29
szept
2021

Egyszerre igaz és bűnös – reflexiók egy előadásra

Dr. Szalai András teológus, apologéta, az Apológia Kutatóközpont vezetője Óember és/vagy új ember címmel tartott előadást az egyik korábbi Teológusok párbeszédben elnevezésű konferencián, majd később a Magyar Evangéliumi Keresztyén Diákszövetségben (MEKDSZ). Ezek egyszerre rendkívül értékes és érdekes előadások, és úgy érintik a teológiatörténetet, mint a mindenkori keresztyén ember élettapasztalatát. Mivel saját gyülekezetemből már ketten is megkerestek azzal, hogy mit gondolok az előadásokban elhangzottakról – András sajátos koncepciójáról –, szükségesnek éreztem írásban is röviden reagálni az állításaira. Először is tisztázni szeretném – véletlenül se értse félre senki az intencióimat –, hogy Andrást a magyar evangéliumi világ nagy értékének, egyik meghatározó tanítójának tartom, és a kettőnk közötti véleménykülönbséget nem tartom üdvösségkérdésnek, inkább csak egy lényeges és kétségkívül izgalmas teológiai témakör megvitatásának, amellyel kapcsolatos álláspontunknak gyakorlati konzekvenciái is lehetnek, tehát az kihathat a mindennapi keresztyéni életünkre.

Természetesen magam is sok mindennel egyetértek abból, amit András mond, de olyan állításai is vannak, amelyeket nem osztok. Felsorolom először azokat az állításait, amelyekkel egyetértek, majd azokat, amelyekkel nem.

 

Amivel egyetértek András gondolataiból

András szerint keresztyén identitásunk ismerete – az, hogy mit tartunk magunkról – meghatározza a megszentelődésünkben való előrehaladásunkat, és az egész hitéletünkre kihat. Eltérő felekezetű keresztyénekként nem egyformán határozzuk meg magunkat; ahogyan saját magunkról gondolkodunk, azt fogjuk tapasztalni (csak részben értek vele egyet). Az újjászületett ember tapasztalata a harc, egy bizonyos belső feszültség átélése, kísértések megtapasztalása, másrészt pedig a világ részéről érkező külső támadások észlelése. Az utóbbiak újratermelik a kísértéseket, így kívülről jövő támadásról, belülről pedig az árulás megtapasztalásáról beszélhetünk – ezzel kapcsolatban idézi András Luther jól ismert mondását, bár név szerint nem említi őt: „Azt nem tudod megakadályozni, hogy egy madár elrepüljön a fejed felett, de azt meg tudod akadályozni, hogy fészket rakjon a fejedre!” Ebben a dinamikában szerinte szétszakadunk: bűntudat és szégyenérzet lesz úrrá rajtunk. Fontos azonban, hogy a kettő között különbség van: az egyik jogos, a másik nem. Az egyiknél a bűneinket ítéljük meg, a szégyennél magunkat, az egész valónkat. Néha nehéz a kettő között különbséget tenni. Egyetértek a következő kijelentésekkel is: „Az igaz – mondja András –, hogy Krisztus igazsága és szent volta adatik nekünk, igazzá és szentté vagyunk nyilvánítva, meg vagyunk szentelve. Ez egy mástól kapott, ha úgy tetszik, tőlem idegen igaz és szent volt.” András szerint az újszövetségi hívő nem bűntelen, de nem uralja már többé a bűn. A hívőnek „testiből” „lelkivé” kell növekednie.

 

Amivel nem értek egyet András gondolataiból

Egyesek szerint egyszer bűnösök vagyunk, egyszer pedig igazak, mások szerint egyszerre vagyunk bűnösök és igazak – bűnösök a saját szemünkben: mi magunk is elítéljük magunkat, ugyanakkor igazak vagyunk Isten szemében Krisztus váltságművéért. Mindkét verzió arról szól András szerint, hogy az identitásommal van baj: az egyik szerint a tetteim alapján vagyok igaz vagy bűnös, a másik szerint pedig a saját tetteim alapján bűnös vagyok, de mivel hiszek Krisztus váltságművében, Krisztus tette alapján igaz vagyok. Ha az alapján határozom meg magam – mondja András –, amit teszek, akkor vétkes vagyok, és nemcsak a tettem, hanem én magam vagyok elítélhető. Nemcsak bűntudatom van, hanem szégyellhetem is magam.

Ami különösen érdekes – ezt külön ki szeretném emelni azon gondolatok közül, amelyekkel nem értek egyet –, hogy előadásában András egy ponton túl ezt mondja:

„…szokták is mondani, hogy bűnös vagy, de Isten Krisztuson keresztül néz rád, ezért igaznak lát. Nem tudom, hallottátok-e már ezt. Aki olvasta az Újszövetségben, az szóljon!”

András szerint sokan azért nem haladnak előre a hitéletben, azért nem tapasztalnak „növekedést”, mert ilyen nézőpontból tekintenek magukra. Szerinte ehhez a nézethez szorosan kapcsolódnak (sőt talán ebből fakadnak) a megtéréscentrikus igehirdetések, amelyek újra és újra azt hangsúlyozzák, hogy meg kell térni, ezzel hátráltatva a hívőket a fejlődésben. Aztán András egy a hívőkre jellemző általános tapasztalatot vázol fel: „…ha a világból tértél meg […], akkor az elején tapasztalsz még egy nagy megtisztulást – azt, hogy kitisztul a kép –, az értékek elkezdenek helyükre kerülni stb. stb., de aztán úgy elakad, és azt éled meg, hogy lényegesen nem változtál meg, tulajdonképpen maradtál bűnös, és nem igen jutsz el A-ból C-be, vagy akár B-be, a D-ről meg ne is beszéljünk. Tehát egy idő után egyszerűen elveszted a reményt. Valaki ezért képmutatónak érzi magát, szenved, és végül összeomlik, és otthagyja az egészet, mert azt mondja, hogy ezt így ő nem tudja csinálni, mert valami itt nem működik. Másokat viszont az vigasztal, hogy ott van Isten kegyelme, aki Krisztuson keresztül igaznak lát minket, bár valójában bűnösök vagyunk. Itt a valóság a probléma, hogy most mi is van. Ők fel szokták tenni maguknak a kérdést, ha eljutnak az őszinteségnek arra a fokára – én is eljutottam erre a fokra –, hogy csak a helyzetem változott meg, de az állapotom nem? Hogy valaminek csak nyilvánítva lettem egy bírósági végzéssel, de nem lettem azzá. Hogy Isten nem akarja látni a valóságot, vagy nem tud vele mit kezdeni? Ezek borzalmas kérdések, borzalmas dilemmák, és közben ott van egy tanítás, hogy Krisztuson keresztül úgy néz rád, hogy… bár ilyet nem látunk az Újszövetségben, de ez egy nagyon elterjedt tanítás. Most akkor Istennek van baja a valósággal, vagy mi van?”

Fentebb jeleztem, hogy egyetértek András azon gondolataival, amelyeket alapvetően Luthertől vesz át: idegen igazság tulajdoníttatik a Krisztusban hívőknek, ugyanakkor András szerint ennek van olyan hatása is, hogy a bűn idegen lesz számunkra, hívők számára. Kérdés formájában is megfogalmazza: „Idegen méltóságot kapunk, de a bűn nem válik számunkra idegenné? Még mindig a részem? Hol van a szabadság a bűn rabsága helyett? Hol a növekedés?”

András a következő alternatívát kínálja fel: ne az alapján határozzam meg magam, amit teszek, hanem fordítva: az alapján határozzam meg a tetteimet, ami vagyok. Ha így teszek, akkor ha vétkezem, a tettemet, sőt már magát a kísértést is úgy ítélhetem el, mint amihez semmi közöm. Mert az rajtam kívül van, nem a lényem része. András szerint ez a nézőpontváltás azért hasznos, mert így, eltávolítva magamtól a kísértést és a vétkeket, már reflektálhatok rájuk, már „kezelhetem” őket, már „nekik eshetek Krisztus nevében”. András azzal summázza bevezetőjét, hogy ez a szemléletváltás utat nyit a fejlődésnek a hívők életében, mert „amit tartok magamról, azt tapasztalom meg.”

