Az emberi élet szentsége
Molnár Ambrus református lelkész egy rendkívül alapos írással tisztelte meg a 777 szerkesztőségét, amelynek témája az emberi élet szentsége!
„Minden embernek joga van az élethez.” „Minden embert megillet egyfajta általános méltóság.” „Minden ember élete értékes.” Az emberi történelem során az egyik legforradalmibb gondolat hangsúlyozása jelenik meg ezekben a kijelentésekben: az emberi élet szentsége.
Az emberi kultúrák nagyrészt megegyeznek abban, hogy az emberi életet értékesnek tartják, ugyanakkor ezt az értékességet nem terjesztik ki mindenkire. Olykor még egy nagyobb közösségen belül sem. Ez alapján látunk kultúrákat, melyek értékbeli különbséget tesznek fizikailag ép és deformált, egészséges és beteg, a társadalom felsőbb vagy alsóbb rétegeihez tartozó, egy bizonyos körön belül és azon kívül eső, jó és gyenge képességű emberek között, illetve bőrszínek, vallások vagy biológiai nemek között.
Így volt ez az ókori görög-római világban is. Plutharkhosz (Kr.u. 46/48-125/127) görög történetíró a Moralia című munkájában a következőket írja a karthágóiakról. „Szeretett fiaikat áldozták föl az isteneknek, és akiknek nem voltak saját gyermekeik, másoktól vásároltak gyermekeket, és úgy vágták el nyakukat, mintha bárányok vagy madarak lettek volna. Közben az anya ott állt, de nem sírhatott, egy jajszó sem hagyhatta el az ajkát, ha ezt tette, visszakövetelték tőle a pénzt, amit gyermekéért kapott. Ugyanakkor dobok és fuvolák, sípok hangja töltötte meg a teret, hogy a gyermek sikoltozását ne hallják.” (Moralia II.171) Ugyanez a szemlélet vezérelte Senecat (Kr.u. 4-65), a római filozófust is, aki a Haragról írt művében az emberi logika alapján teljesen elfogadhatónak tartja a testi fogyatékkal születő csecsemők vízbefojtását, ami megfogalmazása szerint a „használhatatlan elválasztása az egészségestől”.
Így volt ez az emberi élet értéktelenségét kifejező és a halálig tartó gladiátorjátékok esetében is. Az egymással élet-halál harcot vívóknak nem tulajdonítottak sem értéket, sem méltóságot. A nézőkben semmilyen részvétet nem keltett a naturális kegyetlenség, a sebesültek, haldoklók sikolyai és a kiömlő emberi vér látványa.
Sőt, haraggal töltötte el a résztvevőket, ha egy gladiátorban bármilyen részvét ébredt sebesült vagy haldokló társa iránt és tovább nem akar részt venni a mészárlásban.
Így állhat elő az a groteszk helyzet, hogy amióta létezik az Emberi jogok egyetemes nyilatkozata, azóta csak Magyarországon a legális abortusz következtében több embert öltek meg (1956-2020 között 7 millió), mint a 20. század minden más magyar vesztesége összesen (világháborúk, forradalmak és szabadságharcok, emigrálás, elcsatolás).
Így állhat elő az a groteszk helyzet, hogy a haladó politikai törekvések az emberi élet általános méltóságát tipró jogok kiterjesztését jelentik, melyek legerőteljesebben az abortuszban és az eutanáziában öltenek testet. (A Szovjetunió volt az első a világon, ahol legalizálták és államilag támogatottá tették az abortuszt 1920-ban. Sokan a mai napig a nők emberi jogaként emlegetik az abortuszt, amelynek kiterjesztését a hagyományos családmodell felszámolásával együtt kezelnek.)
Így állhat elő az a groteszk helyzet, hogy ma, mikor minden korábbinál többet beszélünk az emberi jogokról, mindez nem az emberi méltóság védelmét és általánosságban az élet értékességét hivatott hangsúlyozni, hanem csak bizonyos csoportok esetében.
