Fundamentumok: A Genezis első fejezeteinek doktrinális jelentősége

A GENEZIS ELSŐ FEJEZETEINEK DOKTRINÁLIS JELENTŐSÉGE

Dyson Hague, M. A.,
Az Epiphany Gyülekezet lelkésze, a liturgika professzora, Wycliffe College,
Toronto, Ontario, Canada

 

/Dyson Hauge rövid életrajta itt olvasható/

Az első mózesi könyv, a Genezis sok szempontból a legfontosabb bibliai könyv. Elsődleges jelentőségű, mert az ember legalapvetőbb kérdéseire ad választ – nem mindenre kiterjedően, de kielégítő módon. Tartalmazza az első hiteles információkat azokra a kérdésekre vonatkozóan, amelyek mindig is érdekelték az embert, úgymint, Isten lénye, az univerzum eredete, az ember teremtése, az emberi lélek eredete, a kinyilatkoztatás ténye, a bűn megjelenése, az üdvösség ígérete, az emberi fajnak különféle népekre való tagolódása, a választott nép célja, illetve a keresztyénség programjának legkorábbi megfogalmazása. Egyszóval, ez a kezdetekről szóló ihletett kötet kielégítő magyarázattal szolgál a világban jelenleg is tapasztalható bűnre, nyomorúságra és ellentmondásra, valamint a megváltás lényeges motívumaira. Másképp fogalmazva: a Genezis az a mag, amiből Isten igéje kihajt és kivirágzik. Ez Isten fokozatosan kibontakozó tervének a kiindulópontja. A Genezis az isteni kinyilatkoztatás oszlopának talapzata. Ez az ihletett Szentírás fájának gyökere. Ez a Biblia szent iratainak forrása. Ha az oszlop alapját eltávolítják, összedől. Ha kivágják a fa gyökerét, elsorvad és meghal. Ha elapasztják egy patak forrását, akkor a patak kiszárad. A teljes Szentírás olyan, mint egy lánc, ami két kapocsra van felfűzve. Ezek közül az egyik a Genezis, a másik pedig a Jelenések könyve. Ha valamelyik kapcsot elvesszük, akkor a láncszemek meglazulnak, és a lánc széthullik. Ha a Genezis első fejezetei megbízhatatlanok, akkor a világegyetem kezdetéről, az emberi faj eredetéről és a megváltás okáról semmit sem tudhatunk. Hasonlóképp, ha a Jelenések könyvének utolsó fejezeteit eltüntetjük, akkor a dolgok végső kimenetele egyszerűen ködbe vész. Ha kiradírozzuk a Genezis első fejezeteit, akkor elvész az első égről, az első földről, az első Ádámról és a bűnbeesésről szóló értekezés is. Ha kihajítjuk a Jelenések utolsó fejezeteit, akkor úgy, ahogy van, elvész az új ég és az új föld igazsága is – az is, hogy ezen az új égen és új földön egy megváltott emberiség fog élni, a második Ádám, újra elnyerve egykori paradicsomi helyzetét. Továbbá, a Genezis könyvének első fejezetei szilárd és elégséges alapját nyújtják Isten országa későbbi fejleményeinek; e fejezetek tartalma jelenti az antropológia, a szotériológia, a krisztológia és a satanológia gyökérzetét, nem beszélve a bűn jelentőségéről, rejtélyének egykori és jelenkori problémáiról, az Úr napjának Isten által való elrendeléséről, az emberi faj egységéről, a házasság intézmények felállításáról és a családi élet alapjainak Isten által való kijelöléséről.

Már most, e dolgozat elején feltételezzük a Genezis történetiségét és mózesi szerzőségét. Krisztus, a mi Urunk és Istenünk, aki soha nem tévedhetett, nyilvánvalóan történelmi beszámolóként és egységes kompozícióként, illetve Mózes műveként tekintett rá. A Szentlélek ihletésére író Pál is így kezelte (lásd Green „A Pentateuchos magaskritikája” című művét). A választott nép Isten által ihletett vezetői is mind így viszonyultak hozzá. Realizmusa és következetessége révén – és az által, amit kifejezően csak szubjektív bizonyosságnak neveznek – ez az egyetemes egyház különféle korszakaiban újra és újra bizonyítást nyert.

Különösen is az első fejezeteinek a történetiségét posztuláljuk. Ezek a fejezetek nem pusztán értékesek, létfontosságúak is. Ezek a részek tekinthetők az első mózesi könyv esszenciájának. Az első mózesi könyv nem egy teoretikus, vagy egy törzsi évkönyvíró szerzeménye. Még kevésbé egy ismeretlen kor névtelen szerkesztőjének vagy szerkesztőinek a terméke – nem egymás mellé rendezett mítoszok, amiknek bár a formája történetiségre utal, de valójában nélkülözik azt. Kinyilatkoztatásként indul, úgy, mint ami az igazság Istenének közvetlen kinyilatkoztatása. Hogy hogyan nyilatkoztatta ki Isten – látomás útján, vagy más módon –, lehetetlen megmondani. Ugyanakkor lehetséges, még ha nem is valószínű, hogy ugyanaz az Úr Isten, aki a Lélek által egy elragadtatásban kinyilatkoztatta szolgájának az emberiség történelmének ismeretlen – és általunk, emberek által meg nem ismerhető – végső eseményeinek apokalipszisét, ami majd akkor kerül napvilágra, amikor ez az ég és föld eltűnik, Lélekben ugyanúgy feltárta egykor szolgájának a számunkra ismeretlen és az ember által meg nem ismerhető kezdeti eseményeket is, amelyek a föld története előtt játszódtak le. Régen megállapították már, hogy a dolgok kezdete és vége egyaránt el van rejtve a tudomány elől. A tudomány a vizsgálható jelenségekkel foglalkozik. Itt a tudománynak tisztában kell lennie önnön korlátaival, és át kell engednie a terepet a kinyilatkoztatásnak, ami isteni tekintéllyel közli számunkra mindazt, ami meghaladja a tudomány hatáskörét – ami felette áll a tudománynak. A Genezis kezdete tehát egy Isten által ihletett elbeszélés mindarról, amit Isten szükségesnek tart ahhoz, hogy lefektesse az isteni törvény alapjait az emberi létszférában, és elénk tárja a mindenható Teremtő és a bukott ember-, illetve az emberi faj közötti viszonyt, amit Fia testetöltése révén meg kellett váltani.

