Gondolatok a teológia és a pszichológia kapcsolatáról

Az elmúlt hetekben egy nagyon érdekes és aktuális polémiát követhettünk figyelemmel (1.,2.,3.,4.,5.,6.,7.,8.,9.,10.,11.) ami alapvetően a teológia és a pszichológia kapcsolatáról, illetve ehhez kapcsolódóan a Szentírás jelentőségéről szólt.

Először is röviden szeretném megemlíteni, milyen helytelen mintázat rajzolódik ki előttünk, ha ezeket a vitákat figyelemmel követjük. Egyesek egy-egy ilyen vita kapcsán – akkor is, ha személyesen részt vesznek benne, és akkor is, ha csak külső szemlélői a polémiának – rendszerint azt kifogásolják, hogy ki és miért támadja a másikat, és nem arról beszélnek, hogy ki miben tévedett, vagy kinek miben van igaza. Legtöbbször nem érvekre érkezik adekvát válasz, hanem az érvek mögötti helytelen motivációkat veszik górcső alá. Ebből leszűrhető, hogy végső soron nem az igazságkeresés és ennek kontextusában az érvek átgondolása, esetlegesen a konklúziók korrekciója dominál legtöbbször ezekben a vitákban, hanem a személyes reputáció. Hangsúlyozom, ezt nem csak különféle teológiai vitákban résztvevő feleknek kellene megszívlelniük, hanem azoknak is, akik e teológiai vitákat figyelemmel kísérik; azoknak, akik bármilyen konfliktus esetén egyből poroltóért nyúlnának, hogy eloltsák a tüzet, vagy rögtön hoznák a lapátot, hogy betemessék az árkokat, épp a személyes szintű adok-kapok indirekt elmélyítését segítve elő e mentalitással. Orvosi hasonlattal élve: ha van egy tályog, akkor először annak felfakadására, vagy műtéti úton való megtisztítására kellene törekedni, és nem arra, hogy egy bőrszínű sebtapasszal leragasszuk és elfedjük, csak azért, mert nem tudjuk elviselni a vér és a genny látványát.

A másik, részben ide kapcsolódó sajnálatos trend, hogy egyesek rövidre zárva a bibliaértelmezéssel kapcsolatos vitákat egyből címkézgetni kezdik a vitapartnerüket: ilyenkor kezdenek röpködni az „ultrakonzervatív” vagy „progresszív”, a „fundamentalista” vagy „liberális” jelzők. Az ilyen címkézgetéssel éppen attól az értékes „önmunkától” barikádozzuk el magunkat, amelyekre e vita során érkező reflexiók késztethetnének bennünket, szekértáborok közötti cicaharccá silányítva olyan témák megvitatását, amelyeknél igazából nem létezik jelentőségteljesebb. Nyilván könnyebb lefundamentalistázva partvonalra szorítani a vitapartnert, mint pontról pontra adekvát válaszokat adni a felvetéseire, de akkor is…

A sokak által érzékelt helyzet

A teológia és a pszichológia kapcsolatáról beszélni nagyon is aktuális, tehát az ezzel kapcsolatos véleménycsere, adott esetben vita elsőrendű jelentőségű – ezért lenne fontos, ha nem csak egy-két véleménycikk erejéig lenne tematizálva a kérdés, hanem az egyes felekezetek, gyülekezetek újragondolnák az ezzel kapcsolatos álláspontjukat, de legalábbis reflektálnának azokra a búvópatakként már jelenlévő tendenciákra, amelyek meghatározzák, hogyan gondolkodunk Isten kijelentéséről, illetve a teológia relevanciájáról, hogyan gondolkodunk az emberről, és mit gondolunk arról, hogy mi a társadalmunk, és benne az egyes ember legégetőbb problémája.

Véleményem szerint sok keresztyén (sőt, nem csak keresztyén) egyetért azzal, hogy a kultúrára, és már sajnos számos gyülekezetre jellemző pszichologizáló, vagy ­– mondjuk úgy – terapeutisztikus nyelvezet egyszerűen fojtogató. Arról a típusú fogalmi „átkeretezéséről” beszélek, amikor már azt sem jelenthetjük ki, hogy pl. egy gyerek füllent, vagy hazudik, hiszen csak „mesél.” Amikor egy iszákos embert nem nevezhetsz többé részegeskedőnek bibliai nyelvezettel, csak „alkoholbetegnek.” Hasonlóképp, amikor a notórikus házasságtörők immár csak „szexfüggők.” Sőt, maga a függőség is betegség – bárminemű függőségről legyen szó. Nem mellékes, hogy egy olyan durva perverzió is, mint a pedofília, ma már pszichiátriai rendellenességként szerepel az egyre bővülő „Mentális zavarok diagnosztikai és statisztikai kézkönyvében” (DSM-5). Röviden: annak mintázata, ahogy a „világ” (és egyre inkább az egyház) a bűnt kezeli, a következő: diagnosztizálja a bűntudatot, vagy valamilyen destruktív hozzáállást, cselekvést, és ártalmatlanabbnak tünteti fel. Nem is lehet már szinte „bűnösökről” beszélni olyan szituációkban, ahol az egyik fél megkárosítja érzelmileg vagy fizikailag a másikat, csak „áldozatokról.” És függetlenül attól, hogy miért lettél „áldozat”, többé nincs egyéni felelősség, mert mindig valaki más a hibás (a házastársad, a szüleid, a felmenőid, a kultúra, amiben nevelkedtél, egyéb befolyásoló tényezők stb.). Egyszerűen tragikus, hogy a keresztyénség egyre növekvő ütemben azonosul ezzel a gondolkozással.