 

Általános reflexiók

Amikor először hallottam András előadását, úgy tűnt számomra, mintha keverné egymással a megigazítás jogi aktusát (amely státuszváltozás), az újjászületést (amelyet a Szentlélek munkál ki bennünk, és belső változás) és a megszentelődést (amely természetünk állandó, lépésről lépésre történő megváltozása, olyan folyamat, amely egészen a testi halálig tart). Ez három különböző teológiai fogalom, amely három különböző lelki igazságot jelöl. Ezzel szemben András, mivel nem választja el élesen ezeket a fogalmakat és az általuk jelölt tartalmakat, az egyiket a másikon kezdi számonkérni. Tulajdonképpen az a problémája, hogy a megigazítás mint olyan miért nem tartalmazza az újjászületést, az újjászületés pedig miért nem fogalja magába a megszentelődés folyamatát.

Úgy véli, hogy a teológia hibája – és itt elsősorban a reformátori, főként a lutheri-kálvini teológiára gondol –, hogy az a téves terminológia miatt valamiféle megrekedt, gyermeki állapotban tartja a hívőket, akik emiatt, azaz a téves fogalmi rendszer miatt nem képesek a Bibliában leírt újszövetségi hívő tapasztalatait produkálni. Nem képesek felmutatni a bűnökkel szembeni eredményes harcot és a szentségben való előrehaladást.

Mielőtt azzal foglalkoznék, hogy mit jelent a megigazítás reformátori nézete, elöljáróban annyit mondanék, hogy András tételmondata – „aminek tartom magam, azt tapasztalom meg” – szerintem csak részben igaz. Egyrészt itt abba a hibába esik, hogy bizonyos, az újszövetségi hívőkkel kapcsolatos igeszakaszokat egyszerűen negligál. Másrészt pedig odáig rendben van, hogy mindazt el kell hinnünk magunkról, amit a Szentírás kijelent rólunk, de arra vonatkozóan nincs kijelentésünk, hogy a bibliai igazságok helyes megértése mágikus módon kipurgálná belőlünk az összes bűnt, és eljuthatnánk a tökéletességre. Ez inkább egyfajta önszuggesztiót jelente, amely alapján feltételezhetnénk, hogy aki nagyobb ismerettel rendelkezik, az automatikusan mindig előrébb is jár a szentségben.

Mintha András indirekt arra utalna, hogy a reformátori terminológia elsajátítása bukdácsoló, nehézkes, folyamatosan őrlődő, stagnáló hívő élethez vezet, míg az ő (és mások) újszerű fogalmi struktúrája segítene végre valahára meghaladni ezt az „egyet előre, kettőt hátra” állapotot. Mindamellett úgy tűnik, mintha András eleve megfeledkezne az újszövetségi hívők helyzetével, állapotával kapcsolatos paradox szentírási kijelentésekről.

András exegetikai alaptétele az, hogy az Újszövetség sehol sem nevezi az újjászületett hívőket bűnösnek – vannak ugyan erre utaló igeszakaszok, de ezeket vagy rosszul értelmezzük, vagy eleve félrefordítások. András sem tagadja, hogy az újszövetségi hívő követhet el alkalomadtán bűnt, de nem azért, mert bűnös. Ez azért van, mert az újszövetségi hívő identitása többé nem az, hogy bűnös, tehát a hívők által elkövetett bűnök nem az identitásukból fakadnak – nem a személyiségükből, nem belülről, nem a természetükből –, hanem azok rajtuk kívül álló valóságok. Az újszövetségi hívő, akit identitása szerint „szentnek” és „igaznak” lehet nevezni, nem tökéletes, azaz továbbra is követ el vétkeket, de nem azért, mert bűnös. Azt kellene mondanunk, hogy „képes” továbbra is bűnöket elkövetni, de többé „nem az”, mármint nem bűnös – a kettő között András szerint hatalmas különbség van.

Véleményem szerint András elbagatellizálja a vétkezést mint olyat – pontosabban nem ás a mélyére annak a ténynek, hogy az újszövetségi hívő még mindig képes vétkezni. Ezt nem lehet kikerülni. Adódik a kérdés: miért képes vétkezni a hívő? Miből fakad a vétke? És akkor itt elkezdődhet a szavakkal való játék, hogy „vétkezem, de nem vagyok vétkes”, vagy „ugyan néha-néha elkövetek még bűnöket, de nem vagyok bűnös”. A reformátori válasz az előbbi kérdésre az, hogy azért „követek el vétkeket, mert vétkes vagyok”, és „azért követek el továbbra is bűnöket, mert még mindig bűnös vagyok”. András szerint az újjászületett hívőben a bűn már csak valamiféle tőle idegen, rajta kívül álló, „külső” anomália, amelyet el kell tolnia magától, mert nem tartozik hozzá.

 

A Róm 7

Előadásában András érinti a Róm 7-et (a 14–25. versig terjedő szakaszt) mint amelynek az értelmezése eleve ráállít minket egy olyan hermeneutikai pályára, amely alapján az egyéni, bűnnel kapcsolatos tapasztalatainkat is értelmezni fogjuk majd. András azt mondja, hogy Augustinus volt az első az egyház- és a teológiatörténetben, aki a Róm 7-et az újjászületett hívő ember általános tapasztalataként értelmezte, őt követte Luther (aki „előbb olvasta Augustinust, mint a Bibliát”), és a Róm 7 e magyarázatát vette át Kálvin is. Ők hatással voltak az egész reformációra, meghatározzák a legnagyobb protestáns felekezetek teológiáját, így megpecsételik általános keresztyén tapasztalatunkat is – hiszen azt tapasztaljuk, amit gondolunk. András felrója Augustinusnak, hogy – az ókeresztyén egyházatyákkal szemben – nem tudott görögül, akik viszont többnyire görög anyanyelvűek voltak, és ők – állítólag – mind úgy értelmezték e szakaszt, mint ahol még a nem újjászületett ember nevében szólal meg Pál. Még ha így is lenne, nem jelentene semmit, ugyanis a reformáció sola Scriptura jelmondata épp azt jelenti, hogy az eredeti szöveghez kell visszamenni, azt kell vizsgálni – Luther ezt az elvet követve fordította le a teljes Bibliát, az Ószövetséget héberből és arámiból, az Újszövetséget pedig ógörögből. Kálvin hasonlóképp kiválóan ismerte a bibliai nyelveket, ahogy a többi reformátor is. Ha valaki olvasta Luther Róma- és Galata-kommentárjait vagy Kálvin Institutióját, feltűnhetett, hogy ők a bibliai szövegen túl szinte egyfolytában az egyházatyák magyarázataira is hivatkoznak. Számukra nem kérdés a bibliai szöveg primátusa, ezért amikor apostoli atyákat, egyházatyákat idéznek, folyamatosan egyetértenek vagy polemizálnak velük. Luther és Kálvin bátran kritizálják Augustinust, ha nem értenek vele egyet a bibliai szöveg alapján. Ezt a reformátori módszertani kérdést azért muszáj hangsúlyozni, mert túlzottan leegyszerűsítő Luther (és Kálvin) Róm 7-értelmezését azzal leírni, hogy „Luther átvette Augustinustól, Kálvin meg átvette Luthertől”.

Tény, hogy Luther, Kálvin és általában a reformátorok úgy értelmezték a Róm 7-et, hogy itt az Isten Lelke által már megelevenített, újjászületett, Krisztusban hívő ember vívódásai kerülnek bemutatásra. Szerintük ez a test és a Lélek közötti intenzív harc az újjászületés eredménye, míg András szerint az újjászületést megelőző állapot.

