1
febr
2021

Fundamentumok: A testetöltés célja

Az alábbi írás szerzője George Campbell Morgan (1863-1945), brit evangélista, Biblia tanító, lelkész-teológus. Morgan 13 évesen prédikált először. Apja baptista lelkész volt, ő maga pedig később kongregacionalista lelkész lett. D.L. Moody-val és Ira Sankey-vel beutazta egész Észak-Amerikát, előadásokat tartva különféle bibliai konferenciákon. Sikerült neki a haldokló Westminster Chapel gyülekezetet London legelevenebb keresztyén közösségévé formálni. Itt szolgált nyugdíjazásáig (utódja Martyn Lloyd-Jones volt, akit évekig személyesen mentorált). Első szolgálati ideje 1904 és 1919, a második 1933 és 1943 közé tehető. A köztes időben a Los Angeles-i Biblia Intézetben (ma Biola Egyetem) tanított. Mindeközben írt 60 homiletikai és teológiai-dogmatikai témájú könyvet. Campbell Morgan élete nagy részében diszpenzacionalista módon gondolkodott Izrael és az egyház viszonyáról (Izrael és az egyház egymással párhuzamos entitások), ugyanakkor élete vége felé megváltoztatta álláspontját az ún. helyettesítés teológia javára (Izrael = egyház)

 

A TESTETÖLTÉS CÉLJA

ELŐSZÓ

Már a cím is jelzi e rövid dolgozat terjedelmi korlátait. Itt most nem arra teszünk kísérletet, hogy megvédjük az Újszövetség azon kijelentését, miszerint az Ige testté lett (Jn 1,14), hiszen ez magától értetődő igazság. Sőt, azt sem próbáljuk megmagyarázni, hogy pontosan milyen módon ment végbe ez a szent misztérium. Egyszerűen elfogadjuk, hogy ez továbbra is rejtély marad számunkra. Kinyilatkoztatott igazság, ugyanakkor meghaladja felfogóképességünket, és sohasem fogjuk tudni minden részletét tökéletesen megmagyarázni. E mostani dolgozat célja, hogy nagy vonalakban összefoglalja az Újszövetségnek a testetöltéssel, illetve annak céljával kapcsolatos világos tanítását. Ebbéli próbálkozásunkban a helyhiány valamelyest gátló tényező számunkra, de ha sikerül elérnünk, hogy ez az elmélkedés közös hitünk monumentális központi igazságára irányítsa figyelmünket –, újra és újra rácsodálkozva arra –, és további elmélkedésre ösztönözzön bennünket a témával kapcsolatban, akkor elértük célunkat.

 

A TESTETÖLTÉS

Amikor a Szentírás arról értekezik, hogy Isten hogyan viszonyul és bánik e bűnös emberi fajjal, akkor tanításának középpontjában mindig a testetöltés áll. Minden a testetöltésre, illetve annak megvalósulására mutat, minden az inkarnációban nyeri el végső értelmét és beteljesülését. A próféták és a jövendőmondók üzenetei, a zsoltárosok énekei többé-kevésbé mind a Krisztus eljövetelét bejelentő ünnepélyes fanfárok dallamára rezonáltak. A régmúlt töredékes és hiányos üzenetei is mind a testetöltés irányába mutattak. Ugyanígy, hogy az üdvtörténet további eseményeinek dinamikáját és irányát is ez jelölte ki. Az evangéliumi történetek mindegyike Krisztus eljövetelével, küldetésével és üzenetével foglalkozik. Mindegyik újszövetségi levél foglalkozik a testetöltéssel, valamint az ehhez kapcsolódó tantételekkel és mindazzal, ami ebből az igazságból fakad a keresztyén életre vonatkozóan. A Biblia legutolsó könyve is ezt tematizálja. A Jelenések esetében eleve olyan iratról beszélünk, aminek már a címe is erre az igazságra utal: Krisztus személyének felfedése.

De nem csak azok a konkrét üzenetek vezethetők vissza Krisztus eljövetelére, amiket e szent iratokból álló gyűjtemény, a Szentírás tartalmaz, hanem végső soron minden olyan téma, ami a testetöltésből fakad. Ezért aztán roppant fontos, hogy megértsük a testetöltés célját Isten üdvháztartásán belül.

Az Újszövetség szerint Krisztus testetöltésének négy is célja volt: az első, hogy kijelentse számunkra az Atyát; a második, hogy elvegye a bűnt; a harmadik, hogy az ördög munkáit lerombolja; a negyedik, hogy a második advent által felállítsa Isten királyságát ezen a világon.

Krisztus szemben állt mindennel, ami ellentétes Isten céljaival az élet egyéni, társadalmi, nemzeti, vagy az egész emberiségre vonatkozóan. Bizonyos értelemben ezzel az állítással össze is foglaltuk eljövetelének értelmét. Ezért jelentette ki számunkra az Atyát. E folyamat szerves része volt a bűn eltörlése; második eljövetele pedig az ördög munkáinak végérvényes és tökéletes lerombolását jelenti majd.

 

I. Hogy kijelentse számunkra az Atyát

„Istent soha senki sem látta: az egyszülött Isten, aki az Atya kebelén van, az jelentette ki őt” (Jn 1,18).

„Aki engem lát, látja az Atyát” (Jn 14,9)

Az utóbbi mondat Krisztus saját kijelentése az általunk vizsgált igazságot illetően, és egyszerűség, valamint magasztosság jellemzi. Jézus sokszor beszélt az Atyával való kapcsolatáról, de egyik kijelentése sem olyan sokatmondó, érzékletes és átfogó, mint ez. Amikor ezt mondja, már túl vagyunk Jézus tanítványaival töltött utolsó óráin. Tanítványaihoz szól, akik a beszédét négyszer is félbeszakítják. Fülöp a következőt kéri Jézustól: „Uram, mutasd meg nekünk az Atyát, és az elég nekünk.” Fülöp közbevágása elsősorban azzal magyarázható, hogy tudta, Jézus és az Atya valamilyen módon kapcsolatban állnak egymással. Olyan régóta Jézussal volt már, hogy – legalábbis részben – ismerte már Jézus gondolkodását. Fülöp valószínűleg azt kérte Jézustól, hogy ismételje meg előtte és a tanítványok szűk csoportja előtt azokat a csodálatos dolgokat – népük történelmének múltbéli eseményeit –, amikről oly sokat olvashattak már maguk is; mint amikor egykoron az őseik felmentek a hegyre, és látták az Istent; vagy amikor Ézsaiás próféta látta az Urat, „amint egy trónon ült, aki magasztos volt és felséges, és akinek palástja betöltötte a templomot.” Vagy amikor Ezékiel próféta elé tárult az Úr dicsőségének látványa a tűz ragyogásában, villámlásban és fényözönben, a földről felemelkedő kerekekkel.

Nem tudom úgy olvasni Jézusnak e kérdésre adott válaszát, hogy ne érezném azt, hogy az Úr konkrét céltól vezérelve egy pillanat erejéig félretette méltóságteljes előadásmódját, és egészen közvetlen, hétköznapi stílusban szólította meg Fülöpöt, úgy, ahogy csak barátok szoktak egymással társalogni. Rátekintett Fülöpre – Fülöpre, aki bár alig értette, hogy mit kér Jézustól, mégis, szavai az emberi szív mély gyötrelmét és az emberi lélek kimondhatatlan éhségét tükrözték –, és ezt mondta: „Annyi ideje veletek vagyok, és nem ismertél meg engem, Fülöp? Aki engem lát, látja az Atyát.” Az eltelt évszázadok teljes mértékben igazolták ezt azt állítást.

 

KINYILATKOZTATÁS AZ EMBERISÉGNEK

Először is tehát azt fogjuk megvizsgálni, hogy mit jelent ez az isteni kinyilatkoztatás – maga a testetöltés – az egész emberiség számára; majd pedig azt, hogy mit jelent az egyén számára.

Először is, milyen emberi elképzelések voltak Istenről Krisztus eljövetele előtt? Figyelembe véve azt, ahogy a zsidók gondolkodtak Istenről, megpróbálom a teljes igazságot, ahogy azt én látom, széleskörűen bemutatni. A testetöltés előtt folyamatosan tisztult a kép az Istenről alkotott elképzeléseket illetően, ugyanakkor mindez erkölcsi hanyatlással párosult. Lehetetlen anélkül tanulmányozni az Ószövetséget, hogy ne vennénk észre, hogyan oszlatta el a fokozatosan gyarapodó kijelentés a korábban uralkodó homályt az istenismeret terén – hogy hogyan törtek utat az Isten személyével kapcsolatos igazságok, nevezetesen, hogy Isten egy, mindenható, szent és kegyelmes. Ezek az igazságok az idő előrehaladtával egyre egyértelműbbé váltak az emberek számára.

