A család az család?
Az elmúlt hetekben hatalmas vitát váltott ki a magyar alaptörvény azon módosítása, amely leszögezi, hogy az apa férfi és az anya nő. A “Család az család” címszóval ellenkampány indult a közösségi médiában, amelyhez közéleti szereplők és politikusok is csatlakoztak. Keresztény oldalként – amely azt is jelenti, hogy cikkeinket a Szentírás értékei vezetik – kiállunk amellett, hogy egy gyermeknek apára és anyára van szüksége. A politizálást tudatosan elkerüljük, ugyanakkor az értékeink mellett kiállunk, ezért arra kértük Márkus Tamás református lelkészt, hogy írjon egy cikket a témában. Hálásak vagyunk azért, hogy egy ennyire alapos írással tette meg mindezt.
Egy keresztyén ember elsősorban arról ismerszik meg, hogy engedelmeskedik Krisztus szavának, parancsainak (lásd Jn 14,15). Isten természetfeletti újjászülő munkája révén hit ébred benne, de a hite nem vákuumban létezik, hanem vannak „gyümölcsei” – az egyik ilyen gyümölcs az, hogy fontossá válik számára Isten „véleménye” az élet kérdéseiről. Sőt, ez a „vélemény” objektív és legfőbb igazsággá válik számára, ami előtt meghajol, ami alapján leméri, felülbírálja és átértékeli saját nézőpontját és elképzeléseit. Nem Istent hajlítja magához, hanem magát hajlítja Isten szavához – mindahhoz, amit kinyilatkoztat számunkra Isten a Szentíráson keresztül
Általános tendencia, hogy az előbbi megállapításon is próbál „fogást találni” a bűnös emberi szív, persze ügyesen kegyességnek álcázva, és kánont gyárt a kánonon belül. Ilyenkor mondják egyesek, hogy ők a jézusi szeretetet követik, a teljes elfogadást, szemben az Ószövetséggel, meg Pál apostollal stb. A közhiedelemmel ellentétben azonban Jézusra a farizeusok nem a „liberalizmusa”, vagy „lazasága” miatt haragudtak meg – nem emiatt volt Jézus tanítása szálka a szemükben –, hanem több esetben meghökkentő szigorúsága miatt. Amikor a farizeusok odamentek hozzá, hogy „kísértsék”, azaz provokálják a házassági válással kapcsolatos kérdésükkel, akkor Jézus egy, a mai fül számára egyáltalán nem PC választ adott, kifejezve saját álláspontját mind a házassággal, mind a válással kapcsolatban: „Nem olvastátok-e, hogy a Teremtő kezdettől fogva férfivá és nővé teremtette őket? És ezt mondta Isten: „Ezért hagyja el a férfi apját és anyját, ragaszkodik feleségéhez, és lesznek ketten egy testté. Úgyhogy már nem két test, hanem egy. Amit tehát Isten egybekötött, azt ember el ne válassza! (Mt 19,4-6)
Amikor a tanítványai (tehát nem a farizeusok, vagy ellenségei) hallják Jézus házassággal kapcsolatos szavait, megrökönyödnek – és ez a reakció emberi szempontból abszolút érthető. Ezt olvassuk: „Ha ilyen a férj helyzete a feleséggel, akkor nem érdemes megházasodni” (Mt 19,10) – a tanítványok szerint tehát jobb nem megházasodni, mint egy életen keresztül egy boldogtalan házasságban sínylődni. Pontosan ez a természetes, újjá nem született ember reakciója, amikor feltárul előtte, hogy Isten mércéje szerint mi a házasság; milyen kizárólagosságot és feltétlen hűséget jelentő unió férfi és nő között. Jézus válasza a tanítványok csodálkozására azonban további adalékokat tartogat számunkra a mostani vitát illetően is, és ez egészen aktuális: „Ő azonban így válaszolt nekik: „Nem mindenki fogadja be ezt a beszédet, csak azok, akiknek megadatott. Mert vannak házasságra alkalmatlanok, akik anyjuk méhétől így születtek, és vannak házasságra alkalmatlanok, akiket az emberek tettek házasságra alkalmatlanná, és vannak házasságra alkalmatlanok, akik önmagukat tették házasságra alkalmatlanná a mennyek országáért. Aki el tudja fogadni, fogadja el!”
