Fundamentumok: A Szentlélek személye és istensége

Az alábbi írás szerzője Reuben Archer Torrey (1856-1928), egykori amerikai evangélista, lelkész, tanár és író. Torrey a New Jersey-beli Hobokenben nőtt fel egy bankár fiaként. 1875-ben diplomázott a Yale Egyetemen. Később, 1878-ban beiratkozott a Yale hittudományi karára (Yale Divinity School), melynek elvégzése után kongregacionalista lelkész lett Ohióban. 1882 és 1883 között Lipcsében és Erlangenben folytatott teológiai tanulmányokat. Torrey teológiai tanulmányai kezdetén még a magaskritika híve volt, de németországi tanulmányai hatására elutasította azt, később pedig a korai keresztyén fundamentalizmus egyik legmeghatározóbb gondolkodójává vált. Sőt, egyike volt a Fundamentumok (The Fundamentals), e 12 kötetbe rendezett esszé-sorozat három szerkesztőjének (a „fundamentalizmus”, mint mozgalom erről a könyvsorozatról kapta a nevét). Torrey 1889-ben csatlakozott Dwight L. Moody neves evangelizációs szolgálatához Chicagóban. Ő lett a Chicagói Evangelizációs Társaság Biblia Intézetének (később Moody Biblia Intézet) első elnöke. Tehetséges prédikátorként és nagyhatású szónokként sikeres evangelizációs szolgálatot végzett szerte a világon. 

 

A SZENTLÉLEK SZEMÉLYE ÉS ISTENSÉGE

R. A. Torrey, D. D.

A DOKTRÍNA JELENTŐSÉGE

A Szentlélek személy volta és istensége a keresztyén hit egyik legmeghatározóbb és legsajátosabb tantétele. Az istenimádat szempontjából ez a lehető legfontosabb tantétel. Ha a Szentlélek olyan isteni személy, aki méltó az imádatunkra, a hitünkre és a szeretetünkre, és mi nem ismerjük és nem fogadjuk el őt ilyennek, akkor egy isteni lényt rabolunk meg attól, ami kijárna neki: az imádatunktól, a szeretetünktől és a bizalmunktól. Gyakorlati szempontból is a legfontosabb tantételről van szó. Ha a Szentlelket csak személytelen hatalomnak vagy erőnek tartjuk, akkor állandóan azon fogjuk törni a fejünket, hogyan ragadhatnánk meg és hogyan használhatnánk. De ha biblikus módon isteni személynek tartjuk, aki végtelenül bölcs, végtelenül szent és végtelenül gyengéd, akkor mindig arra gondolunk majd, hogy “hogyan ragadhat meg és használhat engem a Szentlélek?” Nincs különbség aközött, ha egy férgecske akarja arra használni Istent, hogy hegyeket csépeljen és törjön össze, vagy Isten használja arra a férgecskét, hogy halmokat zúzzon pozdorjává? (Lásd Ész 41,14-15). Az előbbi elképzelés primitív, pogány nézet, lényegét tekintve semmiben sem különbözik az afrikai fétisimádó felfogásától, aki istenét arra használja, hogy akaratát teljesítse. Az utóbbi viszont magasztos, és ez a keresztyén felfogás. Ha Szentlélekre pusztán hatalomként és erőként gondolunk, akkor az lesz számunkra a fontos, hogy “hogyan kaphatok még többet a Szentlélekből?”; de ha isteni Személyként gondolunk rá, akkor az lesz számunkra a fontos, hogy “hogyan kaphat belőlem többet a Szentlélek?” Az előbbi felfogás önmagunk felmagasztalásához vezet; az utóbbi pedig önmagunk megüresítéséhez és önfeladáshoz, ahhoz, hogy megalázzuk magunkat. Ha a Szentlélekre pusztán isteni hatalomként és befolyással bíró erőként tekintünk, és úgy gondoljuk, hogy megkaptuk a Szentlelket, akkor az a kísértés keríthet minket hatalmába, mintha a keresztyének legfelsőbb kasztjához tartoznánk. Egy hölgy egyszer odajött hozzám, hogy feltegyen egy kérdést, és a következővel kezdte: “Mielőtt feltenném a kérdést, szeretném, ha megértené, hogy egy szentlelkes asszony vagyok.” A szavai, valamint az, ahogy mindezt kimondta, borzongással töltöttek el. Nem tudtam elhinni, hogy igazat beszél. De ha biblikus módon gondolkodunk, és a Szentlelket egy végtelen felségű isteni lénynek tartjuk, aki leereszkedve hozzánk jön, beköltözik a szívünkbe és birtokba veszi az életünket, akkor az igazság leigáz minket, és késszé tesz arra, hogy alázatosan álljunk meg Isten előtt.

Tapasztalati szempontból is rendkívül fontos, hogy a Szentlelket személyként ismerjük. Sokan tanúskodhatnak arról az áldásról, ami a saját életükben a Szentlélek megismeréséből származik – abból, hogy úgy ismerték meg, mint aki mindig jelenlévő, élő isteni Barát és Segítő. A Bibliában négyfajta érv is található arra vonatkozóan, hogy a Szentlélek személy.

