15
dec
2020

Fundamentumok: Krisztus tanítása az eljövendő megtorlásról

Az alábbi írás szerzője a kevéssé ismert egykori evangéliumi apologéta, William C. Procter. Procter egy evangéliumi szellemiségű, anglikán missziós ügynökség, az 1836-ban alapított Church Pastoral Aid Society (CPAS / Egyházi Lelkipásztori Segélytársaság) titkáraként tevékenykedett. 

 

KRISZTUS TANÍTÁSA AZ ELJÖVENDŐ MEGTORLÁSRÓL

Négy okunk is van arra, hogy az eljövendő megtorlással kapcsolatos vizsgálatainkat Jézus Krisztus Urunk tanítására szűkítsük:

(1) Vizsgálódásunkat terjedelmi okokból csak rövid esszére korlátozzuk. Nincs rá mód, hogy megvizsgáljuk a Biblia hivatalos fordításának (lásd: Jakab Király Bibliája, KJV) mind az 56 passzusát, ami a „pokol” szót tartalmazza (ezek többségében a héber „Sheol” és a görög „Hades” fordításáról, azaz „sírról”, valamint a köztes állapotról van szó). Figyelmünket arra a tíz szakaszra fókuszáljuk, amikben Urunk a „Gyehenna” szót használja (ami Jézus korában a szokásos megnevezése volt a kárhozatra jutottak tartózkodási helyének), valamint azokra a bibliai versekre, amikben világos utalásokat találunk a gonoszok jövőbeni állapotára vonatkozóan.

(2) Bőven elegendő választ szolgáltat azok spekulációira, akik Istennek e témával kapcsolatos kijelentéseit nem ismerik, mivel ez – Jézus tanítása – annak kinyilatkoztatását mutatja be, aki mindent ismer. Sok más szövegrészt is idézhetnénk az Újszövetségből, ami szintén a Szentlélek ihletésére íródott, akit Urunk megígért a tanítványainak, hogy „elvezesse őket a teljes igazságra” és „az eljövendő dolgokat is kijelentse nekik” (Jn 16,12-13); de talán Krisztus szavait véve alapnak, megtalálhatjuk a legkisebb közös többszöröst a témával kapcsolatban még azokkal is, akik mostanság a Szentírás ihletettségével kapcsolatban „laza” álláspontra helyezkedtek. Egészen biztos, hogy maga az „Igazság” soha nem tévesztene meg minket és nem túlozna ilyen létfontosságú kérdésben, illetve nem erősítene rá széles körben elterjedt tévedésekre, és szükségtelenül felesleges félelmeket sem gerjesztene.

(3) Kielégítő válasz lehet ez azok számára is, akik szerint e tan ésszerűtlen, túlzó és szégyent hoz Istenre, valamint akik szerint ezt képviselni szűklátókörűségre és keményszívűségre vall, emlékeztetve őket arra, hogy mindazok a kifejezések, ami ellen hevesen tiltakoznak, elhagyták Megváltónk száját. Nyilvánvalóan nincs jogunk arra törekedni, hogy liberálisabbak, megértőbbek legyünk Jézusnál, vagy hogy olyan hamis reményeket tápláljunk, amiket Jézus tanítása abszolút nem támaszt alá; bár feltételezhető azok részéről, akik így gondolkodnak, hogy Isten dicsőségét buzgón keresik és hogy embertársaik iránt mély együttérzéssel viseltetnek, ugyanakkor súrolják az istenkáromlást. A pokol ortodox nézete ellen jelenleg emelt kifogások rendszerint azok részéről érkeznek, akik csak a szívükre hallgatnak, de az eszüket nem használják, és akik ahelyett, hogy alapos tudományosságra törekednének, megelégednek az émelyítő szentimentalitás által diktált magyarázataikkal.