Egyébként túlzás azt állítani, hogy Augustinus előtt mindenki, minden egyházatya a Róm 7-ben szereplő személyt a nem megtért emberrel azonosította volna. Órigenész szerint (meghalt 254-ben) Pál nem önmagáról beszélt, amikor levelét leírta, ugyanakkor úgy érvelt, hogy Pál egy, a keresztyénségre nemrég áttért ember személyiségét öltötte magára, aki még mindig küzd az évek során kialakult bűnös szokásaival. Ennek eredményeként nehéz végrehajtania a jóra irányuló döntéseit. A probléma nem a „testében”, hanem magában az akaratában áll. A hívőknek ezért Órigenész szerint kitartóan kell törekedniük a szent életre, de türelemmel kell viseltetniük kudarcaik iránt, miközben leküzdik korábbi függőségeiket, és kialakítják jó szokásaikat. A legfontosabb, hogy Krisztus kegyelmére támaszkodjanak. Ne feledjük: Órigenész nem latin, hanem görög nyelvű egyházi író volt – ezt azért fontos hangsúlyozni, mert András szerint Augustinus azért értelmezte úgy a Róm 7-et, ahogy, mert nem tudott görögül. Hasonlóképp Ambrosiaster római pap – egy 4. századi, igazából ismeretlen kommentáríró, aki Pál leveleihez írt magyarázatokat – is úgy vélekedett, hogy Pál a keresztyén ember nevében szólal meg e sorokban, igaz, ő latin nyelven alkotott. Az elme Krisztus tanítása által vezérelve – érvelt Ambrosiaster – továbbra is harcol a halandó testben felmerülő vágyakkal: az azon dolgok iránti vágyakkal, amelyekre a testnek szüksége van önmaga és az emberi faj fenntartásához. Úgy vélte, az ördög ezeket a testi vágyakat arra használja, hogy bűnös sugallatokat keltsen a keresztyének elméjében, de a racionális elme a Szentlélek segítségével ellenáll ezeknek. Aranyszájú János (Krizosztomosz), Konstantinápoly püspöke az 5. század elején csatlakozva az előbb felsorolt személyekhez, úgy gondolta, hogy Pál a keresztyén emberről beszél, ugyanakkor a Pál által ábrázolt probléma szerinte magának az akaratnak a gyengeségéből fakad, és nem a test ellenállásából, ugyanis a hústest önmagában nem gonosz. Ez fontos megállapítás, ugyanis Pál „test” alatt nem az ember fizikai testére, hanem az óember, tehát az ember régi bűnös természetének az újjászületés utáni maradványaira utal.

Egyébként, ha neves 20. századi vagy kortárs evangéliumi exegétákat, igehirdetőket veszünk, azt fogjuk látni, hogy a Róm 7 értelmezésében ugyanúgy nincs egység közöttük: James Dunn, John Piper és Samuel Storms például azt a nézetet képviseli, hogy a Róm 7 a keresztyén ember élettapasztalatát tükrözi, míg Douglas Moo vagy Thomas Schreiner szerint nem, hanem az apostol korábbi, megtérése előtti „énjének” a vívódásait írja le. Douglas Moo szerint Pál keresztyén szemszögből nézve tekint vissza korábbi „judaizmusára” – arra az időre, amikor még a „törvény alatt” élt. Martyn Lloyd-Jones szerint alapvetően nem is az a kérdés, hogy itt a keresztyén vagy a nem keresztyén ember tapasztalatairól van szó: a Róm 7-ben egyszerűen egy olyan ember „vergődését” látjuk, aki a törvény megtartása alapján akar előrehaladni a megszentelődésben. Olyan emberekről van itt szó szerinte, akiket a Szentlélek bűntudatra ébreszt az egyházi ébredések idején, ezért kárhoztatva érzik magukat, de saját erejükből igyekeznek megtartani a törvényt. Hasonló vonalon halad John Stott is, bár némileg eltérő magyarázatot ad: szerinte a Róm 7 egy sajátos üdvtörténeti időhöz kapcsolódik. Olyan zsidókeresztyénekről beszél Pál, akik már újjászülettek, ismerték Krisztust, szerették a törvényt, de híjával voltak a Lélek pünkösdi megtapasztalásának – azaz nem a Lélek uralma alatt éltek. Stott szerint erre vezethető vissza fájdalmas vívódásuk is. John Hart, a Chicagói Moody Bibliaintézet (Moody Bible Institute of Chicago) professzora szerint pedig a Róm 7 a legyőzött, éretlen keresztyénről szól (azaz Pálról, aki hitben gyenge volt keresztyén hitének kezdeti szakaszában). E négy nézet képviselői mind megfontolandó exegetikai bizonyítékokat vonultatnak fel saját nézőpontjuk mellett.

 

Részletesebb reflexió 

Korábban már említettem, hogy számomra úgy tűnik, mintha András, amikor próbálja a keresztyén ember identitását meghatározni, összemosná ennek az identitásnak a különféle szintjeit: a megigazítást, az újjászületést és a megszentelődést. Én magam úgy gondolom, hogy a hívő ember identitását több nézőpontból is meg lehet határozni, és ezek a meghatározások egymás mellé téve kiegészítik és nem kiszorítják egymást. Nézzük meg a megigazulás, az újjászületés és a megszentelődés definícióját, meglátva e fogalmak által jelölt valóságok közötti különbséget.

  1. Megigazulás: e fogalomban „csak” igaznak nyilvánításról van szó, nem szubjektíve, belülről igazzá válásról. Úgy lesz igazzá nyilvánítva valaki, hogy egy másik ember igaz voltát nyilvánítják (imputatio) neki, tehát igaznak számítják, bár az illető szubjektíve nem igaz ember. Ez azt jelenti, hogy valakit igaznak, a jog szerint járónak (a törvény betöltőjének) ismernek el és deklarálnak. Itt nem az a kérdés, hogy valaki a természetét tekintve igaz-e, vagy sem, hanem az, hogy igazként tekintenek-e rá. Isten a bűnös embert – bűnössége dacára – hit által, Krisztus elégtételéért, érdeméért igaznak tekinti, igaznak nyilvánítja. Ez tehát jogi fogalom.
  2. Újjászületés: Istennek azon szuverén, természetfeletti kegyelmi munkája a Szentlélek által, amellyel a bűneiben lelkileg halott – a lelki halálba született – embert újjáteremti és Krisztusban való új életre újjászüli. Az újjászületés nemcsak az értelem átalakulása és nem is csak a cselekedetek megváltozása, hanem új életre való megszületés: teljes megváltozás a gondolkozásunkat, a lelkületünket, az érzületeinket, a hajlamainkat és a vágyainkat illetően.
  3. Megszentelődés: a megszentelődés tulajdonképpen a megtérés folytatása – ezért nevezhetjük „állandó megtérésnek” (ezzel kapcsolatban mondja Kálvin, hogy egész életünkben gyakorolni kell magunkat a megtérésben). Ha az újjászületés az új élet indulása, akkor a megszentelődés ennek az életnek a növekedése, amely a halállal vagy a megdicsőüléssel zárul le. A megszentelődés által formálódunk: mások leszünk, azt értve ez alatt, hogy más lesz a természetünk, a jellemünk. A megszentelődésben folyamatosan „szentebbé” válunk (miközben státusz szerint már szentek vagyunk, értsd: Isten számára elkülönítettek), úgy, hogy egyre inkább elváltozunk Krisztus ábrázatára, tehát egyre inkább Krisztushoz hasonlóvá leszünk. A megszentelődés ugyanúgy Isten munkája, de nem az értünk (mint a megigazítás), hanem a bennünk végzett munkája. A megszentelődés progresszív folyamat, az egyik ember előrébb járhat benne, mint a másik. Bár a megszentelődés Isten, illetve a Szentlélek munkája, de ő csak egy részét végzi közvetlenül, a másikat közvetve, a hívő által hajtva végre: az embernek is lényeges szerepe van tehát benne.

Fontos aláhúzni, hogy a keresztyén identitást meghatározhatom aszerint is, ami az emberen kívül, egy adott pontban megy végbe (megigazítás); az alapján, ami egy adott pontban végbemegy benne (újjászületés); és azon folyamat alapján is, amelyben jelenleg benne van (megszentelődés). Az András által kifogásolt, a keresztyén ember identitására vonatkozó lutheri meghatározás – az egyszerre igaz és bűnös (simul iustus et peccator) – egyértelműen az elsőre, tehát a megigazításra vonatkozik. Mint említettem, András retorikai kérdésbe csomagolva jelenti ki, hogy erről nem olvasunk semmit az Újszövetségben. Megjegyzendő, hogy sem a Szentháromság, sem pedig a helyettes bűnhődés kitétel nem szerepel így, szó szerint az Újszövetségben, mégis mélyen biblikus doktrínának tartjuk mindkettőt, tudniillik mindkettőnek egyértelműen bibliai alapjai vannak. Ugyanígy, amikor azt mondjuk, hogy a hívő ember egyszerre igaz és bűnös, azt kell megvizsgálnunk, hogy a kifejezés mögött álló gondolat megtalálható-e a Szentírásban, illetve alátámasztható-e bibliai versekkel. Fontos kérdésről van szó, hiszen maga a reformáció is erről szól. Ha ezt a gondolatot nem értjük, tulajdonképpen nem értjük, hogy miért volt szükség reformációra.

