Vita helyett kiállás
Monostori Tibor, egykori református egyháztag nem először szólal meg az ÉS (= Élet és Irodalom) és más orgánumok „hasábjain” (például Magyar Narancs), illetve saját felületén, egyfajta körképet vagy általános értékelést nyújtva a magyar teológiai-egyházi közélet egyes frakcióiról, egymással szembenálló szekértáborairól, de alapvetően a progresszívekről és az evangéliumiakról.
Monostori személyével nem kívánok foglalkozni, mert nem tisztem megítélni őt. Elfogadom, hogy történészként a maga kutatási területéhez ért – tehát szakmailag felkészült –, és azt is, hogy egy tisztességes, felelősségteljes családapa, aki gondot visel a családjáról. Ugyanakkor a megszólalásait teológiai-kegyességi-egyházi kérdésekben tévesnek, több esetben szándékosan megtévesztőnek érzem. Monostori Tibor véleményem szerint nem objektív szemlélője és véleményezője a hazai teológiai-egyházi közéletnek, nem is a szélsőséges álláspontok közötti arany középút képviselője, hanem egy szélsőséges álláspont harcos propagandistája, aki ugyanakkor megpróbálja saját álláspontját középutas nézetnek beállítani, amihez képest az eddig normalitásnak és evidenciának számító teológiai meggyőződések szélsőségesnek tünthethetők fel a laikus közönség és a közvélemény előtt.
Monostori Tibor legfőbb problémája – igazából, ha jól értem, minden megszólalásának ez áll a hátterében –, hogy reformátusok egy csoportja ki akarja szorítani a progresszíveket, el akarja hallgattatni a progresszív hangokat.
Monostori Tibor téved: önmagában ezeknek a bizonyos reformátusoknak – köztük nekem, – nem az a problémája, hogy progresszív eszmék léteznek, vagy hogy valaki progresszív eszméket hirdet a saját közösségén belül, mondjuk egy olyan szervezetben, amit saját maga alapított a saját elvárásai és elvei szerint, vagy amihez később csatlakozott, mivel annak kitűzött céljai, „dogmái” és „etikája” egyeznek a saját meggyőződéseivel. Én magam minden fórumon, ahol megszólalok, nyilvános és magánbeszélgetésekben amellett érvelek, hogy a progresszíveket „önjáróvá” kell tenni.
Erre azonban nincs igényük, és el is halnak rövid időn belül az ilyen kezdeményezések. A nyugati példák mind ezt mutatják. Egyrészt nincs közösségük – a fogalom szekuláris értelmében sem igazán, egyháziban pedig pláne nem. Tehát nem önszerveződők. Megtehetnék, hogy bejegyeztetnek maguknak egy vallási egyesületet, olyan nagy anyagi áldozatot nem kíván. Bérelhetnének egy ingatlant, vagy összegyülekezhetnének magánlakáson is. Bármilyen hitelvek, bármilyen etika, és bármilyen liturgia mentén megszervezhetnék „egyházi életüket” és személyes spiritualitásukat. Csakhogy ezt nem fogják megtenni. Mégpedig azért nem, mert mozgalmuk nem missziói jellegű, céljaik nem egyeznek a missziói paranccsal. A progresszív véleményvezérek leginkább személyes ambícióikat akarják érvényesíteni egy adott politikai-ideológiai terméket felhasználva, vagy fordítva: a politikai-ideológiai terméket akarják terjeszteni, és ehhez szükséges a személyes érvényesülésük.
Sokakat megtéveszt egy-egy ismertebb progresszív hordószónok ismertsége, like-jainak, és az őt dicsérő, bíztató kommentek száma. Itt nem, nem Monostori Tiborra gondolok, aki kulturált módon képviseli a véleményét. Fontos tisztázni, hogy a progresszíveknek hazánkban nincsenek élő közösségeik, gyülekezeteik meg pláne nincsenek. Individuumokról beszélünk, influenszerekről, köréjük szerveződő virtuális csoportokkal, igazából rajongótáborral. A követőik nagy része ateista, vagy egyházellenes, akik kérészéletű érdekszövetségekbe tömörülnek, de nem kívánnak összegyűlni az ige körül, épülni általa.
A probléma tehát az, hogy ezek a progresszív „teológiát” képviselő személyek egy már meglévő közösséget – melynek adott az igeértelmezése, normatív hitvallásai, etikai állásfoglalásai, és aminek valamiért foggal-körömmel a részének tekintik magukat, – belülről szeretnének átalakítani. Úgy érzik, ehhez joguk van.