Az általános emberi méltóság hiánya jellemezte a keresztyénség előtti kort és ennek hiánya jellemzi a mai világot is. Nem lehet általánosságban az emberi élet szentségét vagy minden ember méltóságát alátámasztani, ha azt az emberből vagy a külső világból vezetjük le. Ezért amikor még nincs Isten vagy már nincs Isten, akkor az emberi élet értéke és védelme csökkenni kezd.
De miért lenne értékes minden ember? Miért illetne meg minden emberi életet egyfajta általános védelem? Nem az a normális, ami ma történik? Ha van olyan, hogy általános emberi méltóság, akkor az miben áll? Jézus Krisztus a Hegyi Beszédében megerősíti, hogy az Istentől jövő mózesi törvényt fogadja el normának, a jó és a rossz közti különbségtételek (Mt 5,17). Ezt követően pedig az emberi élet általános szentségét hangsúlyozza. Ennek megértéséhez vissza kell mennünk az ember történetének kezdetéhez.
„Akkor ezt mondta Isten: Alkossunk embert a képmásunkra, hozzánk hasonlóvá: uralkodjék a tenger halain, az ég madarain, a jószágokon, az összes vadállaton és az összes csúszómászón, ami a földön csúszik-mászik. Megteremtette Isten az embert a maga képmására, Isten képmására teremtette, férfivá és nővé teremtette őket.” 1Móz 1,26-27
A szerzőről
Az Evangelikál Csoport sokféle felekezeti hátterű (református, evangélikus, baptista, pünkösdi stb.) protestáns teológusok közössége, akik az evangelikalizmus és a protestáns ortodoxia közös alapjára építve tanulmányozzák és hirdetik a biblikus keresztyén tanításokat. Felekezettől és tanításbeli különbségektől függetlenül teológiai „identitásunkat” a következő hitvallások és nyilatkozatok elfogadása határozza meg: az első négy egyetemes zsinat hitvallásai (Niceai, Nicea-Konstantinápolyi, Efézusi és Kalcedoni hitvallások), az Amerikai Egyesült Államokbeli Presbiteriánus Egyház (PCUSA) által 1910-ben deklarált öt fundamentum (1. A Szentírás ihletettsége és tévedhetetlensége, 2. Krisztus istensége és szűztől való születése, 3. Krisztus halála által szerzett helyettes engesztelés, 4. Krisztus halálból történő testi feltámadása, 5. Krisztus csodáinak történelmi valósága), a Biblia tévedhetetlenségéről szóló 1979-es Chicagói Nyilatkozat tizenkilenc pontja, és az Egyesületünk által megfogalmazott nyilatkozat a házasság és homoszexualitás kérdésében (lásd: Evangelikál Nyilatkozatok). Minden, e teológiai irányultságot képviselő protestáns testvérünket várjuk 
„… ez a tábor létezik, csak nem teszi magát láthatóvá. Ezért van sok belső viszálykodás az egyházban. Most is vannak hívei a „melegházasságnak”, azonos neműek kapcsolatának, azok megáldásának, csak ezt nem nyílt sisakkal képviselik, hanem belső párbeszéd kezdeményezésével, hittételek finom megkérdőjelezésével, a tisztázás akadályozásával, lebegtetéssel, a hitbizonyosság szűnni nem akaró hámozgatásával. Sokkal tisztább és egyértelműbb lenne a helyzet, ha végre mindenkiről nyíltan lehetne tudni, hogy mit képvisel. Igen, lennének emiatt szakadások. De ez tipikusan az a fajta szakadás, amiről Pál apostol azt mondja, hogy szükségesek. Épp az a baj, hogy régóta nem történnek meg ezek a szakadások. Pedig mindenki tudja, hogy ez lesz a vége. Amíg a felszín alatt, láthatatlanul zajlanak ezek a folyamatok, gúzsba kötik sok helyen az egyház bizonyságtételét és misszióját. Fellélegeznénk, ha végre mindenki ott állna, ahol a szíve van.” (Szabados Ádám)