Viszont ahogy az Istennel kapcsolatos intellektuális ismeretek gyarapodtak, úgy az erkölcsi norma is hanyatlásnak indult. Képtelenség úgy olvasni az ókori zsidók történetét, hogy ne látnánk, miként süllyedtek egyre mélyebbre erkölcsi értelemben. Ábrahám élete erkölcsi tekintetben messze felülmúlta a királyok korában élt emberekét. Viszont a királyok kora még is így magasabb erkölcsi nívót képviselt a próféták koránál – a próféták kertelés nélkül nevesítették azokat az áldatlan állapotokat, amiket tapasztaltak. Fordított arányosságot látunk itt: minél inkább nőtt az emberek istenismerete, annál kevésbé tudták elképzelni, hogy ez az Isten igényt tart a hétköznapi életükre. Minél inkább elszakadt az erkölcs Istentől, annál kevésbé vették komolyan.

Gondoljunk csak a meghatározó pogány kultúrákra, amik a mai napig változatlanok – olyanok, mint régen, kivéve persze azokat a területeket, ahová az evangélium üzenete eljutott. Olyan figyelemre méltó tanítókat tudtak felmutatni, mint Zoroaszter, Buddha, vagy Konfúciusz. Példájuk is bizonyítja, hogy az ember sok bölcs dolgot mondhat, sőt, megvilágosodhat, ennek ellenére ismétlődő erkölcsi kudarcai és általános vallási elzüllése egyetemes. E kudarc oka, hogy nem ismerték meg az Igaz Istent.

Végül aztán elérkezett az idő, és az angyalok énekétől kísérve megszületett Isten Fia, akinek testetöltése és szolgálata révén az istenismeret új szintre lépett az emberek között. Jézus tanításai és megnyilatkozásai felöleltek minden olyan lényeges bölcsességet, amit az emberiség hosszú évszázadok és évezredek alatt már elsajátított. Nem tagadta, hogy Isten egy; újra kihangsúlyozta ezt az igazságot. Nem cáfolta, hogy Isten mindenható; Kijelentette és kiábrázolta sokak számára a végtelen hatalom gyöngéd érintéseivel. Nem tagadta azt sem, hogy Isten szent; ebben nem ismert kompromisszumot. Tanítása és élete – beleértve halálának misztériumát is – Isten szentségét tükrözte.

Nem tagadta, hogy Isten jóindulatú, de ezt a közhelyes, semmitmondó fogalmat egy olyan szóval helyettesítette – a szeretettel –, ami Isten szívének legmélyéről fakad és ami, lévén isteni szeretet, végtelen. De ennél többet is tett. Amit a próféciák és az énekek csak töredékesen voltak képesek kifejezni, azt ő kijelentette: „Aki engem lát, látja az Atyát” (Jn 14,9). Nem az Elohim, nem a Jehova, és nem az Adonai nevek szerepelnek itt, egyik sem Isten egykori nagy nevei közül. Bár ezek mind erősen hatnak a képzeletünkre, de Benne és általa az Isten atyaságával kapcsolatos igazság lett kinyilatkoztatva.

Az atyaság fogalma sokkal többet jelent annál, mint amivel általában társítani szoktuk. Nem csak a gyengédséget akarja kifejezni. Magában foglalja a törvény, illetve a fenyítés gondolatát is. Ugyanakkor az atyaság elsősorban arra utal, hogy ha egy gyermek rossz útra téved és elkóborol, akkor egy apa mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy megmentse gyermekét és hazavigye. A kinyilatkoztatás részeként megjelent az az igazság, miszerint az egyetlen Isten, aki mindenható, szent és jóságos, valójában egy Atya, aki feláldozza magát azért, hogy a gyermekét megmentse. E végtelen szeretet által kerülhettünk kapcsolatba azzal, aki soha nem hagy el és soha nem hagy cserben minket. Ez az a hitigazság, ami megszabadított bennünket az erkölcsi dinamikát nélkülöző száraz intellektualizmustól, és ami képes kristálytiszta forrásvízként mindannyiunkat felüdíteni, megtisztítani és újjászülni.

Ha Krisztus belép valakinek az életébe – valakinek, aki még nem ismeri az élő Istent –, akkor először megerősíti azt, ami a gondolkodási sémáit illetően helytálló, majd kiigazít mindent, ami az elképzelései tekintetében téves. Ha valaki Krisztusban meglátja az élő Istent, akkor ez felismerés biztos, hogy hatással lesz az Istennel kapcsolatos töredékes elképzeléseire, korrigálni fogja azokat, és az istenismeret lehető legmagasabb szintjére emeli őket. Az apró fényvillanások –, az Istennel kapcsolatos töredékes ismeretek, – beleolvadnak a felkelő nap fényébe, a Krisztusban kapott kinyilatkoztatásba.

Krisztus nem azért jött, hogy ellentmondjon a buddhizmus legalapvetőbb igazságának, hanem azért, hogy beteljesítse azt. Nem azért jött, hogy ellopja a kínaiaktól Konfúciusz tanítását a szülők iránti tiszteletről, hanem azért, hogy betöltse azt, és azon keresztül az igazi Atyánkra, a mindenható Istenre irányítsa figyelmünket. A célja mindig az, hogy beteljesítse a dolgokat. Amikor Krisztus megjelent, vagy amikor hirdették a nevét – teljesen mindegy, hogy milyen intellektuális szinten voltak azok, akik találkoztak vele, vagy akik halottak róla –, az emberek felismerték benne Istent, kezeik megnyíltak, fétiseiket és bálványaikat elhajították és alávetették magukat neki. Ha a világ nem tér meg Istenhez Krisztus nevére, annak csak egy oka lehet: még nem szembesítették Krisztussal; ezért viszont Krisztus egyházát terheli a felelősség.

Nincs még egy olyan vallás a világon a Jézusról szóló kinyilatkoztatáson kívül, aminek az istenképe integrálta volna a transzcendens és az erkölcsi szférát is, összekapcsolva egymással a kettőt.

 

KINYILATKOZTATÁS AZ EGYES EMBERNEK

Másodszor nézzük meg azt, milyen hatással van e kinyilatkoztatás az egyes emberre. Illusztrációként nincs is jobb Fülöp apostolnál. Fülöp kérésére – „Uram, mutasd meg nekünk az Atyát, és az elég nekünk” –, Jézus így válaszolt: „Annyi ideje veletek vagyok, és nem ismertél meg engem, Fülöp?” (Jn 14,8-9) Nyilvánvaló, hogy mit akar Jézus kifejezni a válaszával. Mintha a következőt mondaná: „eleget láttál már belőlem Fülöp ahhoz, hogy tudd, már megtaláltad azt, amire vágytál és amit kerestél – Isten látványát”.

Vajon mit látott Fülöp? Egyáltalán milyen elképzelései lehettek Istenről ennek az embernek, ha Jézus tanítványaként úgy gondolta, hogy sohasem látta még az Istent, és mestere szavait értetlenkedéssel fogadta? Nézzük meg az Írás beszámolóját arról, hogy mit látott Fülöp.

A vonatkozó történetek mindegyike János evangéliumában szerepel. Fülöpre Máté, Márk és Lukács evangélista is csak úgy hivatkozik, mint az apostolok közül az egyikre, de egyebet nem közölnek a személyéről. János viszont négy olyan esetről számol be, amikor Fülöp Krisztus társaságában látható. Fülöp volt az első, akit Jézus elhívott. Ugyanakkor nem ő volt az első tanítvány. Ketten, akik Keresztelő János bizonyságtételére kezdték őt követni, megelőzték őt. Ugyanakkor az Úr Fülöpöt hívja el először azzal a jól ismert kifejezéssel, ami az elmúlt évszázadok során oly becsessé vált: „Kövess engem!” Hogyan történt ez? Fülöp rátalál Nátánáelre, és ezt mondja neki: „Megtaláltuk azt, akiről Mózes írt a törvényben, akiről a próféták is írtak” (Jn 1,45). Ez volt az első dolog, amit Krisztusban meglátott, és amit saját bizonyságtétele is igazolt: ő az, aki megtestesíti Mózes és a próféták eszményképét.

Fülöppel legközelebb a hatodik fejezetben találkozhatunk, amikor a Krisztus körül összegyűlt sokaság megéhezik. Fülöp úgy gondolta, lehetetlenség egy ilyen nagy tömeg számára elegendő élelmet szerezni. Viszont a csoda után egyértelművé vált számára, hogy az, aki előtte áll, olyan felfoghatatlan erőforrásokkal rendelkezik, amivel képes alapvető szükségleteket betölteni. Fülöp aztán saját fülével hallja, hogyan jut el Jézus páratlan szónoklatában az anyagi éhségtől a lelki szükségletekig, kijelentve: „Én vagyok az élet kenyere” (Jn 6,35). Ez Fülöp Jézussal kapcsolatos második olyan élménye, ami által világossá válik számára, hogy Jézus olyan erőforrásokkal rendelkezik, amivel képes megszüntetni mind a fizikai-, mind a spirituális éhséget.