 

Simul iustus et peccator: a megigazítás lényege

Érdemes ezen a ponton Robert Charles Sproul kálvinista teológus szavait idéznünk:

„Talán a Luther által használt leghíresebb és legbeszédesebb formula a következő: simul iustus et peccator. Ha van olyan kifejezés, amely összefoglalja és megragadja a reformáció szemléletének a lényegét, akkor ez az. A simul az a szó, amelyből a szimultán szavunk ered. Vagyis azt jelenti: ’egyidejűleg’. A latin iustus azt jelenti: ’igaz’ vagy ’igazságos’. […] Emlékszünk talán még arra a jelenetre, amikor Caesar meghalt. Miután Brutus leszúrta, ezt mondta: »Et tu, Brute?« Aztán Caesar összeesett. Te is, Brutus? Ez egyszerűen azt jelenti, hogy ’és’. A peccator jelentése pedig: ’bűnös’. Ezzel a formulával Luther azt akarta kifejezni, hogy megigazulásunkban egyszerre vagyunk igazak és bűnösök. Ha azt mondaná Luther, hogy egyszerre és ugyanolyan értelemben vagyunk igazak és bűnösök, akkor az nyilvánvalóan ellentmondás volna. De ő nem ezt mondta. Azt mondta, hogy egy bizonyos szempontból, egyfajta értelemben igazak vagyunk, más értelemben viszont, tehát egy másik perspektívából szemlélve bűnösök vagyunk. És hogy ezt miként határozta meg, az nagyon egyszerű. Ha önvizsgálatot tartunk, azt látjuk, hogy még mindig bűnösök vagyunk, még mindig vannak bűneink. De a beszámítás és a Jézus Krisztusba vetett hit által – akinek most az igazsága nekünk számíttatik be – igazként vagy megigazultként tekinthetünk magunkra. Ez az evangélium lényege.
Az én igazságom vagy Krisztus igazsága alapján megítélve jutok a mennybe? Ha a saját igazságomban kellene bíznom ahhoz, hogy a mennybe jussak, akkor teljesen kétségbeeshetnék – ez alapján lehetetlenség lenne valaha is elnyernem az üdvösséget. De ha látjuk, hogy az igazság, amely hit által a miénk, Krisztus tökéletes igazsága, akkor látni fogjuk, hogy milyen dicsőséges jó hír az evangélium. A jó hír egyszerűen a következő: megbékélhetek Istennel, megigazulhatok Isten előtt; nem az alapján, amit tettem, hanem az alapján, amit Krisztus értem véghez vitt. Azonban az evangélium középpontjában kettős beszámítás (imputatio) áll: az én bűnömet Jézusnak tulajdonítják, az ő igazságát pedig nekem. És ebben a kettős tranzakcióban azt látjuk, hogy Isten, aki nem köt kompromisszumot a bűnnel, aki nem kompromittálja saját integritását a mi üdvösségünkkel, hanem teljesen és valóságosan megbünteti a bűnt, miután azt Jézusnak tulajdonították, megtartja a saját igazságosságát, így ő egyszerre igaz és másokat igazzá tevő (megigazító), ahogy az apostol mondja (Róm 3,26). A bűnöm tehát Jézusra száll, az ő igazsága pedig Isten szemében rám.”

Láthatjuk tehát, hogy mit értett Luther azon, hogy a hívő egyszerre igaz és bűnös. De van még egy fontos szempont, amely alapján megérthetjük, hogy miért élet-halál kérdés az, amit Luther ezzel a kis formulával hangsúlyozni próbált. Ez pedig nem más, mint a kontextus, a római katolikus tanítás. Róma szerint ugyanis a megigazulás nemcsak forenzikus, tehát nemcsak jogi aktus, hanem általa, a belé áramló kegyelem folytán a hívő természetében is változás áll be. A római katolikus tanítás tehát kimondja, hogy a megigazítás során nem beszámítás (imputatio) történik, hanem az Isten természetfeletti megszentelő kegyelmének a bűnösbe való „beáradása” (gratia infusa), amely képessé teszi az embert a jócselekedetekre, amelyek által aztán kiérdemelheti az örök életet. A trienti zsinat, amelynek kánonjait soha nem vonták vissza, világosan fogalmaz: a megigazítás „nem merő bűnbocsánat, hanem a benső embernek megújítása és megszentelése is”.

Jól látszik, hogy a római katolikus tanítás összemossa a megigazítást a megszentelődéssel, és így az üdvösségben a hit szerepét is kisebbíti. Logikusan következik ebből a tanításból, hogy nem igazulunk meg pusztán hit által – nem elég a sola fide –, másrészt mivel a megigazítás belső változást jelöl, ezért a mértéke egy és ugyanazon személyen belül is folyamatosan változhat, mégpedig a cselekedetei függvényében.

Luther ebben a kontextusban hangsúlyozta, hogy az ember semmit sem tud tenni az üdvösségéért – a belé áramló kegyelem által megváltozott természete folytán sem! –, mivel bűnös. A megigazításban tehát nincs szinergizmus, Istennel való együtt munkálkodás, mivel erre nem vagyunk képesek az állapotunk miatt, tudniillik mindenestől fogva romlottak, bűnösök vagyunk. Egyet tudunk tenni: bűnösként hit által elfogadjuk azt, amit Krisztus tett értünk. Ebben a képletben természetesen a hit nem érdem, hanem „kinyújtott kar”, Krisztusban és az ő váltságművében való bizalom. Ez maga az evangélium, lásd Róm 6,23: „Mert a bűn zsoldja a halál, Isten kegyelmi ajándéka pedig az örök élet Krisztus Jézusban, a mi Urunkban”; és Róm 8,1: „Nincsen azért most már semmiféle kárhoztató ítélet azok ellen, akik Krisztus Jézusban vannak…” A bűnös embernek nem az állapota változott meg, hanem egyszerűen feladta, hogy magában bízzon. Ezért elképesztően fontos Luther megigazítással kapcsolatos formulája: „egyszerre igaz és bűnös”.

És igen, mindez mérhetetlenül vigasztaló üzenet, de csak akkor, ha tudom, mire vonatkozik, és nem akarok többet kiolvasni belőle, mint amiről szól. Az András által idézett kérdések („…valaminek csak nyilvánítva lettem egy bírósági végzéssel, de nem lettem azzá? Isten nem akarja látni a valóságot, vagy nem tud vele mit kezdeni?”) mögött tehát a különféle teológiai kategóriák összemosása áll. A keresztyén ember identitását, helyzetét, bűnnel való kapcsolatát a megigazítás, az újjászületés és a megszentelődés hármasa által felvázolt komplex struktúra alapján tudjuk meghatározni; ha azonban kiválasztunk egyet, és azzal szeretnénk teljesen lefedni ezt a komplexitást, tévútra tévedünk. Viszont ha ragaszkodunk a pontos definíciókhoz, ezek a fogalmak és az általuk jelölt valóságok egymás támasztékaként, különféle oldalról világítják meg számunkra a keresztyén identitás sokrétű valóságát.

Például, ha egy keresztyén hívő elbukik, vétkezik, bűnt követ el – időszakosan hajótörést szenved a megszentelődésben –, bele tud kapaszkodni a megigazításba, hiszen tudja, Isten Krisztus érdeméért, hit által fogadja el őt, és ezért semmit nem tud tenni. Nem a cselekedeteitől függ a státusza, hanem Isten kegyelmétől. Nem erősebben kell próbálkoznia, hanem vissza kell térnie hitben „a kályhához”, az evangélium igazságához. Ha úgy érzi, képtelen a keresztyén élet folytatására, nincs ereje hozzá, arra kell emlékeztetnie magát, hogy már újjászületett, és ezáltal új teremtéssé, új élet részesévé lett. Annak az új, természetfeletti potenciálnak a birtokosa – hiszen elpecsételtetett a Szentlélekkel –, amellyel Krisztusban bízva igenis képes a szentségben való folyamatos előrehaladásra.

 

Megszentelődés

Andrásnak az előadásában megfogalmazott bizonyos kérdései szerintem is relevánsak (lásd: miért nem jut el a hívő A-ból B-be és C-be, miért tapasztal a kezdeti „szárnyalás” után stagnálást, esetleg visszaesést?), csak azok – talán már látszik – nem a megigazítás tárgykörébe tartoznak elsődlegesen.

