3
szept
2021

A pápizmus, mint zsákutca – gondolatok egy interjú kapcsán

/Az alábbi írás részben reakció az Evangelikál Csoport honlapján 2021. augusztus 19-én közzétett interjúra/

Amikor a római egyház hívei maguk tesznek bizonyságot sajátos hitükről, sok igen furcsa kijelentés hangozhat el. Ennek az az oka, hogy egyházfogalmuk végletekig autoriter, és nemigen enged teret a személyes gondolkozásnak. Azonban ettől még sok evangéliumi hívő érdeklődésére tarthat számot gondolatmenetük. Ugyanakkor el kell ismerni, hogy nem mindig könnyű az érveikre adekvát választ adni, mivel próbálnak a Szentírásra is hivatkozni – legalábbis napjainkban már elég gyakran nyúlnak hozzá.

Először is látni kell a torz hermeneutikai elveiket, csak azután lehet utat törni az általuk ültetett bozótosban. Ez azonban nem mindenkinek megy könnyen, mivel sokan a hitéletük során kevésbé reflektálnak a hit kognitív részére, és csak az alapokkal vannak tisztában, a bonyolult teológiai okfejtések iránt pedig – amelyek megismerése nagyobb energiabefektetést igényelne – nem mutatnak érdeklődést. Számukra szeretnék tudományos cáfolatot felmutatni a római katolikusok érveire.

A Hortobágyi Ferenc néhai testvérrel (azért néhai, mert elhagyta az igaz hitet) nemrég készült interjút kézenfekvő megtenni kiindulópontnak, ugyanis számos téma pápista értelmezését érintette. Ugyanakkor az egész interjút elolvasva az a benyomásunk támadhat, hogy egy emészthetetlen, faliújságszerű szöveget adott közre.

A következőkben tehát az érvelését szeretném vizsgálat tárgyává tenni. Nem mintha nem volna egyértelmű egy evangéliumi hívő számára, hol hibádznak az érvei, mégis szükséges, hogy részletes ellenérveléssel kiüssük a gyeplőt a hamis egyház kezéből, hogy végül csak az igaz egyház maradhasson nyeregben – az utóbbi az Úr Jézus evangéliumi egyháza, amellyel kapcsolatban indifferens, hogy melyik konkrét organizáción belül valósul meg, ha egyszer a hittartalmat tekintve nincs közöttük fundamentális különbség.

Azzal kezdeném, hogy elhangzik a kritika, miszerint a római egyház hitelvei összegyűjtve valóságos aranybányát jelentenek: mindenről van álláspontjuk, minden ki van fejtve, az összefüggések világosak, elég csak kinyitni egy hivatalos katekizmust, és az evangéliumi hívő rögtön összeroskad a kontraszt látványától. A „toprongyos bibliás keresztyénsége” egyszerre összetöpörödik a pápista vallás márványkatedrálisai és kódexei között, ahova a hitletéteményeket már évezredek óta szakképzett teológusok hordják be, míg az evangéliumi hívő csak vaktában bökdös a Szentírás lapjai felé, és úgy gyúrja össze magának egyéni sejtéseit.

E zanzásított megfogalmazás mögött lehet némi igazság, legalábbis akkor, ha a hazai, a kommunizmus alatt izolálttá váló és liberalizálódó nyugat-európai keresztyénséget nézzük. Nálunk, Magyarországon, például a Magyarországi Baptista Egyházban a hangsúly csak a hitre, a szabad akaratra, illetve az erényes életre, a cselekedetekre és a kegyességre esik. Ez valóban nem túl sok. Vagy például a Magyarországi Református Egyházban a doktrinális tanítás általában a fundamentumokra szűkül, a megigazítás és a megszentelődés teológiai fogalmainak kifejtésére, illetve talán az úrvacsoratanra. Minden ettől eltérő egyéb tanításnak, amennyiben a hívő rendszerezve szeretné megkapni őket, könyvtárakban és kutatómunka árán kell utánajárni, mert nem biztos, hogy a helyi közösségében hozzájuthat ilyesmikhez, hacsak nincs a gyülekezetének egy jó könyvtára. Az alapdoktrínákat leszámítva a főbb konzervatív protestáns, illetve evangéliumi egyházakban a híveknek csak biblikát tanítanak, tehát a konkrét szentírási történeteket dolgozzák fel, legtöbbször rendszerbe ágyazás nélkül – persze lehetnek kivételek.

Ehhez képest a római egyház katekizmusa valóban impozánsnak és „hálószerűen” összefüggőnek tűnik. Annál is inkább, mivel a KEK (= a Katolikus Egyház Katekizmusa) nemcsak dogmatikai kérdéseket vesz végig, hanem etikai és bioetikai (pl. a fogamzásgátlás megengedhetősége), sőt társadalmi témákat is (például rabszolgaság). Ezek jócskán megnövelik a terjedelmet, és egy ilyen monstre írásnak nincsen párja a népszerű evangéliumi irodalomban, ugyanis mi inkább egyszerre csak egy-két témáról szóló, olvasmányosabb könyveket szeretünk kiadni.