A német racionalista elképzelés szerint, amivel sajnos több ezer, hellyel-közzel ortodox keresztyén azonosult, a Bibliának e legkorábbi fejezetei a sémita-keleti gondolkodás ősi hagyományait testesítik meg. Mások ennél messzebbre mennek, és nem csak azt tagadják, hogy ezek az iratok a kegyes és vallásos héber gondolkodás termékei volnának, hanem egyszersmind azt is állítják, hogy egyszerűen csak keleti legendákról van szó, amik nem felülről, és nem Isten által adattak, hanem keleten, valószínűleg a pogány Babilónban születtek.

Ezért most a következő állításokat előfeltételezzük:

• Az első mózesi könyvnek, a Genezisnek nincs tanbéli értéke, ha nem mérvadó.
• Az első mózesi könyv, a Genezis nem mérvadó, ha nem igaz. Ha ugyanis nem történelmi leírás, nem is megbízható; és ha nem a kinyilatkoztatás része, akkor nem mérvadó.
• Az első mózesi könyv, a Genezis nem igaz, ha nem Istentől származik. Ugyanis, ha nem Istentől származik, akkor nem is lehet ihletett; és ha nem ihletett, akkor doktrinális szempontból nincs semmilyen jelentősége.
• Az első mózesi könyv, a Genezis nem származhat közvetlenül Istentől, ha mitologikus mesék és mondák heterogén gyűjteménye, amit ismeretlen írók szerkesztettek egybe.
• Ha az első mózesi könyv, a Genezis legenda-szerű elbeszélés, anonim szerzőséggel, telis-tele hibával, és a benne szereplő személyek az őskori törzsi lángelme által kigondolt puszta megszemélyesítéseinek tekinthetők, akkor ezek az iratok magától értetődően nem csak hogy nem tekinthetők hitelesnek – hiszen, mivel ismeretlen szerzőtől származnak, nem is hitelesíthetők –, hanem még tanbéli tekintetben sem tekinthetők elégséges alapnak. E kétes igazságból kinyerhető üledéket – a reziduumot, ami a konszenzus eltérő szintjein kivonható e szövegekből – soha nem fogadhatjuk el egy örökké megbízható tan-építmény alapjaként, hiszen axióma, hogy csak Isten igéjének van tanbéli értéke. Mitikus és legenda-szerű kitalációk, sőt, téves és félrevezető hagyományok nem csak az igazságosság Istenének jellemével összeegyeztethetetlenek, hanem Isten Igéjének tévedhetetlenségével, megbízhatóságával és abszolút tekintélyével is. Nem alapozhatjuk hitünket „ravaszul kieszelt mesékre”, mítoszokra. Az elsődleges dokumentumokat, már ha voltak ilyenek, Mózes állítólag összegyűjtötte, átdolgozta és újraírta Isten ihletésére.

Margoliouth „Védvonalak” (teljes cím = A bibliai kinyilatkoztatás védvonalai) című művének egyik mondata ma különösen is aktuális, és megfontolásra méltó. Jó lenne, ha lenne lehetőségünk –, mondta az oxfordi professzor, – felmérni azok képességeit, akik elhagyták a Szentírás hitelességébe vetett régimódi hitüket” (293.) [1] Valószínűleg a következőt akarja ezzel kifejezni: e kor modern keresztyéneinek nem csak szakmai szempontokat, a tudományos kvalifikációt kellene tekintetbe venniük, hanem foglalkozniuk kellene azzal is, hogy milyen lelkiség áll emögött a kritikai iskola mögött, amit köztudottan a csodákkal szembeni ellenszenv, ebből fakadóan pedig a Genezis történetiségével szembeni militáns ellenállás jellemez. A keresztyének manapság túl engedékenyek az agnosztikus tudósokkal és a racionalista hebraistákkal, és bizony hibáznak, amikor sokszor tiltakozás nélkül engedik, hogy túllépjék specifikus kutatási területüket. Felvetéseikre a legnagyobb éberséggel és óvatossággal kell figyelni (lásd Gladstone, „A Szentírás bevehetetlen sziklája”, 62-63.).

De térjünk vissza az előbbi gondolatmenethez. Az első mózesi könyv, a Genezis az az alap, amire ráépül a Szentírás további üzenete, egész szerkezete.  A fundamentumnak is az alapja pedig az első három fejezet, ami már magában is kitesz egy egész tanulmányt a kinyilatkoztatásról. Ennek az alapépítménynek pedig az első fejezet első három verse képezi az alapját.