 

I. A SZENTLÉLEK JELLEMZŐI

A Szentírás szerint a Szentlélek rendelkezik a személyiség minden sajátos jellemzőjével. Mik egy személyiség megkülönböztető jegyei vagy jellemzői? A tudás, az érzés és az akarat. Az a lény, amelyik képes megismerni, érezni és akarni, az személy. Amikor azt mondjuk, hogy a Szentlélek személy, vannak, akik arra gondolnak, hogy a Szentléleknek van keze, lába, szeme és orra stb. De ezek nem egy személy, hanem egy test jellemzői. Amikor azt mondjuk, hogy a Szentlélek személy, akkor ez alatt azt értjük, hogy Ő nem pusztán egy, az életünkben érvényesülő isteni hatalom vagy erő, hanem egy olyan lény, aki rendelkezik a megismerés képességével, akinek vannak érzései és akarata. A Szentírás a személyiségnek e három jellemzőjét – a tudást, az érzést és az akaratot – újra és újra a Szentléleknek tulajdonítja.

 

ISMERET

Az 1Kor 2,10-ben ezt olvashatjuk: “Nekünk pedig kinyilatkoztatta Isten a Lélek által, mert a Lélek mindent megvizsgál, még Isten mélységeit is. Mert ki ismerheti meg az emberek közül azt, ami az emberben van? Egyedül az emberi lélek, amely benne lakik. Ugyanígy azt sem ismerheti senki, ami Istenben van, csak Isten Lelke.” Itt a “megismerést” tulajdonítja az apostol a Szentléleknek. A Szentlélek nem csupán valamiféle értelmi megvilágosodást eredményező erő, ami által valami eszünkbe jut, hanem olyan lény, aki ismeri Isten mélységeit, és aki azt tanítja nekünk, amit maga is tud.

 

AKARAT

A 1Kor 12,11-ben újra azt olvassuk, hogy: “De mindezt egy és ugyanaz a Lélek munkálja, aki úgy osztja szét kinek-kinek ajándékát, amint akarja.” E passzus akaratot tulajdonít a Szentléleknek. A Szentlélek nem pusztán hatalom vagy erő, amit tetszés szerint használhatunk, hanem egy isteni Személy, aki saját akarata szerint használ bennünket. Ez a Szentlélekhez való helyes viszonyulásunkat illetően alapvető fontosságú tétel. Sok keresztyén azért nélkülözi az áldások teljességét, mert a Szentlelket saját ostoba elképzelései szerint akarja használni, ahelyett, hogy átadná magát a Szentléleknek, hogy az használja őt végtelenül bölcs akarata szerint. Örülök, hogy nincs olyan isteni erő, amit tudatlan akaratommal megragadhatnék és használhatnék. Annak viszont még jobban örülök, hogy van egy végtelen bölcsességű lény, aki hajlandó beköltözni a szívembe, birtokba venni az életemet, és végtelenül bölcs akarata szerint használni azt.

 

ÉRTELEM

A Róm 8,27-ben ezt olvassuk: “Aki pedig a szíveket vizsgálja, tudja, mi a Lélek szándéka, mert Isten szerint jár közben a szentekért.” Itt a “szándéknak”, illetve “gondolatnak” fordított szó átfogó jelentéssel bír, magában foglalja a gondolatot, az érzést és a szándékot is. Ez ugyanaz a szó, mint ami a Róm 8,7-ben szerepel: “minthogy a test törekvése ellenségeskedés Istennel, mert Isten törvényének nem engedelmeskedik, és nem is tud engedelmeskedni.” Tehát akkor a korábban idézett szakasz alapján a Szentléleknek valódi személyiséget tulajdoníthatunk.

 