Továbbá tanítóhivatallal sem rendelkezünk, amely a legtöbb teológiai témában kijelölné számunkra az egyetlen, hivatalos álláspontot, amelyet aztán később egyetlen kötetbe ömlesztve ki lehetne adni. Ez azt a látszatot keltheti, mintha a mi hitrendszerünk alacsonyabb szintű lenne, kevésbé felépített, mint a pápistáké. De biztosíthatom az olvasót, ez csakis annak tudható be, hogy nem a megfelelő rendszerező evangéliumi irodalom került a kezébe. Ha éppen egy puritán kegyességi irodalommal kezdte volna – még ha csak a legágrólszakadtabb disszenter prédikátortól származóval is –, kitűnt volna, hogy rendkívül komplex rendszer van előtte. Vegyük a legegyszerűbbeket. Ha Thomas Watson, William Ames vagy John Owen rendszerező írásait a római katolikus írások mellé helyezzük, akkor a pápista kódexek fognak szégyenkezve kijönni a versenyből, mivel rendszerben és mélységben az evangéliumi szerzőknél sem lesz hiány.

Ugyanakkor a pápista íróknál figyelmesek lehetünk egy furcsaságra, ez pedig egyfajta mindent átható, önkényes filozófiai érvelés, valamint a „püspöki fejbecsapás” a tanítóhivatal részéről, amennyiben valaki ódzkodna valamit mély bibliai-igei alapozás nélkül elfogadni (azért mondom, hogy mély, mert bizonyos szavak kiragadása még nem minősül legitim megalapozásnak, hiába köthető ez az eljárás egy szerzeteshez vagy akár egy kardinálishoz). Kortárs evangéliumi szerzőknél is meg lehet találni ugyanazt a mélységet és szilárd állásfoglalásokat, csak fel kell nyitni a rendszerező teológiai műveiket.

Magam a legtöbb (de nem az összes) dologban John MacArthur Biblical Doctrine című munkáját ajánlom, de Wayne Grudem Systematic Theology című műve részletessége és átfogó jellege miatt éppúgy megfelel a célnak (őt inkább a karizmatizmussal szimpatizálóknak javaslom). Sajnos a részletes bioetikai stb. kérdéseknek külön irodalmakban kell utánanézni, de egyáltalán nem beszélhetünk olyan területről, amelyről csak a „mindenható” római egyháznak lenne valamilyen állásfoglalása. Pusztán arról van itt szó, hogy a római egyház egyszerű és primitív, tömörített formában teszi közzé doktrínáit, míg az evangéliumi szerzők némelyike vagy terjengős és hosszú, vagy kevés témát tárgyal egyszerre. Természetesen rövid és tömör protestáns dogmatikai műveket is lehet találni, de mindenképp latin vagy angol nyelvűeket kell keresni, ugyanis a német és magyar nyelven írt könyvek tartalmukban eléggé felhígultak a 18. századtól kezdve (mondjuk, a pietizmus képviselője, Spener után), és egyfajta kegyeskedő irányvonalat vettek fel. Ez persze nem feltétlenül baj, de a puritán és protestáns skolasztikus hagyományban a kegyesség és a rendszeresség egyszerre volt jelen.

Azok, akik elámulnak a katolikus katekézistől, szinte biztos, hogy soha nem vettek kézbe egyetlen puritán jellegű dogmatikát sem – ez sokszor sajnos csak annak a ténynek tudható be, hogy egyiket sem fordították le magyarra. A „szentséges” római egyház hivatalos fordításaival és iratterjesztésével maximum a „szentséges” mormon egyház hivatalos nyomdagépezete veheti fel a versenyt, hiszen csak az ilyen megaegyház-szervezetekben van meg az ehhez szükséges tőke.

De haladjunk a konkrét pápista eszköztár irányában. Elhangzik, hogy miféle szentségek vannak, konkrétan hét – ezeket most nem sorolnám fel. A probléma ezzel csak az, hogy nem kell nekünk, evangéliumi embereknek alanyi jogon, pusztán általános műveltségre alapozva tudni, hogy milyen „dzsumbújt” hozott létre a római egyház.  A „szentség” elnevezés ebben az esetben nem több üres szónál. A legkorábbi és hiteles keresztyén iratokban, a Biblia könyveiben nem szerepelnek ilyen szentségek. Ami szerepel helyettük, az a misztérium fogalma, de nem ilyen kenetteljes, liturgikus kontextusban. Ami a liturgiát illeti, a zsidó egyház idején valóban gazdag liturgia volt, de az első keresztyének körében csakis az Úr Jézus rendeléseit, illetve parancsolatait látjuk, amelyeket ismételni kell és lehet is. Ilyen rendelés volt a hitvallást követő bemerítkezés (amelyet a lutheránus és a református egyház a pápista közegre építve a keresztség szóval vett át Magyarországon), amelyben az újonnan megtérteknek kellett részesülniük, illetve a Krisztus utolsó vacsorájáról és áldozatáról, a váltsághaláláról való megemlékezés, az Úr vacsorája (most tegyük félre, hogy itt szigorúan véve nem pusztán „emlékezetpolitikáról” van szó, hanem a Lélek működéséről is).

Más szertartást is végrehajtott az Úr, például a lábmosást, de azt nem rendelte el a jövőre nézve – ennyi erővel arra hivatkozva, hogy az Úr köntös viselt, vagy hogy Pál a „köpenyéért” küldött, mondhatnánk azt is, hogy egy meghatározott ókori öltözet viseletét is elrendeli a Szentírás.