A tanítványokat még úgy is sokkolta Jézus házassággal kapcsolatos kijelentése, hogy koruk szigorú vallásos nevelésében részesültek, és a Tórát legkisebb koruktól fogva olvasó, memorizáló és ismerő hetero irányultságú férfiak voltak. Tudjuk, hogy közülük nem egy maga is házasságban élt (pl. Péter). A Törvény, illetve az akkori szokások szerint 1.) szóba sem jöhetett, hogy azonos neműek között szexuális kapcsolat legitim legyen, 2.) még a jegyesség alatt sem volt engedélyezett a szexuális aktus férfi és nő között, de félrelépni sem lehetett, mert már az is házasságtörésnek számított. A farizeusok között ezek a pontok nem képezték vita tárgyát. Egy dolog viszont már akkor is nagyüzemben folyt: a válás. Eleve Jézushoz úgy mennek oda a farizeusok, hogy a válással kapcsolatban két nagyhírű rabbinak az 5Móz 24,1-el kapcsolatos különböző tanításait követve eltérő véleményen voltak ők maguk is. A két opció a következő volt: az első szerint a férfi bármilyen neki nem tetsző dolog miatt elbocsáthatja a feleségét, a második alapján csak testi megcsalás esetében. Jézus egyértelműen az utóbbi mellett foglalt állást, sőt, jelzi azt is, hogy „kezdetben” „válólevél” sem volt, ezt Mózes csak az emberek „szívének keménysége” miatt engedte meg.
Ha viszont a mai házassággal kapcsolatos divatos és elképesztően laza felfogást vesszük alapul – ami mellé sok „keresztyén” is odaáll –, egyszerűen érthetetlenné válnak Jézus szavai és a tanítványok döbbenete is. A mai progresszív felfogás szerint ugyanis egyszerűen nincs olyan kategória, hogy „házasságra alkalmatlan.” Mit csinálnak ma? Ha véletlenül találnak egy, a jézusi kategorizálás szerint „házasságra alkalmatlan” egyént, vagy csoportot, addig tágítják, feszítik a házasság meghatározását, teljesen inkluzívvá téve azt, hogy végül egyetlen házasságra alkalmatlan személy sem marad. Viszont ez Jézus szavait követve már korántsem az, amit a Teremtő „kezdetben” eltervezett és elrendelt. Mondjuk ki tehát világosan, mert szükség van rá: minden kapcsolat, ami nem felel meg a házasság normatív bibliai definíciójának – azaz nem kizárólag egy férfi és egy nő, monogám, heteroszexuális szeretetkapcsolatára épülő, és élethosszig tartó, kölcsönös hűséget követelő szövetségi kapcsolat –, per definitionem nem házasság, és nem is lesz az soha. Akkor sem, ha bizonyos kormányzatok, szembemenve a teremtettségi renddel és az ember biológiai, ontológiai meghatározottságával kiterjesztik azt az azonos neműek viszonyára is.
Egyébként Jézus szavai: „nem mindenki fogadja be ezt a beszédet, csak az, akinek megadatott”, ma is ugyanúgy állnak. Ne legyenek illúzióink: ha a házasság bibliai definíciójával találkozunk, a hetero embereknek is nehéz „befogadni” e „beszédeket.” Sokan egyszerűen nincsenek tisztában azzal, hogy mit vállalnak a házassággal, különben miért lennének ilyen elképesztően magasak a válási statisztikák? A református esküvői liturgia szövege ugyanúgy megdöbbentően nehéz feladatot gördít a házasulandók elé: „Én… esküszöm az élő Istenre, aki Atya, Fiú, Szentlélek, teljes Szentháromság, egy örök Isten, hogy …-t, akinek most Isten színe előtt kezét fogom, szeretem. Szeretetből veszem el őt (megyek hozzá), Isten törvénye szerint (feleségül). Hozzá hű leszek, vele megelégszem, vele szentül élek, vele tűrök, vele szenvedek, és őt sem egészségében, sem betegségében, sem boldog, sem boldogtalan állapotában, holtomig vagy holtáig, hitetlenül el nem hagyom, hanem teljes életemben hűséges gondviselője (segítőtársa leszek). Isten engem ebben megsegítsen. Ámen.”