Egyszerű tény, hogy ma a pszichológiai terminológia alakítja, hogy hogyan beszélünk az emberi életről, életproblémákról, és ugyanez a terminológia lassan kiszorítja a bibliai, illetve teológia nyelvezetet. És ez nem csak nyelvi, hanem – ha úgy tetszik, – ideológiai, vagy világnézeti különbség is. És ennek, akár tetszik, akár nem, komoly következményei vannak a bibliai tekintélyre és az evangélium tisztaságára nézve is.

Kár lenne rövidre zárni ezt azzal, hogy ismét rátapostak egy „evangelikál tyúkszemre” (lásd a Biblia tekintélye stb.) – őszinte pillanataikban sokak megnyílnak, elismerve, hogy ez, igen is, akut probléma. Az egyháznak nem szabad elfeledkezni arról, hogy alapvető mandátuma a missziói parancsban rejlik: tanítvánnyá tenni minden népeket. Az evangéliumot kell hirdetnünk, és az evangélium üzenete elsőrenden nem az emberi természet felfedezésével foglalkozik (értve ez alatt, hogy ez már adott a bibliai világkép szerint, lásd bűneset, tehát nem kell azt újra megfejteni), hanem az emberi természet fundamentális problémájára kínál teljeskörű megoldást – ha úgy tetszik, orvosságot. Csak hogy ne értsük félre: ahogy Tim Keller szokott fogalmazni, az evangélium egyszerre jó hír és rossz hír. De nem egymás után: előbb a rossz, aztán a jó, hanem itt a jó hír egyben a rossz hír. Ilyen értelemben maga az evangélium üzenete nyújtja az emberi természet legteljesebb, legszélesebbkörű feltárását. Ez a kiinduló pont. Ez nem függ kortól és időtől. Ahogy Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz, úgy az emberi természet gyökér-problémája is konstans. Ez pedig nem más, mint a bűn. Az evangélium maga mutatja meg számunkra – a kereszten helyettünk bűnhődő Krisztus –, hogy az ember mennyire elveszett, és ugyanez, a kereszten helyettünk bűnhődő Krisztus mutatja fel számunkra a szabadulás egyetlen útját is.

Közhely, hogy a freudi emberkép szerint nem üdvösségre, hanem gyógyulásra van szükségünk – talán nem véletlen az sem, hogy a pszichológiai terminológiát mindenféle szűrő nélkül integráló keresztyén berkekben egyre több igehirdetésben és lelki tanácsadásban beszélnek „gyógyulásról”, és egyre kevesebbszer megváltásról/üdvösségről és kárhozatról. A szekuláris pszichológia szerint nem arra van szükségünk, hogy elváltozzunk Krisztus képére, hanem arra, hogy autentikusak legyünk (arra, hogy rátaláljunk magunkra, szemben az evangéliummal, ami lelki újjászületésről, és radikális önmegtagadásról szól) – ezt ugyancsak egyre többször hallani egyes bűnökkel kompromisszumot kötő lelkigondozók szájából. A pszichológia „ön-erősítő” nyelvezete megváltoztatta tehát (de legalábbis jelentősen módosította) azt, ahogyan a bűnről, az evangéliumról, és ahogy a hívő ember életéről gondolkodunk. Kissé leegyszerűsítve: az evangélium életváltoztató igazságát motivációs beszéddé silányítottuk.

A pszichológia szerepe

Nem volnánk igazságosak, ha a keresztyén gyülekezetek krízisét egy az egyben a pszichológia nyakába varrnánk. Nem kell a fürdővízzel együtt kiöntenünk a gyereket. Mint humán tudománynak, a pszichológia felismeréseit sem kell mindenestül elvetni. A reformátorok nem voltak tudomány-ellenesek.  A II. Helvét Hitvallás IX. fejezetében Bullinger ezt írja: „a földi dolgok megértésének képességét azonban a bűneset ellenére sem vesztette el teljesen az ember. Isten ugyanis irgalmasságából meghagyta szellemi tehetségét (…). Isten megparancsolja, hogy elménket kiműveljük, s egyúttal képességet és előmenetelt is ad hozzá. Nyilvánvaló, hogy Isten áldása nélkül egyetlen tudományban sem jutunk előre.”

