20
ápr
2021

Fundamentumok: A magaskritika története

 

A MAGASKRITIKA TÖRTÉNETE

Dyson Hague kanonok, M. A.
A Memorial Church (Ontario, London) vezető lelkipásztora
A liturgika és ekkléziológia megbízott előadója (Wycliffe College, Toronto, Canada)

 

Mit jelent a magaskritika? Miért nevezik magas” kritikának? Mihez képest magas?[1]

Először is fontos tisztázni, hogy itt egy akadémiai kifejezésről van szó, amit ebben az összefüggésben csakis speciális vagy technikai értelemben használhatunk, és nem a szó általános, populáris értelmében. Ha ezt nem vesszük figyelembe, megtéveszthetjük a hétköznapi embereket. Nem a felsőbbrendűség eszméjét hivatott ez kifejezni. Egyszerűen csak a különbségre akarja felhívni a figyelmet: az alacsony kritikával”[2] szemben használják, így különböztetve meg a magaskritikát az alacsony kritikától.

A teológia egyik legfontosabb ágát a bibliakritika tudományának nevezzük. Ennek célja a Biblia különféle könyveinek – azok történetének, tartalmának, eredetének, illetve megírásuk céljának – a vizsgálata. A bibliatudomány korai szakaszában a bibliakritika két nagy ágra vált szét: az alacsony és a magaskritikára. Az alacsony kritikát alkalmazták a Szentírás szövegének tanulmányozására. Ez magában foglalta a különféle szövegváltozatok, kódexek és kéziratok szövegének vizsgálatát és értelmezését, azért, hogy biztosak lehessünk abban, hogy az eredeti szavakkal van dolgunk – azokkal, amiket az ihletett írók papírra vetettek (lásd Briggs, Hex. 1. oldal). Ezt ma általánosan szövegkritikának nevezzük. Ha a kifejezést a 20. századi értelmének megfelelően használjuk, akkor Bezát, Erasmust, Bengelt[3], Griesbachot[4], Lachmannt[5], Treggelst[6], Tischendorffot[7], Scrivenert[8], Westcottot[9] és Hortot[10] az alacsony kritika művelőinek nevezhetnénk. De ma már mást jelöl a szó, hiszen némileg módosult a jelentése. Ezzel szemben a magaskritikát a Biblia különféle könyveinek történeti eredetének, datálásának és szerzőségének tanulmányozására alkalmazták, valamint azt a nagy kutatási területet jelölték vele, amit a modern teológia szaknyelvén csak bevezetésként” ismerünk. A magaskritika a bibliatudomány rendkívül értékes részterületeit foglalja magába, és roppant nagy segítséget jelent Isten igéjének értelmezésében. Kutatási eredményei fényt deríthetnek a Szentírás egyes könyveivel kapcsolatos különféle kérdésekre, hihetetlen módon gazdagítva az azokkal kapcsolatos ismereteinket.

A magaskritika, mint kifejezés tehát nem jelent mást, mint a Biblia különféle könyveinek, és különösen is az Ószövetség irodalmi szerkezetének tanulmányozását. Ez így önmagában igen dicséretes dolog, sőt, nélkülözhetetlen. Olyan jellegű munkáról van szó, mint amikor egy lelkész, vagy egy vasárnapi iskolai tanár kézbe veszi Peloubet[11] bibliai leckéit (Lásd „Nemzetközi vasárnapi iskolai leckék”), Stalker[12] „Szent Pál élete” című kézikönyvét, vagy Geikie[13] „A Bibliával töltött órák” című munkáját, hogy mindent megtudjon a Szentírás azon részével kapcsolatban, amelyet éppen tanulmányozni kíván: a szerzőségét, a keletkezési idejét, megírásának körülményeit és célját.

 

MIÉRT AZONOSÍTJÁK A MAGASKRITIKÁT A HITETLENSÉGGEL?

Hogy lehet az, hogy az átlagember a magaskritikát a Bibliával, illetve a Biblia természetfeletti elemeivel szembeni támadással azonosítja?

Ennek a következő az oka: a bibliatudományok egyetlen ága sem igényel olyan odaadó szellemiséget, és a természetfelettibe vetett szilárd hitet, mint a magaskritika művelése. Egyszerre követeli meg a tudóshoz illő képességeket és Isten hívő gyermekének egyszerűségét. Ugyanis hit nélkül senki sem képes magyarázni a Szentírást, tudományos felkészültség nélkül pedig senki sem tanulmányozhatja annak történelmi eredetét.

Létezik olyan magaskritika, ami tisztelettel közelít a vizsgálatának tárgyához, másrészt ami módszereit tekintve tudományosnak is tekinthető. Ha példákat keresünk erre, nézzük meg a német Hengstenberget[14], vagy az angol Horne-t[15]. Talán Horne Bevezetés a Szentírás kritikai vizsgálatába és ismeretébe” című könyve a legkiemelkedőbb angol nyelvű magaskritikai mű. Egy olyan műről beszélünk, ami elképesztően tudományos, és ezért felbecsülhetetlen értékű a Szentírás tanulmányozásához szükséges információk tekintetében. De Horne Bevezetése túl nagy volumenű munka. Órmótlan, túlzottan nehézkes ahhoz, hogy most, a gyors változások korában használhassuk (Carter-féle kétkötetes kiadása 1149 oldalra rúg, de sima könyvformátumban is 4000 oldalas lenne, azaz körülbelül 10 kötetet ölelne fel, egyenként 400 oldallal). Újabban e mű javított kiadását Dr. Samuel Davidson[16] jelentette meg, ő azonban gyakorlatilag átvette Hermann Hupfeld[17] és a halle-i iskola nézeteit, és Horne művét a modern német bibliatudomány eredményeivel egészítette ki. Viszont Horne eredeti műve az elejétől a végéig egy hívő keresztyén műve; nem destruktív, hanem konstruktív, és nem racionalista, hanem erősíti a bibliai hitet. Sajnos azonban a magaskritikai művek jó része nem ilyen hozzáállás eredménye: nem ötvözik a tiszteletteljes megközelítést, a hívő keresztyén nézőpontot és a tudományosságot.

 

TÁRGYI KÖVETKEZTETÉSEK

Először is a vezető kritikusok – azok, akikről elhíresült ez a mozgalom, és akik a mozgalom erejét adták, – olyan emberek voltak, akik elméleteiket nagyrészt saját szubjektív következtetéseikre alapozták – nagyobbrészt a szerzők stílusával és feltételezett irodalmi képzettségével kapcsolatos roppant bizonytalan elképzeléseikre. Közismert, hogy pusztán a stílus alapján nagyon veszélyes irodalmi művek meghatározásába bocsátkozni. Minél tehetségesebb az író, annál sokoldalúbban képes magát, a gondolatait és az érzéseit kifejezni; mindenki számára világos, hogy ha van könyv a világon, amit nem lehet kvázi szimpla klasszikusként, pusztán emberi tudomány által tanulmányozni az olvasó szimpátiája és nagyrabecsülése nélkül, akkor a Biblia az. Ahogy mondani szokták, a Bibliának nincs kinyilatkoztatása bibliátlan emberek számára.

Ebből következik, hogy ha valaki nélkülözi ezt a hozzáállást, lehet akármilyen szakértő filológiai értelemben, nem csak a Szentírás szépségére és szellemiségére lesz vak, hanem a Szentírás egyes szakaszainak integritását és hitelességét sem fogja felismerni.

A bibliai igazság megértéséhez szükséges kvalifikációt nem a filozófiai és filológiai ismeretek jelentik, hanem a spirituális természetű belátás. Ahhoz, hogy valaki zenész legyen, elsődlegesen zenei hallásra van szükség. Ahhoz, hogy valaki művész legyen, művészi vénával kell rendelkezni. Tehát puszta szakmai jártasság, tudományos képesítés által lehetetlen a spirituális és végtelen dolgok ismeretére eljutni – ezek így, önmagukban, ha nem párosulnak semmivel, inkább gátló tényezőt jelentenek. Minden gondolkodó embernek őszintén be kell vallania, hogy a Biblia irodalmi szempontból egyedülálló mű, ezért különleges bánásmódot igényel. Ezért aztán a Biblia esetében a szokványos kritikai értelmezési szabályokkal kudarcot fogunk vallani.

 

A NÉMETEK KÉPZELGÉSEI

Másodszor, a modern magaskritikai elméletek legnagyobb hatású képviselői németek voltak. Na most közismert, hogy a németek képzelete mennyire hajlamos szubjektív véleményekre és feltételezésekre. Blikkfangos hipotézisek felállításában és a spekulációk terén a mindenkori német professzor egyszerűen felülmúlhatatlan. Az egyik legjelentősebb gondolkodó fogalmazta meg azt az alapvető igazságot a filozófiai és tudományos vizsgálatok kapcsán, hogy a gondolkodók hipotéziseit és sejtéseit nem szabad figyelembe venni, és axiómaként idézi magának a nagy Newtonnak az elhíresült szavait: non fingo hypoteses”, azaz: nem gyártok hipotéziseket.”

Közismert, hogy a legtanultabb német gondolkodók között vannak olyanok, akik egyedülálló módon teljesen nélkülözik a józan észt és az emberismeretet. A fizikusokhoz hasonlóan őket is annyira foglalkoztatja egy elmélet, hogy következtetéseik az átlagember számára egészen nyakatekertek. Valójában egyszer egy tanult ember Descartes-hoz intézett levelében egy olyan észrevétellel élt, amit, ha a szavakat egy kicsit megcseréljük, nyugodtan alkalmazni lehet a német kritikusok némelyikére is: amikor a szobácskájukban üldögélő, csak a könyveikkel konzultáló emberek megpróbálják megfejteni a Bibliát, igazából azt meg tudják mondani, hogyan szerkesztették és írták volna meg ők maguk e könyvet, ha Isten őket bízta volna meg ezzel – olyan szörnyszülötteket alkotva, amik megfelelnek saját ostoba elképzeléseiknek –, de valódi istenismeret nélkül soha nem jönnek rá arra, hogy maga Isten hogyan alkotta azt meg.” Matthew Arnold szerint ha bezársz egy rakás embert egy könyvtárszobába azzal, hogy kutatás és tanulás legyen az életfeladatuk, vajon mindentől elzárva, testgyakorlás hiányában hányan veszítik majd el ítélőképességüket és a józan eszüket?”

Az asszirológia tudós oxfordi professzora szerint a történelmi-irodalmi források vizsgálata mindig is a németek kedvelt időtöltésének számított. E német szerzők az ókori kelet íróira és olvasóira úgy tekintettek, mintha amazok is modern német professzorok lettek volna. Az arra irányuló kísérlet pedig, hogy az ókori izraelitákat némileg alsóbbrendű német szerkesztőkké silányítsák, a keleti gondolkodásmód hiányos ismeretéről, sőt, az azzal szembeni bizalmatlanságról tanúskodik (Sayce[18], A héberek korai története”, 108–112. Oldal).

 

A TERMÉSZETFELETTI ELLENZŐI

Harmadszor, a mozgalom meghatározó képviselői erősen elfogultak voltak a természetfelettivel szemben. Ez egyáltalán nem elnagyolt, ex parte kijelentés, hanem egyszerű ténykérdés, ahogy azt most meg is fogjuk mutatni. Néhányan azok közül, akikre Németországban és Hollandiában a magaskritikai mozgalom vezéregyéniségeiként tekintettek, egyszerűen nem hittek a Biblia Istenében, és nem hittek sem a természetfeletti kinyilatkoztatás szükségességében, sem annak lehetőségében. A többség – a mozgalom kevésbé ismert és kevésbé befolyásos képviselői, – csak a mozgalom hangadóinak gondolatait visszhangozták. A legfontosabb tanulmányok szerzői, akiknek gondolatait szélesebb körben terjesztették, köztudottan mind elutasították a csodák lehetőségét.