SZERETET

A Róm 15,30-ban pedig ezt olvashatjuk: “A mi Urunk Jézus Krisztusra és a Lélek szeretetére kérlek titeket, testvéreim, legyetek segítségemre Isten előtt értem mondott imádságaitokban…”. Ez a passzus a “szeretetet” tulajdonítja a Szentléleknek. A Szentlélek nem egy vak, érzelmek nélküli hatalomként vagy erőként munkálkodik az életünkben. A Szentlélek olyan személy, aki ugyanolyan gyengéden szeret, mint az Atya Isten, vagy a Fiú Isten. Közülünk nagyon kevesen elmélkednek a Szentlélek szeretetéről annyit, amennyit kellene. Életünk minden napján gondolunk az Atya Isten és a Fiú Isten szeretetére, de vannak közöttünk néhányan, akik heteket és hónapokat töltenek el anélkül, hogy a Szentlélek szeretetére gondolnának. Életünk minden egyes napján letérdelünk és felnézünk az Atya Isten arcára, és azt mondjuk: “Hálás vagyok neked Atyám a nagy szeretetedért, ami arra késztetett, hogy elküld egyszülött Fiadat ebbe a világba, hogy a Kálvária keresztjén engesztelő halált haljon értem.” Életünk minden egyes napján letérdelünk, és felnézünk Urunk és Megváltónk, Jézus Krisztus arcára, és ezt mondjuk: “Köszönöm Neked, Isten áldott Fia, ezt a nagy szeretetet, ami arra vezetett téged, hogy a menny minden dicsőségét magad utána hagyva lejöttél közénk, vállalva minden földi szégyent és szenvedést, azért hogy bűneimet magad vidd fel testedben a keresztfára.” De milyen gyakran térdelünk le, és szólítjuk meg így a Szentlelket: “Hálás vagyok Neked, Isten végtelen és örök Lelke a hatalmas szeretetedért, ami az Atya és a Fiú iránti engedelmességedben arra késztetett, hogy eljöjj ebbe a világba, megkeress és rám találj elveszettségemben, és fáradhatatlanul, napról napra, hétről hétre, éveken keresztül figyelemmel kísérjed az életem, mígnem végül megláttattad velem megváltásra való rászorultságomat, és ki nem jelentetted számomra Jézus Krisztust, mint Megváltót, akire valóban szükségem van, és el nem juttattál a vele kapcsolatos üdvözítő ismeretre.” Holott az üdvösségünk ugyanolyan mértékben köszönhető a Szentlélek szeretetének, mint amennyire az Atya és a Fiú szeretetének. Ha az Atya Isten szeretetétől vezérelve nem tekintett volna le rám elveszett állapotomban, látva előre az bukásomat és pusztulásomat, és nem küldte volna el egyszülött Fiát, hogy az teljes engesztelést szerezzen bűneimért, akkor ma is elveszett ember lennék. Ha Isten örökkévaló Igéje szeretetétől vezérelve nem engedelmeskedett volna az Atya parancsának, és nem jött volna ebbe a világba, hogy életét a bűneimért való engesztelő áldozatként letegye a Kálvária hegyén, akkor ma is csak egy elveszett ember lennék. Ugyanígy igaz az is, hogy ha a Szentlélek az Ő szeretetéből nem jött volna el ebbe a világba, engedelmeskedve az Atyának és a Fiúnak, hogy rám találjon kudarcaimban; ha nem követte volna az életem alakulását napról napra, hónapról hónapra és évről évre fáradhatatlan türelemmel, követve engem olyan helyekre is, amik számára kínt és fájdalmat jelentettek; ha nem keresett volna folyamatosan annak ellenére is, hogy én ellenálltam, sértegettem őt és szándékosan hátat fordítottam neki; ha ő követett mindezek ellenére, és soha nem adta fel, egészen addig, míg végül megnyitotta a szemem, hogy meglássam, teljesen elveszett vagyok, kinyilatkoztatva számomra Jézus Krisztust úgy, mint Megváltót, akinek áldozata minden bűnömért eleget tett; ha ezek után nem tette volna lehetővé az ő hatalmából, hogy elfogadjam őt személyes Megváltómként; ha szeretetétől vezérelve a Szentlélek nem lett volna ilyen hosszútűrő, türelmes, fáradhatatlan, vágyakozó és kimondhatatlanul gyengéd irántam, akkor ma is csak egy elveszett ember lennék.

 

ÉRTELEM ÉS JÓSÁG

“Jóságos lelkedet adtad, hogy értelmessé tegye őket. Nem vontad meg szájuktól mannádat, és adtál nekik vizet, amikor szomjaztak” (Neh 9,20). Ez a passzus az értelemet és a jóságot tulajdonítja a Szentléleknek. A korábban vizsgált bibliai passzusoknál erről már volt szó, de meg kell említenünk, mert ez az igehely az Ószövetségből származik. Van, aki azt mondja, hogy az az elképzelés, miszerint a Szentlélek személy, nem található meg az Ószövetségben. Önmagában már ez a szakasz is megmutatja – a többiről nem is beszélve –, hogy ez az állítás nem igaz. Noha  nyilvánvalóan a Szentlélek személy voltáról szóló igazság az Ószövetségben kevésbé cizelláltan jelenik meg, mint az Újszövetségben, ugyanakkor kijelenthetük, hogy igenis előkerül benne, mégpedig egyértelműen.

 

