Az intoleráns tolerancia 2. rész
Az előző részben D. A. Carson evangelikál teológus, nemzetközi szinten az egyik legismertebb és elismertebb Újszövetség-tudós Intoleráns tolerancia (The Intolerance of Tolerance, 2013) című műve alapján egy fontos és aktuális jelenséget fejtegettünk – azt, hogy a tolerancia fogalmunk időközben jelentős módosuláson ment keresztül. Beszéltünk “régi” és “új toleranciáról”, illetve ezek meghatározásáról.
A TOLERANCIA RÉGI ÉS ÚJ FOGALMA
A “régi tolerancia” nem más, mint különféle nézetek létezésének az elfogadása. Az “új tolerancia” definíciója pedig: különféle nézetek elfogadása. A második, az “új tolerancia” azt jelenti, hogy úgy fogadom el mások véleményét, nézetét, álláspontját, hogy közben nincs jogom megkérdőjelezni annak igazságigényét. A tolerancia szó jelentése tehát így mozdult el az eltérő, egymással ellentétes gondolatok szabad kifejtésétől a más nézetek elfogadásának irányába. Igen ám, de ha módosul, vagy megváltozik a tolerancia szó jelentése, meg fog változni az is, hogy mit értünk intoleráns alatt. Így jutunk el e mostani írás témájához.
Carson szerint a tolerancia régebbi felfogása szerint egy, a meggyőződéseihez megingathatatlanul ragaszkodó személyt toleránsnak lehetett ítélni, amennyiben elfogadta, hogy másnak joga van mást gondolni, nem egyetérteni, más véleményen lenni. A toleranciának ez a felfogása arra az elhíresült szentenciára rezonál, amit tévesen Voltaire-nek tulajdonítanak: „Nem értek vele egyet, de halálomig védem a jogát, hogy elmondhassa.” A tolerancia e klasszikus értelmezése három alapfeltételezésből indul ki: 1.) kint, valahol, rajtunk kívül van egy objektív igazság és azt kötelességünk kikutatni; 2.) egy adott dolog kapcsán a szembenálló felek hiszik, hogyha nekik van igazuk, akkor a másik téved; 3.) ugyanakkor – akármilyen őrültségek, eszement ötletek kerülnek is elő egy vitában – a szembenálló felek ragaszkodnak a szabad véleménycseréhez, tehát ahhoz, hogy a másik is elmondhatja korlátozás nélkül a véleményét, anélkül, hogy erőszakkal próbálnánk meggyőzni az igazunkról. Ez a harmadik pont megköveteli, hogy még ha nem is értünk egyet, ne próbáljuk egymást elhallgattatni, vagy – rosszabb esetben – elpusztítani. Az igazság akadálymentes kutatása a legfontosabb, hiszen az mindenkinek a hasznára válik.
A tolerancia e klasszikus nézetének van egy olyan verziója – nevezzük szekuláris, vagy liberális módozatának – aminek van egy hátulütője. John Stuart Mill a szabadságról szóló híres-neves beszédében a tolerancia szekuláris alapjáról beszél.
Mill úgy érvel, hogy a vallás területén nem találunk elégséges racionális okot arra, hogy valamelyik vallás igazságigényét verifikálni tudjuk. Ezért a vallással szembeni egyetlen értelmes hozzáállás a nyilvánosságot érintő agnoszticizmus, a személyes szférát illetően pedig a jóakaratú tolerancia. Mill számára vallási kérdésekben tehát nem azért kell toleránsnak lennünk, mert ez a legjobb módja annak, hogy felfedezzük az igazságot, hanem éppen azért, mert a vallás, mint eszköz, lényegénél fogva elégtelen ahhoz, hogy az igazságra ráleljünk.
A HÁROM GYŰRŰ
Talán mindannyian emlékezünk Gotthold Ephraim Lessing Bölcs Náthán című öt felvonásos drámai költeményére, aminek központi témája a vallási tolerancia, amely legszembetűnőbben a harmadik felvonásban elhangzó parabolában mutatkozik meg.