Csakhogy a keresztyén gyülekezet (minden történelmi keresztyén felekezet) a tagok közös hitvallásán nyugszik (a homologia / confessio fogalma arra utal, hogy a hitvallás az egyház közösségében, konszenzusában zajlik). Egyetlen olyan közösség sem életképes, melynek tagjai a legalapvetőbb kérdésekben homlokegyenest ellentétes nézetet képviselnek.
Monostori Tibor tévesen értékeli a helyzetet, és tévesen pozicionálja benne magát is. Az ő elképzelése szerint a magyarországi keresztyénség, és benne a magyar reformátusság egy színes paletta, amin sokféle szín megfér – no persze nem felekezeti értelemben, vagy teológiai iskola és tradíció tekintetében, hanem úgy, hogy vannak fundamentalisták, konzervatívok, mérsékelt konzervatívok, liberálisok és gondolom vannak még progresszívek is. Szerinte a fundamentalisták (maradva a magyar reformátusoknál), akik a felekezetüknek csak egy részét teszik ki, rá akarják erőltetni igeértelmezésüket és etikájukat a felekezetük egészére, eltüntetve az előbb említett gazdag sokszínűséget, radikalizálva az „egyszerű”, vagy „moderált konzervatívokat”, megszüntetve a különféle „opcionális társadalmi kérdésekről” szóló gyümölcsöző diskurzust (a progresszívek szerint a melegházasság kérdése például ilyen).
Csakhogy ez egyszerűen nem igaz. A valóság a következő: a Magyarországi Református Egyházban, ami történelmi fejlődésénél fogva népegyház, ami különféle teológiai-kegyességi vonulatokat egyesített magában (ma már ezek kevésbé különülnek el egymástól,) lásd: teológiai liberalizmus (mondjuk Ballagi Mór-i értelemben), neo-ortodoxia, történelmi/ortodox kálvinizmus, ébredési mozgalmak, pietizmus, betánista-belmisszói mozgalom, karizmatizmus, kultúrprotestantizmus, soha nem volt vitás kérdés a házasság mibenléte, jellege, definíciója – értve ez alatt azt, hogy a házasság férfi és nő közötti monogám kapcsolatot, egy életre szóló kölcsönös elköteleződést jelenti.
Ebből a szempontból különösen érdekes, hogy Monostori éppen azokat címkézi fel a „fundamentalista” jelzővel, akik elutasítják az általa preferált melegházasságokat, mármint ezek egyházi keretek között történő elfogadását, megáldását. De ha ez tesz valakit fundamentalistává, akkor éppen ő – az ő meghatározása – egyesíti a különféle református erőket, akik a melegházasság egyházi, teológiai akceptálását a leghatározottabban elutasítják.
Ezen a ponton jegyezzük meg, hogy a klasszikus teológiai liberalizmus etikailag nem volt soha liberális (tehát mai értelemben progresszív) hazánkban – az MRE-ben biztos nem –, maximum doktrinálisan, ezért teljes tévedés azt egyenlővé tenni a mai progresszív nézetekkel. Monostori ezt az azonosítást rendre megteszi.
A Magyarországi Református Egyház sokszínűsége így változik Monostori teológiai szemüvegén keresztül szemlélve robosztus, rémisztő, egyszínű fundamentalista betonmonstrummá. Ezt a nézőpontot maga Monostori foglalta el, de pusztán azért, mert neki nem tetszik a látvány, inkorrekt leverni a port az ún. fundamentalistákon.
Monostori persze újra és újra azt sugallja, mintha ezek az egyházi frakciók harcban állnának egymással. Nem állnak. A házasság definíciójának kérdése – illetve az ezt fenyegető átértelmezési kísérletek – inkább összekovácsolják a különféle teológiai, kegyességi frakciókat (pl. az antikarizmatikusokat és a karizmatikusokat, a népegyháziakat és az ébredésieket). Ahogy – teszem hozzá – a támadása ki is váltott egy ilyen reflexet. Igazából ezért hálásak lehetünk neki, mert most látjuk csak igazán, amikor már a házasság definícióját szeretnék egyesek feszegetni, hogy milyen nagy ajándék az egység, és azt a teológiai különbözőségeink ellenére őrizni is kell.