A legfontosabb kérdés, amelyre András sajátságos magyarázatot próbál adni, a következő: miért vétkeznek, követnek el még mindig bűnt a hívő emberek? Mi az oka ennek? Bennük van valami, ami csak hajlamosítja őket erre, vagy kívülről érkezik támadás, amely kihozza belőlük a rosszat? Azt András is elismeri, hogy az újjászületett hívő nem bűntelen, továbbra is vétkezik, de szerinte a bűn már nem tartozik hozzá, tőle idegen valóság – sőt így is kell gondolnia rá, mert csak így tudja olyan távolságba „eltolni magától”, hogy azután elkezdjen „dolgozni rajta”. Én viszont – kicsit előreszaladva – úgy gondolom, hogy ez felelősségelhárítás, amely egyfajta „spirituális pszichopatizmushoz” vezethet.

Hogy mit értek „spirituális pszichopatizmus” alatt, azt jól megvilágítja annak az egykori amerikai pünkösdi-karizmatikus pásztornak az esete, aki, miután háromszor elvált, és rákérdeztek nála, hogy ezt hogyan tudja összeegyeztetni a szolgálatával, csak annyit válaszolt: „ez csak a test” („just flesh”). Ez a hozzáállás minden, csak nem evangéliumi, és e felelősséghárító, könnyelmű attitűd sajnos pont arra a meggyőződésre vezethető vissza, amely szerint a keresztyén embernek már nincs semmi köze a bűnhöz. Távol álljon tőlem, hogy azt feltételezzem Andrásról, hogy így gondolkodik – saját szavai cáfolnak rá erre. Ugyanakkor előadásának az Evangelikál Csoport Egyesület által rendezett konferencián felvezetett változatában elejt egy mondatot, amely, úgy gondolom, alapvető jelentőségű a közöttünk lévő felfogásbeli különbség megértésében: „A metodista teológiából fakadóan mondhatnám, hogy szent és igaz vagyok; nem bűnös, hanem szent és igaz, ezért nekem ezekhez a dolgokhoz (vétkekhez, bűnhöz) már nincs közöm. De ha mégis beleestem a csapdájába, akkor ez valami, ami rajtam kívül áll.”

Tény, hogy a metodisták mindig is hajlamosak voltak a perfekcionizmusra. Bár nem gondolom, hogy András perfekcionista volna, de azt igen, hogy e teológiai tradíció „lencséjén” keresztül vizsgálja a témát. A metodisták és a velük kapcsolatos teológiai irányzatok (például az Oxford-mozgalom) mind vallották a perfekció, a hívők által elérhető tökéletesség vagy teljes megszentelődés lehetőségét. Ebből fakadóan a megszentelődés – a szentté válás – a teológiájuk középpontjában áll. Sőt egyes metodisták szerint Isten a tökéletes szentséget adott esetben egy pillanat alatt, személyesen is megadhatja annak, aki hisz, és aki teljesen átadja magát neki. Wesley ugyan visszafogottabb volt, mint egyes metodista kortársai vagy követői, akik már az itt, e földi életben elérhető „angyali állapot” elérésének lehetőségéről fantáziáltak, de azt tanította, hogy az ember minden bűntől megtisztulhat a halála előtt.

Nyilvánvaló, hogy ebbe a teológiai keretrendszerbe jóval nehezebben illeszthető be a hívők bensejében lejátszódó, a bűnös természetükkel vívott intenzív küzdelemmel kapcsolatos reformátori koncepció.

De mit kezdjünk az András által vázolt, az egyes hívőket (vagy minden hívőt) érintő tényszerű tapasztalattal, nevezetesen a növekedésben való elakadással, a stagnálással, a folyamatos bukásokkal, kínlódással? Valóban a reformátori, lutheri-kálvini teológiai terminológia lenne a hibás mindezekben?

Nos, én nem gondolom, hogy így lenne, szerintem ez téves diagnózis. Teljesen mindegy, hogy ki milyen felekezeti (református, lutheránus, baptista, pünkösdi, testvérgyülekezeti, szabadkeresztyén, karizmatikus vagy antikarizmatikus) tradícióból jön, ki milyen reformátort olvasott vagy nem olvasott, egy általános, minden hívő életében jelentkező, kikerülhetetlen tapasztalatról beszélünk – és nem azért, mert a teljes protestantizmusban indirekt módon is jelen van az augustinusi-lutheri-kálvini kovász.

E tapasztalat harc, belső konfliktus formájában jelentkezik, amely sokszor igen heves és intenzív. Teljesen mindegy, hogy ki milyen terminológiával közelít e konfliktushoz, nem lehet figyelmen kívül hagyni. Átcímkézéssel vagy valóságtagadással („ez nem is én vagyok, nem is az én bűnöm”) nem lehet eliminálni, a harc ugyanis a keresztyén élet szerves része. Sokszor fárasztó, nehéz, kényelmetlen, kínlódással jár, de keresztyéni életünk lényeges és szükséges része.

Nos, ha így van, akkor a helyes magatartás az, hogy erre a harcra, küzdelemre – és annak fontosságára – felhívjuk a keresztyének figyelmét, és erre a harcra akarjuk őket előre felkészíteni, hogy eredményesen kerüljenek ki belőle, és nem az, hogy eleve a harcot, a konfliktust magát tartjuk valamiféle negatív szimptómának. Ezzel egyébként András is egyetért: ő is beszél e küzdelem és szenvedés szükségességéről. András maga hangsúlyozza, hogy naponkénti harc.

 

Bűntelenek a hívők? Vétkeznek ugyan, de bűnösök? Vagy azért vétkeznek, mert még bűnösök?

Említettük az elején, hogy András szerint a hívő sem bűntelen – olykor-olykor vétkezik, bűnt követ el, de szerinte emiatt még nem nevezhető bűnösnek, hiszen „különbség van aközött, hogy csinál valamit, vagy ő az, amit csinál”. Ezen a ponton érzem úgy, hogy András nem viszi végig a logikai láncot. Miért vétkezik még mindig a hívő? Miért követ el bűnt? A reformátori teológia szerint azért, mert a bűn maradványa, maradéka még benne van. A régi természetét (az óembert) nem tisztította ki belőle teljesen az újjászületés. Ez nem azt jelenti, hogy nem igaz a Róm 6,10–11, az, hogy meghaltunk a bűnnek egyszer és mindenkorra. De arra utal, amiről a Róm 6,14 is beszél, nevezetesen hogy a bűn többé nem uralkodik rajtunk, mivel megtört az uralma. Ez azt jelenti, hogy többé nem a bűn dominál, hanem a bennünk lakozó Szentlélek. Luther ezt a következőképpen fejezi ki: „Senki sem képes arra, hogy ne vágyakozzék, képesek vagyunk viszont nem engedelmeskedni e vágyaknak.” Ezért tudjuk megtagadni a test kívánságainak, azaz a régi természetünk vágyainak való engedelmességet (Róm 6,12). Ilyen értelemben „szabadultunk meg a bűntől” (Róm 6,18). Mit jelent mindez? Wayne Grudem (Systematic Theology. Second Edition. Zondervan Academic, Grand Rapids, 2020. 927. o.) szerint egyfelől azt, hogy e földi életben soha nem leszünk képesek kijelenteni azt, hogy teljesen szabadok vagyunk a bűntől, másrészt nem mondhatjuk azt sem, hogy ez vagy az a bűn legyőzött, teljes mértékben leigázott minket, ezért feladjuk, mondván, ha majd meghalunk, úgyis megoldódik a probléma. Ez azt jelentené, hogy ismét átengedjük az életünk feletti uralmat a bűnnek, tagadva ezzel a Róm 6,11 és 6,14 kijelentett igazságait.

Ezek az igeszakaszok azonban nem cáfolják, hogy ne volna maga az újjászületett ember az előbb említett belső harc vagy konfliktus színtere. Ezt akkor is el kell fogadnunk, ha a Róm 7-et úgy értelmezzük, mint András meg sokan mások: hogy az a nem megtért, de a törvénynek engedelmeskedni akaró ember vívódásait tükrözi. Oliver Buswell egykori református/presbiteriánus dogmatikus is elismeri, hogy a legtöbb református hátterű bibliamagyarázó szerint itt az újjászületett emberről van szó, illetve hogy az ellentétes véleményt leginkább antikálvinista és arminiánus perfekcionista szerzők képviselik. Buswell az utóbbiak nézetét vallja e bibliai szakasz tekintetében, de anélkül, hogy azok perfekcionista szándékaival azonosulni tudna. Határozottan aláhúzza: akárhogy is értelmezzük e szakaszt, a keresztyén ember élete soha nem érheti el ebben az életben a tökéletességet, és az újjászületés után kemény, megterhelő harcok várnak rá. Ez egyértelmű a Gal 5,13–6,1 alapján.