SZOMORÚSÁG

Az Ef 4,30-ban ezt olvassuk: “És ne szomorítsátok meg Isten Szentlelkét, aki az ő pecsétje rajtatok a megváltás napjára.” Ez a szakasz a megszomorodást tulajdonítja a Szentléleknek. A Szentlélek nem csak egy személytelen hatalom vagy erő, ami által Isten az életünkben munkálkodik. Ő egy olyan személy, aki a szívünkben lakik, és aki figyeli mindazt, amit teszünk, mondunk vagy gondolunk. És ha a cselekedeteinkben, szavainkban, vagy a gondolatainkban – akár csak egy kósza gondolat erejéig is – van valami tisztátalan, rosszindulatú, önző, vagy bármilyen gonosz dolog, akkor az a Szentlelket mélységesen elszomorítja. Ha ezt egyszer sikerül teljes mértékben megértenünk, akkor ez a megszentelődésünk és a “bölcsességben való járás” (Ef 5,15) egyik legfontosabb motivációja lesz. Hány olyan fiatalember van, aki kirepülve a családi fészekből – a szent, hívő keresztyén közegből – a nagyvárosba ment szerencsét próbálni, ahol aztán ezernyi kísértéssel szembesült. Ezeknek egy jó részét csak annak gondolata tartotta vissza a kicsapongó élettől, amibe szívük szerint belevetették volna magukat, hogy ha az édesanyjuk hallaná, mit művelnek, leírhatatlan szomorúságot élne át. De ha hiszünk Krisztusban, a szívünkben ott lakik valaki, aki mindenhová elkísér bennünket, ahová csak megyünk, aki mindent lát, amit csak teszünk, aki mindent hall, amit csak kiejtünk a szánkon, és aki ismeri minden egyes gondolatunkat, a legkisebb gondolatfoszlányainkat is – valaki, aki a legszentebb életű édesanyánál is tisztább; valaki, aki a valaha élt legszentebb nőnél is érzékenyebb a bűnre, és a bűn legkisebb jelére is megborzad; valaki, akit mindezek mellett a bűn legszörnyűbb megnyilvánulásai sem tántorítanak el attól, akit szeret. És ha a cselekedeteinkben, a szavainkban, vagy gondolatainkban megjelenik valami gonoszság – legyen szó a gonoszság legkisebb megnyilvánulásáról – mérhetetlen szomorúság tölti el. Milyen sokszor lejátszódik, hogy megjelenik bennünk valamilyen gonosz gondolat, amibe már épp beleengednénk magunkat, majd hirtelen eszünkbe jut: “a Szentlélek ezt látja és mélységesen elszomorítja.” Ez pedig arra késztet bennünket, hogy örökre száműzzük elménkből az ilyen gondolatokat.

 

II. A SZENTLÉLEK CSELEKEDETEI

A Szentlélek személy volta melletti bizonyítékok második típusa ahhoz a tényhez kapcsolódik, hogy a Szentírás rendre olyan cselekedeteket tulajdonít a Szentléleknek, amik  csak egy személy hatáskörébe tartozhatnak.

 

VIZSGÁLÓDÁS, BESZÉD, IMÁDSÁG

Például az 1Kor 2,10-ben arról olvasunk, hogy a Szentlélek Isten mélységeit is megvizsgálja. Ez nem pusztán úgy ábrázolja a Szentlelket, mint aki megvilágosít minket, hogy megérthessük az Isten mélységeit – az Isten személyével kapcsolatos igazságokat –, hanem úgy, mint egy személyt, aki maga vizsgálja meg Isten mélységeit, és aki feltárja előttünk az általa felfedelezett dolgokat. A Jel 2,7 és sok más igehely is úgy ábrázolja a Szentlelket, mint aki beszél. A Gal 6,4 úgy mutatja be a Szentlelket, mint aki felkiált. A Róm 8,26-ban ezt olvassuk: “Ugyanígy segít a Lélek is a mi erőtlenségünkön. Mert amiért imádkoznunk kell, nem tudjuk úgy kérni, ahogyan kell, de maga a Lélek esedezik értünk kimondhatatlan fohászkodásokkal.” Itt a Szentlélek úgy kerül bemutatásra, mint aki imádkozik. Nem csak egy személytelen erő, ami imádkozásra késztet, vagy megvilágosodást eredményező hatás, ami megtanít bennünket imádkozni, hanem olyan személy, aki maga is imádkozik – bennünk és rajtunk keresztül is. Mérhetetlen vigaszt jelent, hogy minden újjászületett emberért két isteni személy is imádkozik: Jézus Krisztus, az Isten Fia az Atya jobbján, aki esedezik értünk (Zsid 7,25; 1Jn 2,1), valamint a Szentlélek, aki rajtunk keresztül imádkozik idelent. Mennyire biztonságos és áldott a hívő ember helyzete két isteni személlyel az oldalán, akik folyamatosan imádkoznak érte és akiket az Atya mindig meghallgat.

 

