Az intoleráns tolerancia
2012-ben jelent meg D. A. Carson, evangelikál teológus, hazánkban is jól ismert Újszövetség kutató Intoleráns tolerancia című műve. Magyar nyelven eddig még nem írtak róla, magyar fordítása nem jelent meg. Ugyanakkor egy rendkívül fontos és aktuális jelenségre hívja fel a figyelmet, ami mellett nem mehetünk el szó nélkül.
Carson könyvének első fejezetében kifejti, hogy hogyan alakult át a tolerancia fogalmunk. Úgy vélem, keresztyénként különösen is érdemes odafigyelnünk az eszmefuttatására, hiszen azt látjuk, hogy a világ (értsd: a nem keresztyén társadalom) sokszor megpróbálja előírni éppen számunkra, keresztyének számára, hogy a.) a tolerancia a legfőbb keresztyén érték, b.) ennek szellemében kellene cselekednünk. Sokszor kellemetlenül is érezzük magunkat, hogy mások mondják meg nekünk – esetleg mutatnak rá példát –, hogy mit jelent az igazi elfogadás. A nyugati kultúra legnagyobb erénye jelenleg kétségkívül az elfogadás. De mit jelent ez a szó? Mit jelent „elfogadni” vagy „tolerálni” valakit vagy valamit – egy személyt vagy egy nézetet?
Elsőre ez a címben szereplő jelzős szószerkezet értelmetlennek tűnik, sőt, oximoronnak. Mintha azt mondanánk, hogy a hideg melegsége, vagy a fehér fekete árnyalata. Carson szerint, ha intoleráns toleranciáról beszélünk, nem fogunk sok barátot szerezni. Ugyanis a tolerancia időközben a nyugati világ „plauzibilitási struktúrájává” vált: ez esetben egy olyan „szemüvegről” van szó, amin keresztül értékeljük a körülöttünk lévő motivációkat és cselekedeteket – egy olyan gondolkodási sémáról, amin egy adott kultúrában gyakorlatilag mindent megmérünk. Egy olyan értelmezési keretről van szó, ami kissé leegyszerűsítve, megmutatja, hogy mi a jó, és mi a rossz.
A plauzibilitási struktúra a monolit kultúrákban (gondoljunk például Japánra) rendkívül kiterjedt, tulajdonképpen az emberi létszféra minden elemét magában foglalja, és roppant komplex. Soha senki nem kérdőjelezi meg. Ugyanakkor a nyugati világ sokszínű kultúrájában a plauzibilitási struktúrák jóval korlátozottabbak, hiszen – megint csak leegyszerűsítve – sokan sokféleképpen gondolkodnak. Ebből adódóan viszont a fennmaradó plauzibilitási struktúrákhoz (ahhoz a kevéshez, amivel mindenki azonosul,) sokkal erősebben ragaszkodnak, olyannyira, hogy a közvélekedés szerint azok nélkül a tárdadalom összeomlana.
Ilyen plauzibilitási struktúra Carson szerint a nyugati világ (USA, Európa, Ausztrália stb.) számára a tolerancia, amit aztán ez a kultúrkör teljes erejével védelmez is. A nyilvánosság előtt szinte lehetetlen megkérdőjelezni, kétségbe vonni. Aki megteszi, komoly következményekkel számolhat.
Épp ezért fontos számunkra, – hangsúlyozza Carson – hogy meghatározzuk, mi is a tolerancia, ugyanis az utóbbi évtizedekben jelentős változáson ment át a szó jelentéstartalma. Definíciós kérdésről van szó, de ez az, ami meghatározza jelenleg a hétköznapjainkat. Carson tézise szerint a tolerancia jelenlegi formája tulajdonképpen intoleráns. Vak saját korlátaira, mert úgy véli, hogy erkölcsi tekintetben minden más felett áll. Persze ez némiképp érthető, hiszen ez a plauzibilitási struktúrák sajátja. Ugyanakkor időközben ez az „új tolerancia” veszélyessé vált, mert már a józan ész szabályaival dacol.