Ne értsék félre! Nyilvánvalóan nem arról van szó –, nem is ezt állítjuk –, hogy a magaskritika művelői közül mindenki elutasítja a természetfelettit. Szó sincs erről. A brit és amerikai iskola számos komoly hívőt tudhat magáénak. Mi csak azt mondjuk, – és ezt próbáljuk most bemutatni, – hogy a mozgalom domináns képviselői, akiknek a munkássága az egész mozgalomra hatással volt, az egész irányát kijelöli, és akiknek az írásaik közkézen forognak, masszívan hitetlenek voltak.

Tegyük fel a kérdést: a magaskritikai mozgalom megfelelt valódi és eredeti céljainak? Azért tanulmányozta a Szentírást, hogy a hitünket megerősítse? Azért, hogy a hívek segítségére legyen abban, hogy feltárulkozzanak számukra a Szentírásban rejlő szépségek, hogy tisztában legyenek a különböző könyvek eredetével, kialakulásának körülményeivel, és hogy így teljesebb megértésre jussanak az egész Bibliát érintően?

A válasz egyértelmű: nem. Abszolút nem felelt meg a céljainak. Eltért ettől a céltól, főként a mozgalom bizonyos képviselői miatt, akiknek nézetei képességeiknek és eltökéltségüknek köszönhetően túlsúlyba kerültek a magaskritikai iskolán belül. Emiatt az egészet egy olyan kritikai rendszerrel azonosították, ami hipotéziseken és feltételezéseken alapszik, és aminek a tevékenysége kimerül a hagyományos magyarázatok és elméletek elutasításában; ami csak azért vizsgálja az egyes iratok formáját, eredetét, illetve stílusát és tartalmát, hogy azok hitelességét, valódiságát és megbízhatóságát megkérdőjelezze, kétségbe vonja. Sőt, a legtöbb esetben kifejezetten az a célja, hogy hiteltelenítse azok eredeti voltát, feltárja a bennük található ellentmondásokat, és megkérdőjelezze tekintélyüket.

 

A MOZGALOM EREDETE

Kik voltak tehát azok az emberek, akiknek a nézetei a mai magaskritikai iskola legjelentősebb tanárainak és szerzőinek véleményét formálták?

Amint csak lehet, erre a kérdésre is válaszolni fogunk.

Azt nem könnyű megmondani, hogy ki a legelső ún. magaskritikus”, vagy hogy pontosan mikor kezdődött a mozgalom, de semmiképp sem modern jelenségről van szó. Nagy vonalakban három nagyobb szakaszra tagolhatjuk a történetét.

  1. a francia-holland magaskritika
  2. a német magaskritika
  3. a brit-amerikai magaskritika

Eredetét tekintve francia és holland szerzőkre vezethető vissza. Nem is annyira szkeptikus, inkább spekulatív jellegű volt. Úgy tűnik, hogy a kontinentális és a brit-amerikai magaskritikai iskolák által ma axiomatikusnak tartott nézetekre először Karlstadt[19] tett utalást, mégpedig az 1521-ben megjelent, A szentírási kánonról” (De canonicis scripturis libellus) című munkájában, továbbá egy belga tudós, Andreas Masius[20] a Józsué könyvéről írt kommentárjában, amit 1547-ben adott ki, valamint egy római katolikus pap, akit Peyrere-nek[21] vagy Pereriusnak hívtak, az 1660-ban megjelent Rendszeres teológiájában, annak is első fejezetében.

De ha egy konkrét forrást keresünk, igazából kijelenthetjük, hogy a magaskritika Spinozától, a racionalista holland filozófustól származik. Spinoza az 1670-ben írt Tractatus Theologico-Politicus (VII.-VIII. fejezetek) című művében kertelés nélkül állt elő az elméletével, vitatva a Pentateukhosz hagyományos datálását és mózesi szerzőségét. Mózes öt könyvét – annak egységes formáját – Ezsdrás, vagy egy későbbi szerkesztő munkájának tulajdonította.

Spinoza volt e mozgalom valódi kútforrása. Az általa képviselt tanokat Angliában a brit filozófus, Hobbes honosította meg. A személyes kinyilatkoztatás szükségességének és lehetőségének nyílt ellenzőjeként tagadta a Pentateukhosz mózesi szerzőségét is. Néhány évvel később egy francia pap, a Dieppe-ből származó Richard Simon[22], az Ószövetség történeti kritikája” című korszakalkotó” művében különféle szerzőkre vezette vissza az egyes szövegek feltételezett stílusváltozatait. Egy másik holland, név szerint Clericus[23] (vagy Le Clerk) az 1685-ben megjelent művében még radikálisabb nézeteket képviselt. Ő a Pentateukhosz fogság-kori, papi szerzőségét vetette fel. Azt állította, hogy a Pentateukhoszt egy Babilonból küldött pap szerkesztette össze egységes művé (2Kir 17,27) Kr.e. 678 körül, illetve egy későbbi redaktorról, illetve szerkesztőről szóló elmélettel is előállt. Clericus állítólag az első olyan kritikus, aki kifejtette azt az elméletet, hogy Jézus és az apostolok világban való missziója nem az volt (ezért kár előhozakodni velük, mondván ők is Mózes egységes műveként hivatkoztak a Tórára/ford.), hogy megtanítsák a zsidókat a bibliakritikára, és ezt nem is lehet elvárni tőlük – ők a nyelvezetükben egyszerűen csak alkalmazkodtak a kortársaik elképzeléseihez.

1753-ban aztán egy Astruc[24] nevű francia orvos – egy szabadgondolkodó, aki állítólag kicsapongó életéről volt ismert – először fogalmazta meg a jahvista és az elohista forrásról szóló, igencsak megosztó hipotézist, új korszakot nyitva ezzel (lásd Briggs A Pentateukhosz magaskritikája”, 46. o.). Astruc azt mondta, hogy a Jehova és az Elohim nevek használata azt mutatja, hogy a mózesi könyveket különböző dokumentumokból állították össze (úgy tűnik, hogy a Szentlélek két szót használ. Az egyiket itt, a másikat ott, vagy együtt mind a kettőt, ahogy akarja, és úgy tűnik, soha nem akar megfelelni a magaskritikai gondolkodó elméletének!). Műve Jegyzetek a Genezisben található elsődleges forrásokról” címmel Brüsszelben jelent meg.

Astruc a dokumentarista hipotézis atyjának is nevezhető. Azt állította, hogy a Teremtés könyvében minimum 10, vagy 12 különböző hagyományanyag található. Tagadta a mózesi könyvek isteni tekintélyét, és Mózes öt könyvét haszontalan ismétlések, rendetlenség és ellentmondások által elcsúfított műnek tekintette (lásd Hirschfelder, 66.o.). Ötven évig senki sem figyelt fel Astruc elméletére. Németország racionalizmusa még nem öltött testet, így – test híján – a bacilus sem tudta megtámadni. Hiányzott a talaj ahhoz, hogy a gyom gyökeret tudjon ereszteni.

 

A NÉMET MAGASKRITIKA

A következő időszakot nagyobb részt a németek uralták. Eichhorn[25] számított a legnagyobb névnek ebben az időszakban, a kiváló göttingeni orientalista professzor, aki 1780-ban publikálta a Bevezetés az Ószövetségbe” című munkáját. Eichhorn fogta Astruc dokumentarista hipotézisét és átdolgozta. Olyan jól végezte a munkáját, hogy nézetei a legkiemelkedőbb tudósok részéről is általános elfogadásban részesültek. Eichhorn hatása az emberek gondolkodására felfoghatatlanul nagynak bizonyult. Alig volt tudós, aki ne borult volna le zsenije előtt. Miatta nevezték el e mozgalmat a magaskritikáról. Őt Vater[26], majd pedig Hartmann követte az általuk kidolgozott töredékelmélettel, ami gyakorlatilag aláássa a Pentateukhosz mózesi szerzőségét, pusztán töredékek halmazává silányítva azt, aminek az egyes részeit egy hányaveti szerkesztő fűzte egybe. Ez aztán utat nyitott az összes megosztó hipotézis közül a legradikálisabbnak is.

1806-ban De Wette[27], heidelbergi filozófia és teológia professzor kiadott egy művet, ami négy évtized alatt hat kiadást élt meg. Hozzájárulása az ószövetségi bevezetéstanhoz abban állt, hogy egyrészt bevezette ugyanazokat az általános elveket, amiket már Eichhorn is, másrészt mindezeket kiegészítette egy új hipotézissel, mely szerint a Deuteronómium Jósiás király idejében jött létre (2Kir 22,8). Nem sokkal később Vatke[28] és Leopold George[29] (mindketten hegeliánusok) fenntartás nélkül kielentették, hogy a Biblia első négy könyve Mózes, sőt, a próféták kora után keletkezett. Aztán jött Bleek[30], aki az ún. Grundschrift, vagyis az „eredeti” dokumentum ötletét vetette fel, illetve aki az ún. redaktor elméletet” szorgalmazta. Őt követte Ewald[31], a kristályosodás-elmélet atyja; őt pedig Hupfeld (Lásd „A Genezis forrásai az újabb vizsgálatok fényében”, Berlin, 1853), aki szerint az eredeti dokumentum egy független gyűjteménynek tekinthető. Aztán jött Graf[32], aki 1866-ban könyvet írt az Ószövetség történeti könyveiről, és aki azt az elméletet támogatta, mely szerint a jehovista és az elohista dokumentumokat több száz évvel Mózes kora után írták meg. Graf Reuss[33] tanítványa volt, aki viszont a Spinoza-féle Ezsdrás hipotézist dolgozta át. Majd az egyik legbefolyásosabb író jött, a holland Kuenen[34], leydeni professzor, akinek a Hexateukhoszról szóló munkája Colenso[35] szerkesztésében jelent meg 1865-ben. Az Izrael vallása” és a Próféták és prófécia Izraelben” című műveit 1874 és 1877 között adták ki Angliában. Kuenen a racionalista iskolának egy, a saját korát jócskán meghaladó képviselője volt. Végül, de nem utolsósorban említsük meg a kontinentális bibliakritikusok közül Julius Wellhausent[36], aki egy időben teológiai professzor volt Németországban, és aki 1878-ban adta ki az Izrael története” című művének első kötetét. Bár e művével nem aratott osztatlan sikert, azért tudományos munkásságával sikerült felhívnia számos vezető teológus figyelmét magára (lásd „A Pentateukhosz magaskritikája”, Green, 59-88. o.). Megfigyelhető, hogy e szerzők közül szinte mindegyik német származású, és a többségük filozófia vagy teológia professzor volt.

 

A MAGASKRITIKA BRIT ÉS AMERIKAI KÉPVISELŐI

A mozgalom harmadik szakaszát brit és amerikai szerzők fémjelzik. A legismertebb képviselői közé tartozik Dr. Samuel Davidson, akinek az 1862-ben megjelent Bevezetés az Ószövetségbe” című műve jórészt a német racionalisták tévedésein alapult. Az új forráselmélet rajta keresztül vetette meg a lábát Angliában, ugyanakkor Davidson tévesen többször is Baurnak tulajdonította azt. A skót Dr. Robertson Smith[37] a német elméleteket A Pentateukhosz”, A zsidó egyház az Ószövetségben”, és Izrael prófétái” című műveiben átdolgozta, legyártva azok angol verzióját. Az utóbbi művét, amit először 1881-ben adtak ki, a német iskola nyomvonalán haladva – Briggs szerint – nagy merészséggel és alapossággal írta meg. Ez az igazán kegyes és szellemi ember az Isten szava iránti őszinte tiszteletét egy olyan kritikai radikalizmussal ötvözte, ami egészen következetlennek tűnik. Ugyanezt elmondhatjuk a névrokonáról is, George Adam Smith-ről[38] is, aki napjaink legbefolyásosabb vezető teológusai közé tartozik. Előttünk van ez az éleselméjű ember, aki a Szentírást kiválóan ismeri, és mégis, az Ézsaiásról és a tizenkét apostolról szóló műveiben a német elméletek közül is a legradikálisabbakkal, és a legkevésbé bizonyíthatókkal azonosult.  Az egyik későbbi művében, „A modern kritika és az Ószövetség tanítása” című írásában még inkább racionalista irányba ment el.