Az első mózesi könyv első versében, e természetfeletti erőt sugárzó szavakban Isten kinyilatkoztatásával találkozunk – annak az Istennek a kinyilatkoztatásával, aki a világ ősoka, aki az univerzum, a világ és az ember teremtője. Isten dicsőséges lénye mindenféle érvelés és magyarázkodás nélkül jelenik meg itt. Ez az egyetlen, személyes, élő Isten kinyilatkoztatása. Az ókori filozófiai kozmogóniákban nyoma sincs ilyen lénynek, még kevésbé ilyen Teremtőnek, ugyanis az összes többi világmagyarázattal szolgáló rendszert egytől egyig panteista, materialista vagy hylozoista gondolatok jellemzik (a hylozoizmus az a filozófiai nézőpont, miszerint az anyag valamilyen értelemben maga is élő – szerk.). Az isteni szó egyedülálló módon juttatja kifejezésre az élő Isten abszolút ideáját, minden bizonyításra, vagy bemutatásra irányuló kísérlet nélkül. Ez csírájában hordozza az isteni lény szellemiségét, végtelenségét, mindenhatóságát és szentségét. Sőt, ennél sokkal többet is. Kijelenthetjük, hogy implicite már itt megjelenik a későbbiekben kifejtett és teljesebb mértékben kinyilatkoztatott Szentháromsággal kapcsolatos doktrína, azaz, hogy Isten három személy, mégis egy, és ilyen értelemben elmondhatjuk, hogy e végső es legmélyebb kinyilatkoztatást már a legeslegelső is tartalmazza. A Genezis első szakaszai nem érvelnek Isten létezése mellett, személye pedig nem általános filozófiai fogalomként kerül elő bennük. Itt kinyilatkoztatásról van szó. Annak az elsődleges igazságnak a kinyilatkoztatásáról, amit az egyetemes emberiség olyan igazságként fogad el, aminek nincsen szüksége bizonyítékokra, és amit képtelenség is bizonyítani, de ami a gondolkodó elme számára nem csak ontológiai és kozmológiai, de teológiai és erkölcsi érvekkel is ellentmondást nem tűrően igazolható. Itt, a Genezis első verseiben nem csak egy posztulátum van előttünk – hasonlóképpen, mint a Jelenések könyvében –, hanem három olyan hatalmas igazság, amelyek hitünk legdicsőségesebb igazságainak tekinthetők.

(1) Isten egysége, ellentétben minden ókori és modern pogány filozófiai politeizmussal és dualizmussal.

(2) Isten személy volta, ellentétben azzal a materialista vagy idealista panteizmussal, ami elismeri Isten immanenciáját a világban, de a transzcendenciáját tagadja. Ugyanis a panteizmusnak – mindegy hogy számtalan megnyilvánulása közül melyikről beszélünk – megvan az a sajátossága, hogy tagadja Isten személy voltát, valamint azt is, hogy szükségünk volna ebben az életben egy Közvetítőre, a bűnöket elhordozó, személyes Megváltóra.

(3) Isten mindenhatósága, ellentétben nem csak az ókori világ antropomorf istenségekről alkotott lealacsonyító elképzeléseivel, hanem mindazokkal az ember alkotta bálványokkal is, amiket pogányok milliói imádnak ma is. Isten alkotta meg azokat a csillagokat és bolygókat, amiket az ember hiábavaló elvakultságában imádni kezdett. Tehát ellentétben minden emberi vélekedéssel és az ember fejlődésbe vetett hitével, nem pusztán deista absztrakcióról van itt szó, hanem az egyetlen, élő, igaz és egyedüli Istenről. Elohimnak nevezik, ami az isteni Felségnek, az egyedül Imádandónak, a világ Teremtőjének és Kormányzójának a neve; ugyan arról az Istenről van szó, aki néhány verssel később Jehova-Elohimként jelenik meg. A Jehova név a Szövetség Istenének neve – annak, aki az emberrel szövetségre lép –, a kegyelem és a kinyilatkoztatás, az örökkévaló Úr Isten neve, aki mindannyiunk Atyja és Istene (Green, „A Genezis egysége”, 31-32.o,; „Fausset Bib. Ency.”, 258.o.).

A modernizmus egyik elmélete szerint az evolúció törvényének segítségével a Bibliában nyomon követhető az isteneszme fejlődése. Hogy mi? Az isteneszme fejlődése? Megtaláljuk ennek nyomát a Szentírásban? Az igaz, hogy Isten tulajdonságaival, eljárásmódjával, működésével és cselekedeteivel kapcsolatban egyre kiterjedtebb, átfogóbb, gazdagabb és teljesebb kinyilatkoztatással találkozunk a Szentírásban, de az isteneszmét illetően nem. A Gen 1,1 Istene a Zsolt 90, az Ézs 40,28, a Zsid 1,1 és a Jel 4,11 Istene.

„Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet.” Ebben a magasztos kinyilatkoztatásban találjuk meg a világ létrejöttének doktrinális alapját, egyszersmind az anyag örökkévalóságával kapcsolatos modern felfogás cáfolatát. Egyedül csak Isten örökkévaló.

Lehet alapja annak a történetnek, ami egy japán filozófusról szól, aki kezébe vett egy különös könyvet, és a következő sorokat olvasva elcsodálkozott: „Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet.” Megdöbbent, látva, hogy ebben a mondatban több olyan teológiai-filozófiai igazság van összesűrítve, ami megelégedést nyújt az elmének és a léleknek, mint más keleti vallások szent könyveiben együttvéve.