Legközelebb Fülöpöt a 12. fejezetben láthatjuk. Bizonyos „görögök” odamentek hozzá, és ezt mondták: „Uram, Jézust szeretnénk látni” (Jn 12,21). Ezután Fülöp elment, és szólt Andrásnak, majd Andrással együtt Jézus elé járultak, és megkérték, hogy keresse fel a görögöket. Fülöp az alapján, ami közvetlenül ezután történt, látta, hogy ennek az embernek milyen bensőséges kapcsolata van az Atyával – hogy tökéletes összhang van kettejük között, nincsenek köztük konfliktusok és viták. Érzékelte azt is, hogy az Atyjával való szoros kapcsolatából – a kettejük közötti tökéletes összhangból – fakadóan Jézus ajkain a bánat diadalkiáltássá változik: „Most történik e világ elítélése, most vettetik ki e világ fejedelme. Én pedig, ha fölemeltetem e földről, mindeneket magamhoz vonzok” (Jn 12,31-32).  Ez volt Fülöp Jézussal kapcsolatos harmadik megtapasztalása. Világossá vált számára, hogy ez az ember Istennel a legtökéletesebb összhangban cselekszik, és hajlandó vállalni az emberiség megváltásával együtt járó kimondhatatlan lelki kínt.

De nézzük meg az utolsó eseményt, amit János Fülöppel és az Úr Jézus Krisztussal kapcsolatban megemlít. A Jn 14,8-9-ben szereplő, már említett jelenetről van szó, amikor is Fülöp így szól Jézushoz: „Uram, mutasd meg nekünk az Atyát, és az elég nekünk!” (Jn 14,8) Ezután Jézus Krisztus rátekintett tanítványára, és ezt mondta: „Annyi ideje veletek vagyok, és nem ismertél meg engem, Fülöp? Aki engem lát, látja az Atyát. Hogyan mondhatod: Mutasd meg nekünk az Atyát?” (Jn 14,9) Nos, Fülöp látta ezeket a dolgokat – mindazokat, amiket előbb felsoroltunk, mégsem látta meg valódi jelentőségüket. Igazából nem ismerte fel, hogy ki az, aki előtte áll. Miután Krisztus elvégezte váltságművét és eljött Pünkösd napja, már kitisztult számára a kép. Felismerte mindazon események jelentőségét, amiknek végig szemtanúja volt, de a végső céljukat sohasem sikerült megértenie.

Megértette, hogy magát az Atyát látta, amikor az Úr Jézus Krisztusra tekintett. Megértette, hogy azt látta, aki egyszemélyben testesítette meg a törvény és az igazság minden egyes apró elemét; azt, aki képes volt az emberiség minden éhségét megelégíteni; azt, akinek küldetése szerint az Istennel együttműködve, vele tökéletes egységben osztoznia kellett az emberiség szenvedéseiben, azért, hogy mindenkit magához vonzzon és megmentsen. Fülöp látta az Istent.

Egyedül ez tudja rabul ejteni a gondolatainkat, egyedül ez tudja felserkenteni bennünk a szeretetet, és egyedül ez késztethet minket arra, hogy akaratunkat alávessük Istennek. Ezért ekkora a jelentősége annak, hogy Isten a testetöltés által nyilatkoztatta ki magát.

Egy pillanatra gondolkodjunk el azon Fülöp esete kapcsán, hogy Krisztus megjelenése mit jelent számunkra. Igaz, hogy e „megjelenés” rabul ejti a gondolatainkat, felserkenti bennünk a szeretet, és akaratunkat megadásra készteti?

Ha ez mind igaz, akkor a magát Krisztusban kinyilatkoztató Isten elutasítása által emberségünk egyik lényegi aspektusa fog sérülni; vagy a gondolkodásunkon kell erőszakot elkövetnünk, amit rabul ejtett a kinyilatkoztatás; vagy az érzéseinket kell elnyomnunk, amik e kinyilatkoztatás hatására a szívünk mélyéről feltörtek; vagy meg kell tagadnunk, hogy alávessük akaratunkat e kinyilatkoztatás velünk szemben támasztott követeléseinek. Adja meg nekünk Isten, hogy rátekintve ezt tudjuk mondani: „Én Uram és én Istenem!” Csak így lelhetünk rá a lelki békére, és ez tölthet el minket megelégedéssel. Ehhez viszont elég meglátni Krisztusban az Atyát.

 

II. Hogy a bűnt elvegye

„Azt pedig tudjátok, hogy ő azért jelent meg, hogy elvegye a bűnöket, és hogy őbenne nincsen bűn.” (1Jn 3,5)

E bibliai passzus közelebb visz a testetöltés céljának megértéséhez, mégpedig az emberi szükséglétek fényében. Két dolgot hangsúlyoz: először is, hogy a testetöltés egyértelmű célja a bűnök elvétele. Másodszor pedig, hogy e cél eléréséhez testetöltésre volt szükség.

 

A TESTETÖLTÉS CÉLJA

Először is vizsgáljuk meg az inkarnáció célját az alapján, ahogy ez kijelentésre került: „ő azért jelent meg, hogy elvegye a bűnöket.” Ahhoz, hogy ezt megértsük, az itt szereplő kifejezések nyilvánvaló jelentését kell alapul vennünk, ugyanakkor körültekintőnek kell lennünk az egyes szavak jelentését vizsgálva. Egyáltalán mit értünk „bűnök” alatt? Valójában minden törvénytelenség ide tartozik. Az emberiség tekintetében végtelen számú bűnről beszélhetünk, de ne feledjük, hogy ezek részét képezik a mi aktuális bűneink is. Maga a bűn céltévesztést jelent, az, hogy ez szándékos, vagy tudatlanságból fakad, most nem számít. Minden gondolat, szó és cselekvés ide tartozik, amivel elvétjük az Isten által kijelölt célt és eltérünk az Isten által meghatározott ideáltól; azokról a dolgokról beszélünk, amik Isten és az ember közé állnak, amik miatt az ember el akar rejtőzni az Isten elől; továbbá ezek ékelődnek az ember és felebarátja közé, ezért vagyunk bizalmatlanok a másikkal szemben, mert attól félünk, hogy a másik rosszat akar nekünk. Ugyanezek a dolgok gördítenek akadályokat az emberi törekvések elé. Nevezhetjük a bűnt kudarcnak, vagy sikertelenségnek is. Akárhogy is nevezzük, a lényeg, hogy megértsük, mit akar kifejezni a szó.

Az „elvétel/elvenni” kifejezés nem a folyamatra utal, hanem az eredményt jelöli. A szó héber megfelelője a bűnbakkal kapcsolatos közismert biblia szakaszban kerül elő. Ezt a bizonyos állatott – a bűnbakot – ki kellett hajtani a pusztába, „egy kietlen vidékre.” Az egész eseménysor azt hivatott kifejezni, hogy a bűnt csak úgy lehet eltávolítani, ha azt áthelyezik másra. Csakis ezáltal lehet a bűnöktől tapasztalati és tudati szinten megszabadulni. Ezt jelenti a következő megállapítás is: „ő azért jelent meg, hogy elvegye a bűnöket” – vagyis, hogy magára vegye a bűnöket. Megjelent, hogy az emberi élettel kapcsolatba kerüljön és hogy a bűneink terhét magára vegye, azokat hordozza és eltávolítsa.

Ez vagy a legdicsőségesebb evangélium, a lehető legjobb hír az ember számára, vagy pedig a legnagyobb téveszme, ami valaha csak létezett. Lényünk legmélyén mindannyian tudatában vagyunk a bűnnek. Senki nem jelentené ki közülünk, hogy szándékosan soha nem tett semmi olyat, amiről pontosan tudta, hogy nem lenne szabad megtennie. Ez a bűntudat. Mentegetőzhetünk persze, magyarázhatjuk a bizonyítványunkat, de ha lenne lehetőségünk, visszaforgatnánk az idő kerekét. Ha hátat fordítunk az evangélium igazságainak, akkor is tudni fogjuk, mikor követtünk el bűnt, és arra vágyunk majd, hogy bárcsak ne tettük volna.

Egy pillanatra rugaszkodjunk el attól a szélsőséges kisebbségtől, akik igazából semmivel sem törődnek, és nézzük meg azokat, akik mély lelki gyötrelmeket élnek át bűneik miatt; akik tisztában vannak a bűneikkel, és gyűlölettel viseltetnek irántuk; akik tudatában vannak az elkövetett igazságtalanságaiknak és tévedéseiknek, és ez évek óta súlyos teherként nehezedik lelkükre; akik undorodnak még a bűneik emlékétől is. Számukra az, hogy Isten megjelent, egyszerre a lehető legkegyetlenebb és legkedvesebb dolog, ami csak elhangozhatott. Kegyetlenség, ha nem igaz. Ha igaz, hogy Isten valamiképpen megjelent, – olyan rejtélyes módon, amit soha nem leszünk képesek a maga teljességében megérteni –, mégpedig azért, hogy megszabaduljunk a bűneinktől – a tisztátalan gondolatainktól, a keserű beszédünktől, a szentségtelen tetteinktől –, és mindezeket magára vette és eltávolította, akkor ez az egyetlen üzenet, amire mindennél jobban vágyakoznunk kell. Bűnösként semmi sem lehet értékesebb számomra annál, mint amit ő megtett értem.