Tíz évvel később jelent meg a magaskritika másik jól ismert képviselőjének, az oxfordi tanszékvezető professzornak, a héber nyelv szakértőjének, Dr. S. R. Drivernek[39] a Bevezetés az Ószövetség irodalmába” című műve. Ebben, illetve a Genezis könyveivel foglalkozó munkájában figyelemre méltó jártassággal és egészen részletes analízissel fejtette ki a kontinentális iskola elméleteit és nézeteit. Driver ért ahhoz, amivel foglalkozik, de nélkülözi az angolokra jellemző eredetiséget. Driver fogja a tollat, de a leírt sorok mögötti gondolatok Kuenen és Wellhausen gondolatai.

A harmadik széles körben ismert név Dr. C. A. Briggs[40] neve, aki egy ideje a New York-i Union Teológiai Szeminárium bibliai teológia professzora. Briggs, aki ugyancsak elkötelezett híve a német elméleteknek, 1883-ban publikálta „Bibliatanulmányát”, majd egy kicsivel később, 1886-ban Messiási prófécia” című művét, valamivel később pedig „A Hexateukhosz magaskritikáját”. Saját bevallása szerint is Ewald volt a sorvezetője a Pentateukhosz tanulmányozásában.

Természetesen az iménti felsorolás korántsem teljes, de azért tartalmazza a mozgalom kapcsán híressé vált személyek nagy részét. Az olvasónak, aki szeretne jobban elmélyedni a témában, Bissel professzor Pentateukhoszról írt munkáját ajánljuk, amiben megtalálható a magaskrtitika irodalmának hiánytalan összefoglalása (Scribner, 1892). Briggs a „Hexateukhosz magaskritikája” című művében szintén összefoglalja a téma történetét.

Most azonban egy másik kérdést is meg kell vizsgálnunk, mégpedig e mozgalom legbefolyásosabb képviselőinek hitbéli nézeteit. Erre azért van szükség, mert előre ki szeretnénk védeni azt a vádat, hogy e mozgalommal kapcsolatos értékelésünk szívtelen, igazságtalan, vagy ellenséges – itt most egyszerű tényekről van szó.

 

A KONTINENTÁLIS MAGASKRITIKA KÉPVISELŐINEK NÉZETEI

Ami a magaskritika kontinentális képviselőinek nézeteit illeti, három dolgot fenntartások nélkül kijelenthetünk. A következő pontok majdhogynem mindegyike, sőt, talán mindegyike igaz e mozgalom vezetőire.

1.) Mindannyian tagadták a csodák lehetőségét, valamint minden csodás elbeszélés valódiságát. Amit a keresztyének csodának tartanak, arra ők mitikus, vagy legendás elbeszélésként tekintettek – „természetes okokkal teljesen megmagyarázható események legendás túlzásaiként.”

2.) Mindannyian tagadták a próféciának, mint olyannak a létezését, és minden prófétai kijelentés érvényességét. Azokra az üzenetekre, amiket a keresztyének általánosan profetikus előrejelzéseknek tartanak, ők intuitív megérzésként, véletlenként, kitalációként, vagy hamisítványként tekintettek.

3.) Mindannyian tagadták a kinyilatkoztatás valóságát; abban az értelemben biztos, ahogyan azt az egyetemes keresztyén egyház mindig is vallotta. Nyíltan vallottak a természetfelettivel kapcsolatos hietetlenségükről. Elméleteiket kizárólag emberi érvekre alapozva eszelték ki. Hipotéziseiket arra a feltételezésre építették, hogy a Szentírás valótlanságokról beszél. Hogy a Biblia ihletett lenne, hogy a Szentírás a Genezistől kezdve a Jelenésekig Isten Igéje? Nem hittek semmi ilyesmiben.

De megnézhetjük őket egyenként is. Spinoza mindenestül tagadta a természetfeletti kinyilatkoztatást, pedig ő volt az egyik legnagyobb. Eichhorn elvetette a csodákat, és úgy vélte, hogy az ún. természetfeletti elem a Szentírásban keleti túlzás. Ne feledjük, hogy Eichhornt nevezik a magaskritika atyjának, hiszen ő volt az első, aki használta ezt a kifejezést. Nézetei alapján De Wette lényegében ateistaként viszonyult a bibliai ihletettséghez. Vatke és Leopold George hegeliánus racionalisták voltak, és az Ószövetség első négy könyvét teljesen mitikusnak tekintették. Sanday professzor szerint Kuenen nem igazán leplezte, hogy azonosult a naturalizmus eszméivel, és ilyen nézőpontból fogalmazta meg gondolatait. Vagyis egy szabadgondolkodó volt, egy agnosztikus; olyasvalaki, aki nem hitt az egyetlen igaz és élő Isten kinyilatkoztatásában (Bampton Lectures, 1893, 117. o.). Driver is azt mondja, (205. o.) hogy bevallottan naturalista szempontból írta meg műveit. Wellhausen szerint Izrael vallása a pogányságból fejlődött ki a naturalista evolúció eredményeképp. Az egy tökéletlen, félig-meddig pogány, bálványimádó monoteizmusból eredeztethető. Nem volt több egy szimpla emberi vallásnál.

 

A MAGASKRITIKA VEZÉREGYÉNISÉGEI RACIONALISTÁK VOLTAK

Egyszóval, a magaskritikai mozgalmat formáló erők a racionalizmusból merítették erejüket, és azok az emberek, akik e mozgalom legfőbb szerzőinek és kifejtőinek számítottak, akik pusztán csak a filológiai jellegű kritikai tevékenységük miatt megdöbbentő tekintélyre tettek szert”, olyan személyek voltak, akik elvetették az Istenbe vetett hitet, és azt is, akit Isten elküldött, Jézus Krisztust. Véleményük szerint a Biblia csupán egy emberi termék. Egy vallásos nép irodalmi fejlődésének egyik stációja csupán. Ha Biblia nem több egy keleti mítoszokból és legendás elbeszélésekből véletlenszerűen összetákolt gyűjteménynél, és ha az abban szereplő Jahveh, vagy Jahweh nem több egy sínaita törzs kitalációjánál, akkor bizonyára nem Isten ihletésére született meg, és nem is az élő Isten Szava. A Szentlélektől indíttatva szóltak az Istentől küldött emberek” – mondja Péter. Sokszor és sokféleképpen szólt Isten az atyákhoz a próféták által” – mondja Pál. De ez nem így van – mondja Kuenen –, a próféták nem Istentől indíttatva szóltak. Csak a saját véleményüket hangoztatták (Sanday, 117.o.).

Ezek voltak hát a nézeteik, és egyben ezek voltak azok a nézetek is, amelyek annyira uralják a modern keresztyénséget és amelyek olyannyira áthatják a modern egyházi közgondolkodást a modern világ két nagy nyelvterületén, az angolszász és a németnyelvű vidékeken. Azt nem lehet kijelenteni, hogy a racionalizmusuk a Biblia tanulmányozása során levont következtetéseik eredménye lenne. Azt sem jelenthetjük ki, hogy a Bibliára vonatkozó következtetéseiket teljes egészében a racionalizmusukra lehetne visszavezetni. A következőket viszont kijelenthetjük: egyrészt mivel nem voltak hajlandók elismerni a Bibliát közvetlen isteni kinyilatkoztatásként, kényük kedvük szerint, ad libitum szabadon alkothattak hipotéziseket. Másrészt, mivel eleve elutasították a természetfelettit, aziránti vágyuktól vezérelve állítottak fel újabb és újabb hipotéziseket, hogy sikerüljön végre megkonstruálni egy olyan elméletet, ami magyarázatul szolgálhat a természetfelettire. A hitetlenség kritikájuk előzménye volt, és nem annak következménye. Ezt nem a rosszindulat mondatja velünk. Nincs ebben a kijelentésben semmi kíméletlen, vagy igazságtalan. Ez egy egyszerű ténymegállapítás, amit a modern szaktekintélyek is a legszabadabban készek elismerni.

 

A KOMPROMISSZUMOK ISKOLÁJA

Eljutva a magaskritika angolnyelvű képviselőihez, sokkal nehezebb dolgunk van. A brit-amerikai magaskritika képviselői ugyanis tudományos téren a kompromisszumok iskoláját testesítik meg. Egyfelől gyakorlatilag elfogadják a kontinentális iskola premisszáit az ószövetségi könyvek korára, szerzőségére, hitelességére és eredetére vonatkozóan. Másrészt nem hajlandók a német racionalistákat követve teljesen elvetni a Szentírás ihletettségét. Azt állítják, hogy továbbra is elfogadják a Szentírást, mint ami tartalmazza az Istentől származó kinyilatkoztatást. De vajon ragaszkodhatnak a Biblia eredetére, datálására és irodalmi felépítésére vonatkozó sajátos nézeteikhez anélkül, hogy kockára tennék saját hitüket, vagy a keresztyének hitét? Ez itt a lényeg, ez a legfontosabb kérdés! Annak érdekében, hogy az olvasó felismerje, milyen súlyos következményekkel jár, ha elfogadjuk a magaskritika képviselőinek következtetéseit, muszáj a lehető legrövidebb módon összefoglalni a dolog lényegét.

 

A LÉNYEG DIÓHÉJBAN

Az egyetemes egyház hite szerint a Pentateukhosz, vagyis a Biblia első öt könyve egy konzisztens, koherens, autentikus, eredeti kompozíció, amit Isten ihletett, és ami a zsidók tanúságtétele, a Tóra önmagával kapcsolatos állításai, az Ószövetség további részeinek ismétlődő állításai, valamint az Úr Jézus explicit kijelentései (Lk 24,44; Jn 5, 46-47) szerint maga Mózes írt (természetesen a Deut 34-et kivéve, amit valószínűleg – legalábbis a Talmud szerint – Józsué írt, esetleg Ezsdrás) mintegy 14 évszázaddal Krisztus eljövetele, és körülbelül 800 évvel Jeremiás színre lépése előtt. Ezenkívül a Bibliának ez a része azért is kiemelkedő jelentőségű, mivel ez alkotja a teljes isteni kinyilatkoztatás alaprétegét. Nem csak azért értékes, mert egy ősi nemzet irodalma, hanem elsősorban azért, mert Isten igéjének bevezető szakasza, ami isteni tekintéllyel rendelkezik, és amit Isten ihletett szolgája, Mózes írt le. Ez az egyház hite.

 

A KRITIKAI ELMÉLET

A magaskritika képviselői szerint azonban:

1.) A Pentateukhosz négy teljesen különböző dokumentumból tevődik össze. E különböző dokumentumok voltak az elsődleges forrásai annak a kompozíciónak, amit Hexateukhosznak hívnak: (a) a Jahvista vagy Jahwista, (b) az Elohista, (c) a Deuteronomista, és (d) a Papi kódex, az ún. Grundschrift, azaz az első Elohista műve (Archibald Sayce, A héberek korai története”, 103. o.), amit általánosan JEDP néven ismerünk, és amit az egyszerűség kedvéért ezekkel a betűkkel jelölnek.