 

A belső harc

Az utóbbi igeszakasz konszenzusos, magától értetődő értelmezése szerint Pál hívő embereknek címezi szavait. Itt többek között ezt olvassuk: „Intelek titeket: a Lélek szerint éljetek, és a test kívánságát ne teljesítsétek. Mert a test kívánsága a Lélek ellen tör, a Léleké pedig a test ellen, ezek viaskodnak egymással, hogy ne azt tegyétek, amit szeretnétek.” (Gal 5,16–17) Luther és Kálvin számára ezek a sorok ugyanarra a belső harcra utalnak, mint amelyre a Róm 7,14–25 is. A test szó mindkét helyen ugyanarra utal: a bukott, bűnös emberi természetre. De még ha a Róm 7-tel nem is számolunk, a Gal 5,17 alapján egyértelmű: a keresztyén élet igenis harc – háború a test és a Lélek között.

John Stott Galata-kommentárjában (Pál levele a galatákhoz. Ford. Kertai Barbara. Harmat Kiadó, Budapest, 2003. [A Biblia ma.] 137. o.) így összegezi a keresztyének életében jelen lévő küzdelmet a Gal 5,16–17 kapcsán:

„…a keresztyén küzdelemben a két szemben álló fél a »test« és a »Lélek«. […] A »test« szó Pálnál az öröklött emberi természetet, a bűnös állapotot jelenti […]. A »Lélek« pedig a Szentlélekre utal, aki megújít és megelevenít minket azáltal, hogy új természetet ad nekünk, majd bennünk lakozik. Egyszerűbben szólva a »test« a velünk született természetnek felel meg, míg a »Lélek« azt képviseli, amivé újjászületés által válhatunk. S ez a kettő, a test és a Lélek állandó küzdelemben áll egymással. Egyes tanítók tagadják ezt a belső küzdelmet, mondván, hogy megtéréskor a »test« megerőtlenedik és a régi természet meghal. Ez a szakasz azonban cáfolja ezt a felfogást. Luther találó megfogalmazásában a keresztyének »nem élettelen és érzéketlen tárgyak, akik soha nem éreznek testi vágyat vagy kívánságot«. Természetesen ahogy megtanulunk a Lélekben járni, a test befolyása csökken, de sohasem szűnik meg, s a test és a Lélek között fennálló harc heves és lankadatlan. Azt is mondhatnánk, hogy ez a belső küzdelem sajátosan keresztyén jelenség.”

 

Indicativusok és imperativusok

Mindezeken túl úgy tűnik számomra, András nem számol az apostoli beszédmód kettősségével: egyrészt az apostolok – különösen Pál – számos kijelentést fogalmaz meg az újszövetségi hívő bűnhöz való hozzáállásával kapcsolatban, másrészt rögtön felszólításokat fűz hozzájuk. Igazából az apostoli levelek felépítése is erre a struktúrára épül fel. Egyszer azt mondja Pál, hogy akik „Krisztus Jézuséi, a testet megfeszítették szenvedélyeivel és kívánságaival együtt”(Gal 5,24), másrészt rögtön felszólít arra, hogy „a test kívánságait ne teljesítsétek” (Gal 5,16). Egyrészt kijelenti, hogy „a mi óemberünk megfeszíttetett vele, hogy megerőtlenüljön a bűn hatalmában álló test, hogy többé ne szolgáljunk a bűnnek” (Róm 6,6), illetve hogy „meghalt a bűnnek egyszer s mindenkorra” (Róm 6,10), másrészt azt parancsolja, hogy „ne uralkodjék a bűn a ti halandó testetekben”, és hogy ne „engedelmeskedjetek kívánságainak” (Róm 6,12). Vagy: egyrészt kijelenti, hogy „meghaltatok, és a ti életetek el van rejtve Krisztussal együtt Istenben” (Kol 3,3), másrészt határozottan int minket, hogy „Öljétek meg tehát tagjaitokban azt, ami csak erre a földre irányul: a paráznaságot, a tisztátalanságot, a szenvedélyt, a gonosz kívánságot és a kapzsiságot…” stb. (Kol 3,5).

Az indicativusok és imperativusok eme sorrendje is azt sugallja, hogy az újszövetségi hívőnek igenis van még dolga a bűnnel, és az nem rajta kívül álló valóság, hanem személyisége szerves része. Nem dominál ugyan, és megtört a hatalma, az uralma – ahogy épp Pál mondja a Róm 6,6-ban: „megerőtlenült” –, de jelen van, mégpedig bennünk, a „tagjainkban” (Kol 3,5).

 

Spirituális érzéketlenség, avagy van-e még közünk a vétkeinkhez?

Egyébként épp ezek az imperativusok, felszólítások mutatnak rá arra, hogy bizony a bűn nem a hívő keresztyén személyén kívüli valóság. Ebből következik, hogy ha vétkezünk, nem lehet mindig a kívülről, a „világ” felől érkező kísértésekre vagy a rossz szocializációnkra kenni a felelősséget. Luther érzékletes képpel festi le éppen a Gal 5,17-tel kapcsolatban, hogy miért van szó a Lélek által vezérelt „belső ember” és a „test” esetében is egy és ugyanazon személyről:

„…hogy egy igen durva hasonlattal éljek: ahogy a sebesült vagy beteges testet hívhatom egészségesnek és betegnek is, mert egy test egésze sem azonos a betegséggel, hanem amennyiben elkezd gyógyulni, és egészséges, egészségnek nevezem, ahol viszont a seb vagy a betegség maradványa megvan, azt betegségnek hívom. Amint pedig a betegség, illetve a seb a test többi egészséges részét megakadályozza abban, hogy tökéletesen megtegye, amit egy egészséges test tenne, úgy ugyanaz az ember, az embernek ugyanaz az elméje, ugyanaz a lelke, lévén a test hatásával elkeveredve és hibássá téve, annyiban, hogy ismeri Isten dolgait – lélek, annyiban viszont, hogy a test csábításai befolyásolják – test. Ha pedig egyetért ezekkel, teljes mértékben test […], illetve megfordítva, ha az ember teljes egésze egyetért a törvénnyel, akkor az egész ember lélek. […] Az egész ember az, aki szereti a tisztaságot, és ugyanez az egész ember ingadozik a vágy csábításai miatt. Ez két teljes ember, ugyanakkor egyetlen teljes ember; innen van az, hogy az ember önmagával harcol és áll szemben, akar és nem akar.” (Első Galata levél-kommentár. Gal 5,17. In: Luther Márton: A Római és Galata levél magyarázata. Ford. Dér Katalin – Krähling Edit. Luther Kiadó, Budapest, 2020. [Luther válogatott művei 9.] 697. o.)

Mit jelent mindez? Azt, hogy az óemberi természetünk – a régi, „testi” természetünk – is mi magunk vagyunk, annak ellenére, hogy többé nem ez dominál bennünk, újjászületett keresztyénekben. Mivel rólunk van szó, a belőlünk fakadó megnyilvánulásokat nem tudjuk teljes mértékben elidegeníteni saját személyünktől. András szóhasználatával élve: a problémán úgy tudunk „dolgozni”, ha magunkon kezdünk el dolgozni. Bármennyire is szeretnénk, ezt egyszerűen nem lehet megspórolni.

James Dunn egykori brit Újszövetség-tudós ugyanezt hangsúlyozza a Róm 7 kapcsán (de most vonatkoztassunk el attól, hogy a Róm 7-et magyarázza): a test és a Lélek közötti harc egyértelműen a keresztyén ember tapasztalata. Dunn szerint ez nem olyan háború, amelytől a hívő elhatárolódhat, és amelyet semleges megfigyelőként vizsgálhatna a „partvonalról”. Éppen ellenkezőleg, ott találja magát mindkét oldalon; hívőként egyszerre él mindkét szinten, a test és a Szellem szintjén. A megosztottság végigvonul a hívő „én”-en. Éppen azért, mert egyszerre két szinten él, állandóan választania kell a két szint – a „test” és a Lélek – között.