 

A TESTETÖLTÉS FOLYAMATA

Másodszor, annak érdekében, hogy a megtestesülésnek e kiemelkedő célját jobban megértsük, és hogy nagyobb hatást gyakoroljon ránk, térjünk át magára a folyamatra, amiről a konkrét szöveg is beszél: „azért jelent meg, hogy elvegye a bűnöket.” Ki volt ez a személy? Teljesen nyilvánvaló, hogy János, mint mindig, a tekintetét Jézusra függeszti; ugyanilyen nyilvánvaló az is, hogy benne magát Istent látja. Erre utal az általa használt „megjelent” kifejezés is. Ő az Ige, aki testté lett. Egyrészt test, másrészt ő maga az Ige. Valaki, akit János személyesen is ismert, hiszen ő maga mondja, hogy az érzékszerveivel látta, hallotta, tapintotta, ugyanakkor mégiscsak a Szentlélek által ismerte meg igazán – a Lélek által ismerte fel, hogy ő maga az örökkévaló Isten (lásd Jn 1,1).

Figyelemre méltó, hogy János, miután leírja, hogy Krisztus „azért jelent meg, hogy elvegye a bűnöket”, ezzel a csodálatos megjegyzéssel folytatja a levelét: „őbenne nincsen bűn.” Ezt úgy is megfogalmazhatnánk, hogy soha nem vétette el a célt, azaz mindig engedelmeskedett Isten akaratának. Az, akiben nem volt bűn – tehát aki soha nem vétette el a célt –, kifejezetten azon céltól vezérelve jelent meg, hogy magára vegye mások bűneit – azaz hogy azonosuljon mások céltévesztéseivel –, azért hogy azokat elhordozza, eltávolítsa és megsemmisítse.

„Ő azért jelent meg” – olvassuk. Itt az „Ő” Istenre utal, és ezt soha nem helyettesíthetjük mással; nem értékelhetjük le, és nem gondolkodhatunk róla úgy, mintha Jézus kisebb lenne Istennél. Ha így tennénk, hogyan is hihetnénk abban, hogy képes elvenni az emberiség bűneit – tagadnunk kellene ezt. Ha az Úr Jézus Krisztus hozzánk hasonlóan pusztán csak ember volt, még ha tökéletes és bűntelen életet is élt, nem tudta volna elvenni bűneinket. Ha úgy tekintünk „Őrá”, ahogy János bizonyságot tesz róla, akkor – és csak akkor – kezdünk meglátni és megérteni valamit abból az egészen rendkívüli és döbbenetes kijelentésből, miszerint „azért jelent meg, hogy elvegye a bűnöket.”

Gondolkodjunk el azon, hogy mit jelent a testetöltés az ember bűneinek szempontjából. A testetöltéssel kapcsolatos utolsó ígéret így hangzott: „te pedig majd Jézusnak nevezed, mert ő fogja megszabadítani népét bűneiből” (Mt 1,21). A pásztorokhoz intézett angyali szózat pedig így hangzott „Üdvözítő született ma nektek, aki az Úr Krisztus…” (Luk 2,11). A testetöltésre vonatkozó ígéret arról szólt, maga Isten jön el, hogy elvegye a bűnöket.

Földi szolgálata alatt az Úr Jézus egyrészt a szavai által tárta fel a bűn valódi természetét. Kemény hangon bírálta a bűnöket, csak hogy megszabadítsa az embereket tőlük. Másrészt az általa véghezvitt jelekkel és csodákkal megmutatta, hogy hatalma van mind a bűn-, mind annak következményei felett. Sőt, a legjelentősebb csodáival éppen ezek felett sikerült diadalmaskodnia. E jelek és csodák nem voltak természetfelettiek a hatásukat tekintve, egyszerűen csak a természetellenes állapot megszüntetését, és az Isten szándéka szerinti „természetes” állapot visszaállítását jelentették. Amikor Jézus meggyógyított valakit, akkor valójában a normális fizikai állapot helyreállítása történt. Felszámolta a bűn következményeit.

Eljutottunk e „megjelenést” illetően a tetőponthoz – a halál folyamatához; hiszen a kereszt eme ünnepélyes, magányos és megközelíthetetlen órájában teljesedik be mindaz, amit a Jordán partján jelentett ki az Útkészítő: „íme, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűnét!” (Jn 1,29). Azok, akik hallották e szavakat: „Isten Báránya”, csak egy dologra gondolhattak. Zsidó próféta szól zsidó emberekhez, ezért amikor arról beszél, hogy a Bárány elveszi a bűnöket, nem lehetett másra gondolni, csak a szimbolikus áldozatok hosszú ­sorára, amik pusztán csak előre mutattak Isten végső céljára, és amik csak árnyékai voltak annak a nagy misztériumnak, aminek révén a bűn kérdését egyszer és mindenkorra rendezni lehet. Így tehát Jézus halálának órájában feltárul e kifejezés végső értelme. Az elsőtől az utolsóig, minden megnyilvánulása érinti a bűn kérdését és az egyes vétkeket. Leleplezte, elhordozta, eltávolította és korrigálta azokat, világossá téve az emberek számára küldetésének valódi célját.

Elérkezve a kimondhatatlan magány, a sötétség és a szenvedés óráihoz – amikor az Úr a legnagyobb testi-lelki kínokat élte át, – „megjelenésének” azt az állomását látjuk, ahol az a kifejezés, miszerint: „ő azért jelent meg, hogy elvegye a bűnöket”, oly módon jelenik meg előttünk, ahogy eddig soha.

Tisztelettel kérem, menjünk most tovább. Nézzük meg a „megjelenés” és a bűn kapcsolatát Isten nézőpontjából. Az, aki megjelent, hogy elvegye a bűnöket, maga Isten. Ha ez egyszer majd az egész világ számára egyértelmű lesz, akkor többé nem lesz senki, aki visszatekintve a názáreti Jézus születésére, életére, halálára és feltámadására, ne arra gondoljon, hogy Isten megjelent. Az, hogy ez pontosan hogyan történt, nem tudjuk, de ami látható belőle, az az inkarnáció által lehetséges. Ha valóban maga Isten jelent meg Jézusban, akkor, ne feledjük, ez azt jelenti, hogy az istenség osztozik velünk emberi mivoltunkban, ugyanakkor ő végtelen módon meg is haladja azt. Isten megtalálható a teremtett univerzum legtávolabbi határán is. Minden, ami teremtetett, a menny és a föld, napok és csillagok, galaxisok, valamint az angyalok és arkangyalok, fejedelemségek, hatalmasságok és erők – akiknek a hierarchiáját ismerjük, de természetüket vagy sorrendiségüket nem tudjuk tökéletesen megmagyarázni, – Őbenne állnak fenn. Ugyanakkor Isten ezeknél végtelenül több.

Ez csodálatra késztet. Engem is meglep, hogy hinni kezdek abban, hogy Jézus talán tényleg átvállalta bűneim terhének hordozását. Kereszthalála ugyanúgy hozzátartozik „megjelenéséhez”, mint életének minden egyes megnyilvánulása. Jézus keresztjénél az örökkévaló dolgok napvilágra kerültek. Isten szeretetét, igazságának fényét a kereszt tette láthatóvá. A szeretet és a világosság a bűn által teremtett körülmények jelenlétében szomorúsággá és fájdalommá lett, de most hirtelen örömmé változtak! Ha a keresztre nézek egyszerre látom Isten fájdalmát és örömét, hiszen „úgy tetszett az Úrnak, hogy összetöri” (Ézs 53,10 / Szent István Társulat). A keresztre tekintve látom meg, hogy Isten az ő szeretetéből milyen szenvedéllyel és milyen hatalommal munkálkodik az ember megváltásáért. A keresztre tekintve látom meg, hogy az isteni fény nem hajlandó kiegyezni a gonoszsággal, a bűnnel és a romlottsággal. A kereszt nem más, mint az Isten lényegéből fakadó, változhatatlan igazságok történelmi kinyilatkoztatása. A kereszt Isten végtelen nagyságáról tanúskodik.

Ha Isten határozza meg teljes mértékben, hogy mi az ember, – azt, hogy mi az emberlét lényege és célja, és milyen mércének kell megfelelnie az embernek, – ugyanakkor ő több is az embernél, és ha a kereszt tökéletesen kifejezi Isten lényét és mércéjét, akkor a kereszt hatása és ereje mindenkire vonatkozik, és egyetlen ember sem kivétel alóla. Isten maga jelent meg. Egyedül az ő örökkévaló személye képes az emberiség összes bűnét és fájdalmát összegyűjteni és elhordozni.