2.) E különféle műveket különböző korokban állították össze – nem a Kr.e. 15. században, hanem a 9., 7., 6., és 5. században; a J-t és az E-t gyaníthatóan Kr.e. 800 és 700 között, a D-t körülbelül Kr.e. 650 és 625 között, a P-t pedig valószínűleg a Kr.e. 525-től 425-ig terjedő időszakban. A Kuenen által elfogadott Graf-elmélet szerint az elohista dokumentumok csak száműzetés utániak, vagyis csak körülbelül öt évszázaddal íródtak Krisztus előtt. A Genezis és az Exodus, valamint a Papi kódex, vagyis a Leviticus, valamint az Exodusnak és a Numerinek egy része szintén száműzetés utáni.

3.) E különféle művek ráadásul a héberek nemzeti életének különböző hagyományait mutatják be, és a legjelentősebb részleteket érintően eltérnek egymástól.

4.) Feltételezik továbbá, hogy ezt a négy állítólagos dokumentumot nem maga Mózes írta és állította össze, hanem valószínűsíthetően valaki más, mégpedig a következőképpen: valamiért, valamikor, valahogy, valaki – persze senki sem tudja, hogy ki, miért, mikor vagy hol – megírta a J-nek nevezett iratot. Aztán valaki más, akiről senki sem tudja, hogy ki volt, miért, mikor és hol tevékenykedett, megírt egy másik dokumentumot, amit most E-nek neveznek. Aztán egy későbbi időpontban egy anonim személy, akiről csak a kritikusok tudják, hogy ki volt, illetve, hogy milyen indíttatásból, mikor és hol tevékenykedett –, nevezzük most csak Redaktor I-nek –, megfogta a már meglévő dokumentumokat, és feldolgozta azokat: új részekkel egészítette ki őket, új anyagokat csatolt hozzájuk, harmonizálta a közöttük lévő valós vagy látszólagos ellentmondásokat. Egyazon történetből, aminek az egyes dokumentumok eltérő, egymásnak ellentmondó változatait tartalmazták, két külön eseményt kreált. Aztán 100 év múlva, vagy még több idő elteltével egy névtelen személy – senki sem tudja, hogy pontosan ki, miért, mikor és hol, – elkészített egy másik dokumentumot, amit D-nek hívnak. Később aztán egy másik névtelen szerző, akiről megint csak nem tudja senki, hogy ki volt, miért, mikor és hol írt, – nevezzük Redkator II-nek, – vette az előbb említett iratot, összevetette JE-vel, JE-t viszonylag szabadon átdolgozta, illetve meglehetősen sok új anyaggal kiegészítette a már meglévő szövegeket. Aztán valaki más, akiről megint csak nem tudja senki, hogy ki volt, milyen indíttatásból írt, illetve hogy mikor és hol tevékenykedett, talán 525, vagy esetleg 425 körül megírta a P-t. Ezután egy másik névtelen zsidó, akit most csak nevezzünk Redaktor III-nak, nekilátott beépíteni ezt az iratot a J.E.D. utólag eggyé szerkesztett hármasába, a magaskritika által csak redakciónak nevezett, betoldásokkal és hozzáadásokkal operáló eljárás segítségével, (Green, 88. o., vö. Sayce, A héberek korai története”, 100-105. o.).

Helyénvaló itt megállapítani, hogy a magaskritikai nézet előbbi bemutatása egyáltalán nem túlzó. Éppen ellenkezőleg: az olvasó elé tártuk azt az álláspontot, ami a magaskritika képviselői szerint bizonyítékokra épül, érvényes, és többszörösen is igazolt”, és amit állítólag a legjózanabb tudományosság jellemez.” Green szerint a magaskritika előrébb járó kontinentális képviselői a primer források egyes szerzőit a következőképpen különböztetik meg egymástól a nekik tulajdonított szövegrészek szerint: J1 és J2, E1 és E2, P1, P2 és P3, valamint D1 és D2. Összesen tehát 9 különböző forrásról beszélhetünk. A különböző redaktorok, akiket R betűvel jelölnek, a következők: Rj., aki a J és az E forrást szerkesztette egybe; Ed., aki J.E.-t kiegészítette D-vel. És végül Rh., aki úgy fejezte be a Hexateukhoszt, hogy P-ét egybeszerkesztette J.E.D.-vel. (A Pentateukhosz magaskritikája, 88. o.)

 

A PENTATEUKHOSZ HITELTELENÍTÉSE

5.) Ez a négy feltételezett dokumemtum állítólag tartalmát tekintve ellentmondásos, és egészen biztosan hiányos. Ugyanakkor nincs egyetértés abban, hogy mennyire hiányosak, illetve, hogy ki, mikor, hol, és hogyan távolított el belőlük részeket. Nem tudják megmondani, hogy egy tolvaj lopott-e ki belőlük részleteket, netán egy másoló manipulálta a szöveget, esetleg egy redaktor hamisította meg azt.

6.) Ebben a redakciós folyamatban a kritikus nyilvánvalóan nem szab határt a redaktorok munkájának. Felelőtlenül kijelenti, hogy a redaktorok félrevezető állításokat illesztettek a szövegbe, csak azért, hogy az ellentétes hagyományanyagokat harmonizálni tudják egymással, illetve, hogy egybeolvasztottak olyan részeket, amik egyébként megkülönböztetendők egymástól, más részeket pedig, amik egybetartoznak, szétszakítottak. Egyszóval, e megosztó hipotézisek felállítóinak axiomatikus alapelve, hogy a redaktorok “nem csak félreértették, hanem el is ferdítették az eredeti szövegek üzenetét.” (Green, 170. o.) Sőt, mindebben “önös érdekek” vezérelték őket. Összekevertek különféle beszámolókat, és azokat tévesen idegen eseményeknek tulajdonították. Hamis benyomást keltettek a kiszínezett történetekkel, de ez még nem minden; megsemmisítették a feltételezett forrásdokumentumok megannyi értékes elemét, a szétszedett maradványszövegeket pedig céljaiknak megfelelően megváltoztatták.

7.) És ami a legrosszabb: a magaskritika képviselői egyöntetű következtetése szerint ezek a dokumentumok három típusú anyagot tartalmaznak:

  1. Olyat, ami valószínűleg igaz
  2. Olyat, aminek kétséges az eredete
  3. Olyat, ami nyilvánvalóan hamis

A Pentateukhosz elbeszélései jórészt megbízhatók, bár mitikus és legendás elemekkel tarkítottak. A feljegyzett csodák csak egy későbbi kornak tulajdonítható túlzások.” (Davidson, Bevezetés, 131. o.) A Genezis első 11 fejezetének a szerkezetét – mondja George Adam Smith A modern kritika és az Ószövetség prédikálása” című művében, – a mítosz és a legenda alapanyagából szőtték. Smith tagadja ezeknek az elbeszéléseknek a történelmi jellegét, és kijelenti: nem talált archeológiai bizonyítékot az ősatyák személyes létezésére vonatkozóan. Később azonban, magyarázva a bizonyítványát nagy kegyesen elismeri: rendkívül valószínű, hogy a pátriárkák történeteinek a hátterében történelmi események állnak. (90-106. o.)

Ilyen az a Pentateukhosszal kapcsolatos nézet, ami meggyőző erővel volt képes hatni a kor számos vezető teológiai írójára és professzorára, és amivel a józan tudományosság” jegyében teljes mértékben azonosultak is. A magaskritika ezt tette azzal, amit Jézus Mózes “írásainak” nevezett.

 

A HITELTELENÍTETT ÓSZÖVETSÉG

Röviden összefoglalva: az Ószövetség többi részéhez ugyanolyan mindent összekuszáló kézzel nyúltak. Semmibe veszik az egyetemes egyház régi, bevett hagyományait, annak hagyományos nézetét a bibliai könyvek inspirációja, eredete és hitelessége közötti viszonyt pedig gúny tárgyává teszik. Ami a zsoltárokat illeti: a hárfát, amiről eddig úgy vélték, Dávidé, többé nem Izrael e csodálatos zsoltárosa, hanem egy fogság utáni névtelen szerző pengeti. Azokat a zsoltárokat, amiket maga a mindentudó Úr tulajdonít Dávidnak, ők merészen valamelyik névtelen makkabeusnak tulajdonítják.

A Prédikátor könyve, amiről senki sem tudja, hogy ki, mikor, és hol írta, legfeljebb csak kisebb mértékben ihletett, bár egyik kritikusának “óvatos és kiegyensúlyozott ítélete” szerint egyáltalán nem is az. Természetesen” – mondja egy másik, – valójában nem is Salamon írta.” (Driver, “Bevezetés”, 470. o.) Az Énekek éneke nem több egy, az emberek közötti szeretetet megéneklő pásztorkölteménynél. Nem inspirált, és az égvilágon semmit sem tesz hozzá a kinyilatkoztatáshoz. (Sanday, 211.o.) Eszter könyvével ugyanez a helyzet. Elhanyagolható a kinyilatkoztatás szempontjából, és nélkülözi a történetiséget (213. o.) Ézsaiás könyve természetesen többszerzős mű. Az első részét, a 1-40. fejezetek közötti szakaszt még Ézsaiás írta, a második viszont egy Deutero-Ézsaiásnak nevezett személy, illetve számos névtelen szerző tollából született. Dániel könyve pedig mindenestül pszeudonim irat, valószínűleg a Krisztus előtti 2. században írták.

Az Újszövetség vonatkozásában a következőt mondhatjuk: az angol kritikai iskola írói eddig főként az Ószövetségre szorítkoztak, de ha Sanday professzorból kiindulhatunk, aki a magaskritikai iskola legmoderáltabb és legkonzervatívabb képviselőjének számít, akkor ilyen és ehhez hasonló klijelentésekre számíthatunk az Újszövetséggel kapcsolatban is:

A történeti könyvek megírását, még ha első ránézésre olyannak tűnnek is, mint amiket szigorúan a történetírás standard módszereivel állítottak is össze, nem befolyásolták szükségszerűen természetfeletti hatások. De még ha megírásuk módja el is tér a megszokottól, ez akkor is inkább e könyvek létrejöttének sajátos körülményeivel magyarázható, mintsem a természetfelettivel.” (399. o.) Péter második levele pszeudonim irat, hamis nevet visel, ezért maga a mű is egy koholmány, ugyanúgy, mint ahogy Ézsaiásnak, Zakariásnak és Jónásnak, valamint a Példabeszédeknek is a nagy része hamisítvány, ezen iratok szerzője pedig kvázi csaló. Ez egy őszinte kijelentés a magaskritika ún. mérsékeltebb iskolája részéről. Saját írásaik egyértelműen arról tanúskodnak, hogy ezt képviselik.

Ezért aztán a mai átlagember a következő dilemmával szembesül: hogyan állíthatják azt ezek a kritikusok mégis, hogy úgy hisznek a Bibliában, ahogyan az egyház mindig is hitt benne.