A Szentírásban ezenkívül még jó pár jelentőséggel bíró dologra használják a szent szót. Az Ószövetség idején a zsidó egyházban a szent kifejezés azokat a dolgokat jelölte, ahol Isten alkalmanként közvetlenül is megjelent, illetve azokra a személyekre, tárgyakra és eszközökre vonatkozott, amelyeket elkülönített a maga számára az istentisztelet keretei között. Léteztek például szent helyek és szolgálatok is. Az új szövetség idején a szentség leginkább a megszentelődésünkre vonatkozik, azaz arra, hogy gondolatainkban és cselekedeteinkben legyünk szentek és feddhetetlenek az Úr előtt. Ez a belső szentség a magaviseletre vonatkozik. Ezenkívül előkerül a kifejezés az „Úr napja”, az elkülönített nap megszentelése kapcsán is. De előkerül Isten igéjével kapcsolatban is. A szeplőtelen házasságról is azt olvassuk, hogy szent – ez is az egyén személyes szentségéhez tartozik. Továbbá a szentség előkerül akkor is, amikor a hívek szent csókkal (erre a célra fenntartott, elkülönített üdvözléssel) köszöntik egymást – itt feltehetőleg a saját kezüket csókolták meg a másikkal szemben állva. Továbbá nemcsak magunkat kell megszentelni, hanem az Úr nevét is, nemhiába mondja a Miatyánk, hogy Atyánk nevét tegyük szentté („szenteltessék meg”), de idekapcsolódik az ünnepélyes eskü témaköre is.

A lényeg az, hogy semmiféle dologi szentségről nincs szó, amelyet adni vagy venni lehetne – sorrendben hetet egymás után – papi engedély kíséretében. Ez fabula. Igen, léteznek az egyházban szertartások, amelyektől el lehet tiltani a tévelygő egyháztagokat, de ezek az Úr Jézus parancsai, rendelései (református megfogalmazással a sákramentumai). Számunkra semmit sem jelent, hogy milyen szentségek vannak a római egyházban számozva, bürokratikus kiszolgáltatási rendszerbe foglalva. A bibliai szentségfogalomnak nincs köze ehhez. Ez az elnevezés pusztán az egyházszervezeti szertartásaik utólagos megmagyarázása.

Az ökumené kérdésköre a következő, amelyet érintenünk kell. Elhangzik az interjúban, hogy a „szegény” római katolikusok nem élhetik meg bizarr tanaikat a gyakorlatban is az ökumenikus alkalmakon. Először is: ezzel kapcsolatban nemigen van joguk a római katolikusoknak véleményt formálni, tekintetbe véve, hogy el sem fogadják az ökumenét mint olyat. A római egyház az ökumenét betérítésként értelmezi. Akkor valósul meg az igazi ökumené, ha közeledsz hozzájuk, sőt ha betérsz valamiképp, és gyarapszik az egyházszervezetük. Cserébe esetleg engednek egy-két üres gesztust, mint ahogyan John Henry Newman püspök is megtarthatott anglikán múltjából egy-két „plecsnit”, miután hitehagyottá lett (értsd: miután anglikán felekezetét elhagyva katolizált). Tartsuk szem előtt, hogy a római egyház nem tagja az ökumenikus tanácsoknak, így a hazainak sem, pedig abban még a görögkeletiek is tagok. De a római egyház nem, mert az – a saját magáról alkotott felfogása szerint – „különb”, illetve mindig a maga érdekeit tartja szem előtt.

Konzervatív protestáns szemszögből az ökumené természetesen jobb esetben eleve felesleges, rosszabb esetben pedig kártékony, és egy John Hick-féle jellegzetes „katyvaszhithez” vezet. De még ha csak formális is, akkor sincs értelme egyetlen egyházszervezetbe terelni a különféle felekezeteket. Olyan ez, mintha az összes államot egyetlen világkormány fennhatósága alá rendeznénk. Értelmetlen, kockázatos, sőt veszélyes. A doktrinális hozadéka pedig egyszerűen értelmezhetetlen: nem lehet temérdek sok, egymásnak ellentmondó nézetet egybeolvasztani, ahogy az sem működik, hogy az egyik tag rákényszerít bizonyos tanokat a többire. Természetesen léteznek olyan teológiai nézetek, amelyek viszonylagosan megférnek egymás mellett, például az egyházkormányzási formák elmélete vagy a végső dolgokról szóló tan, de ezek esetében még a totális egység esetén se mennénk sokra, hiszen az egységnek semmilyen gyakorlati-együttműködési következménye nem volna. Összességében véve az ökumenikus mozgalom véleményem szerint fabatkát sem ér. Ennél már csak egyvalami ér kevesebbet: a római egyház saját ökumenikus ténykedése, mivel az nemcsak hogy értelmetlen, de még álságos is.

Arról beszélni pedig, hogy milyen pogány szertartásról és mechanikus beidegződésről kell lemondaniuk a római egyház híveinek, ha részt akarnak venni az ökumenében, rettentően morbid. Nos hát, nem különösebben megható, ha valaki lemond a tömjén füstöléséről, a keresztvetés védelmi jeléről, a rózsafüzérek ideges morzsolgatásáról vagy a skapulárék, szentképek bőrhöz simításáról. Ezek ijesztő, pogány-görög típusú maradványszertartások, semmi közük az első keresztyénekhez, de az ószövetségi zsidó egyházhoz se. Értelmüket felgöngyölíteni is teljességgel fölösleges, olyannyira eltávolodtak már az igaz vallástól, csak egy hamis vallás korhadt kinövései. Ezekről lemondani annyit tesz, mint lemondani bizonyos kényszerbetegségekről vagy káros berögződésekről. Kijelenteni ezekkel kapcsolatban, hogy szükségesek a hit teljes megéléséhez, nem más, mint lealacsonyítani a keresztyén vallást – azt a hitet, amelyben semmi tere nem volt az ilyen babonás anyagi tárgykultusznak egészen az egyház késő ókori és középkori elpogányosodásáig.