Ugyanakkor ne felejtsük el, hogy a bűnök elvétele nem az örökkévaló igazságok által ment végbe, hanem ezen igazságok „megjelenése” által. Egyetlen olyan bibliai passzus sincs – az előbb idézet igehely sem ilyen –, ami alátámasztaná, hogy Isten már e megjelenése előtt is elvette volna a bűnöket. Bizonyos értelemben persze igaz lehet ez az állítás is, hiszen mindig Krisztus áldozatára nézve bocsátotta meg a bűnöket, de lényeg akkor is az, hogy „ő azért jelent meg, hogy elvegye a bűnöket.” Az a szenvedélyes szeretet, amit a kereszt jelenít meg számunkra, már korábban is Isten sajátja volt. Ez a szenvedélyes szeretet akkor kezdett eleven módon hatni az emberek életében, amikor emberi alakot öltött magára, és amikor egy tökéletes élet, majd pedig a halál misztériuma által nyilvánvalóvá vált.

Az emberi akaratot a kérdés kapcsán sem kerülhetjük meg. Isten kezdettől fogva érzékeli az emberek bűneit, és ez mély fájdalommal tölti el Őt. Ugyanakkor csak az képes az emberi akaratot foglyul ejteni – ha úgy tetszik, leigázni –, ha e fájdalom a „megjelenés” által láthatóvá válik. Csak ez késztetheti arra az embert, hogy Isten akarata előtt meghajoljon, belé vesse bizalmát és engedelmeskedjen neki. Mindez szükséges ahhoz, hogy az igazságosság ténylegesen és hathatós módon is helyreálljon az emberben. Ha az ember lemond autonómiájáról és bizalmát Istenbe veti, akkor, és csak akkor tekinthet az ember úgy magára, mint akinek Krisztus elhordozta és eltörölte a bűneit.

Ha valaki ezután kijelenti, hogy Isten szenvedés nélkül is képes lett volna megszabadítani minket bűnök feletti haragjától, akkor az erre adott adekvát válasz csak az lehet, hogy aki így gondolkodik, az abszolút nincs tisztában a bűn valódi természetével. A bűn és a szenvedés összetartozó dolgok. Nem létezhet egyik a másik nélkül. A bűn és a szenvedés egyszerre jelenik meg, ugyanabban a pillanatban. De a szenvedés nem csak azt érinti, aki a bűnt elköveti. Abban a pillanatban, amikor egy emberi lény vétkezik és elkezd szenvedni, olyan, mintha Istenben ez a szenvedés megsokszorozódna, vagy felerősödne. Ezért mondja az Írás: „a Bárány (…) megöletett e világ alapítása óta.” (Jel 13,8). Amikor valaki bűneibe beleragadva a „gyötrelem fiává” válik, fájdalma a mennyben sokkal intenzívebben és hevesebben érzékelhető.

Azt, akinek a lelkiismeretét nyomasztják a vétkei és azok súlya, megkérném, hogy elmélkedjen azon a személyen, aki „megjelent”. Nincs köztünk senki, akire ne lenne egyaránt érvényes, hogy Istenben „él, mozog és van” (ApCsel 17,28). Isten végtelenül nagyobb nálam; végtelenül nagyobb az egész emberi fajnál is, annak minden tagjánál, az elsőtől az utolsóig. Ha ő végtelen, én meg nem, akkor az egész életem Őbenne van elrejtve. Ha a testetöltés misztériumában feltárul számunkra az igazság, hogy Ő, az Isten, magára vette a bűneim, akkor bízhatok benne. Ha a szikla valóban meghasadt, akkor teljes meggyőződéssel mondhatom:

„Aki értem megnyíltál,
Rejts el, ó, örök kőszál!”

Megjelent, és megjelenése által elénk tárul az a végtelen értékű igazság, hogy Isten szenvedett – erről hagyományosan csak úgy szoktunk beszélni, mint engesztelésről.

 

III. Hogy az ördög munkáit lerombolja

„Azért jelent meg az Isten Fia, hogy az ördög munkáit lerombolja” (1Jn 3,8).

Kétségtelen, hogy János itt „Isten Fiaként” magára a Megváltóra utal. Írásai alapján egyértelmű, hogy az apostol a tekintetét mindig az ember Jézusra szegezi. Van, hogy meg sem nevezi Őt; még személyes névmással sem utal rá, inkább olyan szóval jelöli, amit csak egy tárggyal vagy személlyel kapcsolatban használna. Például: „amit hallottunk, amit szemünkkel láttunk, amit megfigyeltünk, amit kezünkkel is megtapintottunk” (Jn 1,1). Egy másik alkalommal ezt írja: „Aki azt mondja, hogy őbenne marad, annak magának is úgy kell élnie, ahogyan ő élt” (1Jn 2,6). Akkor fogalmazunk így, ha személyről beszélünk. János lelki szemei előtt mindig is Krisztus valódi emberi személye lebegett, amikor róla írt.

Mindannyian tudjuk, milyen meghitt kapcsolat volt kettejük között. Jézus élettörténetének legkedvesebb és legszebb részletei közé tartozik az a tiszta, emberi szeretet, amit János érzett Jézus iránt. A többi tanítvány is szerette Jézust, de szeretetük jellegében és minőségében is eltért Jánosétól. János úgy érezte, muszáj közel kerülnie Jézushoz és keblére hajtania a fejét. De ha csak ennyit emelnénk ki, az igazság nagy részét elhallgatnánk. Amikor János, a „lelki evangélium” írója, a „szeretett tanítvány” a fejét a názáreti Jézus emberi keblére hajtotta, valójában Isten szívdobogását hallotta. Ha a beszélgetéseik közben megérintette Jézus kezét, tudta, hogy az emberi hús meleg érintése alatt ott lüktet az istenség rejtélyes fensége: „amit kezünkkel is megtapintottunk (…) az élet igéjéről.” (1Jn 1,1) Teljes mértékben tudatában van annak, hogy egy testet érint, de annak még inkább, hogy maga a titokzatos Ige áll előtte, ami ugyan testbe burkolódzik, de átviláglik ezen a testen. János világosan érzékeli Krisztus emberi oldalát, de azon keresztül talál rá az istenire. Ezért amikor János Jézusról ír, „Isten Fiaként” hivatkozik rá. Emlékszik meleg keblére, szelíd érintésére, szeretetteljes dicsőséget sugárzó tekintetére, de számára ő akkor is „Isten Fia.”

„Megjelent” – maga a szó feltételezi, hogy az, aki most megjelent, már korábban is létezett. A názáreti ember képében az jelent meg – maga az Isten –, aki már jóval előtte is, az örökkévalóságtó fogva létezett már.

Az ellenséget az 1Jn 3,8 az ördögként azonosítja. Azt olvassuk róla, hogy ő az embergyilkos, a törvénytipró, aki kútfeje a bűnnek, az áruló; hazugságot szól, hiszen ő a hazugság atyja (Jn 8,44). A gyilkos az élet elpusztítására törekszik; a hazug azon munkálkodik, hogy kioltsa az igazság fényét – el akarja nyomni az igazságot –, az áruló tevékenysége során pedig a szeretet alapszövete sérül, hiszen lerombolja a bizalmat.

A bűn szerzőjének tevékenysége egy szóban foglalható össze: törvényszegés. Hiszen azt olvassuk róla, hogy kezdettől fogva vétkezik. Ezek a dolgok mind az „ördög munkáihoz” tartoznak.

Az ördög embergyilkos. Elsősorban az élet legmagasabb szintjét, spirituális oldalát akarja lerombolni és elpusztítani. Az ördög munkájára vezethető vissza az Istentől való elidegenedésünk is. Ez az ember lelki-szellemi szféráját érintő halál. Ha nem fókuszálunk Istenre, szellemi értelemben vakok vagyunk. A fizikai betegségek és a fizikai síkon érzékelhető fájdalmak végső soron mind a bűn következményének tekinthetők, és az ördög munkái közé sorolhatók. Ezek a dolgok mind az ördög tevékenységéhez tartoznak, és mindegyiknek az emberi élet kioltása és elpusztítása a célja.

De ő még ezen is túltesz. Az ördög hazug. Ő oltja ki az igazság lángját, aminek köszönhetően az ember a sötétben botorkálva folyamatosan bukdácsol, azaz melléfog, hibát hibára halmoz. Életünk összes ostobasága, reménytelensége és kietlen sivársága mind arra vezethető vissza, hogy az ember szellemében e lelki fény kialudt. Minden tudatlanságunk abból fakad, hogy elhomályosult bennünk az istenismeret.