Ez az egyetlen mondat emeli ki a Szentírást az összes többi emberi alkotás közül. Az ókor legbölcsebb filozófiája, a platóni-arisztotelészi, vagy a gnosztikus filozófia sem jutott el soha ahhoz az elgondolásig, mely szerint Isten alkotta a világot korlátlan hatalmában közvetlen teremtői aktussal. A Biblián kívül egyetlen kozmogóniában sincs olyan feljegyzés, ami arra utalna, hogy Isten jótetszése szerint, önnön akaratából alkotta volna meg az eget és a földet, pusztán örökkévaló, önmagában létező Személyének parancsszava szerint. Ex nihilo nihil fit (A semmiből nem jön létre semmi – szerk.). A filozófiai spekulációk által elért legmagasabb pont egyfajta atomelmélet volt, miszerint kozmikus atomok, mikróbák és csírasejtek megmagyarázhatatlan fejlődési potenciállal bírnak, amelyekből aztán a jelenlegi kozmosz hosszú idők során kifejlődött. Az anyagról szinte általánosan azt hitték, hogy öröktől fogva létezik. A Biblia tanítása szerint az univerzum nem causa sui (önmagának oka, önmaga által jött létre – szerk.), vagy saját anyaga passzív evolúciójának eredménye, és nem is puszta átmenet a lét egyik formájából a másikba, a nemlétből a létbe, hanem a személyes léttel bíró, élő és munkálkodó Isten közvetlen teremtése, aki a semmiből teremtett mindent, az örökkévaló Logosz közreműködésével. Dicsőséges ellentét feszül az agnosztikus tudomány, illetve annak siralmas hitvallása és a keresztyén bizonyságtétel között. Az előbbi így hangzik: „úgy gondolom, hogy az anyag és az energia különféle jelenségeivel, ezek eredetével és mibenlétével kapcsolatos kérdések továbbra is az univerzum megválaszolatlan rejtélyeihez tartoznak.” Az utóbbi viszont, a keresztyén bizonyságtétel diadalmas megoldást kínál e rejtélyre: „hiszem, hogy kezdetben Isten teremtette az eget és a földet” (Jn 1,1-13; Zsid 1,1; Kol 1,16). A Biblia első verse bizonyítja, hogy e könyv magától Istentől származik.

Így van ez az ezután következő verseket illetően is. Kétségtelen, hogy az első mózesi könyv nem tudományos jellegű történelmi beszámoló. Olyan elbeszélés, ami az emberiségnek azt szeretné bemutatni, hogy ezt a világot Isten azért alkotta meg, hogy az ember otthonra találjon benne, és hogy fokozatosan egyre inkább olyanná formálta, hogy Isten gyermekei számára e célra alkalmas legyen. Így aztán a Genezis elbeszélése rögzíti azt a nagyszerű folyamatot, ahogy a formátlan káoszból Isten egymást követő kreatív beavatkozások során, ami embrionális állapotban tartalmazta már az összes elemi alkotóelemet, beleértve a kémiai és mechanikai elemeket, a levegőt, a földet, a tüzet és a vizet, megteremt mindent, mégpedig a következő sorrendben:

1.) Az anyag közvetlen isteni beavatkozás által való megteremtése gáznemű, cseppfolyós, földi és ásványi szinten formában, sorban, egymás után (1Móz 1,1-10; vö. Kol 1,16; Zsid 11,3).

2.) A tenger és a szárazföld legalacsonyabb életformáinak az isteni teremtői hatalom által való megjelenése (1Móz 1,11-13).

3.) A nagyobb vízi és szárazföldi élőlények közvetlen isteni beavatkozással történő megteremtése, mint például a nagy tengeri szörnyek és óriáshüllők (a sheretjim és a tanninim). (Dawson, „A világ eredete, 213.o.; 1Móz 1,20-21).

4.) A magasabb rendű szárazföldi állatok, a növényevők, a kisebb emlősök és a húsevő állatok isteni teremtő erő által történő megjelenése (1Móz 1,24-25).

5.) És végül az ember közvetlen Isteni tett által való megteremtése (1Móz 1,26-27). Nem először, hanem legutoljára. Browning szép megfogalmazásával élve: az utolsó, amiért az elsők elkészültek. Mindebben a Genezis és a tudomány összeegyeztethetősége világosan látható, hiszen e nagyszerű rend megfelel annak, amit a 19. és 20. századi tudósok egy része hirdetett. Figyelemre méltó az is, hogy a semmiből való teremtésre használt szó csak kétszer kerül elő, és az élet megjelenésével kapcsolatban (1Móz 1,1-2.27). Ez a három pont, ahol is a semmiből való teremtés gondolata egyértelműen megjelenik, az a három főbb pont, ami miatt az evolúció-elmélet modern védelmezői lehetetlennek találják a teremtésről szóló elbeszélést elfogadni.

E magasztos kinyilatkoztatásban található az emberiség kezdetének doktrinális fundamentuma.

Az ember teremtetett, és nem hosszú fejlődés eredményeképp jött létre. Vagyis nem protoplazmatikus iszaptömegből, vagy tengeri ősnyálkából, nem halból, békából, és nem is lóból, vagy majomból származott, hanem Isten, egyik pillanatról a másikra, egy közvetlen, egyszeri teremtői aktus révén megalkotta. Ha  elolvassuk, hogy egyes vallásosnak mondott írók mit állítanak az emberről és annak állatvilágból való eredeztetéséről, öntudatlanul is levertek, rosszkedvűek leszünk, elszomorodunk, hiszen sérti az önbecsülésünket. A Genezist olvasva azonban kiegyenesedünk, kihúzzuk magunkat. Büszkék vagyunk rá, hogy embernek neveztetünk. Felemeljük a szívünket, felemeljük a fejünket. A Biblia tehát nyíltan szemben áll azzal a nézettel, miszerint az ember meghatározhatatlan eónok alatt, az állatvilágból való evolúciós fejlődése és fokozatos felemelkedése során jött létre. Viszont nem áll ellentétben azzal az elképzeléssel, hogy a Teremtő tervei fokozatosan fejlődtek ki a természetben, vagy azzal, hogy az idők folyamán fajok különféle variációi jelentek meg környezeti hatásokra visszavezethetően. Ezt látjuk a Genezisben, végig az egész Szentírásban, és a világban is. Viszont a Biblia egyértelműen szembeszáll azzal az ízléstelen elmélettel, miszerint minden faj – akár növényi, akár állati eredetű – hosszú és természetes folyamatok során alacsonyabb létformákból evolúció által keletkezett. Ennek az elméletnek leginkább a materialista változata sértő a keresztyénekre nézve. Gyakorlatilag a mindent előidéző protoplazmára történő hivatkozással helyettesíti az egyetlen, igaz Istent. De még a teista-természetfeletti elmélet is ezen okokból áll szemben a Szentírással és a tudománnyal.