„…vannak olyan szempontok, amelyek szükségessé teszik újra gondolni az evangelikalizmussal kapcsolatos nézetünket. Sokan azok közül, akik az elmúlt években nagy változáson mentek keresztül, és ezt nyíltan el is ismerik, még mindig azt állítják, hogy valójában evangelikálok. Ezért a probléma a következő: meg kell határoznunk egészen pontosan, hogy mit jelent az, hogy evangelikál, és ki tekinthető evangelikálnak (…) Nos, ha használják az evangelikál megjelölést, akkor nyilvánvalóan van valami jelentése is. Olyan kifejezés, amely leszűkít. Bizonyos szempontból kizárólagos (…). Remélem teljesen világos számunkra: nem azt próbáljuk megfogalmazni általános értelemben, hogy mit jelent keresztyénnek lenni, hanem azt, hogy ki az evangelikál keresztyén, és erre természetesen azért vállalkozunk, mert úgy gondoljuk, hogy végső soron az evangelikál hit magának a keresztyén hitnek az egyetlen valódi kifejtése. (…) Tehát hogyan határozzuk meg, hogy mit jelent evangelikálnak lenni, elkülönítve “a keresztyén” általános definíciójától? Ez ma egy nagy kérdés, és úgy gondolom, hogy ez lesz az a kérdés, amivel egyre inkább szembe kell néznünk az elkövetkezendő években.” (Martyn Lloyd-Jones: What is an Evangelival, 11-13.o.)
„… a teológia magában foglalja a lelkiséget is, abban az értelemben, hogy befolyásolja befogadóinak az Istenhez való jó vagy rossz, pozitív vagy negatív viszonyát, illetve viszonyának hiányát. Ha teológiánk nem ébreszti föl a lelkiismeretet és puhítja meg a szívet, akkor valójában mindkettőt megkeményíti; ha nem bátorítja a hitbeli elkötelezettséget, a hitetlenség távolságtartását erősíti meg; ha nem az alázatot szorgalmazza, elkerülhetetlenül a büszkeséget táplálja. Ha tehát valaki nyilvánosan teologizál, akár formálisan a szószéken, a katedrán vagy nyomtatásban, akár informálisan karszékében ülve, komolyan el kell gondolkodnia azon, hogy eszméi miként hatnak az emberekre – Isten népére vagy más népekre. A teológusok elhívásuk szerint az egyház vízügyi mérnökeinek és csatorna felügyelőinek tisztét töltik be: feladatuk, hogy biztosítsák, Isten tiszta igazsága bőségben eljusson oda, ahol szükség van rá, és hogy kiszűrjenek minden egészségre ártalmas szennyeződést.” (J.I.Packer: A megújulás teológiája)
„Semmiféle problémát nem okoz számomra tévedhetetlenségről beszélni. Viszont ha lelkészként azt mondom akármelyik laikus hívőnek, hogy elfogadom a Szentírás tekintélyét, de nem hiszek a tévedhetetlenségében, egyből megkérdezi majd: „mi a különbség a kettő között?” És ahogy ezt elkezdem magyarázni, egyből forgatni kezdi majd a szemét, és azt gondolja magában, hogy ez a különbségtétel fából vaskarika. Ha azt mondom, hogy csak részben fogadom el a tekintélyét, és nem tévedhetetlen, azt megértik. Ha azt mondom, hogy a tekintélyét minden egyes részére vonatkozóan elfogadom és tévedhetetlen, azt is érteni fogják. De 35 éves pályafutásom során egyetlen olyan emberrel sem találkoztam, aki értené, ha azt mondom, hogy elfogadom ugyan a Szentírás tekintélyét, de nem tartom tévedhetetlennek.” (Tim Keller)