Ugyanakkor ne felejtsük el, hogy a pszichológia tárgya az emberi lélek, a psziché. Ebből fakadóan a pszichológia és a teológia között sokkal nagyobb az átfedés, vagy közös halmaz, mint a természettudományok és a teológia között. Arról sem szabad megfeledkezni, hogy a pszichológia nem egységes „tudomány”, hanem ezernyi iskola, sokszor egymással is szöges ellentétben álló fogalmi és értelmezési keret és antropológiai megközelítés verseng egymással a nagybetűs pszichológián belül. Ezek között van olyan, ami közelebb áll a bibliai kijelentéshez, és van olyan is, ami diametrális ellentétben áll azzal (és persze a szekuláris pszichológia egyik iskolája sem számol az eredendő bűnnel). Vannak olyan tudásmorzsák, amelyeket felhasználhatunk, de vannak olyan ismeretek is, amelyeket kategorikusan el kell utasítanunk.

Ha a kérdés az, hogy keresztyénként általánosan hogyan közelítsünk a pszichológiához, segítségünkre lehet R.C. Sproul, egykori neves evangéliumi tanító megközelítése. Sproul két olyan alapvető kérdést fogalmaz meg, amelyek segíthetnek kijelölni a keresztyének számára a helyes irányt:

1. A pszichológia, és annak alkalmazása segítség számunka abban, hogy tisztábban lássuk a bibliai emberképet, hogy így Isten dicsőségére éljünk, neki engedelmeskedve, vagy pedig eltorzítja azt?
2. Alkalmazhatók pszichológiai elméletek és módszerek az egyházban?

A válasz a következő:

1. Igen, a pszichológia segítséget nyújthat a bibliai emberkép jobb megértéséhez, és nem feltétlenül torzítja el azt.
2. Bizonyos pszichológiai elméletek és módszerek alkalmazhatók az egyházban is.

Nem kell szükségszerűen elvetni tehát a pszichológiát, viszont annak alkalmazása a keresztyének részéről nagy elővigyázatosságot igényel.

A neves amerikai evangelikál pszichológushoz, James Dobsonhoz köthető, markánsan evangéliumi Focus on the Family weboldalán olvashatjuk a következőket a keresztyének és a pszichológia kapcsolatáról:

„Természetesen igaz, hogy számos olyan pont van, ahol a világi pszichológia nem csak hogy nem támogatja a hagyományos keresztény tanításokat, hanem gyakran nagyon romboló módon ellent is mond azoknak. Emiatt a hívőknek józan ítélőképességre van szükségük, amikor pszichológiai kezelést keresnek. Sőt, határozottan javasoljuk, hogy csak olyan szakemberektől vegyenek igénybe terápiát, akik osztoznak velük keresztény hitükben. Ezért nagy gondot fordítunk arra, hogy (…) munkatársaink kizárólag a keresztény világnézet alapján nyújtsanak segítséget. Ez magában foglalja a kliensekért való imádkozást (a kezelés előtt, alatt és után), valamint a kifejezetten szentírási koncepciókra, elvekre és hivatkozásokra alapuló munkát. Arra törekszünk, hogy az általunk nyújtott tanácsadás alapvetően bibliai jellegű, valamint tudományosan megalapozott legyen. Végső soron nem az emberi bölcsesség, hanem a Szentlélek munkája az, ami gyógyít.”

Mindezek mellett reális a veszély –, hiszen a legtöbb esetben ezt látjuk –, hogy a szekuláris pszichológia és a Biblia elegyítése végül oda vezet, hogy kompromisszumot kötünk a Szentírás elégséges voltának hátrányára, vagy rosszabb esetben teljesen feladjuk azt.

Teológia, mint elmélet, pszichológia, mint gyakorlat?

Tisztában vagyok azzal, hogy a bibliai tévedhetetlenség (infallibilitás, inerrancia) tantétele egyesek számára vörös posztó – még olyanok számára is, akik magukra evangéliumi teológusként gondolnak. A jelen esetben azonban a kérdés nem a tévedhetetlenséget érinti, tehát nem azt, hogy vajon az, amit a Biblia szándéka szerint állít, vagy tanít, hiba nélküli vagy sem. Itt inkább a következő kérdés merül fel: vajon a Biblia, mint olyan – a Bibliában szereplő parancsolatok, rendelkezések, történetek, történelmi leírások, énekek, imádságok, bölcsességek, evangéliumi beszámolók, Jézus szavai és az apostoli levelek, útmutatások – elegendőek-e egy hívő számára, nem csak az üdvösségre, hanem a keresztyén élethez is? Most tehát a Szentírás sufficientia-ja, a Biblia elégséges volta a kérdés. Kicsit átfogalmazva a kérdés az, hogy a Biblia önmagában elegendő-e ahhoz, hogy az üdvösség útjának felmutatásán túl az életben gyakorlati segítség is legyen számunkra.