 

A HITELTELENÍTETT SZENTÍRÁS

Kétségtelen, hogy Krisztus és az apostolok az Ószövetség egészét elfogadták, mégpedig úgy, mint ami mindenestül – tehát minden egyes részét illetően –, az elejétől a végig ihletett. Magától értetődőnek vették, hogy az a Genezis első fejezetétől kezdve Malakiás könyvének utolsó fejezetéig Isten igéje. És azóta is ez az egyetemes keresztyén egyház hite, nevezetesen hogy a Biblia Isten igéje. Ahogy az Anglikán Egyház hitvallásának 20. cikkelye fogalmaz: a Biblia Isten írott Igéje.” A teljes Írás Istentől ihletett.” Vagyis a Biblia Isten igéjét nem csak tartalmazza, hanem megegyezik azzal – maga a Biblia Isten igéje. Nem az igét tartalmazza tehát, hanem a kinyilatkoztatást. Egészét tekintve nem kinyilatkoztatás, de mindenestül ihletett.” Ez lenne a kérdéssel kapcsolatos konzervatív, és mind a mai napig csaknem általánosnak mondható nézet. Közismert, hogy számos inspirációs elmélet létezik. De akármelyikkel azonosuljunk is – lásd plenáris, verbális, dinamikus vagy mechanikus, felügyeleti és kormányzói inspirációtan –, ezek mindegyike az írók ihletettségét, vagy az általuk leírt szöveg ihletettségét jelöli. Egyszóval: mindegyik feltételezi, hogy a Szentírás egésze, tehát annak minden egyes része Isten, illetve a Szentlélek által jött létre. Továbbá, ezek az inspirációtanok elválaszthatatlanok az olyan fogalmaktól, mint a tekintély”, az igazmondás”, a szavahihetőség” és az isteni igazság”, és mindig egyidejűleg jelennek meg ezekkel. (A két legjelentősebb művet, ami ilyen szempontból vizsgálja a témát, Gaussen[41] és Lee jegyzi. Gaussen „Theopneustia” című művét Amerikában Hitchcock & Walden adta ki, William Lee „A Szentírás ihletettsége” című művét pedig Rivingtons. Wordsworth püspök „A Biblia ihletettsége” című munkája szintén magasszintű tudományosságot képvisel, és igencsak meggyőző (Rivingtons, 1875)).

A kritikusok szerint többé nem tekinthetünk így a Bibliára. A Biblia nem Isten Igéje, legalábbis nem annak egykori értelmében: azaz nem Isten ihletésére állt elő. Szimplán csak tartalmazza Isten Igéjét. Bizonyos részeit tekintve ugyanolyan hibákkal terhelt mű, mint minden más emberi könyv. Történelmi tekintetben sem megbízható. Az egyszerű történeti leírásként közreadott beszámolói is hemzsegnek a hibáktól és a hamisításoktól. Például a Deuteronómium eleje szándékosan finomhangolt hamisítás.” (Lásd Möller, 207. o.)

 

A VALÓDI NEHÉZSÉG

Lehetséges volna, hogy mindezek ellenére hisznek ezek az emberek a Biblia ihletettségében? Igen, legalábbis bizonyos mértékben. Ahogy azt Dr. Driver az előszavában megjegyzi: A kritikával a kezében a keresztyén tudós nem akarja sem száműzni, sem megsemmisíteni az Ószövetség ihletettségét, hanem eleve feltételezi azt.” Ez tökéletesen igaz. A keresztyén tudós bátran használhatja a kritikát. De az ószövetségi kritika területén eluralkodó tudományosság olyan emberek kezébe került, akikre nem lehet keresztyén tudósként tekinteni. Olyan emberek használták, akik nem is hittek Istenben, sem abban, akit Ő elküldött, Jézus Krisztusban. Viszont Horne és Hengstenberg kezében a kritika nem száműzi, és nem is rombolja le az Ószövetség ihletettségét. Spinoza, Graf, Wellhausen és Kuenen eleve nem számolnak az ihletettséggel, nem is tartják azt lehetségesnek. Úgy tűnik, még mindig Dr. Briggs és Dr. Smith hisz leginkább a Szentírás isteni jellegében, legalábbis az elképzeléseik erről tanúskodnak.  És bár Dr. Driver is kijelenti, hogy a kritikai következtetések nem érintik az ószövetségi Szentírás tekintélyét, vagy ihletettségét, de még ők is ugyanolyan szenvtelenül bánnak az Ószövetséggel, mint a németek. Az Ószövetséget nyilvánvalóan úgy kezelik, mintha az csak közönséges irodalom lenne. Tekintély és ihletettség? Az elméleteikben ezek a fogalmak viasznak tűnnek, amiket racionalista szobrászként kényük-kedvük szerint formázhatnak. Ők persze továbbra is ragaszkodnak ahhoz, hogy hisznek a Biblia ihletettségében.

 

EGY FORRADALMI ELMÉLET

Ha így van, akkor az ihletettséggel kapcsolatos elméletük egészen más, mint az átlagkeresztyéneké.

1903-ban a Bamton Előadások keretében William Sanday[42], oxfordi professzor, a későbbi, jóval konzervatívabb magaskritikai iskola képviselőjeként olyan elmélettel állt elő, amit ő csak induktív elméletnek nevezett. Nem könnyű leírni, hogy pontosan mit is ért ez alatt, de valószínűsíthetően arról van szó, hogy a Biblia egyes részei ún. isteni elemeket” tartalmaznak. Hogy ez alatt pontosan mit ért, azt Sanday nem közli. Amikor erről van szó, mindig homályosan és pontatlanul fogalmaz. Azt sem árulja el, hogy melyik bibliai könyvben vannak ilyen elemek. Csak ennyit mond: különféle könyvekben, és azok különböző részeiben eltérő mértékben állnak rendelkezésre.” Az isteni elem jelenlétét illetően valahol maximum értéket, valahol minimum értéket látunk.” Ugyanakkor nem mindig könnyű megállapítani, hogy jelenlétük milyen mértékű. Bizonyos szerinte, hogy Eszter könyve, a Prédikátor könyve, és Dániel könyve nem tartalmaz ilyeneket. Ha a történeti könyvekben előfordulnak, akkor is inkább a hitbéli üzenet közvetítésére szolgálnak, mintsem az adott beszámoló történelmi hűségének igazolására. Inkább értelmezések formájában jelennek meg, semmint elbeszélésként. Ugyanakkor nehéz felismerni, hogy hogyan lép be az isteni, vagy természetfeletti tényező az olyan történeti szálaknál, amik a természetes módon lejátszódó normális folyamatokat” érintik. Úgy tűnik, hogy ez az inspirációval kapcsolatos elmélet a kompromisszumok hipotéziseként született meg. Az igazság azonban az, hogy ez egy erőtlen, homályos és bizonytalan valami, aminek az értelme legalább annyira megkérdőjelezhető, mint az állítólagos létezése. (Sanday, 100-398. o.)

De nem ez a legnagyobb probléma ezzel az elmélettel, hanem az, hogy a feje tetejére állítja a Szentírás “régimódi”, ortodox nézetét, a Szentírás megkérdőjelezhetetlen tekintélyét és igazságát. Akármi is ez az ún. isteni elem, vagy isteni tényező, úgy tűnik, kéz a kézben jár a hibás érveléssel, a téves értelmezéssel, sőt, azzal is, amit a hétköznapi ember csak megtévesztésnek, vagy hamisításnak nevez.

Ez tulajdonképpen egy forradalmi nézet. Ahhoz, hogy ezt egy keresztyén el tudja fogadni, teljesen át kell értelmeznie azt, amit eddig a becsületről, a tisztességről, a csalásról és a megtévesztésről gondolt. Korábban azt gondoltuk, hogy az okirathamisítás bűncselekmény, meghamisítani valamit pedig bűn. Pusey[43] a Dániel könyvével foglalkozó nagyszerű művében azt mondja, hogy álnéven könyvet írni, és azt kiadni valaki más nevében mindenképpen hamisítás, önmagában becstelen, és a szavahihetőséget sárba tipró dolog (Pusey, Előadások Dánielről, 1.o.). De a magaskritikai álláspont szerint a Szentírás tele van ilyen pszeudonim irattal – melyek nagy részéről, nem mellesleges, maga az Úr Jézus is azt hitte, hogy hiteles –, és ez ellen nincs jogunk kifogást emelni.

Korábban úgy gondolták, hogy a hibák befolyásolják a megbízhatóságot, és hogy a bizonyítást nyert ellentmondások veszélyeztetik a hitelességet. De most úgy tűnik, hogy már nem csak a másolók hibáival és tévedéseivel kell számolnunk, hanem maguknak a szerzőknek a hamisításaival, félremagyarázásával és szándékos szelektálásával is. De ez egyesek szerint nem hogy nem rombolja le a hitet, hanem bámulatos módon még szilárdabb alapot is nyújt számára. (Sanday, 122. o.). Briggs szerint most foglalta el csak igazán a Szentírás az őt megillető helyet (Briggs, „A Biblia, az egyház és az értelem”, 149. o). Sanday elismeri, hogy a Pentateukhoszban található olyan szövegrész, ami magától Mózestől származik. Egyetlen egy rész! De hozzáteszi: „bármennyire is hiszünk abban, hogy a Pentateukhosz magja mózesi eredetű, szinte lehetetlenség egyetlen passzusra rámutatva magabiztosan kijelenteni, hogy itt maga Mózes beszél.” Máshol azt mondja: „Lehetetlen meghatározni, hogy a Pentateukhosz mely részei szigorúan mózesi eredetűek.” „Talán bizonyos szakaszok esetében, mint pl. az Exodus 3 és 33 teofániái, még fenntartható a mózesi szerzőség. Ezekre továbbra is hivatkozhatunk így.” Egy átlagos keresztyén azonban ezt fogja mondani: ha tagadjuk a Pentateukhosz mózesi szerzőségét és egységes voltát, akkor aláássuk a hitelességét is. Maga a Pentateukhosz lép fel azzal az igénnyel, hogy Mózes írta. Ez volt mindig is a zsidók egyetemes hagyománya. Határozottan ezt állítja a Pentateukhoszon kívül szinte minden ószövetségi könyv. Végül pedig: az Úr Jézuson kívül senki sem beszélt erről egyértelműbben. (Jn 5,46-47).

 

HA NEM MÓZES ÍRTA, AKKOR KI?

Gondolkodó emberek lévén, az előző gondolatmenet alapján jogosan merülhetnek fel bennünk kérdések: ha nem Mózes írta Mózes könyveit, akkor vajon ki?

Ha megállapításra került, hogy három, négy, hat vagy kilenc eredeti szerzővel van dolgunk, akkor miért nem számolunk mindjárt tizennéggyel, tizenhattal, vagy tizenkilenccel? Ez viszont maga után von egy újabb, és még fajsúlyosabb kérdést: kik voltak ezek az emberek – az eredeti írók –, és ki bízta meg őket? Ha nyilvánvaló bizonyítékaink vannak a szövegben található ellentmondásokra, kihagyásokra és hamisításokra vonatkozóan, és mindezt olyan redaktoroknak tulajdonítjuk, akikről nem tudjuk, hányan voltak, mikor tevékenykedtek, és akiknek nem ismerjük – és nem is ismerhetjük meg soha – a kilétét, akkor adódik a kérdés: kik voltak pontosan ezek a személyek, mennyien voltak, mennyi időre szólt a felhatalmazásuk, és kitől kapták a felhatalmazásukat? Ha a redaktor volt az író, akkor vajon ihletett író volt? Ha igen, akkor milyen mértékben volt ihletett? Részlegesen, plenárisan, vagy induktívan? Egyáltalán meg tudjuk ezt határozni? Mi a garancia arra nézve, hogy a redaktor ihletett módon írt, és ki garantálja ezt számunkra? Mózest, Sámuelt, Dánielt ismerjük, de a pszeudonim iratok anonim szerzőit nem. Kik ezek?

Egy mózesi szerzőséggel rendelkező, Isten által hitelesített Pentateukhosz, mint Szentírás, észérvekkel elfogadható és azt az egyetemes egyház és a tudomány is jóváhagyja. De egy megcsonkított, ki tudja kiktől származó idézetgyűjtemény, egy ismeretlen forrásokból összeollózott album, a maga fogság előtti és utáni redaktoraival és redakcióival, csak még jobban összezavar.

Legalábbis egy átlagos keresztyénnek ez lesz a benyomása. Lehet, hogy nem a filozófia vagy a teológia szakértője, de a józan paraszti eszére hallgatni fog. Még egy olyan jeles tudós és kritikus is így tesz, mint Dr. Emil Reich[44]. (Kortárs Szemle, 1905 április, 515. o.)