TANÍTÁS ÉS VEZETÉS

A Jn 15,26-27-ben azt olvassuk, hogy „amikor eljön a Pártfogó, akit én küldök nektek az Atyától, az igazság Lelke, aki az Atyától származik, az tesz majd bizonyságot énrólam; de ti is bizonyságot tesztek, mert kezdettől fogva velem vagytok.” Itt határozottan úgy jelenik meg a Szentlélek, mint bizonyságtevő személy, hiszen az ige egyértelműen különbséget tesz az Ő bizonyságtétele és azok bizonyságtétele között, akikben Ő benne lakozik, és akiket képessé tesz arra, hogy bizonyságot tegyenek Krisztusról. A Jn 14,26-ban ismét ezt olvassuk: “a Pártfogó pedig, a Szentlélek, akit az én nevemben küld az Atya, ő megtanít majd titeket mindenre, és eszetekbe juttat mindent, amit én mondtam nektek.” Aztán a Jn 16,12-14-ben ismét: “Még sok mindent kellene mondanom nektek, de most nem tudjátok elviselni; amikor azonban eljön ő, az igazság Lelke, elvezet titeket a teljes igazságra; mert nem önmagától szól, hanem azokat mondja, amiket hall, és az eljövendő dolgokat is kijelenti nektek. Ő engem fog dicsőíteni, mert az enyémből merít, és azt jelenti ki nektek.” (vö. még Nehémiás 9,20) Ezekben a szakaszokban a Szentlélek az igazság tanítójaként jelenik meg, és nem csak valamiféle megvilágosodásként, ami képessé tesz minket arra, hogy megértsük az igazságot – a Szentlékek itt személyes tanítóként lép mellénk, hogy megtanítson minket az igazságra. Még a legszerényebb hívőnek is abban a kiváltságban lehet része, hogy nap mint nap egy isteni személy tanítja meg őt az igazságra (vö. 1Jn. 2,20.27). A Róm 8,14 (“akiket pedig Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai”) szerint a Szentlélek személyes vezetőnk, aki meghatározza, hogy mit tegyünk; aki kézen fog bennünket, és cselekedeteinket úgy irányítja, hogy azok Isten előtt kedvesek legyenek. Az ApCsel 16,6-7-ben ezeket a jelentőségteljes szavakat olvashatjuk: “azután átmentek Frígia és Galácia földjén, mivel a Szentlélek nem engedte nekik, hogy hirdessék az igét Ázsiában. Amikor Míszia felé mentek, Bitiniába próbáltak eljutni, de Jézus Lelke nem engedte őket.” Itt a Szentlélek úgy kerül bemutatásra, mint aki utasításokat ad Jézus Krisztus szolgáinak életére és szolgálatára vonatkozóan. Az ApCsel 13,2-ben és az ApCsel 20,28-ban azt látjuk, hogy a Szentlélek hívja el szolgálatra az embereket, és ő is jelöli ki őket bizonyos tisztségekre. A Szentírás a Szentléleknek újra és újra olyan cselekedeteket tulajdonít, amiket csak egy személy hajthat végre.

 

III. A LÉLEK SZOLGÁLATA

A Szentlélek személy volta melletti harmadik érv az, hogy a Szentírás a Szentléleknek olyan szolgálatot tulajdonít, amit csak egy személy végezhet.

 

“MÁSIK PÁRTFOGÓ”

A Jn 14,16-17-ben a következőket olvassuk: “és én kérni fogom az Atyát, és más Vigasztalót ad majd nektek, hogy veletek maradjon mindörökké: az igazság Lelkét, akit a világ be nem fogadhat, mert nem látja és nem ismeri őt, de ti ismeritek, mert nálatok lakik, és bennetek lesz.” Eszerint a Szentléleknek az a szerepe, hogy mint “másik Pártfogó”, elfoglalja a testben távollévő Megváltónk helyét. Jézus Krisztus Urunknak el kellett hagynia a tanítványait. Amikor ezt bejelentette nekik, szomorúság töltötte el a szívüket (Jn 16,6), de Jézus vigasztaló szavakat intézett hozzájuk. Azt mondta nekik, hogy abban a világban, ahová megy, sok lakóhely van számukra (Jn 14,2). Továbbá elmondta, hogy azért megy el, hogy helyet készítsen nekik (Jn 14,3), és miután elkészítette, ismét eljön értük; de azt is közölte velük, hogy a távollétében sem lesznek magukra hagyva, “árván”, miközben ő helyet készít számukra a menyben, hanem kérni fogja az Atyát, aki egy másik Vigasztalót ad nekik, aki a távollétében elfoglalja a helyét. Lehetséges, hogy ez a másik Párfogó, akit az Úr Jézus Krisztus megígért és aki a helyére lép – még ha isteni eredetű is és hasznos is a szolgálata – csak egy személytelen hatalom vagy erő? Még kevésbé valószínű, hogy úgy fogalmazott volna: “én az igazságot mondom nektek: Jobb nektek, hogy én elmenjek, mert ha el nem megyek, nem jön el hozzátok a Vigasztaló, ha pedig elmegyek, elküldöm azt hozzátok (Jn 16,7)”, ha ez a másik Vigasztaló, aki azért jön, hogy elfoglalja Jézus helyét, csak egy személytelen erő vagy hatalom lett volna?

 