„Az pedig az örök élet” – tehát az örökkétartó, végtelenül hosszú és végtelen értékkel bíró, mindent átfogó élet –, „hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust” (Jn 17,3). Minél nagyobb az istenismeretünk, annál jobban látjuk a dolgok lényegét. Minél inkább érvényre jut az egyén életében és a világban Krisztus megváltó munkája, annál inkább kiszorul életünkből a tudatlanság, és annál jobban látjuk majd a fényre vezető utat. De az, akit Jézus hazugnak nevez kezdettől fogva és aki a szellemi sötétség terjesztője, befolyását az egész emberiségre kiterjesztette. A tudatlanság, az ebből fakadó kétségbeesés és az ember céltalan bolyongása – teljesen mindegy, hogy az élet melyik területéről van szó –, mind a Sátán munkájára vezethető vissza, akit Jézus a „hazugság atyjának” nevezett.

Mint mondtuk, a szeretet elleni támadás, az ördög munkái közül az egyik, leginkább abban ismerhető fel, ahogy az ördög hatalmába kerítette és árulóvá tette Júdást. A világon minden kapzsiság, irigység és embertelenség az ördög műve.

Végül pedig ő a bűn szerzője – a legfőbb bűnös. A bűn törvénytelenség, de ez nem törvény nélküli állapotot jelent, hanem törvényellenes, törvénysértő hozzáállást. Az Isten által teremtett világban minden rossz az ördög műve; minden, amit az ember valamikor is elkövetett az Istennel, az embertársával, vagy önmagával szemben. Összefoglalva az eddigieket: a halál, a sötétség és a gyűlölet – teljesen mindegy, hogy hol és milyen formában nyilvánulnak ezek meg – mind egy szálig az ördög munkái.

Isten Fia megjelent, hogy lerombolja az ördög munkáit. Ha személyére mindig is úgy tekintettünk, hogy szembenáll ezekkel a dolgokkal, emlékezzünk vissza arra, hogy ez a mondat előre jelezte eljövetelének célját és értelmét. Az inkarnáció, azaz a testetöltés nem csupán egy kisgyermek születéséről szól, akiben feltárul előttünk a gyermekkor titka, és akiben később megláthatjuk az emberlét teljes dicsőségét. Ez mind igaz; de alapvetően itt a hétköznapi események sorozatán belül mégiscsak egy olyan kitüntetett pillanatról volt szó, amin keresztül Istennek sikerült lerontani az ördög munkáit.

 

MIT JELENT AZ, HOGY „LERONTANI”, ILLETVE „LEROMBOLNI”?

A „lerontani/lerombolni” görög eredetije azt jelenti, hogy „elold”, „felold”, „feloldoz”, „széthullik”. Ugyanez a szó a Jelenések könyvében a bűneinktől való „szabadítást” jelöli (lásd Jel 1,5). De ha még szemléletesebb példát szeretnénk, ugyanez a szó szerepel az Apostolok Cselekedeteiben is. Itt azt olvassuk, hogy egy bizonyos hajónak a hátsó része (miután az orra belefúródott egy földnyelvbe/szerk.) elkezdett „szakadozni”, illetve „szétesni”. Tehát ami előbb még ép volt – ami korábban egészben volt –, az szétesett, széttört, szétszakadt, darabokra tört, a darabjai pedig szétszóródtak.

A „leront”, vagy „lerombol” szó teljesen kifejező, de muszáj megértenünk, hogy mire utal. Krisztus azért jelent meg, hogy az emberiség történetében elvégzett üdvtette révén az ördög munkáit lerontsa, illetve lerombolja, azaz hogy a Sátán tevékenységének véget vessen, azt szétzilálja. Azért jött el, hogy a mindezidáig stabilnak tűnő masszív erőt fellazítsa és feloldja. Azért jelent meg, hogy az örök élet ajándékával megsemmisítse a halált; hogy nekünk ajándékozza a fényt, ami elűzi a sötétséget; hogy a szeretet ajándékával legyőzze a gyűlöletet; hogy új törvényt adjon, ami felszámolja a törvénytelenséget; hogy fellazítson, szétzúzzon és szétromboljon minden káros dolgot – mindent, ami elromlott – úgy, hogy mindent újjáteremt és tökéletessé tesz.

Megjelent, hogy az ördög munkáit lerombolja, mégpedig azáltal, hogy megsemmisítette a halált az örök életet ajándékával. Ez elsősorban a lelki élet, ami nem más, mint az Istennel való közösség. Olyan lelki-szellemi élet, ami által feltárulnak számunkra a kijelentett titkok. Bár az Istennel kapcsolatos ismereteink ezen a földön hiányosak, de még az egyszerű hívő ember is, aki semmiféle oktatásban nem részesült, többet hall ki az esti szellő suhogásából, és többet lát meg a virágok nyílásában, mint bárki más, aki csak a tudomány szemüvegén keresztül vizsgál mindent.

Aki ezt látja, az valóban rendelkezik egy olyan értelmező látással – valódi intellektussal –, ami a Krisztus által nekünk ajándékozott élet hozadéka. „Az pedig az örök élet, hogy ismernek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, Jézus Krisztust” (Jn 17,3). Az örök élet ajándéka a halál lerombolása volt, és aki részesült ebből az ajándékból, az diadalmasan a halál arcába nevethet. Úgy hiszem, az apostol is ilyen tónusban, nevetve fogalmazta meg a következő kérdést: „Halál, hol a te fullánkod?” (1Kor 15,55) Mintha azt kérdezte volna: „hová tűntek az egykori győzelmeid, a diadalod? Egykor remegés fogott el jelenlétedben, ó, fakó lovon ülő lovas; de most kinevetlek, mert a fény angyalának szikrázóan fehér fénye felemésztette félelmes tekinteted.” Tehát Krisztus úgy rombolja le az ördög munkáit, hogy nekünk ajándékozza az örök életet, ami megsemmisíti a halált.

Ami pedig a sötétséget illeti, a következők szorosan kapcsolódnak az előzőekben kifejtett dolgokhoz. A fény ajándéka mindig az életből fakad. Ha a halál uralkodik, megszűnik az istenismeret. Ha viszont az élet, felragyog az igazság fénye. A fény tudást, reményt és útmutatást jelent, amivel véget ér a céltalan vándorlás. Azáltal, hogy Krisztus elhozta a fényt az ember életébe és a világba, lerombolta az ördög munkáit.

Ami a gyűlöletet illeti, kijelenthetjük, hogy Krisztus azzal a szeretettel, amit nekünk ajándékozott, megsemmisítette a gyűlöletet is. A valódi jóakaratot látjuk magunk előtt kibontakozni. E fogalommal nem arra a semmitmondó dologra utalok, amit a legtöbben értenek alatta; én a leggazdagabb, legmélyebb, legátfogóbb, kegyelmet tükröző jelentésével használom; jóakarat, mégpedig a szónak annak az értelmében, ahogyan az apostol ír a galatáknak a szeretetről, mikor is apró dolgokat teszünk meg pusztán szeretetből: önmegtartóztatás, jóság, kedvesség. Többek között ezek révén rombolja le Krisztus az ördög munkáit. A féltékenység, az önzés, a viszálykodás, az ellenségeskedés és a harag úgy győzhető le, hogy szeretetet sugárzunk mindenfelé. A szeretet melegsége úgy járja át az életet, ahogyan a fény is bevilágítja a teret. Így lehet az ördög munkáit lerombolni.

Ami a törvénytelenséget illeti, Krisztus a törvénytelenséget úgy szünteti meg, hogy saját törvényét ajándékozza nekünk, kimunkálva bennünk az Isten parancsai iránti szenvedélyes szeretetet és az embertársaink iránti szolgálatkészséget. Nem más ez, mint magunkra találni az önmegtagadásban és a tökéletes szabadságban, hiszen a szolgája lettem a szeretet végtelen Urának.

Tizenkilenc évszázaddal ezelőtt Isten Fia megjelent, és az azóta eltelt időben több száz, sőt, több ezer ember életében lerombolta már az ördög munkáit; az örök élet ajándékával felülkerekedett a halálon, az isteni fénnyel elűzte a sötétséget, a kapzsiságból fakadó önzést és irigységet szeretetté, örömmé, békességgé, hosszútűréssé, kedvességgé és jósággá változtatta. Fogta a törvénysértő embereket, és Isten készséges, örömteli szolgáivá tette őket. Így rombolta le az ördög munkáit.

 

A TESTETÖLTÉS TÖRTÉNELMI JELENTŐSÉGE

Ne feledkezzünk meg a testetöltés történelmi jelentőségéről sem. Invázió volt ez, ami által kitépték a jogart a trónbitorló kezéből. Olyan isteni erő behatolása volt ez a történelembe, ami alapjaiban rengette meg az ördög művét, és ami törést okozott tevékenységében, egyszer és mindenkorra ledöntve őt trónjáról. „Uram, meddig tűröd ezt?” (Zsolt 35) – a mai szentek szívből jövő kiáltása is ez. Töltsön el minket bátorsággal, amikor visszatekintünk és azt látjuk, hogy ez a győztes erő tizenkilenc évszázadon keresztül mindvégig aktív volt és szakadatlanul haladt a beteljesülés felé. Ugyanakkor az ördög tevékenysége sem szűnt még meg, és a test cselekedetei is jelen vannak. Ez így van, de az élet Lelkének gyümölcse, ami Krisztus eljövete által vált elérhetővé, ugyanúgy jelen van. Az Atya által ültetett szőlő ágai az egész világon roskadoznak a terméstől, érett, lédús szőlőfürtöktől. Ugyan ez még csak a virradat, nem a fényes nappal. De amikor hajnalodni kezd, már tudjuk, hogy nem sokára elérkezik a délidő is.