Az említett vitában megjelent ugyanis az a gondolat, hogy bár a Biblia elsődleges jelentőségű az üdvösség tekintetében, de a mai ember problémáit nem igazán érinti – legalábbis nem közvetlenül –, így a lelki „elakadásait” sem a Biblia fogja orvosolni, hanem a pszichológia, ami, lévén „modern tudomány”, sokkal többet tud az emberről, az ember lelki folyamatairól, pszichikai mechanizmusairól. Eszerint a Biblia, illetve a bibliai igazságok egyfajta keretet biztosítanak csupán, de a mindennapi élet ilyen-olyan dolgaira (udvarlás, párválasztás, házassági problémák, továbbtanulás, munkahelyi konfliktusok, csalódások, különféle addikciók, mindennapi szorongásaink, depresszió) alapvetően a pszichológia hivatott megoldást kínálni. Philip Rieff szociológus éppen erről ír a „Terapeuta diadala” címet viselő ikonikus művében: „a vallásos ember azért született, hogy üdvözüljön; a pszichológiai ember azért született, hogy elégedett legyen.”

Itt érdemes mindjárt tisztázni, hogy tágabb értelemben a Biblia, szűkebb értelemben az evangélium üzenetének keretrendszere nem csak a spiritualitást érinti, és nem csak az emberi élet mindennapi dimenzióit meghaladó túlvilági szféráit (például halál utáni lét, végidők, egy új világ ígérete, üdvösség és kárhozat kérdése). A bibliai igazságok, doktrínák, úgymint eredendő bűn-romlottság, helyettes engesztelés, megváltás, üdvösség, örök élet, kegyelem, újjászületés-megtérés, hit általi megigazulás, megszentelődés) nem csak keretrendszer gyanánt szolgálnak, hanem kihatnak a mindennapi életünkre, a leghétköznapibb szituációinkra is – ha úgy tetszik, az „elakadásainkra” –, sőt, akár még a legbanálisabb problémáinkat is érintik. A bibliai kijelentés érinti az emberi létezés szintjeinek teljes spektrumát: a szellemet, a lelket és a testet is. Még trichotomista antropológiai alapon (lásd: test-lélek-szellem) sem legitim a bibliai kijelentésnek, illetve az azt rendszerező teológiának vizsgálódása tárgyául egyedül az ember pneumáját érintő kérdéseket kiutalni, nemhogy dichotomista alapon. Másrészt, mivel a teológia és a pszichológia közös metszete olyan nagy – mindkettő magában foglalja a lélektant –, ezért teljesen fals az a típusú antitézis, miszerint a teológia volna az elmélet, a pszichológia meg a gyakorlat.

Teológia, mint elmélet és mint gyakorlat

Gondoljunk egy pillanat erejéig a megszentelődésre – igazából ezt tematizálják az apostoli levelek, különféle konkrét szituációkra lebontva. Pál vagy Péter nem vált terminológiát, amikor a gyülekezeti tagok közötti konfliktusokról értekezik, vagy a házastársak helyzetéről, egymáshoz fűződő viszonyáról – az apostolok a kijelentés hitigazságait ültetik át gyakorlatba. Eleve az apostoli levelek tematikus felosztása is erre épül. Ha úgy tetszik, számukra a teológia maga a lelkigondozás bázisa, de nem olyan módon, hogy az csak elmélet, amihez ők hozzácsapják valamiféle „szekuláris bölcselet” tapasztalatait, hanem úgy, hogy feltárják, mit jelent ezeket a hitigazságokat a való életben, tapasztalati szinten is megélni. Éppen a megszentelődés témája érinti a mindennapi elakadásainkat. Elvileg maga a gyülekezeti lét is erről szólna. Hogyan is lehetne ezt kiszervezni az egyház közösségéből, az igehirdetés, az imádság, az egyéni és közösségi együttlét keretei közül? Nyilvánvalóan nem lehet.