(4) Ha a kérdésre hitvalló keresztyénekként tekintünk, akkor a Mester szavai alapján hamar berekeszthetnénk a témával kapcsolatos összes vitát; annyira egyértelműek és világosak – ha az egyszerű és nyilvánvaló jelentésüket vesszük alapul, anélkül, hogy bármilyen erőltetett értelmezést rájuk erőszakolnánk –, hogy nem lehet őket félreérteni. Nagyon szomorú, hogy a modern prédikációkban nem foglalkoznak velük gyakrabban; de a lelkészek is csak emberből vannak, és nagy a kísértés, hogy azt prédikálják, ami a publikumnak tetszik, ahelyett, hogy arról beszélnének, ami a hallgatóság előnyére válik. Bizony úgy tűnik, hogy a történelem ismétli önmagát; hiszen az Ézs 30,10-ben is ezt mondták egyesek az ószövetségi prófétáknak: „Ne lássatok! – a látnokoknak pedig: Ne a valóságot lássátok! Mondjatok inkább hízelgő dolgokat, lássatok kedvünkre valókat!”; és hová vezet, hogy gyáván eleget tesznek manapság is e követelésnek? Kiherélt evangéliumhoz és erőtlen szolgálathoz.

A következőkben röviden áttekintve Krisztusnak e témával kapcsolatos tanítását, először is arra kérdezzünk rá, hogy:

1. Mit tanított Urunk a jövőbeni megtorlás bizonyosságáról?

A „megtorlás” szót előnyben kell részesítenünk a „büntetéssel” szemben, ugyanis a Biblia azt tanítja, hogy a gonoszok sorsa nem valamiféle önkény, még kevésbé személyes bosszú eredménye, hanem saját bűneink szükségszerű következménye. Nézzük meg e passzusokat olyan sorrendben, ahogy a Szentírásban szerepelnek: A Mt 5,22-ben Krisztus úgy beszél a mások iránt érzett ok nélküli haragról, illetve a mások feletti megvető ítélkezésről, mint ami a „gyehenna tüzére” tesz minket „méltóvá”, míg a 29. és 30. versekben (Mt 5,29-30) hasonló figyelmeztetéssel él a kívánság bűnével kapcsolatban; ráadásul ezek a részek mind a Hegyi beszédben találhatók, ami Urunk tanításai közül a leginkább közkedvelt és amit rendszerint mindenki elfogad. A Mt 8,12-ben arról beszél, hogy „ez ország fiai”, azaz a hitetlenek, „kivettetnek a külső sötétségre”, és ezt kiegészíti azzal, hogy „ott lesz majd sírás és fogcsikorgatás” – ezek a kifejezések megismétlődnek a Mt 22,13-ban és a Mt 25,30-ban. A Mt 10,28-ban Jézus ezt mondja: „attól féljetek, aki mind a lelket, mind a testet elpusztíthatja a gyehennában” – ez a passzus egy olyan egészséges félelmet tükröz, aminek manapság teljesen híjával vagyunk, és amit sokan csak babonás maradványnak tartanak, ami nem illik egy olyan felvilágosult korba, mint amilyen a miénk! Urunk a konkolyról és a búzáról szóló példázatában kijelenti, hogy „az Emberfia elküldi majd angyalait, és összegyűjtenek országából minden botránkozást okozót és gonosztevőt, és a tüzes kemencébe vetik őket: ott lesz majd sírás és fogcsikorgatás. Eljönnek az angyalok, és kiválogatják a gonoszokat az igazak közül, és a tüzes kemencébe vetik őket, ott lesz majd sírás és fogcsikorgatás” (Mt 13,41-42. 49-50). A Mt 23,15-ben az álszent, képmutató farizeusokról úgy beszél, mint a „gyehenna fiairól”, akik ugyanúgy az „őket megillető helyre jutnak”, mint Júdás (akit a János 17,12-ben a „kárhozat fiának” nevez), míg a Mt 23,33-ban ezt kérdezi: „Hogyan menekülhetnétek meg a gyehennával sújtó ítélettől?” A megtorlás törvényét nem lehet többé hatályon kívül helyezni; olyan, mint a gravitáció – rögzített és állandó. Az, hogy a pokol eredetileg nem az emberek számára készült, viszont egyesek maguk készítik rá elő, világosan kitűnik abból, amit Urunk mond azzal kapcsolatban, hogy hogyan szól majd az utolsó napon a bal keze felől állókhoz: „Menjetek előlem, átkozottak, az ördögnek és angyalainak elkészített örök tűzre!” (Mt 25,41)