Ezentúl a testetöltéssel megjelent az, aki még a példázatban szereplő erős embernél is hatalmasabb; eljött felfegyverkezve, hogy az ördög munkáit az életünkben lerombolja. Fel kell tennünk a kérdést: a létezésünket befolyásoló legfőbb erők – a halál, a sötétség, a gyűlölet és a lázadás – az ördög munkái-e? Mert ha igen, akkor nincs más megoldás: meg kell ismernünk az evangéliumot. Aki nem ismeri, annak el kell mondani, hogy ki az, aki megjelent, hogy ezeket az erőket megsemmisítse. Ez nem csak elmélet, itt magát a történelmet hívjuk tanúul, hogy igazoljuk ezt az állítást.

Krisztus már a testetöltése előtt is aktív volt, és most is az: erejével és hatalmával munkálkodik a világban. Minden korábban megingathatatlannak vélt dolog fellazul és széthullik. Azért jelent meg, hogy az ördög munkáit lerombolja. Ha te, kedves olvasó a gonosz erők szorításában vergődsz; ha felismered, hogy az ördög munkálkodik az életedben, akkor esedezve kérlek, fordulj teljes szívvel ahhoz, aki egykor, réges rég már megjelent ebben a világban, és aki győzelmének erejével, a kegyelmével lerombolhatja benned a Sátán munkáit és szabaddá tesz.

 

IV. Hogy felkészítsen második eljövetelére

„Úgy Krisztus is egyszer áldoztatott fel, hogy sokak bűnét elvegye. Másodszor majd a bűn hordozása nélkül fog megjelenni azoknak, akik várják őt üdvösségükre.” (Zsid 9,28)

Mindannyian tisztában vagyunk azzal, hogy egyelőre semmi sem tökéletes; hogy mindaz, aminek megvalósulásáért Krisztus eljött, még nem nyerte el végső formáját; hogy az ördög munkáit még nem rombolta le teljesen; hogy a bűnök – ahogy azt tapasztaljuk is –, még nincsenek teljesen eltávolítva; hogy az emberiség spirituális tudatállapotát egyelőre még nem a tökéletes istenismeret jellemzi. „Most (…) még nem látjuk, hogy minden az uralma alatt áll” (Zsid 2,8). Úgy tűnik, még nem győztünk. Lehetetlen úgy olvasni a testetöltés történetét, elhinni azt, valamint figyelemmel kísérni az azt követő évszázadokat, hogy ne éreznénk a szívünk legmélyén, hogy valami hiányzik még, hogy a testetöltés csak a kezdet volt – megalapozása annak, ami csak ezután következik –, és hogy a testetöltés valódi és legvégső célja csak egy újabb advent által valósulhat meg. Ez az esemény ugyanúgy az emberi történelemben játszódik majd le, mint az első eljövetel.

„Krisztus… másodszor jelenik meg azoknak” (Zsid 9,28). E szavak egyszerű jelentését csak szőrszálhasogatással lehet elferdíteni. Az itt megfogalmazott gondolat elsősorban Jézus konkrét és személyes eljövetelére utal. Aki egy ilyen állítást, amit egy kisgyermek is könnyedén megérthet, elspiritualizál, túlbonyolít, és kacifántossá tesz, az nem tiszteli eléggé az Ige egyszerűségét. Persze különböző elképzeléseink vannak arról, hogy Krisztus hogyan és mikor fog megjelenni; hogy eljövete a millenniumi korszak kezdetét jelenti-e majd, vagy annak betetőzését. Mindezektől függetlenül második eljövetele vitathatatlan tény.

Pálnak minden levele arról tanúskodik, hogy az apostol tisztában van Krisztus második eljövetelének a jelentőségével. Igaz, nem minden levelében taglalja a témát ugyanolyan hosszan és részletekbe menően, de ennek egyszerű oka van: nem mindenhol erről értekezik. A témáról a legvilágosabb tanítást a Thesszalonikaiakhoz írt levelében nyújtja. E levél közepén van egy különleges szakasz, ami egyedülálló módon kijelenti: „Mert amint felhangzik a riadó hangja, a főangyal szava és az Isten harsonája, maga az Úr fog alászállni a mennyből, és először feltámadnak a Krisztusban elhunytak, azután mi, akik élünk, és megmaradunk, velük együtt elragadtatunk felhőkön az Úr fogadására a levegőbe, és így mindenkor az Úrral leszünk.” (1Thessz 4,16-17).

Jakab a szenvedőknek így ír: „Legyetek tehát ti is türelemmel, és erősítsétek meg a szíveteket, mert az Úr eljövetele közel van.” (Jak 5,8)

Péter ugyanilyen világossággal írja a következő sorokat a korai keresztyéneknek: „legyetek józanok, és teljes bizonyossággal reménykedjetek abban a kegyelemben, amelyet Jézus Krisztus megjelenésekor kaptok” (1Pét 1,13).

János, aki a Mester keblére hajtotta a fejét, és aki „lelki” evangéliumában olyan csodálatosan és kifejezően ír az evangélium misztériumáról, ezt mondja: „Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk, de még nem lett nyilvánvaló, hogy mivé leszünk. Tudjuk, hogy amikor ez nyilvánvalóvá lesz, hasonlóvá leszünk hozzá, mert olyannak fogjuk őt látni, amilyen valójában. Ezért aki így reménykedik benne, megtisztítja magát, mint ahogyan ő is tiszta.” (1Jn 3, 2-3).

Júdás a hallgatóságának a következőket írja: „Ti azonban, szeretteim, épüljetek szentséges hitetekben, imádkozzatok a Szentlélek által, tartsátok meg magatokat Isten szeretetében, várva a mi Urunk Jézus Krisztusnak irgalmát az örök életre.” (Júd 1,20-21)

Az összes újszövetségi író keresztyén hitünk szerves részeként ír erről az igazságról. Jézus személyes, második eljövetelébe vetett hit miatt indult virágzásnak egykor az őskeresztyénség. Az első keresztyén hívőknek ez adott erőt ahhoz, hogy félelem nélkül nézzenek szembe a halállal, és hogy felülkerekedjenek az elpusztításukra irányuló erőkön. Semmire sincs nagyobb szükség manapság, minthogy újra és újra hangsúlyozzuk a keresztyén hit e létfontosságú igazságát. Képzeljük el, milyen hatása lett volna annak, ha az egyház kelet felé fordulva feltekint az égre, és várja a hajnalt; ha úgy várta volna eddig is az Urát, amilyen türelmes volt az Úr az egyházával szemben – nem a csillagokat kutatva, nem asztrológiai vizsgálódások céljából, hanem szolgálatra készen, felövezve derekát, égő mécsesekkel a kezében; ha úgy várt volna rá, hogy közben nem lankadva Őt szolgálja. Ha a keresztyén egyház így várakozott volna Urára, már rég elhagyta volna világiasságát, hűtlenségét, és minden mást, ami akadályozza hódító hadjáratában.

 

KRISZTUS MÁSODIK ELJÖVETELÉNEK JELENTŐSÉGE

Ez a passzus, azon túl, hogy megerősíti a második advent valóságát, figyelemre méltóan ki is hangsúlyozza annak jelentőségét. „Krisztus … másodszor a bűn hordozása nélkül fog megjelenni” (Zsid 9,28). Ezt csak akkor tudjuk helyesen értelmezni, ha látjuk a két advent közötti különbséget. Nyilvánvaló, hogy nem lehet máshogy értelmezni e szavakat, hiszen a kontextus alapján egyértelmű, hogy az idők végén Krisztus azért fog megjelenni, hogy a bűnt elhordozza. Erre fel most azt olvassuk, hogy „Krisztus … Másodszor majd a bűn hordozása nélkül fog megjelenni.” Az első advent minden egyes részletére szükség volt ahhoz, hogy a második megvalósulhasson; de a második eljövetel minden elemében különbözni fog az elsőtől.

Az első advent napvilágra hozta a bűnt. Éppen Krisztus keresztje volt az a hely, ahol az emberi szív legmélyebb gyűlölete a lehető legördögibb módon nyilvánult meg a menny, a föld és a pokol előtt is.

Krisztus első megjelenésével a sötétség vált nyilvánvalóvá a fény helyett. „Az emberek jobban szerették a sötétséget, mint a világosságot” (Jn 3,19) – ez volt Jézus legnagyobb szívfájdalma.