A valódi életváltoztatás bibliai alapon nem egy terápia gyümölcse, hanem az igehirdetés bolondsága által, a Szentlélek munkája nyomán végbemenő természetfeletti folyamat. Ez a kortól és időtől független, bibliai „recept” személyiségünk valódi megváltoztatásához. Halljuk a hirdetett igét, és a Szentlélek megeleveníti azt számunkra, hitet ébreszt a szívünkben. Eleve az igehirdetés – és annak hallgatása – sem csak az elmélet bebiflázása, hiszen ez is „történés”, egy „esemény”, ha úgy tetszik. Péter a pünkösdi beszédében vajon az elméletet tárta a hallgatósága elé, amit aztán mások elmélyítettek bennük, egyéb, ma úgy mondanánk, terápiás eszközökkel? Nyilvánvalóan nem, ugyanis erre nem volt idő. Azt látjuk, hogy maga az igehirdetés volt a hallgatóság számára a gyakorlat – Isten igéjének a hirdetése az egyik részről, és annak meghallása a másikról. Az elhangzottakat maga a Szentlélek optimalizálta az egyes személyekre úgy, hogy az életváltoztató erővel hasson rájuk. A változás pedig az életvalóságuk összes szintjét érintette: gondolataikat, érzéseiket, cselekedeteiket, egyéni és közösségi életüket. Egyszóval: mindent.

De ez a szemléletmód nem csak a bibliai szerzőket jellemezte, hanem 2000 éves teológiatörténet legnagyobb alakjait is. Az, hogy a szekuláris pszichológia megjelenése előtt „csak” teológia létezett, nem azt jelentette, hogy az elmélet megvolt, de a gyakorlat hosszú időn keresztül hiányzott. Látnunk kell, hogy a teológia jelentette magát az elméletet és a gyakorlatot is – már ha ragaszkodunk az ilyen típusú felosztáshoz –, teljesen átfogó módon. Vajon Augustinus „Vallomások” című művében elválaszthatók egymástól az elméleti és a gyakorlati, élmény-szintű momentumok? Elkülöníthetők a teológiai fejtegetések a pszichológiai jellegű megtapasztalásoktól? Nem különíthetők el, ugyanis a kettő egy: Ágoston érzelmeinek, lelki megtapasztalásainak csilléi teológiai fogalomrendszer sínjein mozognak. A középkorban Aquinói Tamás teológiája maga a lélektan. Ugyanezt látjuk Luther „toronyélményénél”. Ezt a tapasztalatot nem lehet utólag, retrospektív módon szétszálazni elméleti és gyakorlati aspektusokra. Luther „pszichológiai” krízise eleve teológiai jellegű volt – a Róm 1,17 számtalan álmatlan éjszakát, és elkeseredett nappali tépelődést okozott neki. Rettegett Istentől, de egy nap megnyíltak a szemei, és meglátta, hogy mit jelent Isten igazsága. Nem azt az igazságot, ami szerint megítél minket, hanem azt, ami szerint hit által megigazít. Luther megtapasztalását, élményét teljes mértékben fel lehet fűzni a megigazítás dogmájára. Luther maga így ír erről az élményéről: „Ekkor úgy éreztem, mintha teljesen újjászülettem volna s mintha tárt kapukon át magába az Édenkertbe léptem volna be.” Maga a teológiai igazság, annak feltárulása hatott a lelkére, pszichéjére, és határozta meg későbbi életét és cselekvését. Kálvin írásai és igehirdetései ugyanúgy felölelik a lélektant. Az Institutio kezdő lapjain ezt írja: „… az ember soha nem képes eljutni a tiszta önismeretre, ha előbb nem tekint fel Isten arcára, és nem onnan ereszkedik alá önmaga vizsgálatára.” Sőt, Kálvin további sorai világosan rámutatnak az Istent nélkülöző lélektan hiányosságára: „A velünk született kevélység miatt mi mindaddig tökéletesnek, bölcsnek és szentnek fogjuk magunkat tartani, amíg világos érvekkel ránk nem bizonyítják igazságtalanságunkat, gyalázatosságunkat, oktalanságunkat és tisztátalanságunkat. Amíg csak magunkra nézünk, de Istenre nem, ezekről nem is győződünk meg soha. Ő az egyetlen mérték, amelyhez hozzá kell igazítanunk ezt az ítéletet” (Institutio, 1.1.2-3) – mindennek fényében hogyan is lehetne szó a teológia és a pszichológia esetében „mellérendelésről”?

De gondolhatunk a német pietistákra, vagy az angolszász puritánokra is. Csak egy konkrét példát véve: Samuel Rutherford (1600-1661), skót presbiteriánus lelkész-teológus a méltán elhíresült leveleiben a bibliai hivatkozásokat és a teológiai okfejtéseket közvetlenül az egyes emberek változatos életszituációira alkalmazza: az ifjúkor buktatóira, a kételkedésre, a szenvedésre, különféle kísértésekre, halálos veszedelemből való megmenekülésre, megpróbáltatásokra, a méltatlanságunk miatti szégyenérzetre, a halál közelségére, önmagunk feladására, az érzelmi kiüresedésre, lelki vívódásokra, a külső megpróbáltatások szülte benső vívódásokra a nehéz helyzetekben való kötelességteljesítésre… stb. A legnagyobb puritán írásművek között még számtalan olyat találunk, ami egyes életszituációkat kapcsolatba hoz a Szentírással. Gondoljunk John Bunyan „Zarándok útja”, vagy Jonathan Edwards „Értekezés a vallási indulatokról” című művére.