1.) Nincs ilyen egyetemes fejlődési törvény. Éppen ellenkezőleg, a jelenlegi tudományos bizonyítékok a folyamatos romlást, hanyatlást valószínűsítik. A legutóbbi korszak növény- és állatvilága nem mutat javulást, sőt, biológiai és fiziológiai szempontból még az ember, a büszke ember sem tud felmutatni semmit, amivel gyarapodott volna a történelem hajnala óta. Egyiptom, Asszíria, Babilónia legkorábbi régészeti maradványai alapján nyoma sincs annak, hogy ezek a kultúrák a barbarizmusból lassú fejlődés eredményeképp emelkedtek volna ki. Az igaz, hogy egy faj mesterséges módon feljavítható, de ez nem egyenlő a fajok transzmutációjával (Dawson, „A világ eredete”, 227-277.o.).

2.) Sohasem fedeztek fel egy új fajba való átmenetet. A tudomány általánosan alátámasztja a Gen 1,11.12.21.24 és 25 igazságát, amikor arról olvasunk, hogy minden élőlény a saját „faja szerint”, vagy „neme szerint” jött létre, vagyis az egyes fajok külön-külön. A geológia ötszáz megkövesedett ganoidfajtát (különféle halfajok pikkelymaradványai/ szerk.) tud felmutatni, bizonyítva ezzel, hogy szó sem lehet fajok transzmutációjáról. Ha – ahogy mondani szokták – a különféle rétegek számtalan aión történetét mesélik el, furcsa, hogy e számtalan földtörténeti kor alatt a trilobiták (háromkaréjú ősrákok/szerk.) soha nem nemzettek átmeneti fajt, csak trilobita, de ugyanez igaz az ammonoideákra is. A modern tudomány mesterségesen és bonyolult módszerekkel előállított kivételei is csak erősítik ezt a szabályt (lásd Townsend, „Az evolúció összeomlása”).

3.) A fajok transzmutációjának nem találjuk a nyomát. Az ember egyetlen sejtből fejlődik ki, és ezt a sejtet állítólag nem lehet megkülönböztetni egy majom hasonló sejtjétől. De a tény, hogy az embersejtből ember, a majomsejtből pedig majom fejlődik ki, azt mutatja, hogy mérhetetlen különbség van a kettő között. És annak, hogy az egyik sejtből kifejlődik az ember, semmi köze nincs ahhoz, hogy egy másik sejtből egy másik faj fejlődik ki. „A tudomány számára az egyes fajok gyakorlatilag megváltoztathatatlan, zárt egységek” (A világ eredete”, 227.o.). Az ember nemzetségének (genus) egyetlen faja, és fajának egyetlen képviselője. Azt mondják, hogy egy eredeti típusfaj kihalását hamarosan a teljes család eltűnése követi.

4.) Nem találjuk a hiányzó láncszemeket. A néhai Robert Etheridge, a British Museum munkatársa, a geológiai részleg vezetője és a brit paleontológusok egyik legtehetségesebb képviselője, azt mondta: „E hatalmas múzeumban nincs egyetlen apró bizonyíték se, ami a fajok transzmutációjára utalna. Az evolucionisták állításainak kilenctizede nem megfigyelésen alapszik, azokat a tények nem támasztják alá.” Állítólag Virchow [2] professzor nagy vehemenciával jelentette ki a következőket az evolúcióval kapcsolatban: „Nonszensz az egész. Messzebb vagyunk attól, mint valaha, hogy bármiféle kapcsolatot véljünk felfedezni az ember és a majom között.” Az evolúció-elmélet és a Gen 1,26-27 fenséges kinyilatkoztatása között hatalmas szakadék tátong. Ezek a versek az ember világegyetemben betöltött valódi szerepét, és kijelölt helyét az egész teremtés beteljesedéseként határozzák meg: a föld porából készült, és ugyanazon a napon teremtetett, mint a legmagasabb osztályokba sorolható állatok, ezért mutat az ember fiziológiai rokonságot a teremtett állatokkal. Viszont az ember Isten képmására lett megalkotva, ezért transzcendenciáját tekintve magasabb rendű minden állatnál. „Az ember sétál, a majom mászik” – mondta évekkel ezelőtt a nagy francia tudós, De Quatrefages. [3] Az ember naponta ezernyi olyan dolgot tesz, amit egy majom akkor sem lenne képes megtenni, ha tízezer évig próbálkozna. Az ember rendelkezik olyan képességekkel, amivel képes előre megtervezni, rendszerezni, kivitelezni és ellenőrizni a cselekvését. Az embernek van személyisége, értelme, akarata, lelkiismerete. Az ember képes arra, hogy reflektáljon Istenre és hogy imádja Istent. Az emberről szóló Genezis-beli beszámoló a kinyilatkoztatás egyedüli lehetséges alapja. Gondoljunk például az Isten atyaságával, szépségével, jóságával, igazságosságával, békéjével, szentségével és tisztaságával kapcsolatos kinyilatkoztatásra; mindez felfoghatatlan egy ló, egy kutya, vagy egy majom számára. A legcivilizáltabb majom sem mutat affinitást ezen elképzelések iránt. Nem áll módjában sem meghallani, sem felfogni, megérteni a kinyilatkoztatott dolgokat. Ezenkívül… ez az egyetlen racionális alapja az újjászületés tantételének –, valamint a testetöltés nagy-nagy doktrínájának –, ellentétben az emberi jellem evolúciójának gondolatával. Az egykor Isten képmására teremtett ember a Szentlélek megelevenítő ereje által a Fiú Isten képmására születik újjá.

