évekkel ezelőtti tapasztalatok mit sem érnek egy olyan ember esetében, aki folyamatosan bűnben él. Luther így fogalmaz a 95. tételének 3. pontjában: a megtérést „nem is vonatkoztathatjuk kizárólag csak a belső bűnbánatra, mert a szív töredelme mit sem ér, ha nem hozza magával külsőleg a bűnös mivoltunk elleni sokoldalú halálos küzdelmet.” Kálvin pedig világosan leszögezi, hogy ostoba és helytelen gyakorlat, ha a megtérést egy-két rövid napra (nemhogy néhány perces, vagy órás időszakra!) korlátozzák, „holott annak a keresztyén ember életére ki kell terjedni.”

Röviden összefoglalva a bűnbánattal kapcsolatos helytelen attitűdöket: egyrészt meg lehet bánni „rosszul” is a bűnöket – helytelen motivációtól vezérelve –, másrészt le lehet őket tagadni, átértelmezve azokat valamiféle semleges dologgá, ad absurdum erénnyé, harmadrészt abban a hamis felfogásban lehet ringatni magunkat, hogy elég volt egyszer bűnbánatot tartani, a hívő élet kezdetén, utána viszont már egy keresztyénnek igatából nincs dolga a bűnnel.

Az őszinte bűnbánatot nélkülöző megtérés = nem megtérés

Akárhogy is, a témával kapcsolatos zavarodottság miatt a bűnbánat hangsúlyozása manapság gyakran elmarad. Emiatt aztán sokan úgy vallják magukat keresztyénnek, hogy közben az életükben nem történt változás – mondjuk ki, nem keresztyének. Azon törekvésünkben, hogy az evangéliumot a hitetlenek számára is fogyaszthatóvá tegyük, mindent odaígérünk – áldást, kegyelmet, üdvösséget, mennyet – anélkül, hogy beszélnénk a bűnről, és megkövetelnénk a radikális megtérést. Ennek egyik eredménye, hogy egyre több celeb tűnik fel a színen, aki állítólag „szereti Jézust”, csakhogy az életszemlélete és az élete abszolút nem ezt tükrözi. De emiatt történhet meg az is, hogy sokan hívő keresztyénként tekintenek magukra, mint akiknek üdvösségük van, noha kerülik a gyülekezeteket, nem tartoznak sehová, és nemhogy más keresztyéneket, még a felebarátaikat sem szeretik.

Az összes, előbb említett téves nézet kárhozatos tévedés, mert végső soron nincs hit megtérés, vagyis bűnbánat és bűnbánatból fakadó élet nélkül. Krisztus megismétli ezt a Máté 7,21-23-ban. Vezekelhetünk bármennyit a bűneink miatt, adakozhatunk, járhatunk lelki gyakorlatokra, zarándokolhatunk jobbra-balra, böjtölhetünk heti háromszor, hirdethetjük, hogy „Isten szeret”, és elfogad, vagy visszaidézhetjük ezerszer is egykori „megtérés történetünket”, ha nem teljesítjük az Atya akaratát, amelybe beletartozik az is, hogy bűnbánatot tartunk, akkor az biztos jele annak, hogy nincs élő hitünk, és az utolsó napon a bíró, maga Jézus fog minket elítélni.

Foglaljuk össze az eddigieket: a metanoia görög szó „bűnbánatot”, illetve „megtérést” jelent, amely eredetileg a gondolkodásmód megváltoztatására utalt. Jóllehet a bibliai bűnbánat magában foglalja, hogy megváltoztatjuk a Krisztus személyével kapcsolatos nézetünket, és elismerjük Őt Megváltónak és Úrnak, ennél sokkal többről van szó. A bűnbánat azt jelenti, hogy az életünk a feje tetejére áll. Csak akkor fordulhatunk el igazán a bűntől, ha a világ – a körülöttünk lévő kultúra, társadalom és annak „erkölcsisége” – megszűnik viselkedésünk mércéje lenni, és arra vágyunk, hogy mindenben Jézust kövessük.