Sok-sok hetero ember van, aki képtelen őszintén kimondani ezt az életre szóló esküt, mert nem tud, vagy nem akar egy ilyen jellegű elköteleződést vállalni, esetleg még nem kész rá.
Ezek után még véletlenül se gondoljuk azt, hogy egyesek, a „kivételezettek” a körön belül vannak, mások meg a körön kívül rekedtek, és szívják a fogukat. Az Isten szerinti házasság, amint láttuk, bizonyos szempontból sokkal nehezebb, mint e nélkül létezni. Persze vannak jobb, és vannak kevésbé jó házasságok, de sohasem könnyű. Ezért van szükségünk arra, hogy Isten Lelke újjászüljön és megújítson minket, és a Lélek gyümölcseivel – szeretettel, örömmel, békességgel, türelemmel, szívességgel, jósággal, hűséggel, szelídséggel, és ha kell, ömegtartóztatással (Gal 5,22-23) – viseltessen egymás irányában a férj és feleség.
A család szorosan kötődik az előzőekben tárgyaltakhoz. Isten ugyanis a gyermekvállalást csak és kizárólag az előbbi meghatározás szerinti házasság oltalmazó keretei között képzelte el, éppen azért, mert biológiailag, természetes módon férfi és nő „egy testté” létele biztosítja az élet továbbadását (két test látható formában is egy testként manifesztálódik a közös gyermekben), másrészt a szexuális érintkezést Isten a házassági szövetség keretei közé helyezte, harmadrészt pedig az új élet testi-lelki-szellemi táplálása, gondozása, gyarapodása, fejlődése csakis a férfi és nő kölcsönös hűségére és egymás iránti elköteleződésére épülő szövetségi kapcsolatán, azaz törvényes házasságán belül biztosított kellőképpen. Itt, a biblikus családmodell esetében (= apa-anya-gyermek/ek) megint az ember ontológiai meghatározottságáról, létének alapmotívumairól, az emberi társadalom alapszövetéről, teremtettségi ordinanciáról beszélünk, amit nem lehet káros és pusztító következmények nélkül feszegetni, fellazítani vagy kitágítani.
A Biblia alapján keresztyénként ezt valljuk és ehhez ragaszkodunk.
A szerzőről
Az Evangelikál Csoport sokféle felekezeti hátterű (református, evangélikus, baptista, pünkösdi stb.) protestáns teológusok közössége, akik az evangelikalizmus és a protestáns ortodoxia közös alapjára építve tanulmányozzák és hirdetik a biblikus keresztyén tanításokat. Felekezettől és tanításbeli különbségektől függetlenül teológiai „identitásunkat” a következő hitvallások és nyilatkozatok elfogadása határozza meg: az első négy egyetemes zsinat hitvallásai (Niceai, Nicea-Konstantinápolyi, Efézusi és Kalcedoni hitvallások), az Amerikai Egyesült Államokbeli Presbiteriánus Egyház (PCUSA) által 1910-ben deklarált öt fundamentum (1. A Szentírás ihletettsége és tévedhetetlensége, 2. Krisztus istensége és szűztől való születése, 3. Krisztus halála által szerzett helyettes engesztelés, 4. Krisztus halálból történő testi feltámadása, 5. Krisztus csodáinak történelmi valósága), a Biblia tévedhetetlenségéről szóló 1979-es Chicagói Nyilatkozat tizenkilenc pontja, és az Egyesületünk által megfogalmazott nyilatkozat a házasság és homoszexualitás kérdésében (lásd: Evangelikál Nyilatkozatok). Minden, e teológiai irányultságot képviselő protestáns testvérünket várjuk 
