Miért nem támogathatja egy keresztény az azonos neműek házasságát?
Rengetegen olvastátok Márkus Tamás református lelkész decemberi írását a 777-en, amely a “Család az család?” címet viselte. Mostani – szintén igen részletes és igényes írásában – a keresztény ember egyéni felelősségére mutat rá a témában.
Gondoljuk csak el, hogy 325-ben az első egyetemes zsinaton, Niceában olyan szintű vita zajlott Krisztusnak az Atyához fűződő viszonyáról, hogy a vita hevében Miklós (akinek személyes mítoszából fejlődött ki később Mikulás alakja és ünnepe), az ortodox (értsd: bibliai-hitvallásos) keresztyén nézet védelmezőjeként felpofozta Ariust, aki azt állította, hogy Krisztus az Atyával nem egylényegű, csak hozzá hasonló. Itt és a későbbi zsinatokon sem dogmatikai szőrszálhasogatás folyt, hanem az egyház léte forgott kockán: az apostolok követői, apostoli atyák, majd az ő nemzedéküket követő egyházatyák, illetve az őket követő presbiterek és püspökök hűek maradnak az apostoli hit-örökséghez, vagy pedig módosítják azt, elhajolnak attól, hűtlenné válnak hozzá.
Ez nem egyszerűen a „nagy elődök” örökségéhez való görcsös ragaszkodás volt, hanem az igei buzdításoknak, pontosabban utasításoknak való engedelmesség. Például ilyen apostoli imperatívusz az, hogy a ránk bízott drága kincset meg kell őriznünk a Szentlélek által (2Tim 1,14), és meg kell maradnunk abban, amit tanultunk és amiről megbizonyosodtunk (2Tim 3,14), sőt, ezt – amit megőrzünk és amiben megmaradunk – hirdetnünk kell, és elő kell vele állnunk alkalmas és alkalmatlan időben (2Tim 4.1-2). Erre már csak azért is szükségünk van, mert az apostol arra figyelmeztet bennünket, hogy eljönnek azok az idők – 2000 éve aktuális ez a figyelmeztetés -, amikor az egészséges tanítást nem viselik el, és az emberek saját kívánságaik szerint gyűjtenek maguknak tanítókat (2Tim 4,3). Sőt, lényegében az egyház azért fogalmazott meg dogmákat (dogma = „ami helyesnek bizonyult”), mert a bibliai igazságokat folyamatosan támadták, és ezekre a támadásokra adekvát, tömör válaszokat kellett adni. Tehát nem az történt, amit az egyházellenes összeesküvés-elméleteket dédelgetők gyakran terjesztenek, hogy az egyház a hatalmi arroganciájától vezérelve l’art pour l’art zsinatosdit szeretett volna játszani, csak azért, hogy kirekesszenek és megbélyegezzenek másokat.
Az igazság nem mindig felel meg a többség véleményének – valamikor egy egészen szűk kisebbség sajátja. Így volt a korai egyház idejében is. Szabados Ádám evangéliumi író nemrég megfogalmazott rövid gondolata abszolút ide illik: „…amikor Athanasziosz alexandriai püspök azt írta, hogy aki az egyház kezdeti hitét elhagyja, ’az már nem lehet keresztény, s nem is nevezhető annak’, az egyház püspökeinek többsége (!) ariánus volt (tagadták Krisztus teljes istenségét), a hitvalló Athanasziosz pedig éppen a pusztában rejtőzködött üldözői elől.” Tehát azok a keresztyén püspökök, presbiterek, akik ragaszkodtak – sokszor egzisztenciális veszélyeket is vállalva – az apostoli örökséghez, megfogalmazták a maguk egzakt fogalmaival a támadásokat kivédendő azokat a hitigazságokat, amelyek a Szentírásban találhatók. Hangsúlyozzuk: nem kitalálták, hanem felismerték és megfogalmazták azokat. Ezeket a történelmi helyzeteket, amikor az apostoli tanítást támadták és az egyház kényszerhelyzetbe került és reagálnia kellett, nevezzük status confessionis-nak (szó szerint: hitbeli döntést igénylő helyzet vagy állapot), azaz hitvallás-kényszernek, amikor az egyháznak mindenképpen meg kellett szólalnia.