Lehetetlen elfogadni tehát az Ószövetség struktúráját illetően a Kuenen-Wellhausen elméletet, és annak ihletettségével kapcsolatos Sanday-Driver-féle elméletet anélkül, hogy azzal ne ásnánk alá a Bibliában, mint Isten szavában való hitünket. Mert a Biblia vagy Isten igéje, vagy nem az. Izrael gyermekei vagy az egyetlen, élő és igaz Isten gyermekei voltak, vagy nem voltak azok. Ha Jehova pusztán csak egy törzsi istenség volt, a zsidók vallása pedig csak a vallásfejlődés eredménye, ha szakrális irodalmuk pusztán csak mitikus és anonim elemeket tartalmazó, emberi mű, akkor a Bibliának, mint Isten ihletett, mérvadó és kizárólagos igéjének a trónfosztása már megtörtént. Pusztán csak egy a régiek szent könyvei közül, és csak annyiban ihletett és annyiban kinyilatkoztatás, mint ezek. Ihletettségének mértékét nem lehet meghatározni, és mindenkinek joga van ahhoz, hogy alávesse saját kritikai vizsgálatának, megítélve azt saját belátása szerint. Ugyanannyit meríthetünk belőle, mint egyéni ihletünkből, vagy más, magukat ihletettnek vélő személyektől. Amikor az Írás tartalmát átpréseljük saját értékítéletünk szitáján, az inspirált maradék mennyisége változó lesz: vagy sok, vagy kevés. Egy konzervatív tudós esetében meglehetősen nagy az a mennyiség, ami hátramarad – esetleg megmarad az egész. Egy liberális tudós esetében meglehetősen kicsi, minimális. Summa: a Szentírás nem más, mint egy vallásos nép ősi irodalma, aminek egyes részei – de nem tudni, mely részei – tartalmazzák Isten igéjét: olyan kinyilatkoztatás, amiről senki sem tudja, hogy micsoda, hogy hogyan keletkezett, és hogy hol van meghamisítva – csak annyit tudunk, hogy valahol a Genezis és a Jelenések közé eső része érintett, és valószínűleg e két könyv sem kivétel ebben a tekintetben.” (Pusey, Dániel, XXVIII.)

 

NINCS VÉGSŐ TEKINTÉLY

A magaskritikai mozgalom másik végzetes következménye, hogy veszélyt jelent a keresztyén tanrendszerre és roncsolja a rendszeres teológia egész szövetét. Egészen mostanáig a Biblia bármely részének bármelyik passzusát elfogadták bizonyító erejű szövegként a keresztyén tanítás igazságainak alátámasztására. Megnézték e szövegeket, ezek alapján megállapították, hogy egy adott kérdésről mit állít a Biblia, és a vita lezárult. Az anglikán, a presbiteriánus, a metodista és más egyházak tanrendszerei mind azon a felfogáson alapulnak, hogy a Biblia magában foglalja az igazságot, mégpedig a teljes igazságot, és semmi mást, csakis az igazságot (lásd az Anglikán Egyház 39 hitcikkelyének VI., IX., XX. stb. cikkelyeit). Axiómának tekintették, hogy az Ó- és Újszövetség egészét és egyes részeit is az Atya, Fiú, Szentlélek Isten adta és pecsételte el. Krisztus egyházának minden egyes dogmája – az elsődleges doktrínáktól a másodlagos doktrínákon át a harmadlagosakig – ezen alapszik. A tantételek alapjául szolgáló összes bizonyíték ezen alapul. Egyetlen egy szöveget sem kérdőjeleztek meg korábban; egyetlen könyv hitelességét sem vonták kétségbe. A teológiai rendszereink kiemelkedő építői – Krisztus és az apostolokat követve ebben – mind azzal a megingathatatlan hittel fogadták el a Szentírást, valamint hogy annak szövegei inspiráltak.

De most a magaskritika képviselői úgy gondolják, ezt a látásmódot sikerült megváltoztatniuk.

Állításuk szerint a magaskritikai tudomány megkérdőjelezte a rendszeres teológia létjogosultságát. Henson[45] kanonok szerint a bizonyító erejű szövegek és azok harmonizálása felett eljárt az idő. Egy teológus ma már nem érheti be annyival, hogy fellapoz egy bibliai könyvet, és kikeres belőle egy igét, csakhogy alátámasszon azzal egy tantételt. Hiszen a német kritikusok azóta bebizonyították, hogy az a bizonyos könyv, vagy annak egy része hamisítás, vagy csak egy későbbi betoldás. Lehetséges, hogy éppen a Deuteronómiumban, Jónás könyvében, vagy Dániel könyvében van ilyen szakasz. Ebben az esetben semmiképp sem hivatkozhatunk rájuk. Ezért a keresztyén tanítás teljes rendszere átalakításra szorul, sőt, forradalmi változtatásokra van szükség. Minden bibliai passzust, minden fejezetet és könyvet meg kell vizsgálni, és ki kell elemezni szerzősége, megírásának körülményei, illetve keletkezési ideje stb. tekintetében. Aztán miután a francia-holland-német kritika vizsgálóbizottsága rányomta hitelesítő pecsétjét az adott szövegre, felhasználhatjuk azt bizonyítékként a keresztyén tantételek alátámasztására.

De még mindig van lejjebb: ennek az Ószövetség szerkezetével és ihletettségével kapcsolatos elméletnek a legsúlyosabb következménye, hogy aláássa a mi Urunk Jézus Krisztus megfellebbezhetetlen tekintélyét.

 

MI MARAD MEG JÉZUS TEKINTÉLYÉBŐL?

Úgy kell hozzáállnunk az Ószövetséghez, ahogy Krisztus is tette. Ő Isten. Ő maga az igazság. Övé a végső szó. Ő a legfőbb Bíró. Ehhez a törvényszékhez nem lehet fellebbezni. Maga az Úr Jézus Krisztus is elfogadta a teljes ószövetségi Szentírás hitelességét, és hallgatólagosan megerősítette azt (Lk 24,44). Az ószövetségi kánon, vagyis az általánosan elfogadott ószövetségi könyvgyűjtemény Krisztus idejében ugyanaz volt, mint manapság. De ez még nem minden. Az Úr Jézus Krisztus határozottan kiállt a Pentateukhosz mózesi szerzősége mellett (Mt 5,17-18; Mk 12,26-36; Lk 16,31; Jn 5,46-47). Nos, ez igaz – mondják a kritikusok. Ugyanakkor szerintük sem Krisztus, sem az ő apostolai nem voltak szövegkritikával foglalkozó tudósok! Talán tényleg nem, legalábbis nem annak mai, 20. századi értelmében. De ahogy egy német tudós fogalmazott: bár nem voltak critici doctores, de doctores veritatis igen – magaskritikával nem foglalkoztak, de azért még hitelesek voltak és az igazságot szólták – és e világban való szolgálatuk célja nem az volt, hogy tekintélyükkel megerősítsenek bennünket a tévedéseinkben, téves hiedelmeinkben. Erre azt mondják, hogy Jézusnak emberségénél fogva korlátozott volt a tudása. „Gyarapodott bölcsességben” – olvassuk (Lk 2,52). Ebből az következik, hogy tudása korlátozott volt. Miért lett volna ez másképp a magaskritika tudományos eredményeit illetően? (Gore[46], Lux Mundi, 360. o.; Briggs, A Hexateukhosz magaskritikája, 28. o.) De még ha korát meghaladó ismeretek birtokában is volt, valószínűleg azért beszélt így, mert alkalmazkodott kortársai elképzeléseihez! (Briggs, 29. o.)

Lényegében a következőt mondják ezzel: Jézus tökéletesen tisztában volt azzal, hogy nem Mózes írta a Pentateukhoszt. Hagyta, hogy a tanítványai ezt higgyék, és ennek tükrében tanította őket; egyszerűen azért, mert nem akarta megbotránkoztatni őket az azzal kapcsolatos egyszerű hitükben, hogy a teljes Ószövetség isteni kinyilatkoztatás, Isten valódi és hiteles igéje (Lásd Driver, 12. o.).

Vagy pedig – ez is egy lehetőség, – Jézus a zsidó kortársaival egyetemben azt gondolta, hogy tényleg Mózes írta a nevét viselő könyveket, és korának naiv zsidó bizalmával elhitte, hogy az Ószövetség szó szerint ihletett, isteni tekintélyű és történelmileg megbízható könyv. De nagyot tévedett, a legegyszerűbb tényekkel sem volt tisztában. Más szavakkal: nem tudta megkülönböztetni a hamisat az igaztól, egy vallásos fikciót egy eredeti dokumentumtól. (Ami a kortársak beszédmódjához való alkalmazkodást illeti, Jézus analógiája a felkelő napról más lapra tartozik, lásd Mt 5,45).

Tehát az álláspontjuk a következő: ugyan Krisztus tudta, hogy az általa tanított nézetek hamisak, mégis, igazságként adta elő azokat. Vagy, Krisztus nem tudta, hogy amit tanít, hamis, és igaznak hitte azt, ami valójában hamis volt. Mindkét esetben megtörténik az Áldottnak, az egy személyben igazi Istennek és embernek a trónfosztása. Ha nem tudta, hogy a könyvek hamisak, miközben azok; ha nem ismerte fel, hogy a mítoszok és mesék  nem többek mítoszoknál és meséknél; ha legendás történeteket megbízható tényként fogadott el, akkor nem volt mindentudó, és soha nem is lesz az. Nem csak intellektuális értelemben esendő, hanem erkölcsi értelemben is; „nem volt elég igaz ahhoz, hogy felismerje a hamisat” a Deuteronómiummal és a Dániel könyvével kapcsolatosan.

Továbbá, ha Jézus tudta, hogy bizonyos könyvek nem eredetiek, sőt, hamis és pszeudonim írások; ha tudta, hogy a bűnesetről, Lótról és Ábrahámról, Jónásról és Dánielről szóló beszámolók allegorikusak és képzeletbeliek, sőt, ellenőrizhetetlen, mitikus történetek, akkor Jézus nem volt sem szavahihető, sem jó. Ha nem így volna, vajon mondtam volna-e nektek?” (Jn 14,2) Azt érezzük – mi, akik szeretjük és bízunk benne –, hogy ha ezek a történetek nem volnának igazak, ha ezeket a könyveket egy rakás történelmi szempontból bizonytalan beszámoló alkotná, ha Ábrahám csak egy névadó hős volna, ha József nem volna több egy asztrális mítosznál, akkor Jézus ezt közölte volna velünk. Itt arról van szó, hogy őneki, mint tanítónknak, kijár-e a tisztelet, illetve ő, akire Istenünként tekintünk, mindentudó volt-e. Liddon kanonok rámutatott, ha Urunk nem volt szavahihető az olyan alacsonyabb rendű történelmi és szövegtani kérdésekben, hogyan lehetne követni őt a tanbéli igazság tanítójaként, vagy úgy, mint aki Istent jelenti ki számunkra. (János 3:12). (Liddon[47], „Urunk Istensége”, 475–480. o.)