 

Személyes tanács

Mindezek fényében adódik a kérdés: mit javasolhatnék azoknak a megszentelődésben elakadt, megcsömörlött, kiábrándult hívőknek, akikről András említést tesz előadásában? Egyetértek vele abban, hogy szükség van megfelelő teológiai keretezésre. Abban is egyetértünk, hogy ezeket a hívőket emlékeztetni kell a Krisztusban való identitásukra, és nem állandóan a „megtérítésükre” kell törekedni, lévén már megtértek (bár az sem kizárt, hogy egyesek nem tértek meg). Az utóbbi típusú, félrecsúszott pietizmus (az „eredeti”, Spener- vagy Francke-féle pietizmussal semmi probléma nincs), amely örökös aggodalmaskodást, illetve kétkedést ültet el a hívőkben önnön megtérésükkel kapcsolatban, mérhetetlenül káros, és akadályozza a hitben való meggyökerezést és előrehaladást. Herman Bavinck református dogmatikus kifejező képpel érzékelteti ezt a téves megnyilvánulást: állítása szerint úgy tesznek, mint az a rossz kertész, aki állandóan piszkálja és felnyitja a földet az elvetett jó mag felett, hogy konstatálja annak csírázását. Az ilyen vallásosság megbénítja az akaratot és képtelenné teszi az aktív cselekvésre. (Sebestyén Jenő: Református dogmatika. Iránytű, Budapest–Gödöllő, 1994. 39. o.) Ezt el kell utasítani.

Ugyanakkor azt fontosnak tartom rögtön hangsúlyozni, hogy ez a fajta hozzáállás nem feleltethető meg a Kálvin és más reformátorok által hangoztatott „naponkénti megtéréssel” – úgy tűnik, András azonosítja ezt a kettőt. Az ugyanis nem jelent mást, mint az óember levetkőzésének (Kol 3,9) és az új ember felöltözésének (Kol 3,10) folyamatos gyakorlását. Nyilván a megtérésnek van egy kezdőpontja (amelynek idejét azonban nem könnyű mindig pontosan meghatározni, és az a típusú kegyesség, amely a megtérés időpontjának másodpercre való meghatározását követeli mindenkitől, ugyancsak káros), de ha a megtérés a bűnöktől való elfordulást jelenti, akkor ez a kötelezettség nem szűnik meg, hiszen életünk minden napján el kell fordulnunk a bűneinktől – bizonyos értelemben ez napi szintű elszánást igényel.

De visszatérve az eredeti gondolathoz: mit javasolnék egy ilyen, a hívő életben megrekedt keresztyénnek? Én épp, hogy visszanyúlnék a Luther által megfogalmazott formulához: elmondanám neki, hogy egyszerre igaz és bűnös – hogy státusz szerint maximálisan igaz, de a természetét tekintve még bűnös, amint azt az elakadása és a kudarca is bizonyítják. Hit által megigazult Isten előtt, hiszen a bűnei bocsánatot nyertek, és Krisztus beszámíttatott neki. Mégis, a keresztyének élete olyan zarándoklat, amelynek szerves része a bűnnel való küzdelem – elmondanám neki, hogy ez sokszor elkeserítő és pusztító következményekkel jár. Semmiképp sem kisebbíteném tehát az életében jelentkező bűn, illetve az azzal való küzdelem jelentőségét, inkább felhívnám rá a figyelmet. Elmondanám, hogy ez a belső harc nemcsak jellemezhet egy keresztyént, hanem normális, sőt „egészséges” keresztyén tapasztalat, amellyel kisebb-nagyobb mértékben nap mint nap szembesülni fog. Elmagyaráznám neki, hogy ez a konfliktus csak olyan személyben játszódhat le, akiben lakozást vett a Szentlélek, az újjá nem született ember ugyanis nem küzd a bűn ellen – nem okoz neki „krízist” a jelenléte. Elmagyaráznám neki a következő elvet: ha Isten Lelke újjászült minket, megtértünk, akkor az életprogramunk innentől kezdve az, hogy egyre inkább olyanok leszünk, mint Jézus. És minél inkább elváltozunk az ábrázatára (2Kor 3,18), annál intenzívebben, erősebben fogjuk érzékelni a bűn jelenlétét is. Azt is elmondanám, hogy itt nem valami paradox dologról van szó – nem arról, hogy minél inkább hasonlóvá válok Jézushoz, annál rosszabb leszek, és annál nagyobb bukásokat könyvelhetek majd el a személyes életemben. Egyszerűen a következőről: minél inkább hasonlóvá válok őhozzá, annál intenzívebben fogom megtapasztalni azt az egyre csökkenő rosszat, amely bennem van – a bűnnek a legcsekélyebb jelenlétét is késszúrásként érzékelem majd. Minél szentebbé válok, annál zavaróbbnak érzem majd a bűnnek akár a legcsekélyebb megnyilvánulását is. Minél inkább növekszünk az életszentségben, annál jobban fog fájni a bűn. Minél inkább hasonlítok Krisztusra, annál inkább látom, hogy mennyire nem hasonlítok rá.

Hozzá kellene tennem mindehhez, hogy ez a belső konfliktus az újjászületett szívünk és a bűnnek az életünkben megmaradt jelenléte között – amelyet a megtérés előtt nem tapasztaltunk – mindaddig tartani fog, amíg meg nem halunk, vagy amíg Krisztus vissza nem tér. Tisztában kell kennünk azzal, hogy megszabadultunk ugyan a bűn hatalmától, de annak jelenlététől egyelőre nem.

Ezek után, miután felmutattam a belső harc természetes voltát, el kellene magyaráznom, hogy hogyan kezelheti a Krisztusban megigazult keresztyén a bűn folyamatos jelenlétét, illetve mi segíthet neki a régi természetével folytatott harcban. Andrással egyetértve először is emlékeztetném arra, hogy mi, akik hitben egyesültünk Krisztussal, kik vagyunk – azaz emlékeztetném az új identitására. Elsősorban arra, amit már említettem, nevezetesen, hogy hit által, Krisztus érdeméért Isten igazként tekint rá, és hogy ehhez semmit nem tud hozzátenni, és semmit sem tud belőle elvenni. Továbbá Pál apostol az Ef 1-ben azt írja, hogy Krisztusban mennyei áldásokban részesültünk, hogy Krisztus által Isten fiaivá fogadtattunk, hogy Krisztus vére által meg vagyunk váltva, hogy bűneink bocsánatot nyertek, stb. Hatalmas igazságok ezek mindarról, amit Isten kegyelméből elnyertünk Krisztusban. Ezért a bűnhöz való viszonyunk keresztyén hívőként teljesen megváltozott – megváltozott, hogy mit kezdünk a bűnnel, hogy hogyan reagálunk rá. Ehhez azonban folyamatosan emlékeztetni kell magunkat arra, hogy kik is vagyunk Krisztusban, illetve hogy mit tett értünk Krisztus.

Ezek után néhány gyakorlati módszert javasolnék. Elsősorban a kegyelem úgynevezett „eszközeihez” (means of grace) irányítanám mindazokat, akik elakadtak a megszentelődésben. Mivel Jézus Krisztus és az ő üdvözítő munkája képezi hitünk alapját (1Kor 2,2; 3,11), ezért leginkább azt kellene tudnunk, hogyan növekedjünk Krisztus kegyelmében és ismeretében (2Pét 3,18). A kegyelemben való növekedésünk arányos lesz azzal, ahogyan az Isten által kijelölt eszközöket használjuk. A teológusok ezeket „kegyelmi eszközöknek” (media gratia) nevezik. Fontos, hogy ezek alapvetően gyülekezeti kontextusban realizálódnak.

Isten az igehirdetést és a sákramentumokat jelölte ki legfontosabb eszközökként, amelyeken keresztül Szentlelke által Krisztust és az ő váltságművének jótéteményeit közli velünk. Lényeges tehát, hogy meggyőződjünk arról, hogy olyan gyülekezetnek vagyunk-e a tagja, ahol tisztán hirdetik az evangéliumot, hiszen a hirdetett ige (verbum audibile) emlékeztet minket arra, hogy kik vagyunk Krisztusban, és mit tett értünk Krisztus. A hívők részéről természetesen fontos komolyan venni az úrvacsorával való rendszeres élést is a gyülekezet közösségében, hiszen az úrvacsora, a látható ige (verbum visible) fizikai értelemben jele és pecsétje mindannak, amit Krisztus értünk tett. Az igehirdetés és az úrvacsora kiszolgáltatása tehát olyan kegyelemi eszközök, amelyek egyrészt bátorítást jelentenek számunkra a keresztyén életben, másrészt újra és újra a Krisztusban való identitásunkra emlékeztetnek bennünket. Tágabb értelemben idetartozik még az imádság (beleértve a közösségi imádságot is) és az egyházfegyelem is – utóbbi alatt elsősorban a transzparencia értendő, tehát az, hogy a keresztyén ember számonkérhető, elszámoltatható. Talán nem véletlen, hogy sokszor épp azok érzik kilátástalannak a bűnökkel vívott harcukat, akik nem hajlandók végérvényesen elköteleződni egy konkrét helyi gyülekezet mellett.