A RÉGI ÉS AZ ÚJ TOLERANCIA
Carson különféle szótárak alapján próbálja meghatározni, hogy mit jelentett a „tolerancia” szó egykor. Ezek alapján a tolerancia nem más, mint különféle nézetek létezésének az elfogadása. Azaz: elfogadása annak, hogy mások más nézeten lehetnek társadalmi, politikai vagy vallási kérdésekben.
Ez az értelmezés először – és alig észrevehetően – a következő állítás felé tolódott el: „elfogadása különféle nézeteknek.” Az első definíció azt jelenti, hogy elfogadom, másoknak joga van mást gondolni, más elvek szerint élni, de kétségbe vonhatom azok igazságigényét, tartalmát. A második – az „új tolerancia”, – azt jelenti, hogy úgy fogadom el mások véleményét, nézetét, álláspontját, hogy közben nincs jogom megkérdőjelezni azok igazságigényét, mások nézetének helyes voltát. Még egyszer: az első más nézetek létezéshez való jogára vonatkozik, a második azonban már az enyémtől eltérő nézetek tartalmára. Az „új tolerancia” szerint más nézetek elfogadása azt jelenti, hogy feltételezzük, a másiknak is igaza van – legalább annyira, mint nekem.
A tolerancia szó jelentése így mozdult el az eltérő, egymással ellentétes gondolatok szabad kifejtésétől a más nézetek elfogadásának irányába.
A szerzőről
Az Evangelikál Csoport sokféle felekezeti hátterű (református, evangélikus, baptista, pünkösdi stb.) protestáns teológusok közössége, akik az evangelikalizmus és a protestáns ortodoxia közös alapjára építve tanulmányozzák és hirdetik a biblikus keresztyén tanításokat. Felekezettől és tanításbeli különbségektől függetlenül teológiai „identitásunkat” a következő hitvallások és nyilatkozatok elfogadása határozza meg: az első négy egyetemes zsinat hitvallásai (Niceai, Nicea-Konstantinápolyi, Efézusi és Kalcedoni hitvallások), az Amerikai Egyesült Államokbeli Presbiteriánus Egyház (PCUSA) által 1910-ben deklarált öt fundamentum (1. A Szentírás ihletettsége és tévedhetetlensége, 2. Krisztus istensége és szűztől való születése, 3. Krisztus halála által szerzett helyettes engesztelés, 4. Krisztus halálból történő testi feltámadása, 5. Krisztus csodáinak történelmi valósága), a Biblia tévedhetetlenségéről szóló 1979-es Chicagói Nyilatkozat tizenkilenc pontja, és az Egyesületünk által megfogalmazott nyilatkozat a házasság és homoszexualitás kérdésében (lásd: Evangelikál Nyilatkozatok). Minden, e teológiai irányultságot képviselő protestáns testvérünket várjuk 
„… ez a tábor létezik, csak nem teszi magát láthatóvá. Ezért van sok belső viszálykodás az egyházban. Most is vannak hívei a „melegházasságnak”, azonos neműek kapcsolatának, azok megáldásának, csak ezt nem nyílt sisakkal képviselik, hanem belső párbeszéd kezdeményezésével, hittételek finom megkérdőjelezésével, a tisztázás akadályozásával, lebegtetéssel, a hitbizonyosság szűnni nem akaró hámozgatásával. Sokkal tisztább és egyértelműbb lenne a helyzet, ha végre mindenkiről nyíltan lehetne tudni, hogy mit képvisel. Igen, lennének emiatt szakadások. De ez tipikusan az a fajta szakadás, amiről Pál apostol azt mondja, hogy szükségesek. Épp az a baj, hogy régóta nem történnek meg ezek a szakadások. Pedig mindenki tudja, hogy ez lesz a vége. Amíg a felszín alatt, láthatatlanul zajlanak ezek a folyamatok, gúzsba kötik sok helyen az egyház bizonyságtételét és misszióját. Fellélegeznénk, ha végre mindenki ott állna, ahol a szíve van.” (Szabados Ádám)