„… ez a tábor létezik, csak nem teszi magát láthatóvá. Ezért van sok belső viszálykodás az egyházban. Most is vannak hívei a „melegházasságnak”, azonos neműek kapcsolatának, azok megáldásának, csak ezt nem nyílt sisakkal képviselik, hanem belső párbeszéd kezdeményezésével, hittételek finom megkérdőjelezésével, a tisztázás akadályozásával, lebegtetéssel, a hitbizonyosság szűnni nem akaró hámozgatásával. Sokkal tisztább és egyértelműbb lenne a helyzet, ha végre mindenkiről nyíltan lehetne tudni, hogy mit képvisel. Igen, lennének emiatt szakadások. De ez tipikusan az a fajta szakadás, amiről Pál apostol azt mondja, hogy szükségesek. Épp az a baj, hogy régóta nem történnek meg ezek a szakadások. Pedig mindenki tudja, hogy ez lesz a vége. Amíg a felszín alatt, láthatatlanul zajlanak ezek a folyamatok, gúzsba kötik sok helyen az egyház bizonyságtételét és misszióját. Fellélegeznénk, ha végre mindenki ott állna, ahol a szíve van.” (Szabados Ádám)
„…vannak olyan szempontok, amelyek szükségessé teszik újra gondolni az evangelikalizmussal kapcsolatos nézetünket. Sokan azok közül, akik az elmúlt években nagy változáson mentek keresztül, és ezt nyíltan el is ismerik, még mindig azt állítják, hogy valójában evangelikálok. Ezért a probléma a következő: meg kell határoznunk egészen pontosan, hogy mit jelent az, hogy evangelikál, és ki tekinthető evangelikálnak (…) Nos, ha használják az evangelikál megjelölést, akkor nyilvánvalóan van valami jelentése is. Olyan kifejezés, amely leszűkít. Bizonyos szempontból kizárólagos (…). Remélem teljesen világos számunkra: nem azt próbáljuk megfogalmazni általános értelemben, hogy mit jelent keresztyénnek lenni, hanem azt, hogy ki az evangelikál keresztyén, és erre természetesen azért vállalkozunk, mert úgy gondoljuk, hogy végső soron az evangelikál hit magának a keresztyén hitnek az egyetlen valódi kifejtése. (…) Tehát hogyan határozzuk meg, hogy mit jelent evangelikálnak lenni, elkülönítve “a keresztyén” általános definíciójától? Ez ma egy nagy kérdés, és úgy gondolom, hogy ez lesz az a kérdés, amivel egyre inkább szembe kell néznünk az elkövetkezendő években.” (Martyn Lloyd-Jones: What is an Evangelival, 11-13.o.)
„… a teológia magában foglalja a lelkiséget is, abban az értelemben, hogy befolyásolja befogadóinak az Istenhez való jó vagy rossz, pozitív vagy negatív viszonyát, illetve viszonyának hiányát. Ha teológiánk nem ébreszti föl a lelkiismeretet és puhítja meg a szívet, akkor valójában mindkettőt megkeményíti; ha nem bátorítja a hitbeli elkötelezettséget, a hitetlenség távolságtartását erősíti meg; ha nem az alázatot szorgalmazza, elkerülhetetlenül a büszkeséget táplálja. Ha tehát valaki nyilvánosan teologizál, akár formálisan a szószéken, a katedrán vagy nyomtatásban, akár informálisan karszékében ülve, komolyan el kell gondolkodnia azon, hogy eszméi miként hatnak az emberekre – Isten népére vagy más népekre. A teológusok elhívásuk szerint az egyház vízügyi mérnökeinek és csatorna felügyelőinek tisztét töltik be: feladatuk, hogy biztosítsák, Isten tiszta igazsága bőségben eljusson oda, ahol szükség van rá, és hogy kiszűrjenek minden egészségre ártalmas szennyeződést.” (J.I.Packer: A megújulás teológiája)
„Semmiféle problémát nem okoz számomra tévedhetetlenségről beszélni. Viszont ha lelkészként azt mondom akármelyik laikus hívőnek, hogy elfogadom a Szentírás tekintélyét, de nem hiszek a tévedhetetlenségében, egyből megkérdezi majd: »mi a különbség a kettő között?« És ahogy ezt elkezdem magyarázni, egyből forgatni kezdi majd a szemét, és azt gondolja magában, hogy ez a különbségtétel fából vaskarika. Ha azt mondom, hogy csak részben fogadom el a tekintélyét, és nem tévedhetetlen, azt megértik. Ha azt mondom, hogy a tekintélyét minden egyes részére vonatkozóan elfogadom és tévedhetetlen, azt is érteni fogják. De 35 éves pályafutásom során egyetlen olyan emberrel sem találkoztam, aki értené, ha azt mondom, hogy elfogadom ugyan a Szentírás tekintélyét, de nem tartom tévedhetetlennek.” (Tim Keller)