Ezeken túl „Isten fegyverzetére” hívnám fel a figyelmet (Ef 6,10–17), hiszen akkor is rendszeres kísértésekkel kell szembenéznünk, ha nincsenek kétségeink a Krisztusban való identitásunk felől. Nem minden keresztyén kísértései egyformák, de minden keresztyén harcol a bűnnel, miközben az Isten által megkívánt szentségre törekszünk. Pál apostol egyértelműen felszólít minket, keresztyéneket, hogy „Isten fegyverzetének felöltésével” álljunk meg szilárdan. Szükségünk van arra, hogy felövezzük derekunkat igazságszeretettel, hogy magunkra öltsük a megigazulás páncélját, és hogy felvegyük a hit pajzsát, az üdvösség sisakját és a Lélek kardját.

A harci képek teljesen helyénvalók: harcban állunk azokkal a dolgokkal (a „testtel”, tehát óemberi természetünkkel, a világgal és a Sátánnal), amelyek arra késztetnek, hogy elszakadjunk Istentől. Ez állandó küzdelem, amely mindaddig nem ér véget, amíg be nem lépünk a mennyei valóságba. Hála legyen Istennek azért, hogy elpecsételt bennünket a Szentlélekkel, aki munkálkodik bennünk, és segít minket ebben a harcban mindaddig a napig, amíg meg nem dicsőülünk, és a bűnnel való harcunk egyszer és mindenkorra véget nem ér!

7 válasz

  1. Kedves András, köszönöm a tiszteletteljes megszólítást, hogy igyekeztél korrekten bemutatni az előadás tartalmát, és hogy a saját szemléleted is világosan kifejtetted. Megkockáztatom azonban, hogy ha nem csak az előadásból indulsz ki, hanem előbb leülsz velem beszélgetni a témáról, és hogy konkrétan mikor mire gondoltam – és mit nem –, akkor rövidebb lenne a cikk, és a konklúziója is más. Kötelességeim miatt türelmedet kell kérnem, amiért most nem tudok gyorsan reagálni pontról pontra, pedig érzek rá ingerenciát :o). Ugyanakkor szívesen leülök Veled a témáról egy jót beszélgetni, legalább utólag, mert valóban fontos a téma. Áldást, békességet kívánva, András

    1. Kerekes Ernő

      András, nézz el nekem egy kis (vagy nem is olyan kicsi) pofátlanságot. Emlékszel, hogy 15-20 éve beszélgettünk erről a témáról, ismered a Grace Ministries teológiai alapjait. Szóval szívesen beszállnék harmadiknak egy ilyen beszélgetésbe, de persze nem veszem természetesnek, nagy megtiszteltetés lenne, de mivel ezzel a konkrét témával évtizedek óta foglalkozom, megengedtem magamnak ezt a szemtelenséget 🙂

      1. Szia Ernő, dehogyis vagy szemtelen, csak én nem vagyok most elérhető még másfél hétig a teendőim miatt. Mire gondolsz beszállás alatt? Én itt tuti nem fogok vitatkozni, főleg nem kétfelé, és a GM álláspontjára sem emléxem (bocs), szóval…?

  2. Szilágyi József

    Köszönjük ezt az írást (is).
    Három személyes átélésem:

    Mikor nagy gondban voltam a hívő életem vétkeivel, egy prédikációban hallott hasonlat segített:
    ha vesz valaki egy drága órát és az elromlik, akkor nem eldobja, hanem megjavíttatja. Drága volt, tehát értékes, fontos neki.

    A másik az üdvbizonyosság kérdése volt: hogy lehetek biztos benne, ha nem vagyok tökéletes? Az alábbi mondat fogalmazta meg a számomra megnyugtató választ: Üdvösség csak Jézus érdeméért van.

    Egyszer összeakadtam egy hívő testvérrel; először láttuk egymást, és rögvest nekem szegezte a kérdést: Van üdvösséged?
    Hirtelen csak ennyit tudtam válaszolni: Jézus meghalt értem.
    Ma sem tudok jobb választ.

  3. Lázár Attila

    Ez a vita nem sok gyümölcsöt terem, s gyanítom, partalanná is szélesedik. Pro és kontra lehet igeverseket találni a Bibliából, s ezek, – ha szövegi kontextusukból kiragadják – szembe is állíthatók egymással. Én nem a jelenkori teológiai eszmefuttatásokban látom a megoldást.
    A Biblia azon emberei számára, akik isten-élményben részesültek nem kellet magyarázni: tudod-e, hogyan lát az Úr? Tudod-e, miként kell nézni magadra? Helyes-e az identitásod? Aki valóban Isten Lelke befolyása alá kerül, arra áll Jézus szava: „Meg van írva a prófétáknál: És mindnyájan Istentől tanítottak lesznek. Valaki azért az Atyától hallott, és tanult, én hozzám jő” (Jn 6,45).
    Amikor a saját identitásomat definiálom, egy tapasztalatból indulok ki: hogyan éltem és élem meg az Isten (Krisztus) és köztem létesült szövetséget. Nem azt keresem, hogy a most felvetett három teológiai alternatívából melyiket látom magamra nézve érvényesnek, hogy igaz vagyok-e vagy bűnös, vagy egyszerre mindkettő. Ennek a dilemmának annyi az értelme, mint a vízgereblyézésnek. Önazonosságom vonatkozásában ezt tartom lényegesnek: Ő megszólított, kellek neki, átölelt és fiává fogadott. Ezt tapasztaltam meg. Számára „gyermek” vagyok, így fogadom el magamat. Olyannak, amilyen egy gyermek, akit nem lehet két (vagy három) erkölcsi kategória valamelyikébe betuszkolni. Amit az apa tud: gyermeke nem befejezett, de növekedő. Amit a gyermek tud: apját tisztelni és szeretni érdemes, mert tőle kapja a legtöbb muníciót az életre. Régen rossz, ha a gyermek az apában bírót lát, nem pedig segítőt. Ebből csak félelem származik, és mint tudjuk: a szeretetben nincs félelem. Itt válik külön-úttá a hit és a vallásosság. Attól, hogy a gyermek olykor nem jól dönt, hogy hibázik, vagy nem kérdezi meg az apját, attól az apa még nem állít ki gyermekéről életfogytiglan érvényes erkölcsi minősítő okiratot: „márpedig az én fiam bűnös!”. De másik irányban sem elfogult: „gyermekem olyan igaz és tökéletes, hogy már nincs is szüksége arra, hogy tanácsoljam”.
    Inkább arról lenne érdemes eszmecserét folytatni, hogy miért sűrítjük bele a Biblia eredeti (héber és a görög) szövegeiben szereplő kifejezés-családot egyetlen magyar szóba és egyetlen fogalomba: bűn. Ezzel leszűkítéssel az Istent a paragrafusok őrének láttatjuk, vagy egy „erkölcs-csősznek”, aki elvárásainak nem lehet eleget tenni, és az a legjobb, ha félünk tőle. Így homályosodik el számunkra Jézus definíciója: Isten: Atya! Jézus azt mondja, hogy Isten nem a paragrafusok őre, hanem Ő az a Valaki, aki engem nevel, és azt szeretné kihozni belőlem, ami a legjobb számomra a jövőmre nézve. A fordítási egysíkúság a judaizmus szemléletmódjába sodor vissza minket keresztényeket, ami nemcsak Jézustól idegen lelkiség, de Pál gyötrődéseinek is egyik forrása volt.
    Úgy foglalnám össze mondanivalómat: nem a dogmatikus fogalommeghatározások ismerete vezet el a helyes keresztény identitáshoz, hanem az élő Isten valóságos megtapasztalása. Így telik meg őszinteséggel imádságunk: „Mi Atyánk, …….”

    1. Márkus Tamás András

      Kedves Attila!

      Igazából nincs „vita”. Írtam egyszerűen egy reakciót András gondolataira.

Hozzászólás írása neki: Márkus Tamás András Hozzászólás visszavonása