Ha az eddigiek fénytörésében szemléljük ezt a mostani vitát, a Monostori (és elvbarátai) által fundamentalistának bélyegzett közeg nem az általa problematikusnak vélt dogmatizmusával vált céltáblává – többek között jómagam is –, hanem pusztán az által, hogy nevesítette azt a tételt, amivel kapcsolatban egyházunk egésze teljes mértékben egyetért. Még egyszer: nem azok váltak fundamentalistává, akik saját, egyéni igeértelmezésükből kifolyólag valami plusz etikai kötelezettséget akartak ráterhelni a különféle népegyházi frakciókra és hétköznapi református hívekre, hanem azok, akik artikuláltan kiálltak egy olyan tan mellett, ami igazából az egyház teljes közössége számára magától értetődő evidencia.
Többször, több helyen felhívtuk már a figyelmet az MRE Zsinata által 2004-ben elfogadott „Házasság, család, szexualitás” című nyilatkozatra (http://regi.reformatus.hu/mutat/6221/). Ebben a mostani kérdés szempontjából aktuális passzus a következőképpen szól: „A Magyarországi Református Egyház a Szentírás alapján (1Móz 1,27; 1Móz 2,24; Ef 5:32 vö. II. Helv. Hitv. XXIX.2.) a házasságot, mint egy férfi és egy nő életre szóló szövetségi kapcsolatát, Isten jó teremtési rendjének tartja.” (…) Mivel azonban a homoszexuális gyakorlatot mind az Ó-, mind az Újszövetség elítéli, s azt a házasságtöréssel egyenlő súlyú bűnnek tekinti (3Móz.18;45. Róma 1,26), ezért egyházunk az ilyen kapcsolatokat elfogadni nem tudja, ezek egyházi megáldását lehetetlennek tartja. Mindezekből az is következik, hogy az ilyen életvitel vagy annak propagálása a lelkipásztori és vallástanári hivatással, valamint az e hivatásokra felkészítő képzéssel és mindennemű egyházi szolgálattal összeegyeztethetetlen.”
Különösen is az utolsó pár sorra hívnám fel a figyelmet. Ezt a nyilatkozatot az egyházunk zsinata 2019-ben ismét megerősítette. Ezek után hogyan történhet meg az, hogy egy magára református egyháztagként hivatkozó személy kiáll, és nyilvánosság előtt a nyilatkozattal – és nem mellesleg a történelmi hitvallásainkkal – ellentétes véleményt propagál, sőt, megbélyegezi azokat, akik ragaszkodnak egyházuk normatív tanításához? Mintha valaki fordítva ülne a lovon.
A szerzőről
Az Evangelikál Csoport sokféle felekezeti hátterű (református, evangélikus, baptista, pünkösdi stb.) protestáns teológusok közössége, akik az evangelikalizmus és a protestáns ortodoxia közös alapjára építve tanulmányozzák és hirdetik a biblikus keresztyén tanításokat. Felekezettől és tanításbeli különbségektől függetlenül teológiai „identitásunkat” a következő hitvallások és nyilatkozatok elfogadása határozza meg: az első négy egyetemes zsinat hitvallásai (Niceai, Nicea-Konstantinápolyi, Efézusi és Kalcedoni hitvallások), az Amerikai Egyesült Államokbeli Presbiteriánus Egyház (PCUSA) által 1910-ben deklarált öt fundamentum (1. A Szentírás ihletettsége és tévedhetetlensége, 2. Krisztus istensége és szűztől való születése, 3. Krisztus halála által szerzett helyettes engesztelés, 4. Krisztus halálból történő testi feltámadása, 5. Krisztus csodáinak történelmi valósága), a Biblia tévedhetetlenségéről szóló 1979-es Chicagói Nyilatkozat tizenkilenc pontja, és az Egyesületünk által megfogalmazott nyilatkozat a házasság és homoszexualitás kérdésében (lásd: Evangelikál Nyilatkozatok). Minden, e teológiai irányultságot képviselő protestáns testvérünket várjuk 