Mindezeken túl a következő igazságoknak is megtaláljuk a doktrinális alapját a Genezis e fennkölt kinyilatkoztatásában:

1.) Az emberi faj egysége
2.) Az ember bukása
3.) A megváltás terve

1.) Az elsőre rátérve, Sir William Dawson [4] szerint a Biblia csak egy Ádámot ismer. Ádám nem mítikus alak vagy egy egész etnikumot jelölő név. Valódi ember volt, akit Isten alkotott; nem evolúció fejlődés eredményeképp jött létre valamilyen szőrös emberszabásúból Lemúria képzeletbeli kontinensén… A Biblia csak egy emberfajt ismer, egy ősi emberpárt… Ezt az Úr Jézus Krisztus is megerősíti a Mt 19,4-ben… Pál is megerősíti az ApCsel 17,26-ban, akármelyik olvasatát is fogadjuk el e passzusnak, megerősíti a Róm 5,12-ben és az 1Kor 15,21.47.49-ben is. Minden alapot nélkülöz az a feltételezés, hogy az „Ádám” szó kollektív jelentéssel fordulna itt elő, teret engedve így azoknak a hipotéziseknek, melyek szerint nagyszámú első emberpár létezett, akik mind evolúció útján fejlődtek ki. Ugyanakkor mind a fiziológia (élettan/ szerk.) mind az etnológia (néprajz/ szerk.), mindazon tudományok, amelyek érintik ezt a témát, megerősítik az emberi faj egységes voltának gondolatát (Saphir, 206.o.).

2.) Az ember bukásával kapcsolatban elmondhatjuk, hogy minden hamartológia és antropológia alapja a Genezis első három fejezetében található. Arra tanít minket, hogy az ember eredetileg az Istennel való közösségre teremtetett, hogy – akár dichotomista (test és lélek/szerk.), akár trichotomista (test és lélek és szellem/szerk.) módon beszélünk személyének felépítettségéről – teljes mértékben alkalmas volt az Alkotójával való személyes és tudatos közösség megélésére, illetve arra, hogy a szeretet és a tudás kötelékében kapcsolódjon Hozzá. E bibliai történet minden eleme a történelmi elbeszélés igényével lép fel. Az ember, akit Isten az Édenbe helyezett, akire munkát bízott, és akinek próbaképp egy parancsot adott, potenciálisan tökéletes volt, de magában hordozta a bukás lehetőségét. Az ember elbukott, habár Isten akarata volt, hogy a pusztán emberi posse non peccari állapotából (képes nem vétkezni) felemelkedjen kegyelemből az isteni non posse peccari állapotba (nem képes vétkezni) (Augustinus, „De Civitate Dei”, 22. könyv, 30. fejezet). Az ember saját engedetlensége, valamint egy természetfeletti lény, a Hitető befolyása révén bukott el, akit a Szentírás csak régi kígyónak, ördögnek és Sátánnak nevez. Ez a lény a Gen 3,1-12.4.13-14-től kezdve egészen a Jel 19,19-20-ig az emberiség kérlelhetetlen ellenségeként jelenik meg, valamint úgy, mint aki annak a bukott angyalseregnek a feje, ami bűne, a büszkeség miatt legfőbb fejedelemségének elhagyására kényszerült.

Ez a történet érthetetlen, ha csak egy mítosz. A nagy holland teológus, Van Oosterzee [5] szerint „ez az elbeszélés nyilvánvalóan történelemként áll előttünk. Egy ilyen fantáziadús történeti beszámolóba burkolt tiszta filozófiai eszme nem igazán áll összhangban az ókori zsidó gondolkozás valódi szellemiségével” (Dog. ii., 403.o.).

Még érthetetlenebb, ha csupán egy allegóriáról van szó, azaz, ha a történetben előkerülő elemek, úgymint a gyümölcs, a kígyó, a nő, a fa, a fáról való evés stb. teljesen más dolgokra utalnak, mint ahogy a Szentírásban említésre kerülnek. Ez történelem. Történelemként tekintett rá a mi Urunk Jézus Krisztus is, aki bizonyosan nem tévesztené össze a mítoszt a történelemmel, és Szent Pál is, aki aligha támaszkodhatott volna a Róm 5 és az 1Kor 15 esetében elmésen kifundált mesékre. Egyedül ez szolgál kielégítő magyarázattal fajunk romlottságára. Ádámtól kezdve a halál uralkodott.