Fontos látnunk a kontextust ahhoz, hogy megértsük a darab mondanivalóját. A történet a harmadik keresztes hadjárat idején játszódik. Három szereplő beszélget egymással – a három karakter a három nagy monoteista vallás képviselője is egyben: Szaladin, a muszlim szultán; Náthán, a bölcs zsidó; és egy keresztyén templomos lovag. Egyszer csak Szaladin arra kéri Náthánt, hogy ha olyan bölcs, akkor mondja meg, hogy „melyik hitet, melyik törvényt tudja a legjobbnak, legigazabbnak”. Ahelyett, hogy direkt választ adna, Náthán elmond egy tanmesét – a három gyűrű meséjét. Ez tömören így hangzik:
Élt hajdanán keleten egy ember, akinek volt egy ritka, becses, tündöklő opál gyűrűje. A gyűrűnek varázshatalma volt. Aki hordta, azt megsegítette annak titkos ereje és kedveltté vált mind az emberek, mind Isten előtt. Emiatt aztán soha nem húzta le az ujjáról és úgy rendelkezett, hogy örökre a házában maradjon. A legkedvesebb fiára hagyta a gyűrűt és meghagyta, hogy annak is a legkedvesebb fiára kell hagynia – és így tovább, fiúról fiúra szállva. Végül egy olyan apához került a gyűrű, akinek volt három fia, de mindhárom fiát egyformán szerette. Ezért aztán nem tudott egyetlen egyet kiválasztani közülük, akire ráhagyhatná a gyűrűt. Titokban megbízott egy aranyművest, és legyártotta a gyűrű másolatát két példányban, de mindkettő hajszálra pontosan olyan lett, mint az eredeti. Amikor az aranyműves meghozta az elkészült gyűrűket az apa nem tudta megállapítani, hogy melyik volt az eredeti és melyik a másolat. Az apa a halálos ágyán odahívatta fiait és mindegyiknek adott egy gyűrűt. Csak miután az apjuk meghalt fedezték fel, hogy mindhárman birtokolnak egy gyűrűt. Elkezdtek hát azon vitatkozni, hogy melyik lehet az eredeti. Nem jutottak dűlőre. Még egy bírót is hívtak, hogy igazságot tegyen közöttük. De a bíró azt mondta, hogy mivel mindhárom gyűrű magától az apától származik, ezért mindhárom igazi és arra intette őket, hogy adják fel az eredeti, mágikus gyűrű utáni keresésüket. Azt javasolta továbbá nekik, hogy tekintsenek mindhárman úgy a náluk lévő gyűrűre, mintha az eredeti, a mágikus gyűrű volna és így erényes életet fognak majd folytatni. Ez szolgálná az apjuk dicsőségét is.
Lessing tanmeséje pozitív visszhangra lelt a felvilágosodás eszméin nevelkedett 18. századi olvasók körében. Felfogásuk szerint a három nagy monoteista vallás annyira hasonlít egymáshoz, hogy annak követői továbbra is igaznak tartva a sajátjukat, mindenféle kirekesztő és háborúra sarkalló dogmatizmus nélkül is erényes életet élhetnek. Lessing műve tehát vallási toleranciára próbálta olvasóit sarkallni. Nem probléma, ha azt gondolják az emberek, hogy az általuk követett monoteista vallás mind közül a legjobb. Folytassunk erkölcsös életet és hagyjuk, hogy mások meg azt gondolják, hogy az ő vallásuk a legjobb.
Carson szerint nem csoda, hogy vonzó ez a történet a 21. századi ember számára is. A mai emberek nem kevésbé szkeptikusak az abszolút igazságigényű vallásokkal szemben, mint Lessing idejében. Úgy vélik, hogy egy vallás akkor jó, ha erkölcsös és más vallásokkal-ideológiákkal szemben toleráns követőket nevel ki. Persze ma – mondja Carson – muszáj lenne átírni némileg a tanmesét. Három gyűrű helyett tucatnyi (vagy több száz) gyűrűre lenne szükség – csak egy ilyen számmal lehetne megfelelően érzékeltetni a különféle vallási opciók közötti választási lehetőséget. Számolnunk kell a monoteista, politeista és a nem teista vallási rendszerekkel is. És még valami: ma már nem lehetne bevallani, hogy a sok közül csak egy, ami eredeti.