„… ez a tábor létezik, csak nem teszi magát láthatóvá. Ezért van sok belső viszálykodás az egyházban. Most is vannak hívei a „melegházasságnak”, azonos neműek kapcsolatának, azok megáldásának, csak ezt nem nyílt sisakkal képviselik, hanem belső párbeszéd kezdeményezésével, hittételek finom megkérdőjelezésével, a tisztázás akadályozásával, lebegtetéssel, a hitbizonyosság szűnni nem akaró hámozgatásával. Sokkal tisztább és egyértelműbb lenne a helyzet, ha végre mindenkiről nyíltan lehetne tudni, hogy mit képvisel. Igen, lennének emiatt szakadások. De ez tipikusan az a fajta szakadás, amiről Pál apostol azt mondja, hogy szükségesek. Épp az a baj, hogy régóta nem történnek meg ezek a szakadások. Pedig mindenki tudja, hogy ez lesz a vége. Amíg a felszín alatt, láthatatlanul zajlanak ezek a folyamatok, gúzsba kötik sok helyen az egyház bizonyságtételét és misszióját. Fellélegeznénk, ha végre mindenki ott állna, ahol a szíve van.” (Szabados Ádám)
„…vannak olyan szempontok, amelyek szükségessé teszik újra gondolni az evangelikalizmussal kapcsolatos nézetünket. Sokan azok közül, akik az elmúlt években nagy változáson mentek keresztül, és ezt nyíltan el is ismerik, még mindig azt állítják, hogy valójában evangelikálok. Ezért a probléma a következő: meg kell határoznunk egészen pontosan, hogy mit jelent az, hogy evangelikál, és ki tekinthető evangelikálnak (…) Nos, ha használják az evangelikál megjelölést, akkor nyilvánvalóan van valami jelentése is. Olyan kifejezés, amely leszűkít. Bizonyos szempontból kizárólagos (…). Remélem teljesen világos számunkra: nem azt próbáljuk megfogalmazni általános értelemben, hogy mit jelent keresztyénnek lenni, hanem azt, hogy ki az evangelikál keresztyén, és erre természetesen azért vállalkozunk, mert úgy gondoljuk, hogy végső soron az evangelikál hit magának a keresztyén hitnek az egyetlen valódi kifejtése. (…) Tehát hogyan határozzuk meg, hogy mit jelent evangelikálnak lenni, elkülönítve “a keresztyén” általános definíciójától? Ez ma egy nagy kérdés, és úgy gondolom, hogy ez lesz az a kérdés, amivel egyre inkább szembe kell néznünk az elkövetkezendő években.” (Martyn Lloyd-Jones: What is an Evangelival, 11-13.o.)
„… a teológia magában foglalja a lelkiséget is, abban az értelemben, hogy befolyásolja befogadóinak az Istenhez való jó vagy rossz, pozitív vagy negatív viszonyát, illetve viszonyának hiányát. Ha teológiánk nem ébreszti föl a lelkiismeretet és puhítja meg a szívet, akkor valójában mindkettőt megkeményíti; ha nem bátorítja a hitbeli elkötelezettséget, a hitetlenség távolságtartását erősíti meg; ha nem az alázatot szorgalmazza, elkerülhetetlenül a büszkeséget táplálja. Ha tehát valaki nyilvánosan teologizál, akár formálisan a szószéken, a katedrán vagy nyomtatásban, akár informálisan karszékében ülve, komolyan el kell gondolkodnia azon, hogy eszméi miként hatnak az emberekre – Isten népére vagy más népekre. A teológusok elhívásuk szerint az egyház vízügyi mérnökeinek és csatorna felügyelőinek tisztét töltik be: feladatuk, hogy biztosítsák, Isten tiszta igazsága bőségben eljusson oda, ahol szükség van rá, és hogy kiszűrjenek minden egészségre ártalmas szennyeződést.” (J.I.Packer: A megújulás teológiája)
„Semmiféle problémát nem okoz számomra tévedhetetlenségről beszélni. Viszont ha lelkészként azt mondom akármelyik laikus hívőnek, hogy elfogadom a Szentírás tekintélyét, de nem hiszek a tévedhetetlenségében, egyből megkérdezi majd: „mi a különbség a kettő között?” És ahogy ezt elkezdem magyarázni, egyből forgatni kezdi majd a szemét, és azt gondolja magában, hogy ez a különbségtétel fából vaskarika. Ha azt mondom, hogy csak részben fogadom el a tekintélyét, és nem tévedhetetlen, azt megértik. Ha azt mondom, hogy a tekintélyét minden egyes részére vonatkozóan elfogadom és tévedhetetlen, azt is érteni fogják. De 35 éves pályafutásom során egyetlen olyan emberrel sem találkoztam, aki értené, ha azt mondom, hogy elfogadom ugyan a Szentírás tekintélyét, de nem tartom tévedhetetlennek.” (Tim Keller)