De eszünkbe juthatnak a Wesley és Whitefield-féle metodisták is. Ezek az emberek mind a teológiájukat élték meg a gyakorlatban. Esetükben a bibliai-teológiai terminológia elegendő volt az emberi lélek összes rezdülésének leírására és osztályozására.

A teológia primátusa

Összegezve röviden az eddigieket: fundamentális, alapvető igazságok világítanak rá az ember alapvető problémáira. Ezeket az igazságokat a különleges kinyilatkoztatás, a Szentírás közvetíti számunkra. Az írott kijelentés, mivel a változhatatlan Isten kijelentése, statikus és örök. Nem avul, nem évül el. Ezeket Isten Lelkének megelevenítő munkája teszi személyessé és átélhetővé.

Emiatt nagyon is fontos, hogy honnan kölcsönözzük a terminológiánkat, hiszen közhely, hogy szavakkal gondolkodunk. A fogalomalkotás eleve egy nyelv elsajátítása által lehetséges. A bibliai kijelentés – és az azt rendszerező teológia – más szavakkal, más fogalmi készlettel írja le azt az érzületi, tapasztalati valóságot, amit ma túlnyomórészt a szekuláris pszichológia vizsgálódásainak hatáskörébe sorolnak. Ilyen értelemben igenis lehetséges ellentét e rendszerek között (a pszichológia egyes iskolái és a teológia között), de még ha nincs is, a pszichológia csakis a teológia „szolgálóleányaként” működhet (ahogy egykor a filozófiát nevezték). Ilyen értelemben szó sem lehet mellérendelésről (lásd: teológia az elmélet, pszichológia a gyakorlat).

Ezen bibliai igazságok, és a teológiai terminológia nélkül a mindennapi „elakadásaink” sem kezelhetők. Ezek mindennapi kezelése egy hívő ember esetében elsősorban a gyülekezeti léthez kapcsolódik, ahol is a gyakorlatban, közösségben éli meg a hirdetett bibliai igazságokat. Ez a megszentelődés útja. Ez a hívő ember életprogramja. Ez maga a gyakorlat: visszatérni a Szentírás rendszeres olvasásához, a bibliai szöveg vizsgálatához-tanulmányozásához (exegézis), kontextustól függő üzenetének (bibliai teológia), és örökérvényű igazságainak (rendszeres teológia) megismeréséhez, az ezek feletti elmélkedéshez. Ezek keretezik az életünket – nem csak örök sorsunkat, hanem mindennapi keresztyén életünket is.

A lelkészek szereptévesztése

A lelkipásztorok és az egyházi vezetők jó ideje érzik a rájuk nehezedő nyomást, hogy „vezetésük” egyes aspektusait olyan „szakembereknek” adják át (lassan már a kertkapuban lefolytatott beszélgetést is), akik állítólag hozzáértőbb módon tudnak foglalkozni a hívek érzelmi és pszichológiai szükségleteivel.

Igen, a keresztyén szolgálók is érzik, hogy egyre szűkülő tevékenységi körük, és az azt felölő hivatás társadalmi megbecsülése rohamosan csökken – ez kifejeződik a bérezésükben, és abban is, hogy a társadalom mennyire veszi őket komolyan, pl. milyen hozzáállással közelítenek a kívülállók a teljes idejű egyházi szolgálókhoz (papokhoz, lelkészekhez), hogy mennyire kérik ki életkérdésekben a véleményüket, és mennyire veszik azt komolyan.

Természetesen a teológiai intézmények, fakultások is érzékelik ezt a trendet. Talán ennek köszönhető, hogy a szűk értelemben vett teológiai tárgyakon kívül – amelyeknek oktatására létesültek eleve ezek az intézmények – rengeteg egyéb képzés is megjelenik a kínálatban. Egyes teológiai intézmények így válnak coach, illetve trénerképző, vagy „vezetőképző” központtá, természetesen nyakon öntve a „keresztyén generálszósszal”, sőt, olykor-olykor az ilyen, nem teológiai jellegű képzések válnak egy-egy teológiai egyetem, vagy főiskola fő profiljává.

Az egész trend egyik legtragikusabb megnyilvánulása, amikor maguk a lelkészek, kiegészítve ilyen-olyan, „majdnem pszichológusi” (mentálhigiéné) képzésekkel és kurzusokkal a diplomájukat, kezdenek el az általános lelkészi szerepkörbe illő tevékenységek mellett külön „praxist” indítani, a gyülekezeti tagokon és a misszióra váró világi közegen túl saját klienskört kiépíteni, természetesen „költségtérítéses” módon. Óhatatlanul is az a kép alakul ki, hogy a lelkész a „kötelezőt” – azt, amiért nem kell fizetni, – letudja vasárnap az igehirdetés, hétköznap pedig a bibliaóra során, ahol az elméletet, tehát a teológiai és bibliai fejtegetéseket prezentálja a közérdeműnek, de az igazi, a mély, a „szakmai” segítséget megtartja a fizetős vendégeknek, hiszen ezt a típusú szakmai segítséget már „meg kell fizetni”, és így azok kiváltsága, akik busásan azt meg is fizetik.