Rátérve Márk evangéliumára, azt látjuk, hogy Urunk így szól a Mk 3,29-ben: „de aki a Szentlelket káromolja, az nem nyer bocsánatot soha, hanem vétkes marad bűne miatt örökké.” Akármilyen értelmezést is fogadunk el a Szentlélek káromlásának mibenlétéről, az ok és az okozat itt szorosan összekapcsolódik: az örök vétek örökkétartó megtorlást von maga után. Az eredeti szövegben szereplő szavak kétségtelenül egy megrögzött, makacs magatartást és hozzáállást jeleznek, és nem egy elszigetelt cselekedetet; valószínűleg helyesebb lenne úgy fordítani, hogy az ilyen „az örök bűn hatalma alá helyeztetik.” Ez eleve kizárja a megbocsátás lehetőségét, hiszen feltételezi a bűnbánatra való képtelenséget; mivel a vétek örökké ismétlődik, ezért az azt sújtó újabb és újabb büntetések következtében a büntetés lényegénél fogva végtelen. Hasonlóképpen, Urunk kétszer is megismételt kijelentése a Jn 8,21.24-ben – lásd „meghaltok bűneitekben” –, amelyet a benne nem hívő zsidókhoz intézett, azt jelzi, hogy a megbocsáthatatlan bűn ítéletet és kárhozatot érdemel; ugyanis a halál senkinek sem képes megváltoztatni a természetét; csak az ember állapotát rögzíti. Ezért beszél Jézus a Jn 5,29-ben az „ítélet”, vagy „kárhozat feltámadásáról”. Sőt, a felemeltetett és megdicsőült Megváltónak a Jel 21,8-ban leírt szavait is idézhetnénk ehelyütt: „a gyáváknak és hitetleneknek, az utálatosaknak, gyilkosoknak és paráznáknak, a varázslóknak és bálványimádóknak, és minden hazugnak a tűzzel és kénnel égő tóban lesz a helye: ez a második halál.” Az „élet” és a „halál” kifejezések szentírásbeli használatának mélyreható vizsgálata egyértelművé teszi, hogy a két legfontosabb fogalom itt az „unió” és a „szeparáció” – az egyesítés és az elválasztás. A fizikai élet nem más, mint a szellem és a test uniója. Szellemi élet az, amikor a szellemünk összekapcsolódik Istennel, az örök élet pedig, amikor ez a kapcsolat tökéletessé válik és kiteljesedik egy örökkévalóságig. Így van ez a halál esetében is: a fizikai halál nem más, mint a szellem és a test elkülönülése egymástól. Szellemi halál az, amikor az ember szelleme és Isten között megszűnik a kapcsolat, az örök halál pedig ennek az állapotnak – ennek az elkülönülésnek – állandósulása örökre. Ezért mindazok számára, akik nem születtek újonnan – azaz másodszor –, elkerülhetetlen a „második halál”; ugyanis aki csak egyszer születik, kétszer fog meghalni, míg aki „újonnan születik”, csak egyszer. Az annihilációval, azaz a végső megsemmisítéssel kapcsolatos tannal szemben a Jel 20,14-et idézhetjük: „a Halál és a Pokol belevettetett a tűz tavába. Ez a második halál, a tűz tava.”

2.) Mit tanított Krisztus a jövőbeni megtorlás természetéről?