De milyen igazságokról van szó? Elsősorban azokról az alapvető, bibliai alapozású doktrínákról, amelyeket az első négy egyetemes zsinaton deklaráltak (Niceai, Konstantinápolyi, Efézusi és Kalkedóni zsinat). Ezek a következők: a Fiú egylényegű az Atyával, és öröktől fogva született; a Szentlélek istensége; Krisztus kettős természete (valóságos Isten és valóságos ember), valamint, hogy Jézus Krisztus egyetlen személy. Szervesen ide tartozik természetesen az Apostoli Hitvallás is. Ezek a hitigazságok esszenciálisak a keresztyén hit szempontjából, ezért definíciószerűen csak azt nevezhetjük keresztyénnek, aki ezeket elfogadja, és nem tagadja. Ezeket egységesen elfogadják a különféle magyarországi felekezetek, legyen szó katolikusokról, vagy protestáns denominációkról. Itt egyénieskedésnek, szelektálásnak, válogatásnak helye nincs! Egyébként ez nem csak a keresztyénség sajátja, hiszen más vallásokban sem legitim svédasztal-szerűen válogatni hitigazságok között (például egy igazi buddhista számára, aki nem az Európában olyannyira elterjedt ezo-buddhizmust képviseli, megkérdőjelezhetetlen Buddha tanépítménye). Ha más vallások esetében igaz, hogy nem a hívek „turizzák össze” maguknak a hitvallási tételeket, saját ízlésük szerint formált vallási koktélt alkotva, akkor a keresztyénség esetében – ami egy kinyilatkoztatásra épülő hitrendszer, hiszen a testté lett Isten tanítása, élete, halála és feltámadása az alapja – fokozottan igaz.
A keresztyén tanítás terén tehát nincs „önkiszolgálás”.
Persze minderre mondhatja valaki, hogy annyiféle keresztyén felekezet létezik, hogyan lehetne tanfegyelemről beszélni. Igen, ez igaz, ezért szükséges rangsorolnunk egyes tantételek között: az esszenciális, elsődleges hitigazságok tekintetében nagyobbrészt egységet látunk (pl. az előbb felsorolásra került tételeket egységesen hiszi és vallja a keresztyénség), a másodlagos doktrínák mentén általában különféle felekezetekre tagolódik a keresztyénség (lásd keresztség módja és ideje, különféle egyházszervezeti modellek stb). És beszélhetünk harmadlagos doktrínákról is, amelyekkel kapcsolatban akár egy felekezeten belül is eltérő álláspontra helyezkedhetnek a hívők (lásd különféle eszkatológiai modellek).
De hogyan érinti mindez a hívő keresztyéneket? Nos, a hívőket az Úr Jézussal való kapcsolatuk, a hitük és a hitvallásuk validálja arra, hogy az Egyház tagjának tekintsék magukat. Ezen túl pedig, ha valaki katolikusnak vallja magát, akkor az illetőnek a normatív katolikus katekizmusban foglalt hit-tartalommal kell azonosulnia, és nem a Heidelbergi Kátéval. Ha valaki reformátusnak vallja magát, akkor az illetőnek konkrét felekezettől függően a Káté, a II. Helvét Hitvallás, vagy egyéb református hitvallás tanítását kell elfogadnia. Ha valaki baptistának vallja magát, akkor magától értetődően a hívő/felnőtt keresztség gyakorlatával fog egyetérteni, és nem a csecsemőkeresztséggel, ha valaki pedig pünkösdinek, akkor nyilvánvalóan nem fogja tagadni, hogy a csodás karizmák a mai hívők életében is működhetnek. Senki sincs arra kötelezve, hogy bármelyik felkezet tagja legyen.
De ha önszántából valamelyikhez tartozónak vallja magát, akkor logikus, hogy egyetért annak tanításával.
A szerzőről
Az Evangelikál Csoport sokféle felekezeti hátterű (református, evangélikus, baptista, pünkösdi stb.) protestáns teológusok közössége, akik az evangelikalizmus és a protestáns ortodoxia közös alapjára építve tanulmányozzák és hirdetik a biblikus keresztyén tanításokat. Felekezettől és tanításbeli különbségektől függetlenül teológiai „identitásunkat” a következő hitvallások és nyilatkozatok elfogadása határozza meg: az első négy egyetemes zsinat hitvallásai (Niceai, Nicea-Konstantinápolyi, Efézusi és Kalcedoni hitvallások), az Amerikai Egyesült Államokbeli Presbiteriánus Egyház (PCUSA) által 1910-ben deklarált öt fundamentum (1. A Szentírás ihletettsége és tévedhetetlensége, 2. Krisztus istensége és szűztől való születése, 3. Krisztus halála által szerzett helyettes engesztelés, 4. Krisztus halálból történő testi feltámadása, 5. Krisztus csodáinak történelmi valósága), a Biblia tévedhetetlenségéről szóló 1979-es Chicagói Nyilatkozat tizenkilenc pontja, és az Egyesületünk által megfogalmazott nyilatkozat a házasság és homoszexualitás kérdésében (lásd: Evangelikál Nyilatkozatok). Minden, e teológiai irányultságot képviselő protestáns testvérünket várjuk 