„…vannak olyan szempontok, amelyek szükségessé teszik újra gondolni az evangelikalizmussal kapcsolatos nézetünket. Sokan azok közül, akik az elmúlt években nagy változáson mentek keresztül, és ezt nyíltan el is ismerik, még mindig azt állítják, hogy valójában evangelikálok. Ezért a probléma a következő: meg kell határoznunk egészen pontosan, hogy mit jelent az, hogy evangelikál, és ki tekinthető evangelikálnak (…) Nos, ha használják az evangelikál megjelölést, akkor nyilvánvalóan van valami jelentése is. Olyan kifejezés, amely leszűkít. Bizonyos szempontból kizárólagos (…). Remélem teljesen világos számunkra: nem azt próbáljuk megfogalmazni általános értelemben, hogy mit jelent keresztyénnek lenni, hanem azt, hogy ki az evangelikál keresztyén, és erre természetesen azért vállalkozunk, mert úgy gondoljuk, hogy végső soron az evangelikál hit magának a keresztyén hitnek az egyetlen valódi kifejtése. (…) Tehát hogyan határozzuk meg, hogy mit jelent evangelikálnak lenni, elkülönítve “a keresztyén” általános definíciójától? Ez ma egy nagy kérdés, és úgy gondolom, hogy ez lesz az a kérdés, amivel egyre inkább szembe kell néznünk az elkövetkezendő években.” (Martyn Lloyd-Jones: What is an Evangelival, 11-13.o.)
„… a teológia magában foglalja a lelkiséget is, abban az értelemben, hogy befolyásolja befogadóinak az Istenhez való jó vagy rossz, pozitív vagy negatív viszonyát, illetve viszonyának hiányát. Ha teológiánk nem ébreszti föl a lelkiismeretet és puhítja meg a szívet, akkor valójában mindkettőt megkeményíti; ha nem bátorítja a hitbeli elkötelezettséget, a hitetlenség távolságtartását erősíti meg; ha nem az alázatot szorgalmazza, elkerülhetetlenül a büszkeséget táplálja. Ha tehát valaki nyilvánosan teologizál, akár formálisan a szószéken, a katedrán vagy nyomtatásban, akár informálisan karszékében ülve, komolyan el kell gondolkodnia azon, hogy eszméi miként hatnak az emberekre – Isten népére vagy más népekre. A teológusok elhívásuk szerint az egyház vízügyi mérnökeinek és csatorna felügyelőinek tisztét töltik be: feladatuk, hogy biztosítsák, Isten tiszta igazsága bőségben eljusson oda, ahol szükség van rá, és hogy kiszűrjenek minden egészségre ártalmas szennyeződést.” (J.I.Packer: A megújulás teológiája)
„Semmiféle problémát nem okoz számomra tévedhetetlenségről beszélni. Viszont ha lelkészként azt mondom akármelyik laikus hívőnek, hogy elfogadom a Szentírás tekintélyét, de nem hiszek a tévedhetetlenségében, egyből megkérdezi majd: »mi a különbség a kettő között?« És ahogy ezt elkezdem magyarázni, egyből forgatni kezdi majd a szemét, és azt gondolja magában, hogy ez a különbségtétel fából vaskarika. Ha azt mondom, hogy csak részben fogadom el a tekintélyét, és nem tévedhetetlen, azt megértik. Ha azt mondom, hogy a tekintélyét minden egyes részére vonatkozóan elfogadom és tévedhetetlen, azt is érteni fogják. De 35 éves pályafutásom során egyetlen olyan emberrel sem találkoztam, aki értené, ha azt mondom, hogy elfogadom ugyan a Szentírás tekintélyét, de nem tartom tévedhetetlennek.” (Tim Keller)