Láttuk előbb, hogy bánattal és szomorúsággal telve beszélt a témáról, hétszer is elismételve ezt a meglepő szókapcsolatot: „ott lesz majd sírás és fogcsikorgatás” (Mt 8,12; 13,42; 13,50; 22,13; 24,51; 25,30; Luk 13,28). A Mk 9,43-49-ben Urunk kétszer is szól „olthatatlan tűzről”, és ehhez hozzáfűzi háromszor azt is, hogy: „ahol férgük nem pusztul el, és a tűz nem alszik el.” Természetesen egy jól ismert zsidó metaforát használ a Gyehennára: a Hinnóm völgy folyamatosan égő tűzének képét hívja segítségül, ami a hulladékokat és az odavetett temetetlen holttestekkel táplálkozó férgeket hivatott elpusztítani; de mint már láttuk, Jézus soha nem mélyített volna el populáris téveszméket. Urunk kétszer szólt arról, hogy a gyümölcstelen életű tanítót „tűzre vetik” (Mt 7,19; Jn 15,6); kétszer beszélt „tüzes kemencéről” (Mt 13,42; 13,50); kétszer a „gyehenna tüzéről” (Mt 5,22; 18,9); kétszer örök tűzről” (Mt 18,8; 25,41). Ugyan el kell ismernünk, hogy az „el nem pusztuló féreg”, és az „olthatatlan”, vagy „el nem alvó tűz” metaforikus kifejezések, nem hagyhatjuk figyelmen kívül a tényt, hogy ezek a rettentően kifejező szóképek – szimbolikus módon – a szörnyű valóságot jelenítik meg számunkra. Legfeljebb annyira kell anyagi értelemben venni őket, mint amennyire a mennyről szóló beszámolóban a színarany utcákat és gyöngy kapukat; de ha az utóbbiak a menny leírhatatlan pompáját jelképezik, akkor az előbbiek is a pokol kimondhatatlan szenvedéseit. A konkrét képeket nem szabad tantétellé tenni – sem az előbbieket, sem az utóbbiakat –, ugyanakkor nem igényel élénk fantáziát, hogy a képzeletünkben az el nem pusztuló férget az örökké vádoló lelkiismerettel, az olthatatlan tüzet pedig a kielégítetlen vágyakkal azonosítsuk. Urunk a gazdag emberről és Lázárról szóló példázatában az előbbit úgy ábrázolja, mint aki még a Hádészban is (ami még nem a gyehenna/szerk.) „kínok között gyötrődött”; az is jól látszik, hogy az emlékezés képessége a jelenlegi életünkön túl is megmarad, és az emlékeink a síron túl is elkísérnek bennünket – ez egyértelmű az alapján, amit Ábrahám a gazdag embernek mond: „Fiam, emlékezzél!” (Luk 16,23-25) Lehet-e rosszabb a fizikai jellegű szenvedés – akármilyen gyötrelemről is legyen szó – a súlyosan megsebzett lelkiismeret erkölcsi kínjánál, amikor az emlékezés önmarcangolássá válik; amikor bűntudattól gyötrődve bánkódunk az elpocsékolt idő, az eltékozolt tehetség, a nem teljesített kötelességek, az elkövetett bűnök és az elszalasztott lehetőségek felett, hogy jót tegyünk, és hogy engedjük, mások is jót tegyenek velük; afelett, hogy nem kamatoztattuk tálentumainkat és elutasítottuk a figyelmeztetéseket. Éppen elég nagy baj, hogy itt a földi életben az emlékezet hiányos, a lelkiismeretet pedig könnyen el lehet altatni; de mi lesz akkor, amikor már semmi nem lesz kéznél, hogy emlékeinket elhessegessük és a lelkiismeretünk hangját – a bűntudatot – elnyomjuk.  Starkey, a költő is ír erről. Ijesztő sorai megragadják a képzeletet:

„Minden, ami volt, ami történt, annak nem lett volna szabad megtörténnie, történhetett volna másképp is; de megmásíthatatlanul és visszafordíthatatlanul minden elmúlt, most már mindennek vége. Üszkös, romlott szíved levetkezte elhordott, megviselt maszkját, s végül feltárulkozott csupasz, szörnyű lénye, a maga teljes valójában, saját gyötrelmes, kínnal teli tekinteted előtt” (ford. – a szerk.).

Cecil (Cecil Frances Alxander, 1818-1895; angol-ír himnuszszerző/szerk.) pedig a következő összefoglalását nyújtja a témának, megragadva a lényeget: „A pokol az az igazság, amellyel mindig túl későn szembesülünk.”

Tegyük fel a kérdést újra: milyen fizikai fájdalom érhetne fel azzal az erkölcsi természetű kínnal, mikor az intenzív sóvárgást és szenvedélyt semmivel sem tudjuk már enyhíteni, mikor telhetetlen vágyaink kielégítetlenek maradnak; vagy milyen fizikai fájdalom érhetne fel az érzéssel, hogy jóllehet megpróbáljuk kielégíteni vágyainkat, de ez többé már nem okoz örömöt, mert soha nem tapasztalunk enyhülést. Bizonyos, hogy az olyan kifejezések, mint az olthatatlan tűz és a soha el nem pusztuló féreg, nem vallásos fikciók, hanem egyszerű tények leírására szolgálnak; abban is biztosak lehetünk, hogy a valóság nem alulmúlja, hanem szörnyűségében felülmúlja azt, amit ezek a képek sugallanak, ugyanúgy, ahogy a megváltottak boldogságát és örömét ábrázoló képek sem képesek kifejezni teljesen azt, amire mutatnak. Az általuk megjelenített csapások sokkal ijesztőbbek és félelmetesebbek lesznek, mint amilyenek a mennydörgések voltak a Sínainál, ahogy az általuk előrevetített ítélet is sokkal rettenetesebb lesz annál, mint amilyenben Sodomának volt része; ugyanakkor soha nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy ezek a szörnyű kifejezések magának a Szeretetnek – az örökkévaló Istennek – a száját hagyták el, és azok forrása az ember iránti gyengédségtől és együttérzéstől túlcsorduló isteni szív.