TÁMOGATÓNK

Ez akkor válik igazán világossá, ha szem előtt tartjuk, hogy a “Vigasztaló”-nak fordított görög szó a vigasztaláson kívül sok egyéb dolgot is jelent. A fordítóknak komoly nehézséget okozott visszaadni a jelentését. A következő megoldások születtek: “szószóló/pártfogó”, “segítő”, vagy pedig a görög szó egyszerű fonetikus átírása: “paraklétosz”. A “vigasztaló”-nak fordított szó egyébként ugyanaz, mint ami az 1Jn 2,1-ben “Pártfogóként”, vagy “szószólóként” szerepel; de az utóbbi kifejezés nem adja vissza etimológiailag e szó valódi erejét és annak igazi jelentőségét. A szószóló ugyanazt jelenti, mint a Pártfogó, de szűkebb jelentéstartománnyal használjuk a mindennapokban. A “szószóló” (tulajdonképpen ügyvéd) kifejezés inkább a Szentlélek latin megfelelőjének a jelentését tükrözi: advocatus; a “pártfogó” pedig a paracletos görög szó jelentését. A latin advocatus azt jelenti, hogy valaki – egy személy – “odahívja” a másikat – egy másik személyt –, vagy az egyik személy egy másikhoz “folyamodik” (azért, hogy a másik segítsen neki, vagy hogy képviselje őt). A paraklétosz, azaz a pártfogó viszont olyan valaki, aki odaáll mellém, vagyis aki barátként, segítőként, tanácsadóként és vigasztalóként mindig mellettem van. Egy jól ismert himnusz egyik sora ezt így fejezi ki: “mindig jelenlévő, legigazabb barát.” Egészen addig, amíg Jézus ki nem ejti e szavakat a száján, ő maga volt a Paraklétosz a tanítványok számára – a kéznél lévő barát, aki mindig mellettük állt. Ha bajba jutottak, Hozzá fordultak. Egy alkalommal tudni szerették volna, hogy hogyan kell imádkozni, így hát Jézushoz fordultak, és ezt mondták: “Uram, taníts meg minket imádkozni” (Luk 11,1). Egy másik alkalommal, amikor Péter süllyedni kezdett, és a Galileai tenger hullámai kezdték elborítani, így kiáltott: “Uram, ments meg! Jézus pedig azonnal kinyújtotta a kezét, megragadta őt”, és megmentette (Mt 14,30-31). Minden nyomorúságukban hozzá fordultak. Amilyen biztos, hogy Jézus felment az Atyához, olyan egyértelmű az is, hogy mindaddig, amíg várjuk eljövetelét, egy másik isteni személyt rendelt mellénk, aki ugyanúgy Isten, ugyanolyan bölcs, ugyanolyan erős, ugyanolyan segítőkész, ugyanolyan szeretetteljes, mint Ő; mindig mellettünk áll, és ha rátekintünk, mindig kész arra, hogy tanácsot adjon nekünk, hogy tanítson minket, hogy segítséget nyújtson számunkra, hogy győzelemre vezessen minket, és hogy életünk felett az irányítást teljesen átvegye.

 

GYÓGYMÓD A MAGÁNYRA

Ez az Újszövetség egyik legvigasztalóbb igazsága a jelenlegi üdvtörténeti korra vonatkozóan. Olvasva az evangéliumi beszámolókat, és látva, hogy Jézusnak milyen szoros kapcsolata volt a tanítványaival, és hogy miket mondott nekik, azt kívánjuk, bárcsak ott lehettünk volna vele mi is. De mellettünk van ma is egy személy, aki éppúgy Isten, és aki éppúgy méltó a bizalmunkra, mint Jézus, és aki épp emiatt ugyanúgy képes minden igényünket kielégíteni. Ha ezt a csodálatos bibliai igazságot igazán megszívleljük, és örökre a szívünkbe zárjuk, akkor megszabadulunk minden szorongástól és aggodalomtól. Ez gyógyír a magányra. Még ha a legjobb barátainktól el is vagyunk szakítva, miért kellene magányosnak lennünk, tudva, hogy az isteni barát mindig mellettünk van és soha nem hagy el minket? Ez a csodálatos igazság gyógyír a megtört szívre. Sokan átéltük már, hogy mit jelent elveszíteni azokat, akiket a legjobban szerettünk a Földön. Elmúlásuk fájó űrt hagyott maga után, és egy ideig úgy tűnt, hogy ezt soha senki és semmi nem képes betölteni; de van egy isteni Barát, aki a hívő ember szívében lakik, és aki képes átjárni gyógyító jelenlétével sajgó szívünk minden zegzugát, és ezt meg is teszi, ha kérjük őt. Ez a bibliai igazság gyógyír e sötét világtól és a ránk leselkedő veszélyeitől való félelemre is. Nem számít, milyen sötét az éjszaka, nem számít, mekkora az ellenség, ami körülvesz és szorongat bennünket, hiszen mellettünk van ez az isteni személy, aki meg tud védeni –, és meg is véd, – minket a ránk leselkedő veszélyektől. Jelenlétének dicsőségével fényt hoz a legsötétebb éjszakába is.

De az igazán nagy segítséget ez az igazság – az, hogy a Szentlélek személy – a Krisztusért végzett szolgálatunkban nyújtja számunkra. Sokan félelemtől reszketve végezzük azt a szolgálatot a Mesterünkért. Mindig attól félünk, hogy valami rosszat mondunk, vagy valamit rosszul csinálunk. Amikor felmegyünk a szószékre, amikor igét hirdetünk, iszonyatosan nagy felelősség nehezedik ránk. Remegéssel tölt annak gondolata, hogy nem vagyunk alkalmasak arra, hogy elvégezzük azt a munkát, amire elhívást kaptunk, attól tartunk, hogy nem úgy fogjuk elvégezni, ahogy kellene. De ha emlékeztetjük magunkat arra, hogy a felelősség végső soron nem a mi vállunkon nyugszik, hanem egy másik személy vállán – a Szentlelkén –, aki pontosan tudja, hogy mit kell tennie és mit kell mondania; ha hátralépnénk, amennyire csak lehet, és hagynánk, hogy végezze a szolgálatát – azt a szolgálatot, amire tökéletesen alkalmas –, akkor félelmeink és az aggodalmaink egy csapásra megszűnnének. Ha így teszünk, a kényszerérzet és a feszélyezettség eltűnik, Isten igazságának hirdetése pedig kimondhatatlan örömöt jelent majd számunkra, nem pedig gyötrelmes aggódást.