Ennek szomorú következménye, hogy az ilyen szereptévesztést mindig a gyülekezet sínyli meg. Akár tetszik, akár nem, a gyülekezet mindig ott növekszik, ahol a Szentlélek mozgásban van, márpedig a Szentlélek az erős, jó teológiájú, masszívan biblikus alapozású igehirdetést eleveníti meg, és azon keresztül az ige hallgatóit is. Azok a közösségek pedig, amelyek ezt a típusú pszichologizáló, sokszor egészen émelyítő retorikát teszik magukévá, és ahol lelkész szereptévesztésében a világi coach, tréner és pszichológus útjára lép, idővel elhalványodnak, ízetlenné és sekélyessé válnak. Egyébként e sorok írója személyesen ismer olyan, a korosztályába tartozó pszichológusokat, akik a leghatározottabban ellenzik e folyamatot, és rettentő kínosnak tartják, amikor a lelkész botcsinálta coach-ot, trénert és pszichológust játszva mond le a Bibliáról és a teológiáról.

Az, ami az egyházi szolgálókra külső (és sokszor benső) kényszerként nehezedik, a rájuk bízott hívekre ugyanúgy kihat. Se szeri, se száma azoknak a gyülekezeti tagoknak, hétköznapi keresztyén embereknek, akiknek elegük van a tiszta, őszinte és egyértelmű beszédet negligáló, inteni és feddeni képtelen, pempősített „teológiát”, és semmitmondó, pszichologizáló retorikát képviselő „írástudókból”. Ezek az emberek szomjaznak a világos beszédre, ehelyett olcsó lélekbúvárkodással tömik be a szájukat. Jó példa erre a Szabados Ádám oldalán olvasható egyik önfeltárulkozás, ami plasztikus képet nyújt a lelkészi szereptévesztésről, valamint annak roppant szomorú következményeiről:

„Férjemmel gyülekezetben ismertük meg egymást, házasságunkra Isten áldását kértük. Aztán sajnos közösségbe nem rendszeresen jártunk, gyermekeink azonban egyházi intézményekben tanultak. 20 év házasság után megcsaltak, nem mennék bele, kihűlt a kapcsolatunk, Isten nem volt a mindennapjainkban. A kezdeti szörnyű érzés után, remény volt bennem, mit akar Isten, megállított bennünket külön-külön és együtt is. Barátunk ajánlott egy pásztorálpszichológust, a férjem már az új társával élt, de “vissza akart jönni”. A pszichológus (értsd: a lelkész) pénzért (számlát adott), hetente “kezelte”, nem tudom hogyan, engem nem vont be. Majd egyszer, mivel kértem, hogy írjon nekem, elküldött egy jungi 10 oldalas részt, hogy megértsem a férjemben lejátszódó folyamatot. Volt férjem telefonon közölte, hogy elválik, azt hittem belehalok, hiszen egy lelkészhez járt lelkigondozásra. A lelkész, hogy bepillantást nyerjek a munkájába, egy kérdéssort küldött, ami alapján a volt férjem nem mellettünk döntött. Pl.: milyen érzéseid vannak a barátnőddel kapcsolatban, a szüleiddel, gyerekeiddel, feleségeddel – a végén azért Isten is megjelent. Egy blabla volt. A gyerekem csak ennyit mondott: dicsőséges egyház!”

Ne tegyünk úgy – visszatérve a korábban mondottakhoz –, mintha csak egy szélsőséges peremjelenségről volna szó, és nem egy akut problémáról. Egyes egyházi vezetők teljes mértékben integrálták a „terápiás kultúrát”, valamint azzal együtt egy olyan terminológiát is, ami csak áldozatokról tud, elkövetőkről nem. Sok lelkész manapság már nem beszél a bűnről, a bűnbánatról vagy az igazságról. Az igehirdetések – ha egyáltalán igehirdetéseknek lehet nevezni még őket, mivel inkább csak „beszédek” – az életútról, a kiteljesedésről, a boldog életről, valamint pályaválasztási útmutatásról és párkapcsolati tanácsadásról szólnak. Krisztus maximum példakép, aki a szeretet univerzalisztikus parancsát hirdette. Témák egész sora került tiltólistára – lényegében minden, ami a társadalom legjellemzőbb bűneivel szembesít –, csak hogy még véletlenül se sértsünk meg senkit. Persze, ezt a típusú megalkuvást is el lehet professzionális módon kegyeskedni, átkeresztelve „lelkigondozói attitűdnek.”