3.) Mit tanított Krisztus a jövőbeni megtorlás időtartamáról?

A kérdés először is az, vajon Krisztus lejegyzett szavai szilárd alapját nyújtják-e az örök élettel kapcsolatos reménységünknek, másodszor pedig, hogy van-e bármiféle alapja – akár csak a leghalványabb utalás szintjén is – annak a nézetnek, hogy végül minden ember megmenekül. Sok helyen és sokat írtak már arról, hogy a görög „aionios” szó szerinti jelentése „hosszú ideje létező” (Urunk ezt a kifejezést használja a Mt 18,8-ban, a Mt 25,41.46-ban, és a KJV Biblia „örök”-nek fordítja, más fordításokban pedig „örökké tartó” szerepel). De ha megvizsgáljuk azt a 25 passzust, ahol az Újszövetségben előkerül, kiderül, hogy kétszer magára az evangéliumra értik, egyszer az Újszövetségre, egyszer az evangélium által nyújtott vígaszra, kétszer Isten önnön lényére, négyszer a gonoszok jövőbeni végzetére, tizenötször pedig a hívő ember jelenlegi és elkövetkezendő életére. Az első négy esetben, valamint az utolsóban fel sem merül, hogy korlátozzuk a szó által jelölt időtartamot. Ha így van, miért tennénk így a többi esetében? A dilemma igazából akkor éleződik ki, ha megnézzük Urunknak a Mt 25,46-ban lejegyzett szavait, ahol is pontosan ugyanazzal a szóval jelöli az igazak jutalmára és a gonoszok büntetésére vonatkozó időtartamot. Csak erőszakos torzítás és ferdítés árán lehet egy és ugyanazon mondatban szereplő, egymással teljesen megegyező szavakat eltérő jelentéssel felruházni. Megint mások néha felhozzák, hogy mivel a só alkalmas tisztításra is, ezért a Mk 9,49-ben szereplő kitétel – lásd „mindenki tűzzel sózatik meg”, – a végítélet értelmezése kapcsán döntő jelentőségű, mintha a büntetés funkciója csak a „megtisztítás” lenne; csakhogy a kontextus világosan megmutatja, hogy itt a só konzerváló hatására történik utalás, hiszen a passzus el nem múló féregről és olthatatlan tűzről beszél. Különben meg, ha az isteni fenyítések és büntetések – és az ezekkel való fenyegetések – hatástalanok már itt, ebben a földi életben az egyes személyek esetében, ahol, látva a világban tapasztalható töméntelen rosszat, elrettentő erejükre oly nagy szükség van, hogyan is várhatnánk, hogy az eljövendő világban hatékonynak bizonyuljanak, ha mindet eltüntetnénk, és az ördögök szabadon garázdálkodhatnának kedvükre? Kissé logikátlan, hogy azok, akik mindenkinél többet beszélnek Isten szeretetéről, azt állítják, hogy az az isteni szeretet, ami az elkárhozott emberek esetében e földi világban hatástalannak bizonyult, a haláluk után képes lesz majd megérinteni őket, indokolatlanná téve büntetésüket. Urunk tanításában semmiféle olyan utalást nem találunk, amely akár a legcsekélyebb mértékben is arra engedne következtetni, hogy a jövőbeni büntetés célja a megjobbítás lenne, vagy csak korlátozott ideig tartana, amit aztán helyreállás követ. Ugyanakkor Jézusnak a Máté 26,24-ben Júdással kapcsolatos szavai teljesen ellentmondanak ennek a feltételezésnek. Létezése bizonyára még az ő helyzetében is pozitív előjelű lett volna, ha büntetését egyfajta végső helyreállítás követi. De ha így lett volna, Jézus soha nem ejtette volna ki a száján e szomorú, és fajsúlyos szavakat: „jobb lett volna annak az embernek, ha meg sem születik.” Hasonlóképp, jelentős és szembeötlő ellentétet látunk aközött, amit Jézus a hitetlen zsidónak mond, és aközött, amit Péternek. Az előbbi a Jn 8,21-ben van feljegyezve, és így hangzik: „ahova én megyek, oda ti nem jöhettek”; az utóbbi helyen, a Jn 13,36-ban pedig ezt olvassuk: „Ahova én megyek, oda most nem követhetsz, de később követni fogsz.”