 

SZEMÉLYES TANÚBIZONYSÁG

Talán ezen a ponton elnézik nekem, ha megosztom Önökkel a személyes bizonyságtételemet. Azért léptem a keresztyén szolgálat mezejére, mert úgy éreztem, ez a kötelességem. Saját igehirdetésemre tértem meg. Évekig nem is voltam hajlandó igazi keresztyén lenni, mert még korábban elhatároztam, hogy nem fogok prédikálni. Azon az éjszakán, amikor megtértem, nem azt mondtam, hogy “elfogadom Krisztust”, vagy valami ehhez hasonlót. Azt mondtam, hogy “prédikálni fogok.” De ha valaki alkalmatlan volt arra, hogy igét hirdessen, akkor az én voltam. Rendkívül félénk ember voltam. Soha nem szólaltam fel nyilvános imaalkalmakon, csak azután, és csak muszájból, amikor elkezdtem a teológiát. Első próbálkozásom gyötrelmes élmény volt számomra. Szolgálatom kezdetén igehirdetéseimet szóró szóra leírtam, és elszántan memorizáltam azok szövegét. Amikor az esti istentisztelet véget ért, és kimondtam az igehirdetés utolsó szavát, nagy megkönnyebbüléssel jöttem le a szószékről, hogy a hétre letudtam az igehirdetést. Valóságos kínzást jelentett számomra, hogy prédikálnom kellett. Míg végül eljött az a csodálatos nap, amikor világossá vált számomra, hogy amikor kiállok és hirdetem Isten igéjét, valaki ott áll az oldalamon. Megértettem, hogy bár a hallgatóság engem lát, a felelősség valójában az ő vállán nyugszik, és ő tökéletesen alkalmas arra, hogy e felelősséget hordozza. Megértettem, hogy csak annyit kell tennem, hogy magamat háttérbe szorítom – a lehető legmesszebb a tekintetek elől –, és hagyom, hogy elvégezze azt a munkát, amire az Atya elküldte. Ettől a naptól fogva az igehirdetés számomra többé nem teher, és nem kényszer volt, hanem örömteli kiváltság. Az aggódás és a folyamatos gyötrődés megszűnt. Tudom, hogy a Szentlélek elvégzi a szolgálatát, és pontosan úgy végzi, ahogy végeznie kell – Isten akaratával tökéletes összhangban. És bár néha úgy tűnik, hogy a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy azt elterveztem, tudom, hogy minden rendben lesz, mert minden úgy történik, ahogy Ő szeretné. Amikor kiállok prédikálni, gyakran hatalmába kerít a gondolat, hogy Ő velem van, és elvégzi a munkáját. Ilyenkor olyan határtalan boldogság tölti be a szívem, hogy örömömben felkiáltanék.

 

IV. A SZENTLÉLEKKEL VALÓ BÁNÁSMÓD

A Szentlélek személy voltával kapcsolatos bizonyítékok negyedik típusa a Szentlélekkel való bánásmódhoz kapcsolódik: úgy kell viszonyulnunk hozzá, ahogy csak egy személyhez lehet.

Az Ézs 63,10-ben a következőket olvassuk: “ők azonban engedetlenek voltak, és megszomorították szent lelkét. Ezért ellenségükké vált, és harcba szállt ellenük.” Itt azt látjuk, hogy egyesek megszomorították Isten Szentlelkét és engedetlenek voltak vele szemben (vö. Ef 4,30). Pusztán egy hatalommal, vagy személytelen erővel szemben nem lehet engedetlennek lenni. Csak egy személy ellen lehet lázongani, és csak egy személyt lehet megszomorítani. Hasonlóról van szó a Zsid 10,29-ben: “Mit gondoltok: mennyivel súlyosabb büntetésre lesz méltó az, aki Isten Fiát lábbal tiporja, a szövetség vérét, amellyel megszenteltetett, közönségesnek tartja, és a kegyelem Lelkét megcsúfolja?” Itt azt olvassuk, hogy a Szentlelket meg lehet csúfolni, ki lehet gúnyolni (lásd Thayer’s Greek-English Lexicon of the New Testament). Személytelen erőt vagy hatalmat nem lehet megvetni és megszégyeníteni, csak egy személyt. Minden lelki igazságot a Szentlélek világosít meg számunkra. Ha ezeket a lelki igazságokat elengedjük a fülünk mellett, akkor szándékosan hátat fordítunk annak az isteni személynek, aki ezeket elénk tárja – megsértjük őt. Talán éppen ebben a pillanatban is megpróbál a Szentlélek eszünkbe juttatni egy igazságot, amit egyszerűen nem vagyunk hajlandók elfogadni és meghallani. Talán azt az igazságot vetjük meg és gúnyoljuk ki, amiről a mélyen belül tudjuk, hogy igaz. Ha így van, akkor nem csak egy elvont igazságot vetünk meg, hanem egy személyt, pontosabban egy isteni személyt nézünk le, gúnyolunk ki és sértünk meg mélységesen.