Ezenkívül Krisztus világban való megjelenése nyilvánvalóvá tette azt is, hogy a lelki halál az örökélet ellentéte. Hogy lényegét tekintve mi a szellemi halál, jól látható azokban a folyamatos és hiábavaló emberi próbálkozásokban, amik Krisztus üzenetét félreértve földi királyság felállítására irányultak. De kitűnik ez abból is, hogy bár Krisztus tanítványai és mások is szerették volna megérteni Uruk lelki tanítását, értékelni akarták azt, ebbéli próbálkozásaik mindig teljes kudarccal végződtek.

Első eljövetelével nem csak leleplezte a bűnt, hanem el is hordozta azt. „Krisztus is egyszer áldoztatott fel, hogy sokak bűnét elvegye” – e szavak nem csak Krisztus életének utolsó mozzanatára, tehát nem csak a keresztre vonatkoznak. A „feláldoztatott” arra az isteni tettre vonatkozik, ahogyan Isten odaadja Krisztust a bűnökért. Abszolút jogos volna a „feláldoztatott” szó által jelölt tartalmat az „adott” szóval visszaadni. „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta” (Jn 3,16). Helyettesítsük ezt be a korábban idézett bibliai passzusba: „Krisztus is azért adatott egyszer, hogy sokak bűnét elvegye.

Azért, hogy elvegye a bűnöket, egész életében hordozta azok súlyát. Egész életében kénytelen volt a bűn következményeihez, a földi élettel együtt járó korlátokhoz alkalmazkodni. Szegénységben, magányban és nyomorúságban élte életét – ezek, mint a bűn következményei, gátolják az élet kiteljesedését. Amikor Isten testetöltött, egyszersmind a bűnös emberi természet korlátait is magára vette. Életének minden percében tudatosan hordozta ezt a terhet – nem csak a szegénységet, a magányt, hanem a testi-lelki szenvedés minden formáját is. Az emberi lét minden fájdalmával azonosult. Szívén hordozta az ember minden nyomorúságát, egészen odáig, míg e kimondhatatlan kiáltás el nem hagyta a száját: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” (Mt 27,46; Mk 15,34).

Miután végleg leigázta és gyökerestül kiírtotta a bűnt, második eljövetelével e győzelem válik majd nyilvánvalóvá. Újra eljön, de már nem szegénységben, hanem bőségben; nem bánatosan, hanem örömben; nem magányosan, hanem összegyűjtve mindazokat, akik belé vetették bizalmukat, akik rá szegezték tekintetüket, akik neki szolgáltak és rá vártak. Első adventjének minden bánatát, magányosságát, nyomorúságát mellőzni fogja a második – ez utóbbi mentes lesz a bűn következményeitől. Az első advent célja az engesztelés volt, a másodiké az uralkodás lesz. Eljött, magára öltve és örökre megtartva az emberi természetet, hogy a bűn problémáját megoldja, eltüntetve azt az útból. Elvette a bűnt, és újra eljön, hogy felállítsa királyságát, aminek az alapjait az első eljövetele során már lefektette.

 

ÍTÉLET ÉS ÜDVÖSSÉG

A korábban említett igehely egyértelműen közli, hogy mi Krisztus eljövetelének a célja: „És miképpen elvégezett dolog, hogy az emberek egyszer meghaljanak, azután az ítélet, úgy Krisztus is egyszer áldoztatott fel, hogy sokak bűnét elvegye. Másodszor majd a bűn hordozása nélkül fog megjelenni azoknak, akik várják őt üdvösségükre” (Zsid 9,27-28). Itt egy hasonlóságra hívja fel a figyelmet a szerző: „És amiképpen elvégzett dolog, hogy az emberek egyszer meghaljanak, és azután az ítélet” (Zsid 9,27). E kettős időmegjelöléssel szemben fogalmazódik meg a következő állítás: „úgy Krisztus is egyszer áldoztatott fel, hogy sokak bűnét elvegye. Másodszor majd a bűn hordozása nélkül fog megjelenni azoknak, akik várják őt üdvösségükre.”

Furcsa eltérést figyelhetünk meg a két állítás között. Azt várnánk, hogy az utóbbi mondat végén is szerepel az ítélet, hiszen az összehasonlítás így volna teljes. Azaz, ha az emberek halála után ítélet következik, akkor logikus, hogy miután Krisztus egyszer sokakért felajánlotta áldozatát, másodszor bűn nélkül azért fog megjelenni, hogy ítéletet tartson. Ez a párhuzam tényleg logikusnak tűnik, de az író nem így jár el. Ez az eltérés kidomborítja számunkra, hogy mi az első és a második advent jelentősége, és mi a kettő közötti különbség. Elvégzett dolog, hogy az emberek meghaljanak, Krisztus pedig feláldoztatott, hogy sokak bűnét elvegye. A levél írója a halál és az ítélet tárgyalása után újra rátér az üdvösségre. Ha az első eljövetelével legyőzte az emberek számára elrendelt halált, akkor a második eljövetelével az ítéletet változtatja majd át üdvösséggé.

„Elvégzett dolog, hogy az emberek egyszer meghaljanak.” Gyakran hanyagul átlendülünk ezen az igazságon. Miközben elismerjük, hogy igaz ez a kijelentés, értetlenkedve tesszük fel a kérdést, hogy mégis miért kell meghalnunk? A tudomány a halál jelenvalóságára nem képes adekvát magyarázatot adni, ahogy arra sem, hogy egyáltalán miért van élet. Még soha senki sem tudta megmondani, hogy miért halnak meg ember az emberek. Azt tudjuk, hogy hogyan halunk meg – ismerjük a konkrét folyamatot –, arról viszont, hogy miért halunk meg, fogalmunk sincs! Elmondom én, hogy miért: a bűn zsoldja a halál. A tudomány elismeri, hogy bizonyos törvények áthágása halálos kimenetelű lehet, de a bűn fogalmáról nem tud. „Elvégzett dolog, hogy az emberek egyszer meghaljanak”, mégpedig Isten rendelése szerint azért, mert az emberek bűnösök. És minthogy minden ember bűnös, senki sem kerülheti el a végzetét.

De Ő feláldoztatott Isten által, hogy sokak bűnét elvegye. Ez volt az első advent válasza az emberek halálát elrendelő végzésre.

A halálon túl létezik egy másik végzés is, az ítélet. Ki fellebbezhetne e végzés abszolút igazságos volta ellen? Krisztus „másodszor a bűn hordozása nélkül fog megjelenni (…) üdvösségre.” Azok esetében, akik meghallották az első advent üzenetét, hittek annak, bizalmukat Krisztus váltságművébe vetették és menedékre leltek „megjelenésének” és engesztelésének misztériumában, az üdvösség veszi át az ítélet helyét. Viszont azoknak ítélet jut csak osztályrészül, akik nem keresnek menedéket az első adventben és annak engesztelő értékében. Azok a dolgok, amik az első adventben elkezdődtek, a másodikban fognak kiteljesedni.

Második eljövetelével elérkezik a teljes üdvösség az egyén számára – azok számára, akik részesültek a megváltásban, megigazultak és megszentelődtek. Hittünk, és üdvözültünk. Hiszünk, és üdvözülünk. Hiszünk, és üdvözülni fogunk. Az utolsó kitétel akkor válik valósággá, amikor újra eljön Krisztus.

Azoknak az élete, akik elaludtak, el van rejtve Istennél (Kol 3,3), aki Jézussal együtt őket is elő fogja hozni. Még nem jutottak teljességre, „mert Isten számunkra valami különbről gondoskodott, hogy ők ne nélkülünk jussanak el a teljességre” (Zsid 11,40). Nyugalomban, tudatos állapotban pihennek. „Elköltöztek a testből és hazaköltöztek az Úrhoz” (2Kor 5,8), de még nem jutottak teljességre. Várakoznak. Mi a földi küzdelmeink közepette, ők pedig a mennyei fényben és örömben várakoznak Krisztus második eljövetelére. Ezt várja a teremtett világ – a menny és a föld. Ez vár a pokolra, és ez vár a világegyetemre is.

Ez az eljövetel azok számára van elkészítve, akik várják őt. De kik azok, akik várják őt? „A bálványoktól Istenhez fordultatok, hogy az élő és igaz Istennek szolgáljatok” (1Thessz 1,9-10). Az első dolog a bálványoktól való elfordulás. Megtettük? A második dolog, hogy az élő Istent szolgáljuk. Neki szolgálunk? Ha igen, ha elfordultunk a bálványoktól és már őt szolgáljuk, nincs más dolgunk, csak várni. Ez az a várakozás, amit az Újszövetség előír a hívőknek. Azoknak pedig, akik várakoznak, a második advent üdvösséget jelent. Krisztus „meg fog jelenni”. Micsoda dicsőséges evangélium ez!

 

Fordította: Márkus Tamás András, református lelkész

Forrás: The Fundamentals, III. kötet, 337-362.

Hozzászólás írása