 

A KENÓZIS, MINT ÉRV

Vannak, akik ezzel kapcsolatban azt mondják, hogy Krisztus megaláztatásának része volt az is, hogy osztozott velünk esendőségeinkben a tudatlanságunkat és tévedéseinket illetően is. A megüresítés doktrínájára, az ún. kenózisra hivatkoznak itt, mivel ezzel kielégítően meg lehet indokolni Jézus tudásbeli korlátait. De Krisztus a feltámadása után is beszélt az ószövetségi Szentírásról. Dicsőséges feltámadása után megerősítette, hogy be kell teljesednie mindannak, ami meg van írva rólam Mózes törvényében, a prófétáknál és a zsoltárokban.” (Lk 24,44) E kijelentése már nem vonatkoztatható a kenózis folyamatára, mikor még Krisztus csak fiúgyermek volt, vagy egy ifjú, vagy csak test szerint való zsidó (1Kor 13,11). Ez előbbi kijelentés ahhoz a személyhez köthető, aki Isten hatalmas Fiának bizonyult.” Ez a hang végleges és mindent elsöprő. A kenózissal együtt járó korlátok immár megszűntek. A feltámadt Úr a legcsekélyebb utalást sem tesz arra, hogy az Ószövetség egyes kijelentései pontatlanok lennének, vagy hogy valamelyik része revízióra, illetve korrekcióra szorulna. Ezzel szemben ő ünnepélyesen kijelenti, hogy a Mózesnek tulajdonított írások valóban Mózes könyvei, sőt, az ószövetségi Szentírás, az elejétől a végéig az Ő jóváhagyásával lett isteni tekintéllyel felruházva.

Van azonban két-három olyan kérdés, amit fel kell vetnünk, mivel megkerülhetetlen és aktuális problémákat érintenek. Az első a következő: vajon nem azért utasítjuk el a magaskritika eredményeit, mert nem használjuk az eszünket, és mert a fejlődés kerékkötői, vészmadarak és a haladás ellenségei vagyunk?

 

ÁLLÁSPONTUNK NEM MARADISÁG VAGY KORLÁTOLTSÁG

Nagyon fontos, hogy tisztán lássunk e kérdésben, és hogy a félreértés leghalványabb jelét is megszüntessük. Minden, a Bibliát zsinórmértéknek tekintő igaz hívőnek jogos vágya, hogy a legmagasabb szintű tudományosság rendíthetetlen igazságkeresése által teljes megértésre jusson. Egy egészségesen gondolkodó keresztyén biztos nem lesz ellensége a haladásnak. Abban nincs meg Krisztus Lelke, aki ellenzi a tudományos vizsgálódást, és gátolja a Szentírás szövegének a kutatását. Az ilyen ember szívét és szemléletmódját tekintve megragadt a középkorban. Bushnell[48] jól ismert tanmeséjével élve: olyasvalaki, aki úgy próbálja a virradatot elodázni, hogy kitekeri a hajnalban kukorékoló kakas nyakát. Senki sem akarja a Bibliát betenni egy vitrinbe. De minden keresztyénnek, aki az igazság szerelmeseinek nemes seregéhez tartozik, kötelessége mindent megvizsgálni, és ami jó, azt megtartani. (1Thessz 5,21)

Ezt megteheti, még ha technikai értelemben képzetlen is. De ha olyan nézeteket fogad el, amelyek ellentmondanak hitének, pusztán azért, mert azt egy ún. tudós képviseli, az olyan, mintha keresztyénként önként lemondana azon előjogáról, hogy mindent megítélhet, vagy olyan, mintha emberként lemondana születési jogáról. (Lásd Kennedy professzor kiváló kis írását: „Ószövetségi kritika és a tanulatlanok jogai”, F. H. Revell.) Tudjuk, hogy keresztyénként mindent megítélhetünk, ebből fakadóan azt is elfogadjuk, hogy mindenkit megillet a vizsgálódás, a kutatás kiváltsága, de egy nyíltan előítéletes tudományosság következtetéseit alapos elemzésnek kell alávetni. A hétköznapi bibliaolvasó is elég képzett ahhoz, hogy tudja: ha egy természetfelettinek tartott könyvet olyanok vesznek górcső alá, akik bevallottan elutasítanak minden természetfelettit, és ha egy olyan témát, amihez csak alázatos, bűnbánó szívvel lehet közelíteni, olyanok tanulmányoznak, akik nyíltan tiszteletlenek azzal szemben, akkor azt minden bizonnyal fokozott óvatossággal kell fogadni. (Lásd Parker meglepő írása: Senki sem szereti”, F. H. Revell)

 

A TUDOMÁNYOSSÁGRA HIVATKOZÓ ÉRV

A második kérdés is lényeges: nem kell-e szükségszerűen elfogadnunk ezeket a nézeteket, hiszen – elvileg – nem racionalisták, hanem keresztyének képviselik ezeket? Ráadásul nem is hétköznapi keresztyénekről, hanem a legkiemelkedőbb koponyákról van szó, megkérdőjelezhetetlen tudományos teljesítménnyel a hátuk mögött.

Létezik egy széles körben elterjedt tévhit a fiatalabbak között, miszerint muszáj követnünk az ún. magaskritika képviselőit, hiszen ők azok, akik (a kérdéseinkre) igazán tudományos válaszokkal tudnak szolgálni. Óriási tévedés! Semmilyen szakértelmet igénylő tudományosság nem nyújt megoldást olyan problémákra, melyeknek megoldásához legalább annyira van szükség alázatos szívre, hívő értelemre és tisztelettudó szellemre, mint amennyire héber nyelvi és filológiai ismeretekre. Az olyan tevékenységre nem lehet “tudományként” hivatkozni, amit egyértelműen elfogultság, meghökkentően csekély emberismeret, és – talán ez a legfurcsább, – olyan személyek által képviselt nézetek csodálata jellemez, akik a természetfelettivel szemben előítélettel viseltetnek. Lehetetlenség szívfájdalom nélkül olvasni egy olyan szuggesztív és legalább annyira inspiráló írót, mint George Adam Smith, mivel sajnos több kérdésben is megváltoztatta az álláspontját, és revideálta korábbi kijelentését, mégpedig azon egyszerű oknál fogva, hogy hagyta, hogy a német elfogultság eltérítse a tévedhetetlenséggel kapcsolatos korábbi nézetétől. Ugyanez a helyzet Driverrel is. Írásaiban amolyan „sic volo sic jubeo” légies könnyedséggel olyan állításokkal és mondatokkal rukkol elő, melyek igazolásához fejezetekre, sőt, kötetekre lenne szükség. Minden egyes oldalon olyan megfogalmazásokkal találkozunk, minthogy ennek így kell lennie”, vagy ez nem is lehetne másképp”, vagy “biztosan nem lehet úgy”. Az ilyen megnyilvánulások az átlagolvasóból óhatatlanul is a következő ösztönös reakciókat váltják: „De miért?”; „Miért nem?”; „Mire fel?”; „Milyen alapon?” „Milyen okból?” Milyen bizonyítékok vannak erre?” De a bizonyítékoknak, indoklásoknak nyomát sem találjuk. Az olvasónak be kell érnie az író állításaival. Igazából ez a darwinisták szóhasználatára emlékeztethet bennünket – ők szokták azt mondani, hogy feltételezhetjük”, vagy talán”, amikor is az egyetlen általuk szolgáltatott bizonyíték egy új faj kialakulására vonatkozóan egyedül saját véletlenszerű feltevésük. („Az evolúció modern eszméi”, Dawson, 53–55. o)

 

EGY SÚLYOS HIBA

Széles körben elterjedt elképzelés fiatalabb hallgatók körében az is, hogy mivel Graf és Wellhausen, valamint Driver és Cheyne[49] a héber nyelv szakértőjének számít, ezért a következtetéseiket el kell fogadnunk. Ez tévedés. Héber nyelven nincs olyan különbség az ún. Hexateukhosz úgynevezett eredeti forrásaiban, mint ahogy azt egyesek feltételezik. A nyelvből fakadó érvelés, mondja Bissell professzor („Bezetés a sokszínű Genezisbe”, 7. o.), nyilvánvaló okokból rendkívüli körültekintést igényel. A feltételezett források között nincs éles határvonal. Azonban minden hétköznapi ember láthatja, hogy milyen hatalmas különbség van Tennyson és Shakespeare, vagy Chaucer és Sir John de Mandeville angolja között. De soha, egyetlen tudós sem tudta megmondani – és soha nem is fogja tudni – az egyes könyvek keletkezési idejét a héber nyelv stílusa alapján. (Lásd Sayce, „A héberek korai története”, 109. oldal). A keleti kultúrák változatlanok, ezek számára ismeretlen a nyugati nyelvek gyors változása. Pusey lenyűgöző szakértelemmel mutatta ki, hogy filológiai szempontból még Dániel könyvét sem lehet a Makkabeusok kora termékének tekinteni („Dánielről”, 23–59. o). A Torontói Egyetem egykori héber nyelv professzora, Hirschfelder[50], a Genezisről szóló tudományosan megalapozott munkájában mondja a következőket: Hiába keresünk olyan nyelvi, vagy üzenetbeli sajátosságot, ami arra utalna, hogy kétszerzős műről van szó, nem fogunk találni.” Ami a Genezis eredeti nyelvét illeti, a legigényesebb kritikus sem volt képes felismerni olyan sajátosságokat – parányi jellegzetességeket sem –, amik arra utalnának, hogy e mű két forrásból származik. (72. o.) Dr. Emil Reich az 1905 árpilisában megjelent Kortárs szemlében A magaskritika csődje” című írásában ugyanezt mondja.

 

NEM ÁLL MINDENKI UGYANAZON AZ OLDALON

Hátra maradt a harmadik, és egyben legsúlyosabb kifogás. Ez így hangzik: az egész tudományos világ egységes ebben a kérdésben, a bibliakutatók mind egy oldalon állnak. A régimódi konzervatív nézeteket már nem támogatják a tudomány képviselői. Szerintük kizárólag csak tudatlan, műveletlen és szemellenzős emberek ellenzik a magaskritikai nézeteket. (Briggs „A Biblia, az egyház és az értelem”, 240–247. o.)

Ez is egy olyan kérdés, ami tisztázásra szorul. Először is, nem igazságos azt állítani, hogy a Bibliával kapcsolatos régimódi, vagy tradicionális nézet hívei ellenzik a Szentírás tudományos szintű kutatását. Ugyanilyen igazságtalan azt feltételezni, hogy a kontinentális iskola nézeteivel szembeni ellenállásuk tudatlanságon és előítéleteken alapul.

De a konzervatív iskola nem önmagában a bibliakritikát, hanem a racionalisták bibliakritikáját ellenzi. Nem azért utasítják el Wellhausen és Kuenen következtetéseit, mert tudós emberek és a téma szakértői, hanem azért, mert hitetlenek és racionalisták bibliakritikája nem tanúskodhat sem szakértelemről, sem tudományos hozzáállásról. Az a kritika, amit a lehető legtévesebb feltevésekből származó lehető legönkényesebb következtetések jellemeznek, nem tarthat igényt a tudományos” jelzőre. De menjünk tovább. Ragaszkodni a hagyományos nézetekhez nem csak hogy intelligens, de lelkiismeretes hozzáállást is tükröz. Akik így tesznek, úgy gondolják, hogy a régimódi nézetek legalább olyan tudományosak, mint maga a Szentírás. Bizonyos körökben divat a német iskola részéről tudósok impozáns listáját idézni, gúnyosan azt állítva, hogy nincs is olyan tudós, aki kiállna a Bibliával kapcsolatos régebbi nézet mellett.

Csakhogy korántsem ez a helyzet. A Bázelben és Berlinben is tanító Hengstenberget ugyanolyan magasszintű tudományosság jellemezte, mint Eichhornt, Vatert, vagy De Wette-t. Keil[51], vagy Kurtz[52], valamint Zahn[53] és Rupprecht[54] bármikor felveszik a versenyt Reus-szal vagy Kuenennel. A magaskritika egykori képviselője, Wilhelm Möller[55] maga vall arról, hogy régebben szilárdan meg volt győződve a Graf-Wellhausen hipotézis megcáfolhatatlan helyességéről”, de mélyreható kutatásai, illetve saját elmélkedése nyomán felülvizsgálta korábbi radikális nézeteit. Vagy ott van Winckler[56] professzor: Orr szerint roppant nagy tudású ember, Németország vezető orientalistája, akinek újabban sikerült megrengetnie a magaskritikai iskola eddig megdönthetetlennek vélt eredményeit.