 

HAZUDNI A SZENTLÉLEKNEK

Az ApCsel 5,3-ban ezt olvassuk: “Péter azonban így szólt: Anániás, miért szállta meg a Sátán a szívedet, hogy hazudj a Szentléleknek, és félretegyél magadnak a föld árából?” Ez a szakasz azt tanítja meg számunkra, hogy a Szentléleknek bizony lehet hazudni. Hazudni nem lehet egy személytelen, vak hatalomnak és erőnek, hazudni csak személynek lehet. Anániás hazugsága sajátos hazugság volt. A szövegkörnyezetből kiderül, hogy Anániás azt állította, hogy teljes vagyonát felajánlja Istennek (lásd ApCsel 4,36-37; ApCsel 5,1-11). Barnabás mindenét eladta, és az ebből származó pénzt letette az apostolok lába elé, hogy ezzel is Krisztus ügyét szolgálja. Anániás úgy tett, mintha ugyanígy járt volna el, valójában azonban félretett magának egy részt abból az összegből, amit a birtokáért kapott; tehát csak tettette, hogy mindenét felajánlja, hiszen a befolyt összegnek csak egy részét tette az apostolok lába elé. Ha felajánlást teszünk, azt mindig a Szentlélek irányítása alatt végezzük. Anániás azt állította, hogy a Szentlélek részére ajánlotta fel a teljes vagyonát, de ez nem volt igaz. Anániás hazudott a Szentléleknek. Ugyanez milyen gyakran megtörténik az adománygyűjtő összejöveteleinken. Azt állítjuk, felajánljuk mindenünket, pedig a valóságban félreteszünk belőle magunknak. Csakhogy ezzel megcsaljuk a Szentlelket.

 

A SZENTLÉLEK KÁROMLÁSA

A Mt 12,31-32-ben a következőt olvassuk: “ezért mondom nektek: minden bűn és káromlás megbocsáttatik majd az embereknek, de a Lélek káromlása nem bocsáttatik meg. Aki az Emberfia ellen szól valamit, annak megbocsáttatik, de aki a Szentlélek ellen szól, annak nem bocsáttatik meg sem ebben a világban, sem az eljövendőben.” Eszerint lehet a Szentlelket káromolni. Lehetetlenség személytelen erőt vagy hatalmat káromolni, csak egy személyt lehet káromolni. Továbbá kiderül számunkra, hogy a Szentlélek Isten káromlása nagyobb és súlyosabb bűn, mint magának az Emberfiának a káromlása. Van bármi, ami egyértelműbbé tehetné, hogy a Szentlélek személy, ráadásul egy isteni személy?

 

ÖSSZEFOGLALÁS

Összefoglalva az eddigieket, kijelenthetjük: a Szentlélek személy. A Szentírás ezt teljesen egyértelművé teszi mindenki számára, aki őszintén vizsgálja azt, és szeretné megtudni, mit is tanít valójában. A legtöbben közülünk ebben hisznek, legalábbis elméletileg. De vajon az, ahogyan a hétköznapokban gondolkodunk róla, valamint az iránta tanúsított gyakorlati hozzáállásunk is ezt tükrözi – azt, hogy személyként kezeljük? Vajon ugyanúgy valóságos személynek tekintjük, mint Jézus Krisztust, ugyanolyan szeretetteljesnek, bölcsnek, ugyanolyan erősnek, aki ugyanúgy méltó a bizalmunkra, a szeretetünkre és arra, hogy alávessük magunkat neki? A Szentlélek azért jött el ebbe a világba, hogy ugyanazt jelentse a tanítványok számára és számunkra is, mindenkori tanítványai számára, amit Jézus Krisztus személyes jelenléte jelentett nekik földi vándorlása során (Jn 14,16-17). Nekünk is ezt jelenti? Tudatos-e a vele való közösségünk? Felismerjük, hogy mellettünk áll nap mint nap, a nap minden órájában? Pedig így van. De az még ennél is felemelőbb, hogy a szívünkben lakik, és készen áll arra, hogy betöltse azt, és egész életünket birtokba vegye, nem igaz? Ismerjük a “Szentlélek közösségét” (2Kor 13,13)? A közösség barátságot, partnerséget, közösségvállalást és bajtársiasságot jelent. Ismerjük ezt a Szentlélekkel való személyes kapcsolatot, partnerséget, bajtársiasságot és bensőséges barátságot? Ebben rejlik a valódi keresztyén élet titka. Ez az az élet, amit szabadság, öröm, erő és teljesség jellemez. Ha van egy állandóan jelenlévő Barátunk, és tudatában is vagyunk annak, hogy a Szentlélek személyében van egy állandóan jelenlévő barátunk, és az életünk minden egyes területét az ő irányítása alá helyezzük, akkor megtapasztaljuk mi is, hogy milyen az igazi keresztyén élet.

 

Forrás: The Fundamentals, I. kötet, 55-69.o.

Fordította: Márkus Tamás