A bűneset története ráadásul védvonal mindenféle manicheizmussal és pelagianizmussal szemben is. Az utóbbi azt állítja, hogy az ember valójában nem is olyan rossz, kigúnyolva ezzel az eredendő bűnről szóló tantételt, amit viszont egyházunk minden egyes hitvallási irata világosan deklarál, nevezetesen hogy kivétel nélkül mindannyian, születésünktől fogva bűnösök vagyunk (Lásd 39. Anglikán Hitcikkely, IX. eredendő bűn). A bűn büntetése és borzalma, emberi természetünk romlottsága, bűnös állapotunk reménytelensége mind olyan kijelentett igazság, ami kétségkívül szerepel a Szentírásban, és amire Szent Pál is eljutott isteni ihletésre, amikor arról írt, hogy hogyan jött be a bűn, Ádámnak, az emberiség ősi fejének engedetlensége és bukása révén a világba. Az emberi faj a bűn állapotában vesztegel. Ez egyetemesen érinti az egész emberiséget.  Amint a fa gyökérzete együtt él a törzzsel, az ággal, a levéllel és a gyümölccsel, úgy Ádám – ahogy Anzelm mondja – személyes bűne is megfertőzte az emberi természetet, így aztán leszármazottai személy szerint ugyanúgy bűnösök örökölt természetük miatt. Vagy Pascal találó szavaival, „az eredendő bűn esztelenségnek látszik az emberek szemében (…), ám ez az ésszerűtlenség bölcsebb az emberek minden bölcsességénél. Mert ha nem így volna, minek mondhatnánk az embert? Egész állapota ezen a felfoghatatlan valamin fordul meg.” (Pascal, Gondolatok, 445. artikulus) Továbbá ez a Genezis-történet az alapja az emberi felelősség és Isten előtti elszámoltathatóság szentírási doktrínájának. A hiányos antropológia mindig hiányos teológiát eredményez, ugyanis ha Isten az embert nem közvetlen teremtői aktus által alkotta, hanem az csupán egy lassú és fájdalmas folyamat révén, indirekt módon fejlődött ki, amiről senki sem tudja, hogy miért, mikor, hogyan és hol játszódott le, akkor az ember erkölcsi elszámoltathatóságának legfőbb forrása is megszűnik. Ahogy Prof. D. A. Curtis mondta nem is olyan rég, az ember személyes, erkölcsi életének fatalista felfogása nem más, mint a naturalista evolúció korunknak szóló halálos ajándéka.

3.) Megváltásunkat illetően kijelenthetjük, hogy a Genezis harmadik fejezete az egész szoteriológia alapja. Ha az ember nem bukott el, akkor büntetés sem volt, akkor az ember és Isten közötti kapcsolat nem szakadt meg, és akkor nem volt szükség megbékélésre sem. De ha nem volt szükség megbékélésre, akkor nem volt szükség megváltásra sem; viszont, ha nem volt szükség megváltásra, akkor a testetöltés is felesleges volt, a kereszthalál pedig egyenesen bolondság (1Kor 1,18). Az apostol olyan szorosan összekapcsolja Ádám bukását Krisztus halálával, hogy ha a bűnesetet elvesszük, akkor megfosztjuk a teológia-tudományt legsajátosabb elemétől, az engeszteléstől.  Ha az első Ádám nem lett élő lélekké, és nem bukott el, akkor értelmetlen volt a második Ádám, a mennyből való Úr váltságmunkája. Ha elutasítjuk a Genezis-történetet, mítoszként értelmezve azt, óhatatlanul el fogjuk utasítani előbb-utóbb az üdvösség evangéliumáról szóló tanítást is. A keresztyén tanítás egyik legfontosabb sarokkövét távolítjuk el, ha elvetjük Ádám és Éva történelmi valóságát, ugyanis a bűneset a különleges kinyilatkoztatás, a kegyelemből való üdvösség és a személyes újjászületés szükségességének kiindulópontja marad örökre. Innen indul az egész apostoli tanítás.

Végül említsük meg, hogy az 1Móz 2. fejezete szolgáltatja a doktrinális alapját a következő hatalmas alapvetéseknek: a munka mint olyan fontossága, az Úr által kijelölt pihenőnap, a házasság isteni elrendelése és a családi élet. A heti pihenőnapot Isten biztosította az ember számára, és a kinyilatkoztatás tekintetében abszolút prioritást élvez az ezzel kapcsolatos isteni rendelet. Ugyanezt elmondhatjuk a házasságról és a családról is. A mi Urunk, Jézus Krisztus jóváhagyja Ádám és Éva teremtésének Mózes által elénk tárt történetét, mikor is úgy utal vissza erre a történetre, mint ami kifejezi Isten válással kapcsolatos akaratát, és amikor megkérdőjelezhetetlen tekintélyével – az egyik legfontosabb etikai kérdésként kezelve – kizárólag a monogámiát fogadja el. Ezek az emberi lét azon meghatározó tényezői, amelyeket az Isten szándéka szerinti boldog, tiszta és szolgálatkész élet három univerzális faktorának tekinthetünk: ezek – a törvény, a munka és a szeretet – mind Isten írott igéjének elején vannak rögzítve.

A Genezis első fejezeteinek három további figyelemre méltó jellemzőjét érdemes még megemlíteni.

Először is azt, hogy az emberiség eredetileg közös nyelvet beszélt (1Móz 11,1). Max Muller [6], a legismertebb etnológus és filológus kijelenti, hogy minden emberi nyelvnek – sokféleségük ellenére is – egy közös forrásból kell származniuk (Lásd: Saphir, „Isteni egység”, 206. o.; Dawson, „A világ eredete”, 286.o.; Guiness, „Isteni program”, 75.o.).