Sayce, az Oxfordi Egyetem asszirológia professzora joggal nevezi szakértőnek és a tudomány emberének Cheyne-t, aki az írásmagyarázat Oriel professzora (tanszékvezető egyetemi tanár/ford.). Ami Margoliouth[57] tudományosságát illeti, aki Oxfordban az arab nyelv Laudian professzora, egy szinten van Driverrel, aki – ugyancsak Oxfordban – a héber nyelv Regius professzora. Az, ahogyan ez a nagy tudós jellemezte a makaskritikai iskola radikális ágának egyik széles körben elterjedt elméletét, már-már mulatságos a maga szűkszavúságában. Semmi alapja ezeknek a mindent szétcincáló elméleteknek” – summázza Ézsaiás könyvének egységes volta melletti hosszú érvelését. Van ennek egyáltalán bármi alapja? Véleményem szerint abszolút nincs.” („Védelmi vonalak”, 136. o.)

Green és Bissel ugyanolyan tehetséges, sőt, talán tehetségesebb tudósok is, mint Robertson Smith és Briggs professzor. Alapos és széleskörű vizsgálódásaik eredményeképp mindketten arra jutottak, hogy a németek elméletei szakmaiatlanok, tudománytalanok és anakronisztikusak. Green professzor záró szavai A Pentateukhosz magaskritkája” című alaposan megírt munkájában a legkifejezőbbek: “nem volna bölcsebb számukra, ha felülvizsgálnák az evangéliumi igazság ellenségeivel megkötött meggondolatlan szövetségüket, és feltennék a kérdést maguknak: végső soron nem lehet, hogy Krisztus Ószövetséggel kapcsolatos nézete a helyes?”

Igen, merthogy végül is ez a mindent eldöntő, végső kérdés. Bízunk benne, hogy nem vagyunk tudatlanok. Biztosak vagyunk afelől, hogy nem vagyunk rosszindulatúak. Senkivel sem szeretnénk igazságtalanul bánni, eltúlozva rosszaságát.”[58]

Mi azonban szeretnénk Krisztushoz és az Ő egyházához hűségesek maradni. Bárcsak mindannyian a racionalizmus iránt viseltetnénk előítélettel, ha már előítéletesek vagyunk. Ha valamivel szemben elfogultak vagyunk, akkor az olyan tanítással szemben legyünk azok, ami kételyt csepegtet szívünkbe, és hitünket megingatja. Még ha maradinak is gondolnak majd, mi inkább Urunkhoz és Megváltónkhoz leszünk hűségesek, kifogások és kétségek nélkül elfogadva a Szentírást Isten Igéjeként. Ha csak egy kicsit is hallgatunk a racionalista teoretikusokra és a szimpatizánsaikra, olvasgatva az írásaikat, elbizonytalanodhatunk; viszont az elmélyült tanulás és mélyreható kutatás Hengstenberghez és Möllerhez hasonlóan arra késztethet minket is, hogy a Szentírás tekintélyéről és hitelességéről még inkább meggyőződjünk, így kiáltva: Nagyon tiszta a te beszéded, szolgád szereti azt.” (Zsolt 119,140)

 

Forrás: The Fundamentals (1917), I. kötet, 9-42. o.

Fordította: Márkus Tamás András, református lelkész

Hivatkozások:

[1] Az angol és német nyelvekben egészen pontosan “magasabb” kritika: higher critic, vagy höhere Kritik

[2] Az angolban “lower criticism”

[3] Johann Albrecht Bengel (1687-1752), német evangélikus teológus-lelkész, a pietizmus kiemelkedő alakja

[4] Johann Jakob Griesbach (1745-1812), német teológus, főiskolai tanár, aki az ún. „szinoptikus problémaként” elhíresült hipotézisével vált ismertté

[5] Karl Konrad Friedrich Wilhelm Lachmann (1793-1851), német filológus és kritikus, a szövegkritika egyik megalapozója

[6] Samuel Prideaux Tregelles (1813-1875), angol bibliatudós, lexikográfus, hebraista, a szövegkritika képviselője

[7] Konstantin von Tischendorf (1815-1874), német evangélikus teológus, a bibliai kéziratok kutatója (az ún. Codex Sinaiticus felfedezője)

[8] Frederick Henry Ambrose Scrivener (1813-1891), brit lelkész-teológus, újszövetségi szövegkritikával foglalkozó tudós

[9] Brooke Foss Westcott )1825-1901), brit püspök, bibliatudós és teológus. A nevéhez köthető Westcott-Hort (1881) szövegkritikai kiadás a teljes újszövetség szövegét tartalmazta ógörög nyelven

[10] Fenton John Anthony Hort (1828-1892), ír teológus (lásd Westcott Hort szövegkritika kiadás)

[11] Francis Nathan Peloubet (1831-1920), kongregacionalista lelkész, könyvszerző és könyvkiadó

[12] James Stalker (1848-1927), skót lelkész-teológus, igehirdető

[13] John Cunningham Geikie (1824-1906), skót származású presbiteriánus (majd anglikán) lelkész-teológus, könyvszerző

[14] Ernst Wilhelm Theodor Herrmann Hengstenberg (1802- 1869), német evangélikus teológus

[15] Thomas Hartwell Horne (1780-1862), angol teológus és könyvtáros, a Chuch of England lelkésze

[16] Samuel Davidson (1806-1898), ír kongregacionalista bibliatudós

[17] Herman Hupfeld (1796-1866), protestáns német orientalista, kommentáríró

[18] Archibald Henry Sayce (1845-1933), brit asszirológus, nyelvész, az Oxfordi Egyeteme asszirológia professzora

[19] Andreas Rudolph Bodenstein von Karlstadt (1486-1541), német reformátor, a reformátorok korai nemzedékének tagja, képromboló

[20] Andreas Masius (1514-1573), katolikus pap, humanista

[21] Isaac La Peyrère (1596–1676), francia származású teológus, ügyvéd, író, aki egyebek mellett (cionizmus, premillenista eszkatológia) a pre-ádámi fajjal kapcsolatos hipotéziséről volt híres

[22] Richard Simon (1638-1712), francia pap, befolyásos bibliakritikus, orientalista

[23] Jean Le Clerc, avagy Johannes Clericus (1657-1736), genfi teológus, bibliatudós, akit később szocinianizmussal vádoltak meg. Radikális bibliakritikája miatt szakított a kálvinizmussal, és el kellett hagynia Genf városát (később Hollandiában a remonstráns kollégium tanára lett)

[24] Jean Astruc (1684-1766), francia orvosprofesszor

[25] Johann Gottfried Eichhorn (1752-1827), német protestáns teológus és történetíró, korai orientalista

[26] Johann Severin Vater (1771-1826), német teológus, bibliatudós, nyelvész

[27] Wilhelm Martin Leberecht de Wette (1780-1849), német-svájci teológus, bibliatudós

[28] Johann Karl Wilhelm Vatke (1806-1882), evangélikus teológus, Berlinben az Ószövetség és a vallásfilozófia professzora

[29] Leopold George (1811-1887), német teológus, filozófus

[30] Friedrich Bleek (1793-1859), német teológus, kora egyik legismertebb bibliatudósa

[31] Georg Heinrich August Ewald (1803-1875), evangélikus teológus, a 19. század egyik legjelentősebb orientalistája

[32] Karl Heinrich Graf (1815-1869), német evangélikus teológus, ószövetséges, orientalista

[33] Eduard Reuss (1804-1891), német-francia evangélikus teológus

[34] Abraham Kuenen (1828-1891), holland református teológus)

[35] John William Colenso (1814-1883), teológus, bibliatudós, matematikus, anglikán püspök (Krisztus áldozatának helyettes bűnhődésként való értelmezését elutasította)

[36] Julius Wellhausen (1844-1918), német bibliatudós és orientalista (lelkiismereti okokból maga mondott le teológus-professzori tisztségéről Greifswaldban)

[37] William Robertson Smith (1846-1894), skót orientalista, Ószövetség tudós, a Free Church of Scotland lelkésze (Julius Wellhausen személyes jóbarátja volt, lenyűgözték Wellhausen tézisei. Smith-t a nézetei miatt felmentették Skóciában aberdeeni professzori állásából)

[38] Sir George Adam Smith (1856-1942), skót lelkész-teológus

[39] Samuel Rolles Driver (1846-1914), anglikán lelkész, a héber nyelv tudósa

[40] Charles Augustus Briggs (1841-1913), amerikai presbiteriánus (később episzkopális) tudós, teológus. Az amerikai presbiteriánus egyház (PCUSA) kizárta soraiból eretnekség vádjával a Bibliával kapcsolatos liberális nézetei miatt (többek között azt állította, hogy a megszentelődés nem zárul le az ember fizikai halálával, illetve hogy a Szentírás mellett az emberi értelemre és az egyházra is lehet isteni tekintélyforrásként tekinteni)

[41] François Samuel Robert Louis Gaussen (1790-1863), svájci lelkész-teológus, író

[42] William Sanday (1843-1920), angol anglikán teológus, pap

[43] Edward Bouverie Pusey (1800-1882), angol származású anglikán teológus-lelkész, orientalista

[44] Emil Reich (1854-1910), magyar-zsidó származású irodalomtudós, aki nagyobb részt az USA-ban, Franciaországban, illetve az élete vége felé Angliában tevékenykedett (egyik fő műve: „A Biblia magaskritikájának a kudarca”, ami 1905-ben jelent meg)

[45] Herbert Hensley Henson (1863-1947), anglikán pap, előbb Hereford, később Durham püspöke (kiállt amellett, hogy a lelkészeknek/papoknak joguk van kételkedni bizonyos doktrínákban, pl. Krisztus szűztől való születésében, vagy testi feltámadásával kapcsolatban, bár ő maga nem kételkedett e hitigazságokban)

[46] Charles Gore (1853-1932), oxfordi püspök, a 19. század egyik legbefolyásosabb anglikán teológusa

[47] Henry Parry Liddon (1829-1890), angol teológus, az Oxfordi Egyetemen a Szentírás exegézisének Ireland professzora

[48] Horace Bushnell (1802-1876), amerikai kongregacionalista lelkész és teológus

[49] Thomas Kelly Cheyne (1841-1915), angol lelkész, teológus, a bibliakritika művelője

[50] Jacob Maier Hirschfelder (1819-1902), zsidó származású, kanadai anglikán bibliatudós, orientalista, a torontoi King’s College és University College tanára

[51] Johann Friedrich Karl Keil (1807-1888), konzervatív német evangélikus ószövetséges, kommentáríró

[52] Johann Heinrich Kurtz (1809-1890), német evangélikus teológus, ószövetséges

[53] Theodor Zahn (1838-1933), német evangélikus teológus, bibliatudós, az Újszövetség professzora Erlangenben

[54] Gottlieb Friedrich Eduard Rupprecht (1837-1907), német evangélikus lelkész, aki az apologetikai-teológiai témájú írásairól lett ismert – ezeket leginkább a magaskritikával szemben fogalmazta meg

[55] Ernst Wilhelm Moller (1827-1892), német evangélikus teológus, egyháztörténész, főiskolai tanár

[56] Hugo Winckler (1863-1913), német archeológus, történész, orientalista (Winckler nevéhez köthető az egykori hettita birodalom fővárosának felfedezése a mai Törökország terülerén)

[57] David Samuel Margoliouth (1858-1940), zsidó származású angol orientalista, a Church of England papja

[58] Schakespeare Othello című drámájából származó szófordulat

Hozzászólás