 

Luther tévútra vezető próbálkozásai

Már utaltunk Lutherre, és arra, hogy 1517. október 31-én kifüggesztette 95 tézisét az akadémia hirdetőtáblájára (ami akkoriban történetesen a templom ajtaja volt). E tézisek lényegében az egyházi vezetőket kritizálták, amiért azok visszaéltek a búcsúval, az indulgenciával, a bűnbánati vallásgyakorlattal. Érvelése szerint ezek a bűnbocsánat elérése céljából kiszabott, és különféle módon teljesítendő tevékenységek nem vezethetnek bűnbocsánatra. Inkább azt a veszélyt hordozzák magukban, hogy általuk hamis béke lesz úrrá a bűnös lelkiismeretén, holott ez az állapot, azaz a lelkiismeret megnyugvása csak Isten egyszeri és végleges megigazításának lehet a gyümölcse, és kizárólag Isten gyermekei számára van fenntartva.

Luthernek volt miből táplálkoznia, az élményei adottak voltak, és elsőkézből származtak. Személyesen járta végig ezt az utat – pontosabban tévutat –, ráadásul olyan intenzív átéléseket tudhatott magáénak, részben személyiségéből adódóan, melyek csak keveseknek adatnak meg.

Luther kiváló elme volt, kimagasló képességekkel. Az apja ügyvédnek szánta, de akaratával szembemenve végül más pályát választott. 1505 júliusában – egy hónappal azután, hogy jogi tanulmányait elkezdte – egy hatalmas viharba került. Egy villám közvetlenül mellette csapott a földbe, a légnyomás pedig őt is a földre terítette. Luther kétségbeesésében Szent Annához kezdett imádkozni, és megfogadta, szerzetes lesz. Az apja dühös reakciója ellenére kitartott elhatározása mellett. Két héttel később belépett az egyik legszigorúbb regulát követő erfurti kolostorba (a városban 7 kolostor volt akkor), ami az Ágoston-rendi szerzetesekhez tartozott. Luthert innentől kezdve az Isten előtti igazság megtalálása motiválta. Órákat töltött napi szinten különféle vezeklő gyakorlatok végzésével – böjtölt, gyónt, virrasztott, imádkozott, szándékosan fagyoskodott, stb. Szilárdan hitt benne, hogy ezek által sikerül megszerezni, kiharcolni azt, hogy Isten előtt igazzá váljon. Aszkézissel szerette volna biztosítani üdvösségét. De akármennyire is próbálkozik, sehogy sem sikerült megnyugtatnia lelkiismeretét. Kezdte felismerni, hogy a tökéletesen szent Isten előtt soha nem fogja elérni az erkölcsi tökéletesség állapotát. E kijózanító felismerés következtében eluralkodott rajta a teljes kétségbeesés és reménytelenség érzése. 1507-ben aztán pappá szentelték. Ugyanebben az évben elkezdett teológiát tanítani. Tisztában volt vele, hogy a szent Isten tökéletességet követel, de azzal is, hogy ennek az elvárásnak soha nem fog tudni megfelelni.

Johann von Staupitz

Johann von Staupitz, aki ágostonos rendfőnökként teológiailag, főleg a kegyelemtan tekintetében nagy hatást gyakorolt Lutherre, valamint gyóntatóatyjaként a lelkivilágát is jól ismerte, Rómába küldte az ifjú szerzetest, amolyan hivatalos szolgálati út keretében (1510). Luther abban bízott, hogy Rómában megtalálja lelki békéjét, de pont az ellenkezője történt. Megbotránkozott, látva a papok könnyelmű és botrányos viselkedését. Teljesen kiábrándult a  római kúriából a mindent elárasztó korrupció, valamint a zarándokok relikvia imádata miatt ­(relikviák alatt gondoljunk például annak a kötélnek állítólagos részére, amivel Júdás felakasztotta magát, vagy az égő csipkebokor, valamint Pál megkötözésére szolgáló láncok állítólagos darabjaira). Ennél is rosszabb volt, hogy – mint ahogy azt egyesek állították, – azt a 28 lépcsőfokot, amin a hagyomány szerint a megalázott, megvert Jézus felment Pilátushoz, mielőtt elítélte volna őt a nép, áthozatták Rómába, abból a célból, hogy azt térdelve megmászva vezekelhessenek az emberek a bűneik miatt, így garantálva maguk számára a bűnbocsánatot. Kötelességtudattól vezérelve Luther is teljesítette ezt a feladatot, abban a reményben, hogy nagyapja tisztítótűzben való szenvedéseit lerövidítheti. Minden egyes lépcsőfokon elimádkozta a Miatyánkot, azt remélve, hogy megváltja nagyapja lelkét a szenvedésekből, de amikor felért, ugyanúgy mardosta a kétely: vajon igaz-e mindez?