A következő téma az igaz úrvacsora kérdése. Nos, ez kényes kérdés, mivel a pápista úriember eukharisztiáról beszél, amely igazából eleve illegitim fogalom. Az egyháztörténet ugyan ezt a fogalmat kapcsolja az úrvacsora témájához, de ennek jelentése pusztán annyi, mint hálaadás. Hálaadás alatt biblikus értelemben a keresztyének egész életére kell gondolni, amely „áldozatkész élet”. Erről szépen ír Sebestyén Jenő egykori református dogmatikus: az óegyházban, mivel elkezdtek eltérni a szilárd bibliai alapoktól a különféle szokások irányában – vagyis inkább vegyítették a kettőt –, egy idő után az agapéval, a szeretetvendégséggel egybekötött úrvacsorás istentisztelet egészét kezdték hálaadásnak hívni. De ennek ellenére is csak később terjedt el az a koncepció, miszerint az Úr vacsorája maga a hálaáldozat bemutatása, de még akkor sem értelmezték úgy, hogy a szerpap kvázi újra feláldozza Krisztust. Az, hogy az ősegyház utáni óegyházban miként is gondolkoztak Krisztusnak az úrvacsorában való fizikai jelenlétéről, homályos számunkra, de semmiképpen sem a trienti zsinat önkényes egységesítő dogmáit vallották, hanem még a legbabonásabb hívek is inkább egy misztikus, nem megfogható, nem konkretizált értelmezést követtek Krisztus jelenlétéről. Tanításaik fennmaradtak a görögkeleti egyház úrvacsora-értelmezésében, amely makacsul szembeszegül a római egyház egzakt, fizikai módon értelmezett átlényegítő doktrínájával. Persze a pápista híveknél itt rendszerint „megakad a lemez”, ugyanis az ő fejükben a görögkeleti egyházak egyszerűen nem léteznek dogmatikai entitásként. El sem tudják képzelni, hogy ha már babonás szertartásokról és liturgiákról van szó, akkor autentikusságban és az óegyházi hagyományok megőrzésében a keletiek sokkal előrébb járnak. Persze ezzel nem akarom legitimálni a keletieket, csak jelezném, hogy a görögkeleti egyház volt a kezdetben tiszta, de egyre inkább kifakuló őskeresztyén közösségek első torzulási fázisa, amelynek közvetlen előzménye az volt, hogy pénzeket és patronálást kezdtek elfogadni a nem sokkal korábban még pogány államtól. A római egyház jól látható elkülönülése még ötszáz évet várat magára, teljesen önállóvá csak Nagy Károly idején vált.

Az interjúban hivatkozás történik Antiókhiai Ignácra (Kr. u. 35–107/117): „…csak azt tartsátok érvényes eucharisztiának, melyet a püspök vagy megbízottja végez.” Ezzel kapcsolatosan két dolgot kell tudnunk. Az egyik, hogy mit értettek „püspök” alatt az 1. században. Akkoriban nem volt még semmiféle kialakult hierarchia, az csak a keresztyénség városi térhódításai alatt jelent meg fokozatosan. (Egyre több kisebb külvárosi és környező gyülekezet tartozott a legnagyobb városi, például a római gyülekezet vezetése alá.) Kezdetben azonban csak gyülekezeti felvigyázók voltak, pásztorok, akik a nyáj épségét óvták. Más néven püspököknek (episzkopoi) is lehet őket hívni. A lényeg, hogy egyszerű lelkészeket, prédikátorokat kell alattuk érteni. Semmiféle cikornyás papi rendfokozatok nem voltak. Éppúgy nem léteztek cirádás papi maskarák sem. Amikor az apostol a püspökségre való vágyakozást dicséri, akkor a gyülekezetvezetői, prédikálói tisztség elvállalását méltatja.

A másik kiemelendő dolog, hogy amikor ezekre a rég múlt karakterekre történik hivatkozás, az olvasó egyáltalán ne érezze feltétlenül kötelezőnek, hogy tekintélyként fogadja el őket. Pláne ne pusztán azért, mert a római egyház lajstromba szedte és sajátjaiként akarja eladni őket. (Az igazság egyébként az, hogy akkoriban, az 1. században még a keleti egyházak se léteztek, nemhogy a római egyház, amely a keleti egyházak kötelékéből szakadt ki, így még legitimitása sincs feltétlenül…) A helyzet az, hogy a korai egyházban alig tudtak olvasni, mivel nem létezett olyan, hogy közoktatás. Nyilván a teológusok kivételt képeztek, de a közeg igenis számít. Azután az újszövetségi Biblia többnyire csak töredékesen, részlegesen volt hozzáférhető számukra, mivel időben még a keresztyén Római Birodalom előtt járunk (egyedül a teljes Ószövetség volt meg a központibb helyeken). Azután a legtöbb ókori atya nem tudott héberül, csak görögül. Akik pedig latinul tudtak a nyugati területeken, azok általában se görögül, se héberül nem olvastak. Ezek az apró jelek óvatosságra intenek bennünket az ókori atyák tiszteletét illetően. Ki merem jelenteni, hogy ha akármelyik, kicsit is tanultabb 17. századi puritán teológust vesszük, akkor mindegyik pontban meghaladja majd, sőt mérföldekre lekörözi az óegyházi atyákat – mind bibliaismeretben, mind nyelvtudásban, mind a Biblia hozzáférhetőségét tekintve. Az egyházatyák előnye legfeljebb abban állhat, hogy személyes beszámolóikkal tanúsítani tudnak bizonyos korai gyakorlatokat, és amennyiben azok biblikusak, azaz nem mondanak ellent a Szentírás hatvanhat könyvének, akkor legitim gyakorlatként tekinthetünk rájuk.