A szerzőről
Az Evangelikál Csoport sokféle felekezeti hátterű (református, evangélikus, baptista, pünkösdi stb.) protestáns teológusok közössége, akik az evangelikalizmus és a protestáns ortodoxia közös alapjára építve tanulmányozzák és hirdetik a biblikus keresztyén tanításokat. Felekezettől és tanításbeli különbségektől függetlenül teológiai „identitásunkat” a következő hitvallások és nyilatkozatok elfogadása határozza meg: az első négy egyetemes zsinat hitvallásai (Niceai, Nicea-Konstantinápolyi, Efézusi és Kalcedoni hitvallások), az Amerikai Egyesült Államokbeli Presbiteriánus Egyház (PCUSA) által 1910-ben deklarált öt fundamentum (1. A Szentírás ihletettsége és tévedhetetlensége, 2. Krisztus istensége és szűztől való születése, 3. Krisztus halála által szerzett helyettes engesztelés, 4. Krisztus halálból történő testi feltámadása, 5. Krisztus csodáinak történelmi valósága), a Biblia tévedhetetlenségéről szóló 1979-es Chicagói Nyilatkozat tizenkilenc pontja, és az Egyesületünk által megfogalmazott nyilatkozat a házasság és homoszexualitás kérdésében (lásd: Evangelikál Nyilatkozatok). Minden, e teológiai irányultságot képviselő protestáns testvérünket várjuk 
„… ez a tábor létezik, csak nem teszi magát láthatóvá. Ezért van sok belső viszálykodás az egyházban. Most is vannak hívei a „melegházasságnak”, azonos neműek kapcsolatának, azok megáldásának, csak ezt nem nyílt sisakkal képviselik, hanem belső párbeszéd kezdeményezésével, hittételek finom megkérdőjelezésével, a tisztázás akadályozásával, lebegtetéssel, a hitbizonyosság szűnni nem akaró hámozgatásával. Sokkal tisztább és egyértelműbb lenne a helyzet, ha végre mindenkiről nyíltan lehetne tudni, hogy mit képvisel. Igen, lennének emiatt szakadások. De ez tipikusan az a fajta szakadás, amiről Pál apostol azt mondja, hogy szükségesek. Épp az a baj, hogy régóta nem történnek meg ezek a szakadások. Pedig mindenki tudja, hogy ez lesz a vége. Amíg a felszín alatt, láthatatlanul zajlanak ezek a folyamatok, gúzsba kötik sok helyen az egyház bizonyságtételét és misszióját. Fellélegeznénk, ha végre mindenki ott állna, ahol a szíve van.” (Szabados Ádám)
„…vannak olyan szempontok, amelyek szükségessé teszik újra gondolni az evangelikalizmussal kapcsolatos nézetünket. Sokan azok közül, akik az elmúlt években nagy változáson mentek keresztül, és ezt nyíltan el is ismerik, még mindig azt állítják, hogy valójában evangelikálok. Ezért a probléma a következő: meg kell határoznunk egészen pontosan, hogy mit jelent az, hogy evangelikál, és ki tekinthető evangelikálnak (…) Nos, ha használják az evangelikál megjelölést, akkor nyilvánvalóan van valami jelentése is. Olyan kifejezés, amely leszűkít. Bizonyos szempontból kizárólagos (…). Remélem teljesen világos számunkra: nem azt próbáljuk megfogalmazni általános értelemben, hogy mit jelent keresztyénnek lenni, hanem azt, hogy ki az evangelikál keresztyén, és erre természetesen azért vállalkozunk, mert úgy gondoljuk, hogy végső soron az evangelikál hit magának a keresztyén hitnek az egyetlen valódi kifejtése. (…) Tehát hogyan határozzuk meg, hogy mit jelent evangelikálnak lenni, elkülönítve “a keresztyén” általános definíciójától? Ez ma egy nagy kérdés, és úgy gondolom, hogy ez lesz az a kérdés, amivel egyre inkább szembe kell néznünk az elkövetkezendő években.” (Martyn Lloyd-Jones: What is an Evangelival, 11-13.o.)
„… a teológia magában foglalja a lelkiséget is, abban az értelemben, hogy befolyásolja befogadóinak az Istenhez való jó vagy rossz, pozitív vagy negatív viszonyát, illetve viszonyának hiányát. Ha teológiánk nem ébreszti föl a lelkiismeretet és puhítja meg a szívet, akkor valójában mindkettőt megkeményíti; ha nem bátorítja a hitbeli elkötelezettséget, a hitetlenség távolságtartását erősíti meg; ha nem az alázatot szorgalmazza, elkerülhetetlenül a büszkeséget táplálja. Ha tehát valaki nyilvánosan teologizál, akár formálisan a szószéken, a katedrán vagy nyomtatásban, akár informálisan karszékében ülve, komolyan el kell gondolkodnia azon, hogy eszméi miként hatnak az emberekre – Isten népére vagy más népekre. A teológusok elhívásuk szerint az egyház vízügyi mérnökeinek és csatorna felügyelőinek tisztét töltik be: feladatuk, hogy biztosítsák, Isten tiszta igazsága bőségben eljusson oda, ahol szükség van rá, és hogy kiszűrjenek minden egészségre ártalmas szennyeződést.” (J.I.Packer: A megújulás teológiája)
„Semmiféle problémát nem okoz számomra tévedhetetlenségről beszélni. Viszont ha lelkészként azt mondom akármelyik laikus hívőnek, hogy elfogadom a Szentírás tekintélyét, de nem hiszek a tévedhetetlenségében, egyből megkérdezi majd: »mi a különbség a kettő között?« És ahogy ezt elkezdem magyarázni, egyből forgatni kezdi majd a szemét, és azt gondolja magában, hogy ez a különbségtétel fából vaskarika. Ha azt mondom, hogy csak részben fogadom el a tekintélyét, és nem tévedhetetlen, azt megértik. Ha azt mondom, hogy a tekintélyét minden egyes részére vonatkozóan elfogadom és tévedhetetlen, azt is érteni fogják. De 35 éves pályafutásom során egyetlen olyan emberrel sem találkoztam, aki értené, ha azt mondom, hogy elfogadom ugyan a Szentírás tekintélyét, de nem tartom tévedhetetlennek.” (Tim Keller)