A római Szent Lépcső

Később, immár professzorként, a wittenbergi kolostor toronyszobájában a Római levelet tanulmányozva éri a felismerés, hogy az ember kizárólag Isten kegyelméből igazulhat meg, mégpedig úgy, hogy Isten Krisztus igazságát a bűnös embernek tulajdonítja, és nem jó cselekedetek által, beleértve jócselekedetekbe a bűnbánati vezekléseket is.

 

Luther eszmélése

Luther ebből az ördögi penitencia-körből egészen prózai módon nyert szabadulást – elkezdte olvasni a Szentírást, és nem annak egy fordítását, hanem a héber és görög szöveget. Ezt azért tudta megtenni, mert még a 95 tétel közzététele előtt Erasmus kiadta a görögnyelvű Újszövetségét. Ez tulajdonképpen egy párhuzamos szöveg volt, az egyik oszlopban a Vulgata, a latin nyelvű szöveg, a másikban a görög szöveg. E kötet megjelenése példátlan esemény volt akkoriban.

Erasmus görög és latin nyelvű Újszövetsége

Ennek köszönhetően Luther elkezdett különbséget tenni bűnbánat és bűnbánat között. Megvizsgálta görög szöveget, és észrevett egy feltűnő dolgot a Mt 4,17 esetében. A latin szöveg a „megtérni”, „bűnbánatot tartani” jelentésű szót „penitentia agite”-nek fordította, aminek a jelentése „vezekelj!” volt. Luther tisztában volt vele, hogy ez hibás fordítás, ugyanis a bűnbánat lényege nem egy külső cselekedet (vagy sok külső cselekedet), hanem egy, a lélekből fakadó szívbéli változás, amely aztán az engedelmesség külső cselekedeteit eredményezi. A Vulgata hibás fordítása egy irányt vesztett láncreakcióhoz vezetett, amely aztán egyre torzabb kegyességi formákat termelt ki magából. Luther nem járta tovább ezt az utat, ehelyett visszatért a forráshoz, a bűnbánat eredeti, bibliai értelméhez, és újra az alapoktól kezdte felépíteni teológiáját.

 

AZ ÉLETHOSSZIG TARTÓ BŰNBÁNAT

Mit is jelent pontosan a bűnbánat bibliai definícióját alapul véve az egész életen át tartó bűnbánat? Az írás végén járjuk körbe ezt a témát Tim Keller, presbiteriánus lelkész-teológus gondolatait használva sorvezetőnek, mintegy útravalóul a mindennapi életünkhöz az „elmélet” tisztázása után.

Nézzük meg ismét Luther 95 pontjának első tételét, mégpedig a gyakorlat felől szemlélve azt: „Mikor Urunk és Mesterünk azt mondta: „Térjetek meg!”, azt akarta, hogy a hívek egész élete bűnbánatra térés legyen.” Ez elsőre kicsit lehangolónak tűnik. Mintha Luther azt mondaná, hogy a keresztyének soha nem fognak tudni a hitükben, keresztyéni életükben jelentős fejlődést felmutatni. Természetesen Luther egyáltalán nem erre célzott. Egyszerűen arra utalt ezzel, hogy a bűnbánat által lehetséges az – a bűnbánat a „módja” annak –, hogy keresztyéni életünkben valódi előrehaladást érjünk el. Valóban így van. Az átfogó, egész életre kiterjedő bűnbánat a legbiztosabb jele annak, hogy igazán és intenzíven kezdünk elváltozni Krisztus képére, azaz, hogy egyre inkább előrehaladunk a megszentelődésben.

 

A bűnbánat megváltozása

Fontos elgondolkodni azon, hogy az evangélium milyen hatással van a bűnbánatra, és hogyan változtatja meg, alakítja azt át. A pusztán „vallásos” bűnbánat célja alapvetően az, hogy Isten igényeit kielégítsük, azért, hogy továbbra is áldásokban részesítsen minket és hogy meghallgassa imáinkat. Ez azt jelenti, hogy a „vallásos bűnbánat” a) önző, b) önigazoló, c) és mindvégig keserű. Az evangélium szerinti bűnbánat célja viszont az, hogy ismételten merítsünk a Krisztussal való egységünkből – annak öröméből, hogy egyek lettünk vele –, és hogy egyre kevésbé vágyjunk arra, hogy bármi olyat tegyünk, ami Istennek nem tetsző, ami ellentétes az Ő akaratával.