Most merengjünk el egy picit az ignáci idézet értelmén. Amennyiben az apostoli atya egy biblikus gyakorlatot örökített meg, akkor csakis egy dologról lehet szó: kizárólag a gyülekezeti megbízott (lelkipásztor) által végrehajtott úrvacsora a törvényes. Ennek pedig egyszerű az oka: az egyházi szertartás a gyülekezeti közösséghez és nem magántevékenységhez kötődik. Ebben a kontextusban még csak fel sem vetődik, hogy az úrvacsorának feltétele lenne, hogy legitimitása egyik vagy másik szakrálisnak kinevezett személy jelenlétéhez köthető lenne. Gyülekezeti közösséghez és ahhoz kapcsolódó hivatalokhoz igen, de szerpapokhoz, áldozati papsághoz és egyéb biblikusan (tehát az egyházban) nem létező vagy eltörölt intézményekhez a legkevésbé sem.

A következő a hit és a cselekedetek, illetve az ezek üdvözítő szerepének témaköre. Nem tudok mást mondani: sajnálom azokat a megvezetett katolikusokat, akik tényleg azt hiszik, hogy cselekedetek is szükségesek a hit mellé, tehát hogy a jó cselekedetek nem egyszerűen az igaz hitből fakadnak, hanem hogy a cselekedetek konkrétan az üdvösséget eredményezik. A meginterjúvolt katolikus személy is ezt mondja: cselekedetek által lesz végül üdvössége az embernek. Ezzel kapcsolatban a Róm 3,28-at idézi, egyébként rosszul (lásd: „Mi azt valljuk, hogy az ember a hit által válik igazzá, a törvény szerint tettektől függetlenül”), biztos valami bizarr Szent István társulatos fordítás alapján. A helyes idézet például a RÚF-ból a következőképpen hangzik: „Hiszen azt tartjuk, hogy hit által igazul meg az ember, a törvény cselekvésétől függetlenül.” Szembetűnő a félreértelmezése is: ugyanis az apostol en bloc az egész törvény betartásáról beszél. Ő pedig teljesen önkényesen félreértelmezi, és azt mondja, hogy itt az apostol a szertartási törvényekről beszél, holott nem. Itt jön elő a rossz hermeneutikájuk: mindig a hamis egyházuk által előírt receptet olvassák bele a textusba. Szó sincs róla, hogy itt csak a szertartási törvényről lenne szó, sőt a szertartási törvény megengedhetőségét bizonyos teológusok még elfogadhatónak is tartják (például a messiáshívő zsidókeresztyénekre nézve), ez a gondolatmenet tehát totálisan fals. Egyértelmű, hogy a cselekedetekből közvetlenül semmi nem következik, mindössze a hitből fakad minden, a hit pedig a kiválasztásban gyökerezik.

Azután Augustinus nevére is kitér a riport. Ez a téma nem érinti a hit lényegét, de nagy jelentőséggel bír egyháztörténeti szempontból, és itt tetten érhető, hogy a római egyház történelemszemlélete tendenciózus és szektás. Azért mondom ezt, mert minden óegyházi embert, aki nem keveredett nyíltan összetűzésbe Rómával vagy egy zsinattal, mint Órigenész vagy Tertullianus, azt Róma saját szentjének hazudja, mintha ezek a személyek minden egyes hitkérdésben a római püspöknek vetették volna alá magukat. Teszi mindezt úgy, hogy a legcsekélyebb történeti bizonyíték sem áll rendelkezésére, mindössze hallgatásból fakadó érvekre alapoz. Ez szánalomra méltó gyakorlat.

De nézzük meg azért konkrétan Augustinust is. Augustinus személyével kapcsolatban két állítás hangzik el: az egyik, hogy nem is vallotta a kettős predesztináció tantételét, a másik pedig, hogy Augustinus római katolikus volt. Az első állítás egyszerűen hazugság, a második pedig túlzás és csúsztatás. Először is: Augustinus igenis erőteljesen képviselte a kettős predesztináció tantételét – azt a tant, amelyet később Kálvinhoz kapcsoltak. Ezt hosszan lehetne fejtegetni. (A következő írásaiban szól többek között a feltétel nélküli, minden előzetes alapot nélkülöző és visszavonhatatlan kiválasztásról: A szentek eleve elrendeléséről; A kitartás ajándékáról; Enchiridion: A hitről, a reményről és a szeretetről; A feddésről és a kegyelemről; valamint a János evangéliumáról szóló traktátusában.)

Azt látjuk itt, hogy a pápista tanítói hivatal szelektált Augustinus írásai közül, és csak azokat tiszteli, amelyek semipelagiánus hangvételűek, tehát ahol az egyházatya az Isten kezdeményezéséről és az ember szabad döntéséről egyaránt beszél. De azokat a részeket, ahol az elvettetésről szól, megpróbálják elmismásolni, miként az az interjúban is történik. Akár kálvini volt Augustinus predesztinációtana, akár nem, „kálvinizmusát” még a pápisták között is elismerték egyesek. Például Cornelius Jansen (1585–1638) flamand püspök egy egész könyvet szentelt annak, hogy Augustinus igenis vallotta a kettős predesztinációt. E művet – Augustinus címmel – csak a halála után, 1640-ben adták ki. Jansen rendes pápista volt a katolicizmus minden bálványimádó gyakorlatával együtt, de a kettős predesztináció tekintetében ragaszkodott Augustinus tanításaihoz. Olyannyira következetes volt ebben a tekintetben, hogy a kálvinista dorti zsinat (1619–1619) kiválasztásról és elvettetésről szóló dekrétumaival is teljesen egyetértett (amint azt Nick Needham egyháztörténész közreadja). Hozzáteszem, álláspontja a legdurvább vallásháborúk idején is, egészen 1713-ig teljesen legitim nézetnek számított még pápista körökben is. Mindezt csak azért jegyzem meg, hogy rámutassak: teljesen abszurd és egyháztörténelmi ferdítés Augustinus teológiai kulcstanításait letagadni. Augustinusnál a predesztináció nem Isten előre tudásán alapszik, hanem a Biblia tanításával megegyezően Isten akaratán.