A teológia háttérbe szorulásának valódi oka

Jól látszik, hogy végső soron itt is hitkérdésről van szó. Az segít, amitől segítséget várok. A teológia olyan mértékbenválik relevánssá számomra, amilyen jelentőséget tulajdonítok neki. A modern keresztyénség tragédiája nem az, hogy manapság a teológia kevésbé releváns, hanem az, hogy a korszellem miatt azt maguk a keresztyének tartják kevésbé relevánsnak. Ennek egyik legfőbb oka – ahogy az említett vitában is megnevezésre került, – valószínűleg a teológia félreértése, mintha az csak egy szűk, magába forduló, az elefántcsont tornyába bezárkózott, különc réteg elméleti elfoglaltsága lenne. Ne cseréljük fel tehát az okot az okozattal. Ha valaki keresztyénként arról beszél, hogy kevésbé releváns ma a teológia, akkor e megfogalmazás maga a tünet – tünete annak a betegségnek, amit bizalomvesztésnek neveznek: bizalomvesztés a Szentírással és a teológiával szemben.

Ez a félreértés persze visszavezethető a teológia devalválódására is. Elhangzik az említett vitában, hogy a teológia nagyon akadémikus ízűvé vált, kvázi szellemi sporttá. Ez a helyzetértékelés csak érinti a problémát, de nem mutat rá a probléma gyökerére. Egyes egyházi közösségekben a teológia a folyamatos liberalizálódásának köszönhetően vált irrelevánssá életkérdések tekintetében. Egyfajta humán-elméleti okoskodássá pervertálódott, amelyben egyedül a teológiatörténet maradt a szűkebb értelmében vett teológiai szegmens. Éppen az új, „emberközelinek” mondott teológiai értekezések és művek fogalmazódtak meg olyan nyelven, ami által a teológia elszakadt a hétköznapi valóságtól. De ez nem az apostoli atyák, egyházatyák, a középkor teológusainak, a reformáció nagyjainak, a pietisták, puritánok, vagy az evangéliumi keresztyének teológiája. (Ezt az összefüggést kifejezően illusztrálja egy egyháztörténeti adalék is: Harry Emerson Fosdick (1878-1969), aki a liberális oldalon az 1920-as évek fundamentalista-modernista vitáiban és az ezek következtében végbemenő felekezeti szakadásaiban kulcsszerepet játszott, és aki nyíltan tagadta Krisztus szűztől való születését, helyettes engesztelését és Krisztus szó szerint értelmezett második eljövetelét, egyben a mentálhigiénés mozgalom egyik vezetője is volt. Mivel a vallás transzcendens aspektusát elvetette, a keresztyénség jótékony hatását pedig e földi életre korlátozta, szószékét arra használta, hogy a modern tudományos világképet propagálja, valamint hogy pszichologizáló igehirdetéseivel általános tanácsadást nyújtson társadalmi kérdésekben.)

A megoldás tehát az, hogy visszatérünk a bibliai kijelentéshez és az arra épülő hatalmas teológiai örökséghez, nem pedig az, hogy tudomásul véve a teológia elszürkülését, elgyászoljuk azt. A kérdés végső soron nem az, hogy a teológia mennyire elméleti, vagy gyakorlati diszciplína, hanem az, hogy milyen a teológiánk minősége.

A különféle teológiai képzési intézményeknek pedig vissza kell térniük ahhoz, amire eleve létesültek: elsősorban teológus- és lelkészképző intézményekről beszélünk, tehát az elsődleges feladatuk az adekvát bibliai-teológiai tartalom átadása, elmélyítése. Nyilvánvalóan nem könnyű szembemenni a trenddel, és megakadályozni a teológia tárgyköréhez nem igazán, vagy csak lazán kapcsolódó képzések további duzzadását, de ha továbbra is a diákok számának nyakló nélküli növelése a cél, a képzés teológiai fókusza egyre inkább elvész. A teológiai fakultásokon helyre kell állítani az exegézis, a bibliai-teológia és a rendszeres teológia elsődleges szerepét, és nem szabad hagyni, hogy „igény szerint” csökkenjen ezen tárgyak relevanciája, más képzések, kurzusok javára. Természetesen élénk vérkeringésű, releváns, az előbb idézett gazdag teológiai örökséget integráló, evangéliumi teológiát kell művelni és továbbadni, felmutatva, hogy a jó teológia ma ugyanolyan releváns, és ugyanúgy alkalmazható a mindennapi életünkben, mint kétezer, ezer, vagy ötszáz éve. Ez a teológiai oktatás gerince, és minden gyakorlati (gyakorlati-teológiai!) tárgy fundamentuma. Aki pedig ez iránt nem mutat érdeklődést, az tárt kapukra lel a civil szférában.