 

A „vallásos” bűnbánat önző

Az élő hitet nélkülöző „vallásos” embert csak azért zavarják a bűnei, mert annak következményei vannak ránk nézve. Tart a büntetéstől, érthető módon el akarja azt kerülni. Ezért tart „bűnbánatot”. Az evangélium azonban azt mondja, hogy a bűn végső soron már nem kárhoztathat (Róm 8,1.) A bűn förtelmessége, szörnyűsége nem a következményeiben áll, hanem az Istennel szembeni attitűdben – sérti Istent, meggyalázza Őt. Így a vallásosságban a bűnbánat én-központú, de az evangélium azt Isten-központúvá teszi. Vallásosként elsősorban a bűn következményei miatt bánkódunk, az evangéliumban járva viszont magát a bűnt.

Továbbá a „vallásos” bűnbánat önigazult. A bűnbánat könnyen válhat a bűn miatt „vezeklés” egy formájává. A vallásos bűnbánat gyakran egyfajta önostorozásba torkollik, amelyben meggyőzzük Istent (és önmagunkat), hogy olyannyira szerencsétlenek és bűnbánók vagyunk, hogy megérdemeljük a bocsánatot. Az evangélium viszont arról szól, hogy tudjuk, hogy Jézus szenvedett és kínhalált a bűneinkért. Nem kell magunkat szenvedésre kényszerítenünk ahhoz, hogy kiérdemeljük a bűnbocsánatot. Egyszerűen csak megkapjuk a Krisztus által kiérdemelt megbocsátást. Az 1János 1:8 szerint Isten azért bocsát meg nekünk, mert Ő „igaz”. Ez figyelemre méltó kijelentés. Mit is jelent pontosan? Azt, hogy igazságtalanság lenne Isten részéről, ha valaha is megtagadná tőlünk a megbocsátást, ugyanis Jézus kiérdemelte azt számunkra! A vallásban a bűnbánatunkkal tulajdonképpen kiérdemeljük a megbocsátást, az evangéliumban viszont csak megkapjuk.

Timothy Keller

Végül, a vallásos bűnbánat mindig keserédes marad. A vallásban az egyetlen reményünk az, hogy elég jó életet élünk ahhoz, hogy Isten részesít majd minket az áldásaiban. Ezért a bűn és a bűnbánat minden egyes megnyilvánulása traumatizáló, természetellenes és szörnyen fenyegető. Csak valamilyen erős, külső kényszer hatására ismeri be egy vallásos ember, hogy vétkezett – mert az egyetlen reménye az maradt, hogy erkölcsileg megjavul, jóvá válik. Az evangélium viszont arról szól, hogy a Krisztus általi elfogadottságunk tudata megkönnyíti, hogy beismerjük, vétkesek és hibásak vagyunk (mert tudjuk, hogy nem vetnek el minket, ha bevalljuk, megvalljunk bűnösségünk valódi mélységeit.) Reménységünk Krisztus igazságosságában van, nem a sajátunkban. Így nem olyan traumatizáló beismerni gyengeségeinket és botlásainkat. Vallásos kontextusban ritka a megtérés, vagy egyenesen hiányzik. Viszont minél inkább elfogadottnak és szeretettnek érezzük magunkat az evangélium fényénél, annál gyakrabban fogunk bűnbánatot tartani. És bár minden bűnbánatba vegyül némi keserűség – ez teljesen természetes –, az evangéliumban végül is van valami édes. Ez radikálisan új dinamikát hoz a személyes növekedésünkbe. Minél inkább látjuk a saját hibáinkat és bűneinket, annál értékesebbnek, átélhetőbbnek és csodálatosabbnak tűnik számunkra Isten kegyelme. Másrészt, minél inkább tudatában vagyunk Isten kegyelmének és Krisztusban való elfogadottságunknak, annál inkább képesek vagyunk arra, hogy lemondjunk a tagadásról és az önvédelemről, és beismerjük bűneink valódi dimenzióit. Az összes bűn hátteréül szolgáló végső bűn a Krisztusban való öröm hiánya.