A másik Augustinusról szóló állítás kapcsán, nevezetesen, hogy pápista lett volna, találunk hivatkozást Vallomások című írásában. Eszerint imádkozott a holtakért, és részt vett egy holtakért bemutatott úrvacsorán. Ezt valóban nem lehet letagadni, és még egyéb furcsaságok is megtalálhatók nála, például az ereklyetisztelet stb. Ez azonban nem jelenti egyszersmind azt, hogy mai értelemben római katolikus lett volna. Először is Augustinust több mint egy évezred választja el a protestánsok számára egészen kárhozatos trienti zsinattól, amely lényegében kiátkozta a Szentírás tanait. Azután Augustinus idejében (354–430) még nem létezett elkülönült római katolikus egyház. Még a szkizma (1054) előtt járunk, sőt Nagy Károly (800) előtt, sőt Nagy Gergely római püspök (540–604), vagyis „pápa” előtt. Az akkori egyházat a konstantinápolyi császár tekintélye határozta meg, és a jelentősebb keleti pátriárkák. Azután Augustinus idejében a karthágói egyház is létezett még, és Rómának vetélytársa volt valamilyen értelemben. Ez a versengés Keleten is dívott, például Alexandria és Antiókhia között. Ne feledjük, még az iszlám hódítás előtt járunk. Nem volt ekkor még semmiféle „római katolicizmus”, mindössze nyugat-római területeken lévő állami keresztyénségről beszélhetünk, de az inkább hasonlított a keleti egyházak közegére, hiszen azok voltak a dominánsak, és azok jártak előbbre (lásd: az egyetemes zsinatokon szinte nincs is latinul írt dokumentum, csak görög nyelvű).

Azt se felejtsük el, hogy Augustinus életének első felében, illetve a 4. században még egy jó darabig legális volt a pogány vallás is, és számos keresztyén vagy keresztyén jellegű rivális egyház létezett (például az ariánus és a donatista egyház, valamint a manicheusok). Elképesztő tájékozatlanságról, pontosabban tudatlanságról tanúskodik, ha valaki egy középkori jellegű, trienti típusú római katolikus rendszert akar az Augustinus korabeli egyházra visszavetíteni. Arra célzok, hogy Augustinus nem pápista volt, hanem valamiféle görögkeleti jellegű püspök, akire a nyugati, afrikai közeg hatott, de aki, úgymond, „kálvinista volt” a predesztinációt illetően. (Ha Kürillosz Lukarisz neve jut eszünkbe, nem lövünk túl messzire; egy a babonaság és a biblikusság határmezsgyéjén elhelyezkedő karakterre kell gondolnunk. Lukarisz arról nevezetes, hogy megpróbálta – sikertelenül – bevezetni a reformációt az ortodox keresztyénségben.) Úgy is mondhatnám, hogy Augustinus „janzenista volt”, de ez nem lenne teljesen korrekt, mert Jansen engedelmes pápista alattvaló volt, míg Augustinus idejében a római püspök csak egy volt a sok püspök közül. Augustinus nem vallotta a pápa primátusát és tévedhetetlenségét, miként erre David Beale egyháztörténész is rámutat.

Hogy egyértelmű legyek: elismerem, hogy Augustinus sokat hivatkozik az állami „katolikus” egyházra, sőt a római püspöki székhely méltóságára, de annak egyedüli legfőbb méltóságot nem tulajdonított. Augustinus idejében a birodalmi egyház inkább a birodalom keleti térfelén virágzott, a római és a karthágói területek düledeztek! Amikor egy Kr. u. 300–400 körüli afrikai vagy itáliai keresztyén a katolikus, illetve ortodox egyházáról beszél, akkor minden esetben a konstantinápolyi császári központú birodalmi egyházra kell gondolni, amely többnyire a görög nyelvet használta. Ne kavarodjunk meg, ez még nem a reneszánsz pápaság ideje, amikor már a római püspök ural minden egyházi szervet. Persze ettől még igaz, hogy Augustinus pedzegetett jellegzetes későbbi pápista tanokat és gyakorlatokat, például a purgatóriumot vagy az eretnekek megkínzását, de jegyezzük meg, hogy Augustinus csak egy állomás a későbbi pápaság megszilárdulása felé, ő maga azonban még nem tartozott oda.