A második Noé csodálatos próféciája a majdani etnikumokat érintően az 1Móz 9,26-27-ben. Fenséges összefoglalását látjuk annak, hogyan osztódik majd az emberi faj három nagy csoportra és mi lesz ezek sorsa a történelemben. A három nagy csoport a sémita, hámita, illetve a jáfetita – az a három etnikai csoport, amire a modern tudomány is felosztotta az emberi fajt. A történelem igazolta azt, amit a Genezis négyezer évvel ezelőtt már megjövendölt. A hámita nemzetek, köztük a káldeusok, a babilóniak és az egyiptomiak lealjasodtak, istentelenek és érzékiek. A sémiták viszont a kezdetektől fogva vallásosak voltak és hitük középpontjában az eljövendő Messiás állt.

A jáfetiták nagy és domináns fajok. Ide sorolható az összes nagy ókori és jelenkori világbirodalom: a görög, a római, a gót, a kelta, a teuton, a brit és az amerikai, valamint az újabb kutatások és felfedezések fényében India, Kína és Japán népei is. Így aztán Hám már évszázadokkal ezelőtt elvesztette nagyhatalmi státuszát; Sém és népe etikai és spirituális tekintetben szerezte meg a hatalmat a Próféta, a Pap és a Király, azaz a Messiás révén; míg Jáfet a világot felölelő nagysága és a birodalmi fölénye révén az ipar, a kereskedelem és politika területén tört uralomra.

A harmadik az a dicsőséges ígéret, amit Ábrahám kap; az az ember, akinek a dicsőség istene megjelent, és akinek személyes, testté lett magjában kell áldást nyernie a föld minden népének. Ábrahám személye ad magyarázatot a három legnagyobb világvallás monoteizmusára. Fenségesen magaslik ki személye – ahogy Max Müller mondja –, olyan alakként, aki a világ történelmében másodikként rögtön magát az egy Istent követi. Ha eltekintünk ettől az ígérettől, akkor a zsidó nép csodálatos története érthetetlenné válik. Benne összpontosul és személyétől függ az Ószövetség egészének központi motívuma, az Üdvözítő ígérete és az Ő dicsőséges megváltása (1Móz 22,18; Gal 3,8-16). Egy olyan korban tehát, amikor a kritikusok elszántan ragaszkodnak hipotetikus, bizarr téziseikhez, a keresztyéneknek is bátrabban kellene ragaszkodniuk a Genezis kezdő fejezeteiben szereplő kinyilatkoztatáshoz, a teremtéstörténet egyértelmű tényeihez.

A modernizmus azon kísérlete, hogy a Biblia második felében szereplő természetfelettit megtartsa, miközben az első felében szereplő természetfelettiből mítoszt gyárt, legalább annyira végzetes, mint amennyire bölcs próbálkozás. Ahelyett, hogy engednénk, hogy kételyt ébresszenek bennünk, hogy megrengessék szilárd hitünket, és hogy elismerjük, a Szentírás egyes fejezetei bizonytalanok pusztán azért, mert egy tudálékos tudós a maga dogmatizmusával kétségbe vonja az azokban szereplő kijelentéseket, vagy hogy egy tantétel nem feltétlenül igaz, csak mert valaki egy ellenőrizhetetlen hipotézissel rukkolt elő, jobb volna olyan személyek mellett kiállni, mint Romanes [7], Lord Kelvin [8], Virchow és Liebig [9]  az ún. teremtő erőről alkotott elképzelésükkel, vagy mint Cuvier [10], a kiváló francia tudós, aki szerint Mózes, bár jól ismerte az egyiptomi „tudományt”, hiszen Egyiptomban nőtt fel, meghaladta korát és olyan kozmogóniát hagyott ránk, amely a pontosság tekintetében – és ez józan ésszel könnyen belátható – minden egyes nap igazolja saját magát. Kiállhatnánk Sir William Dawson, a jeles kanadai tudós mellett is, aki kijelentette, hogy a Szentírás semmilyen részletében nem mond ellent a tudományos eredményeknek, sőt, előre megjósol egy-egy tudományos felfedezést is; támogathatnánk Dana professzort is, a jeles amerikai tudóst, aki, miután geológusként a Genezis első fejezeteit megvizsgálta, azt mondta: „úgy gondolom, hogy tökéletes összhangban áll a jelenlegi tudományos ismereteinkkel.” Legfőképp pedig amellett kellene kiállnunk, aki ezt mondta: „Ne gondoljátok, hogy én foglak vádolni benneteket az Atyánál. Van, aki vádol benneteket: Mózes, akiben ti reménykedtek. Mert ha hinnétek Mózesnek, hinnétek nekem: mert ő énrólam írt.” (Jn 5,45-46)

 

[1] David Samuel Margoliouth (1858-1940), angol orientalista, a Church of England lelkésze

[2] Rudolf Virchow (1821-1902), német orvos, egyetemi tanár, politikus, az MTA kültagja

[3] Jean Louis Armand de Quatrefages de Bréau (1810-1892), francia biológus

[4] Sir John William Dawson (1820-1899), kanadai geológus

[5] Jan Jacob van Oosterzee (1817-1882), holland teológus

[6] Friedrich Max Müller (1823-1900), német nyelvész, filológus, orientalista, oxfordi egyetemi tanár, 1874-ben a Magyar Tudományos Akadémia külföldi levelező tagjává választották

[7] George John Romanes (1848-1894), kanadai-skót evolúció biológus, fiziológus

[8] Lord Kelvin vagy Kelvin első bárója (született William Thomson; 1824-1907), ír nemzetiségű brit matematikus, mérnök, fizikus. A Magyar Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagja.

[9] Justus von Liebig, báró, (1803-1873) német vegyész.

 

Fordította: Márkus Tamás András

Forrás: The Fundamentals (1917), XIV. fejezet, 272-287.o.