 

Az evangéliumi bűnbánat szabályai

Ha megértjük a bűnbánat e két módja közötti különbséget, akkor (és csak akkor!) nagy hasznunkra válhat az önvizsgálat és a bűnbánat rendszeres és szigorú gyakorlása. Keller azt mondja, hogy személyesen neki ebben a 18. századi metodista vezetők, George Whitefield és John Wesley jelentenek példát. Egy 1738. január 9-i, barátjának írt levelében George Whitefield lefektette a rendszeres bűnbánat irányelveit. (Rendszerint éjszaka vette sorra bűneit.) Ezt írta: Isten adjon nekem mély alázatot és égő szeretetet, helyesen vezérelt buzgóságot és tiszta tekintetet, és akkor az emberek és az ördögök tegyék csak azt,, amit akarnak. Íme egy lehetőség, hogy ezt a sorrendet az evangéliumi alapokon nyugvó bűnbánatban használjuk.

George Whitefield

 

1.) Mélységes alázat (a büszkeséggel szemben)

A következő kérdéseket szegezhetjük itt magunknak: lenéztünk-e valakit? Túlságosan is megbántva éreztük magunkat valamilyen kritika miatt? Éreztük-e, hogy lekezeltek és semmibe vettek minket?

Tartsunk így bűnbánatot! Tekintsünk Jézus ingyenes kegyelmére, amíg nem érezzük a) hogy kevésbé nézünk le másokat (hiszen tudatosul bennünk, hogy mi magunk is bűnösök vagyunk), b) hogy kevésbé fáj a kritika (hiszen nem az emberektől kapott elismerés, hanem Isten irántunk való szeretete az, ami igazán számít). Kegyelmének fényében elengedhetjük annak kényszerét, hogy állandóan a legjobb arcunkat mutassuk – ez túl nagy teher, és most már nincs is rá szükségünk. Elmélkedjünk azon, hogy mit jelent az ingyen kegyelem, mindaddig, amíg meg nem tapasztaljuk a hálatelt, nyugodt örömöt.

 

2.) Lángoló szeretet (szemben a közömbösséggel)

Nyilatkoztunk-e valakiről rosszindulatúan, vagy gondoltunk-e valakiről rosszat? Azzal igazoljuk magunkat, hogy (gondolatban) kikarikírozunk másokat? Voltunk-e türelmetlenek és ingerlékenyek? Voltunk-e önzők, közömbösek és figyelmetlenek másokkal szemben?

Tartsunk bűnbánatot így: gondoljunk Jézus ingyenes kegyelmére, a) amíg el nem tűnik belőlünk a ridegség és a szeretetlenség (gondoljunk Krisztus irántunk tanúsított áldozatos szeretetére), b) amíg meg nem szűnik a türelmetlenség (gondoljunk az ő velünk szemben tanúsított türelmére), és c) amíg el nem illan a közömbösség. Gondoljunk az ingyenes kegyelemre, mindaddig, amíg meg nem jelenik a szívünkben a szívélyesség és a szeretetet. Isten végtelenül türelmes és figyelmes volt velünk kegyelméből.

 

.3.) Bölcs bátorság (a szorongással szemben)

Elkerültük-e azokat a személyeket, vagy feladatokat, akikről és amelyekről tudtuk, hogy szembe kellene néznünk velük? Szorongtunk-e, aggódtunk-e? Körültekintőek voltunk, vagy meggondolatlanok és indulatosak?

Tartsunk így bűnbánatot! Gondoljunk Jézus ingyenes kegyelmére mindaddig, a) amíg már nem akarunk gyáván kitérni a nehéz helyzetek elől (hiszen Jézus szembeszállt értem a gonosszal), b) amíg már nem szorongok vagy viselkedem meggondolatlanul (hiszen Jézus halála bizonyítja, hogy Isten törődik velem és vigyáz rám). A szorongás háttérben a büszkeség áll – zavar minket, hogy nem vagyunk elég bölcsek ahhoz, hogy tudjuk, milyen irányba kellene mennie az életünknek. Elmélkedjünk az ingyen kapott kegyelem felett mindaddig, amíg meg nem tapasztaljuk ezt a higgadt, körültekintő hozzáállást és bátorságot.