Végezetül a papi nőtlenséggel szeretnék foglalkozni, mert temérdek sületlenséget olvasni erről is az interjúban. Rögtön azzal kezdeném – amire már korábban rámutattam –, hogy nincs legitim papság, tehát nem lehet papi nőtlenség sem. De menjünk bele azért egy kicsit bővebben is a témába. A papi nőtlenség széles körű elrendelése kb. 11. századi, és csakis a pápista egyházra jellemző, a keletiekre nem. Előtte nem volt kötelező. Korábban az volt a gyakorlat, hogy a papság felszentelés előtt nősülhetett. Kivéve a magasabb papi hierarchia tagjai, akik mellesleg a papság legkisebb részét tették ki. Függetlenül attól, hogy mind az egyházi „szakrális” (szentelés jogán lévő) hierarchia, mind a papok szentelése bibliátlan és illegitim, nem lehet azt mondani, hogy a papi nőtlenség kétezer éves hagyomány lenne. Ez teljesen képtelen állítás. Ráadásul Péter apostol se volt nőtlen. Napjainkban pedig Ferenc római püspök közel járt hozzá, hogy engedélyezze a nősülést az Amazonas vidékén élő pápista papoknak – maga XVI. Benedek emeritus pápa is hasznosnak látta volna ezt. Egyébként jelenleg is létezik papi nősülés pápista berkekben, mégpedig a római egyház görögkatolikus tagozatában. A papi nőtlenség még a pápista oldalon sem áll túlságosan szilárd lábakon, és nem is dogmatikus tantételük. Tehát történetileg nagyon is kikezdhető hagyomány.

Másfelől nem lehet a papi vagy laikus nőtlenség igazát olyasféle maszlagokkal bizonyítani, hogy az a mennyei állapot előképe, angyali állapot stb. És ha az, akkor mi van? A Szentírás a nőtlenséget az önmegtartóztató életmód önkéntes vállalásától teszi függővé, tehát szigorú szabályok vonatkoznak rá. Aki alkalmas erre, az vállalja, teljes erejéből az egyház ügyére fókuszálva a családja eltartása helyett, és cserébe a hívők közössége lesz a családja. Míg az, aki nem alkalmas az önmegtartóztató életre, megnősül, vagy férjhez megy, és gondoskodik a családjáról (is) a hátralévő időben. Lehetséges az is – ezt is fontos megjegyezni –, hogy valaki csak egy ideig, egy meghatározott életkorszakában alkalmas az önmegtartóztatásra, például ifjonti hévben nagyon fogékonnyá válik a nőtlenségre (a serdülők állítólag hajlamosabbak a nőtlenség megfogadására, ez pszichés korosztályos jelenség is), de utána meggondolja magát, ahogy több tapasztalatot szerez. Ez teljesen természetes jelenség, ilyen esetben nem szabad követni holmi platonista vagy egyéb görög ideákat, amelyek szerint a testi beszennyeződés elkerülése dicsőség, közelebb visz Istenhez, stb. Ez így egyszerűen nem igaz.

A házasságban nincs semmi tisztátalan, a nőtlenség pedig csak tökéletes elszánás és képesség esetén legitim – ezért olyan ritka a nőtlen személy a Bibliában, mint a fehér holló, például Jeremiás és Pál. (Lásd a Westminsteri hitvallás házasságról szóló passzusait.) A legfontosabb gondolat, hogy a nőtlenség nem papi fogadalomban, feltűnősködésben és makacsságban érlelődik ki, hogy aztán kelletlenül, fogcsikorgatva tartsuk magunkat hozzá. Egyszerűen arról van szó, hogy bizonyos személyekben megvan rá a hajlandóság, tehát ideiglenesen vagy állandóan és természetüknél fogva viszonylagos könnyedséggel képesek kivitelezni, anélkül, hogy bánkódnának miatta, és szexuális bűnökbe esnének.

Aztán ott van az 1Tim 3-ra történő hivatkozás, hogy „a püspök legyen feddhetetlen, egyfeleségű férfi; megfontolt, józan, tisztességes…” Ezt többféleképpen lehet értelmezni, de úgy semmiképpen se, hogy akinek meghalt a házastársa, az utána már nem házasodhat meg, hiszen mind a férfiaknak, mind a nőknek megengedi a Szentírás az újraházasodás lehetőségét. Még a hagyományokhoz ragaszkodó keleti egyházak is megengednek kétszeres(!) újraházasodást. Ugyanez igaz a lelkipásztorokra is, hiszen nincsen megkülönböztetett lelkipásztori rend, sem szentelményes, „hókuszpókuszos” papi rend – a lelkészek/presbiterek lényegileg nem különböznek a hétköznapi emberektől. A különbség az odaadásukban és a privilégiumaikban van, például méltók a gyülekezetük anyagi támogatására, stb. Nagyobb mértékben is kell számot adniuk a nyájukról, de olyan hátrányok semmiképp sem sújtják őket, hogy az egész életüket saját család nélkül kell feltétlenül leélniük. A következő opciók léteznek itt: egy lelkésznek egyszerre egy felesége legyen (például egy olyan kultúra kontextusában, ahol elfogadott a többnejűség), vagy legyen kötelezően felesége, vagy elvárt, hogy korábban, a múltban volt már legalább egy felesége. Ilyesmi értelmezéseket enged meg a vers, és minden, a nőtlenség irányába mutató egyéb értelmezés a szöveg elsődleges értelmével és a kontextussal megy szembe, tehát belemagyarázás.

Ez egyébként következetesen igaz a pápista hermeneutikára, miként itt is láthatjuk: szektárius módon a meglévő elveiket magyarázzák bele az illusztrációnak használt szövegbe vagy szavakba. Egyébként érdekes, hogy az interjúvolt is közvetlenül csak egy görögkeleti szintű álláspontot tudott belelátni a szövegbe, és elismerte, hogy az ókori kommentátorok is csak odáig merészkedtek, hogy a szöveg megenged egy feleséget a lelkészszentelés előtt. Ott már igencsak megizzadt, amikor a pápista gyakorlatot akarta megalapozni a verssel (amely alapszabályként, alanyi jogon tiltja a lelkészi házasodást). Egyébként, mint már mondtam, még ha szokás is lett volna, a téves óegyházi gyakorlatot nem szabad követni – ezekből idővel sajnos egyre több lett, mert nem tudták megőrizni az apostoli tanítás iránti hűségüket könyvnyomtatás és távközlés, továbbá vallásszabadság nélkül.