„… ez a tábor létezik, csak nem teszi magát láthatóvá. Ezért van sok belső viszálykodás az egyházban. Most is vannak hívei a „melegházasságnak”, azonos neműek kapcsolatának, azok megáldásának, csak ezt nem nyílt sisakkal képviselik, hanem belső párbeszéd kezdeményezésével, hittételek finom megkérdőjelezésével, a tisztázás akadályozásával, lebegtetéssel, a hitbizonyosság szűnni nem akaró hámozgatásával. Sokkal tisztább és egyértelműbb lenne a helyzet, ha végre mindenkiről nyíltan lehetne tudni, hogy mit képvisel. Igen, lennének emiatt szakadások. De ez tipikusan az a fajta szakadás, amiről Pál apostol azt mondja, hogy szükségesek. Épp az a baj, hogy régóta nem történnek meg ezek a szakadások. Pedig mindenki tudja, hogy ez lesz a vége. Amíg a felszín alatt, láthatatlanul zajlanak ezek a folyamatok, gúzsba kötik sok helyen az egyház bizonyságtételét és misszióját. Fellélegeznénk, ha végre mindenki ott állna, ahol a szíve van.” (Szabados Ádám)
„…vannak olyan szempontok, amelyek szükségessé teszik újra gondolni az evangelikalizmussal kapcsolatos nézetünket. Sokan azok közül, akik az elmúlt években nagy változáson mentek keresztül, és ezt nyíltan el is ismerik, még mindig azt állítják, hogy valójában evangelikálok. Ezért a probléma a következő: meg kell határoznunk egészen pontosan, hogy mit jelent az, hogy evangelikál, és ki tekinthető evangelikálnak (…) Nos, ha használják az evangelikál megjelölést, akkor nyilvánvalóan van valami jelentése is. Olyan kifejezés, amely leszűkít. Bizonyos szempontból kizárólagos (…). Remélem teljesen világos számunkra: nem azt próbáljuk megfogalmazni általános értelemben, hogy mit jelent keresztyénnek lenni, hanem azt, hogy ki az evangelikál keresztyén, és erre természetesen azért vállalkozunk, mert úgy gondoljuk, hogy végső soron az evangelikál hit magának a keresztyén hitnek az egyetlen valódi kifejtése. (…) Tehát hogyan határozzuk meg, hogy mit jelent evangelikálnak lenni, elkülönítve “a keresztyén” általános definíciójától? Ez ma egy nagy kérdés, és úgy gondolom, hogy ez lesz az a kérdés, amivel egyre inkább szembe kell néznünk az elkövetkezendő években.” (Martyn Lloyd-Jones: What is an Evangelival, 11-13.o.)
„… a teológia magában foglalja a lelkiséget is, abban az értelemben, hogy befolyásolja befogadóinak az Istenhez való jó vagy rossz, pozitív vagy negatív viszonyát, illetve viszonyának hiányát. Ha teológiánk nem ébreszti föl a lelkiismeretet és puhítja meg a szívet, akkor valójában mindkettőt megkeményíti; ha nem bátorítja a hitbeli elkötelezettséget, a hitetlenség távolságtartását erősíti meg; ha nem az alázatot szorgalmazza, elkerülhetetlenül a büszkeséget táplálja. Ha tehát valaki nyilvánosan teologizál, akár formálisan a szószéken, a katedrán vagy nyomtatásban, akár informálisan karszékében ülve, komolyan el kell gondolkodnia azon, hogy eszméi miként hatnak az emberekre – Isten népére vagy más népekre. A teológusok elhívásuk szerint az egyház vízügyi mérnökeinek és csatorna felügyelőinek tisztét töltik be: feladatuk, hogy biztosítsák, Isten tiszta igazsága bőségben eljusson oda, ahol szükség van rá, és hogy kiszűrjenek minden egészségre ártalmas szennyeződést.” (J.I.Packer: A megújulás teológiája)
„Semmiféle problémát nem okoz számomra tévedhetetlenségről beszélni. Viszont ha lelkészként azt mondom akármelyik laikus hívőnek, hogy elfogadom a Szentírás tekintélyét, de nem hiszek a tévedhetetlenségében, egyből megkérdezi majd: »mi a különbség a kettő között?« És ahogy ezt elkezdem magyarázni, egyből forgatni kezdi majd a szemét, és azt gondolja magában, hogy ez a különbségtétel fából vaskarika. Ha azt mondom, hogy csak részben fogadom el a tekintélyét, és nem tévedhetetlen, azt megértik. Ha azt mondom, hogy a tekintélyét minden egyes részére vonatkozóan elfogadom és tévedhetetlen, azt is érteni fogják. De 35 éves pályafutásom során egyetlen olyan emberrel sem találkoztam, aki értené, ha azt mondom, hogy elfogadom ugyan a Szentírás tekintélyét, de nem tartom tévedhetetlennek.” (Tim Keller)