 

4.) Istennek tetsző motivációk („tiszta tekintet”)

Vajon Isten dicsőségére és mások javára tesszük-e, amit teszünk, vagy a félelmek, az elismerés iránti vágy, a könnyelműség, vagy a megszokotthoz való ragaszkodás, a kontroll-mánia, a hataloméhség vagy – az istenfélelem helyett – az emberektől való „félelem” vezérel minket? Irigykedünk valakire? Engedünk-e a kéjvágy vagy a mohóság első apró megnyilvánulásának? E mértéktelen vágyak miatt a valóban lényeges dolgok helyett a számomra olyannyira fontos, de azt Isten szemszögéből mellékes dolgokra pazarlom az időmet?

Így tartsunk bűnbánatot! Tegyük fel magunknak a kérdést: miként biztosítja számomra Jézus mindazt, amit végső soron én ezektől a véges dolgoktól remélek megkapni? Imádkozzunk így: „Uram Jézus, tégy engem benned bízva elég boldoggá ahhoz, hogy elkerüljem a bűnt, és elég bölccsé ahhoz, hogy elkerüljem a veszélyt, hogy mindig azt tegyem, ami a te szemedben helyes. A te nevedben imádkozom, Ámen.”

 

Források:

Luther Márton: A 95 tétel (https://mek.oszk.hu/00200/00203/00203.htm)

Kálvin János: Institutio I–II. A keresztyén vallás rendszere. Kálvin János Kiadó, 2015. (III. könyv, 3. fejezet)

Lawson, Steven J.: The Heroic Boldness of Martin Luther. Reformation Trust Publishing, 2013.

Ligonier Ministries: The Need for Repentance. (https://www.ligonier.org/learn/devotionals/need-repentance?)

Donato, Chris: Repentance from First to Last. (https://www.ligonier.org/learn/articles/repentance-first-last)

Ascol, Tom: What About Repentance? (https://www.ligonier.org/learn/articles/what-about-repentance)

Ligonier Ministries: Faith and Repentance. (https://www.ligonier.org/guides/faith-and-repentance)

Keller, Timothy: All of Life is Repentance. (https://static1.squarespace.com/static/530e4ef9e4b07ec5e7d89c14/t/571510a8e707eb4f78eaf0ad/1460998312452/All+of+Life+is+Repentance+-+Tim+Keller.pdf)

2 válasz

  1. Szilagyi József

    „Kálvin János, genfi reformátor szerint az evangélium lényege a bűnbánat és a bűnbocsánat.”

    Igen.
    Az evangélium jó hír. Jó hír minden embernek. Jó hír, hogy meg lehet térni, van bűnbocsánat, van szabadulás és megtisztulás, lehet új életben járni
    az Úr Jézus Krisztus által.

    „Boldogok, akik éhezik és szomjazzák a megigazulást, mert ők megelégíttetnek.”
    (Máté ev. 5:6, Farkas László ford. nyomán)

    Szerintem földi életünk legfontosabb lehetősége és legnagyobb isteni ajándéka
    a bűnbocsánat.

    1. Szilágyi József

      Lukács EVANGÉLIUMa 15:11-32 (részlet:)

      A tékozló fiú „ekkor magába szállt, és ezt gondolta: Az én apámnak hány bérese bővölködik kenyérben, én pedig itt éhen halok! Útra kelek, elmegyek apámhoz, és azt mondom neki: Apám, vétkeztem az ég ellen és teellened. Nem vagyok többé méltó arra, hogy fiadnak nevezzenek, tégy engem olyanná, mint béreseid közül egy.
      És útra kelve el is ment az apjához. Még távol volt, amikor apja meglátta őt, megszánta, elébe futott, nyakába borult, és megcsókolta őt. A fiú ekkor így szólt hozzá:
      – Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened, és nem vagyok méltó arra, hogy fiadnak nevezzenek.
      Az apa viszont ezt mondta szolgáinak:
      – Hozzátok ki hamar a legszebb ruhát, és adjátok rá, húzzatok gyűrűt az ujjára és sarut a lábára! Hozzátok a hízott borjút, és vágjátok le! Együnk, és vigadjunk, mert ez az én fiam meghalt és feltámadt, elveszett és megtaláltatott.
      És vigadozni kezdtek…”

Hozzászólás írása