Ez is érdekelhet

Újabb határátlépés: Ferenc pápa hamis különbségtétele a lelkipásztori szolgálat és az egyház tanítása között
A miseáldozat értékelése protestáns szemszögből / a szentségimádás illegitim volta – a protestáns ortodoxia érvei, VIII. rész
A miseáldozat értékelése protestáns szemszögből / a szentségimádás illegitim volta – a protestáns ortodoxia érvei, VII. rész
A miseáldozat értékelése protestáns szemszögből – a protestáns ortodoxia érvei, VI. rész

6 válasz

  1. Cypriánus

    Hát ez nem valami magasan repülő apologetikai írás lett. Ráadásul több ponton téves állításokat fogalmaz meg. A Keleti Ortodox felfogás az Eukarisztia kapcsán egyáltalán nem az, amit az író vél, a XVII. Században amikor – pont a protestáns kihívás miatt- kénytelenek voltak valami teológiai formulát adni neki, az bizony az átlényegülés szó volt, bár aki ismeri az Aranyszájú Szent János liturgia Eukarisztia kapcsán mondott imáját az aligha kételkedett.

    Antiochiai Szent Ignác levele még elég világos szintén: Aki nem vallja, hogy az Eukarisztia Krisztus keresztre feszített teste, az sajnos eretnek. Három apostolt ismert személyesen. De nyilván nem adatott meg akkora világosság számára, mint egy XXI. Századi fiatal baptista teológusnak.

  2. Fazekas Bence Gyula

    Tisztelt uram, az újabb kori görögkeleti megnyilatkozásokról: Ismerem ezeket, hála Istennek ezek nem rendelkeznek egyetemesen a keleti ortodox egyházak tekintélyével, inkább csak kiscsoportos, esetleg gyülekezeti megnyilatkozások, de ezek nem jelentenek semmilyen kötelezettséget az egyéni keleti hívekre, mert nem képezik az első 7 általuk elfogadott egyetemes zsinat részét. Még lehetne hasonló esetet is mondani, nevezetesen pl. hogy a purgatóriumot is elfogadta egy keleti zsinat a 15. szd.-ban, de az nem számít érvényesnek. Annyi különbség van, hogy a purgatóriumot már tilos náluk vallani, míg a pápista átlényegülést talán nem tilos, de attól még általában a keleti klérus nem kedveli az átlényegülés skolasztikus tanát. Mit gondol miért nem teljesen azonos a két egyház úrvacsoratana? Azért mert a keletieknek problémájuk van a pápista tétellel. Antiókiai Ignác kapcsán: vele nem foglalkoztam még sokat, de Jusztinosz vértanúnál (kb. azonos korszak) nincs szó átlényegülésről semmi esetre sem, e felől biztos vagyok. Ennek levezetését pl. itt olvashatja: https://carm.org/roman-catholicism/justin-martyr-and-transubstantiation/? Mellesleg, mint írtam is, nem vagyok híve ennek a tévútnak, hogy valaki ókori remeték alapján döntse el a helyes értelmezést, mert azt a Szentírás elemzése alapján kell eldönteni. De tudom, hogy a pápistáknál ezt egyháztörténeti vitává szeretnék redukálni, de az esetben sincs igazuk. Egyébként annyira nem vagyok fiatal, de köszönöm a bókot. Mellig érő szakállam mint egy görögkeleti pópának valóban nincs. Jóllehet nem lennék bölcsebb tőle.

  3. Árpád

    Azért ez az írás tisztán református, számomra meg minden pozitív tulajdonsága mellett is, Kálvin sok esetben a fürdővízzel együtt a gyereket is kiöntötte. Luther abban különbözött Kálvintól döntően, hogy nem rombolt le mindent, amit az egyház jó rendje érdekében megtarthatónak vélt, de mondjuk Magyarországon a kálvinista behatás az evangélikus egyházban is megsemmisített, holott a lutheránus tanításban jól megfért egymással mondjuk a hagyományőrző liturgia lásd svéd evangélikusok vagy a puritán is, bár ennek sok minden áldozatul esett. Luther a keresztvetést sem törölte el, csak később szünt meg az evangélikus egyházban is, tanúság erre Kis kátéja. Luther szembeszállt Karlstadttal, aki Wittenbergben káoszt teremtett, a templomból mindent kihordott, mint ahogy a kálvinisták is tették. Luther védelmébe vette a képeket tanító célzattal és azért, mert tekintettel kell lenni a hívő népre, mert az ragaszkodik még sok pápista szokásjoghoz. Persze a mellékoltárokat az evangélikusok is megszüntették és a templom szerényebb lett, mivel a szentek és Szűz Mária bálványimádó kegyképei már elfogadhatatlanok voltak teológiai alapon. Azonban én elgondolkodnék néha Alister McGrath anglikán teológusnak, biofizikusnak a véleményén is, amit ő mond a dísztelen protestáns templomokról, hogy az, hogy lett az ateizmus előszobája, amint azt ő Az ateizmus alkonya művében írja. Tudom ezek látszólag közömbös dolgok, de hitünk kifejező eszközei és a mai ember vizualitását figyelembevéve nem biztos, hogy a teljesen kiüresedett templomok vonzóvá teszik hitünket

Hozzászólás írása