Progresszív ember helyett progresszív tudás – oldalágon a Szabados-Sytka vitához

2021. aug. 23.

Laza távolságtartással követtem csak Sytka (itt és itt) és Szabados Ádám (itt, itt és itt) polémiáját a pszichológia és a teológia kapcsolatáról. Nem is szeretném itt a vitafelek téziseit elismételni, vagy állómérleget mímelni a két szerző között, csak hozzátenni néhány saját szempontot. Annyit persze jelzek, hogy egyetértek Ádámmal abban, hogy ha nem hat gondolkozásunkra meghatározó erővel a teremtés és a bűneset régi doktrínája, akkor eleve szabadesésben vagyunk azzal kapcsolatban, hogy ki is az ember és mi a legelemibb baja, amiből meg kellene szabadulnia. És azt is örömmel konstatáltam, amit Sytka a pszichológia korlátairól írt. Ami előtt kicsit értetlenül álltam, az az általa felvetett teória a Biblia elavulásáról. Erről a 19. század óta unásig variált érvről (nem gondolom, hogy Sytka ezt vegytisztán és radikálisan képviseli) eszembe jutott egy kérdés, amit egy híres írónak tettek fel arról, hogy érvényét vesztette-e mára a regény műfaja. Erre valahogy így válaszolt: „csak addig, amíg valaki nem ír újra egy nagyon jó regényt”. Nem egy műfajt kívánt a válaszában eltemetni, hanem csak jelezte: a regény mindig aktuális, ha adott a nagy író és az értő olvasó. Ennek analógiájaként én szívesebben beszélek inkább a Bibliát olvasó ember válságáról, mintsem a Biblia válságáról. A Biblia hiányosságai helyett pedig a Bibliát olvasó ember hiányosságairól. Valaki, ha nem tud világosságot, lélektani igazságokat, mély emberismeretet a Bibliából kiaknázni, az könnyen arra a következtetésre juthat, hogy azok nincsenek is benne. Vajon ez nem az olvasót minősíti-e az Írás helyett? De nem csak ezen a területen eshetünk az elfogultság csapdájába. Nagy a kísértés egy rossz keresztényből a kereszténység gyengeségére következtetni ahelyett, hogy az illető jellemhibáját látnánk benne. És könnyen megingunk az erkölcsi törvény érvényében vetett hitben is az erkölcstelen embert látva, pedig a baj az illető romlottságával van, nem pedig a törvénnyel. Aki nem tart ki az olvasásban, könnyen tartja a Bibliát érthetetlennek. Akinek nincsen művészi érzéke a képekhez, az könnyen mondja unalmasnak, és aki nem tud a sorok között olvasni, azt fogja mondani, hogy nem gyakorlatias könyv. A meg nem értett és ki nem aknázott Ige mindig érdektelenebb marad az emberi világmagyarázatokhoz képest. Sokszor úgy toljuk el a Bibliát, mint elégtelen táplálékot, hogy közben a csomagoláson sem jutottunk túl. A hiba azonban, attól tartok, nem az üzenetben van, hanem a vevőkészülékekben.

Azt gondolom, a Biblia tartogat még számunkra a jövőben is nagy meglepetéseket, és nem érdemes leírni, mint szűkreszabott szöveggyűjteményt. Bár Dániel próféta szerint „a beszédek már le vannak pecsételve a végső időkig: tudakozzák majd sokan, és nagyobbá lesz a tudás.” ( Dán 12:4 ) Nem hiszek a haladó emberben, de hiszek a progresszív tudásban. Nem abban az értelemben, hogy a közel 2000 éve lezárt kánonból újabb és újabb alaptanításokat kellene kinyerni, hanem úgy, hogy a meglévőt látjuk meg jobban és más oldalról is az újabb események tükrében. A progresszív ember mindig elveti a régit az új miatt. Ezzel szemben a progresszív tudás a meglévőhöz adja hozzá az új színeket és árnyalatokat. Isten úgy ihlette a Bibliát, hogy azokhoz is szóljon, akik jelen időben hallották, és azokhoz is, akik később fognak élni. Ez nem csak azért van így, mert az ember lényegét tekintve nem változott semmit a bűneset óta, hanem azért is, mert még nincsen minden kód feltörve benne. Luther jobban értette a pápaság tapasztalatában a hivatal és a valódi Egyház közti különbséget, mint Augustinus. És mi is élesebben látjuk azt, amit Luther látott. A történelem előrehaladtával támadt különböző világnézetek nem csak veszélyt jelenthetnek a keresztény igazságokra nézve, hanem lehetőséget is az elkülönülésre és a pontosabb körülírásra.

Egy történettel hadd világítsam meg azt, hogy mit várhatunk még. Egyszer egy Apa, aki halálos beteg volt, írt egy több fejezetből álló levélfüzért a kislányának. Mivel tudta, hogy élete legfontosabb eseményeinél már nem lesz mellette, minden mérföldkőhöz írt egy személyes üzenetet. Megszólította az első szerelmi csalódásánál, és az érettségije alkalmából. Felköszöntötte férjhezmenetelekor és első gyermeke születésénél is. Azt kérte, hogy az előre megírt leveleket ne bontsa fel, csak az események idején. Bár a lány az apja kínzó hiányával nőtt fel, ő mégis jelen volt „igéje” által és sokat pótolt a test-lélek közelségből. A lánynak nagyon sokat jelentettek ezek a levelek, és régiségük ellenére aktuálisak és elevenek maradtak.

Ahogy az Apa, úgy Isten sincs látható módon jelen a világban, csak az Igéje és Szent Lelke által. Mi ugyan egyszerre olvassuk Isten hozzánk szóló levelét, de a megértése nálunk sem egyidejűleg megy végbe. Függ szubjektív tényezőktől is, mint a fejlettségi vagy tisztasági szintünk, de függ objektív körülményektől is. A történelem forgószínpadának minden égtáj háttere előtt fel kell olvasni az Írásokat, hogy bebizonyosodjon róla, hogy minden környezetben megáll az Igazsága. Ezt minden kor egyházának kell elvégeznie. Nem sajátíthatja ki sem a jobb-, sem a baloldal; nem lehet összekeverni sem a liberalizmussal, sem a konzervativizmussal. Önmagában áll, és semmire nem hasonlít. Nem állhatja az összemosást, nem tűri az idegen és fals hangokat.

Mégis néha több fényre és nagyobb élességre vágyunk. Várjuk azt, hogy ne tükör által homályosan lássunk, hanem színről színre. Ez azonban nem jogosít fel bennünket arra, hogy mellőzzük vagy összetörjük a tükröt. Akik felpolírozzák, jobban látják magukat, mint akiknek csak belső képük van önmagukról. Attól tartok, ma is érdemes újraolvasni a Könyvet. Nekem nem lankad a kíváncsiságom, mert a könyv le van zárva ugyan, de a tudásom nem.