Az emberi természet lételeme az állandóság, és mivel a menny a tökéletes szentségnek a helye, a pokolnak éppen az ellenkezőjének kell lennie; ennek fényében érthetőbbé válnak a Jel 22,11-ben szereplő szavak is, amik nyilvánvalóan a felemeltetett, megdicsőült és hamarosan „eljövő” Úr szájából származnak: „Aki gonosz, legyen gonosz ezután is, és aki bűntől szennyes, legyen szennyes ezután is, de aki igaz, cselekedjék igazságot ezután is, és aki szent, legyen szent ezután is!” A mindenek helyreállításának (vagy mindenek üdvözülésének/szerk.) tana abból a természetes vágyból fakad, hogy az emberiség történetének is úgy kell végződnie, ahogy a mesekönyvekben szereplő meséknek: minden jó, ha a vége jó. Csakhogy azok, akik ezt vallják, figyelmen kívül hagyják azt a tényt, hogy Isten azzal, hogy az embernek szabad akaratot adott, úgymond saját mindenhatóságát korlátozta, mivel erkölcsi képtelenség az embert akarata ellenére megmenteni. Az örök bűnt bizony örök megtorlás fogja követni; mert ha az ember szándékosan úgy dönt, hogy a bűn uralma alá helyezi magát, akkor a bűn óhatatlanul tönkre fogja tenni. Érdekes, soha nem hallani arról, hogy a mindenek helyreállításának tana az ördögre és az őt követő angyalokra is vonatkozna. De miért nem? Ha a válasz az, hogy „azért, mert nem tudnak, és nem is fognak megtérni”, akkor ez sok-sok emberre ugyanúgy érvényes.

Jézus tanításában nyomát sem találjuk a gonoszok utólagos megtérésének, de az univerzalizmust sem támasztják alá szavai. Ha ez előbbiek nem, akkor majd a gazdag és Lázárról szóló példabeszéd megrengeti e hamis reményeket. A történet szerint Ábrahám azt mondja az elkárhozott embernek: „közöttünk és közöttetek nagy szakadék is tátong, hogy akik innen át akarnak menni hozzátok, ne mehessenek, se onnan ide át ne jöhessen senki” (Luk 16,26). Ez a „nagy szakadék”, ami a két oldal között tátong, bizonyára túl nagy ahhoz, hogy csak úgy betemessék, vagy áthidalják; Miltonnak, a költőnek az „Elveszett paradicsomban” leírt plasztikus sorai, amikkel ezt a borzalmat ecseteli, sajnos igazak: „gondok hazáját, gyászos árnyakat, hol béke s csönd sosem honolhat, és a mindent fölkereső remény se jár, csak szüntelen kínzás csikorg.”

4.) Mit tanított Krisztus a jövőbeni megtorlás okairól?

Ha Urunk szavait mélyrehatóan megvizsgáljuk, kiderül, hogy két fő okról beszélhetünk: az egyik a szándékos hitetlenség, a másik Jézus személyének tudatos elutasítása; nyilván e kettő ugyanazon bűn eltérő aspektusai. A Mt 8,12-ben a pogány százados hite és a zsidó nemzet hitetlensége között feszülő ellentét késztette arra Jézust, hogy ilyen erősen fogalmazzon: „akik pedig a mennyek országa fiainak tartják magukat, kivettetnek a külső sötétségre;” míg a 23. fejezet 33. versében szereplő rettenetes feddést (Mt 23,33) szomorú siránkozás követi: „Hányszor akartam összegyűjteni gyermekeidet, ahogyan a kotlós szárnya alá gyűjti a csibéit, de ti nem akartátok!” (Mt 23,37) Hasonlóképp, a Mk 3,29-ben szereplő bűn, ami „nem nyer bocsánatot soha”, nem jelenthet mást, csak a kegyelem folyamatos visszautasítását; a Jn 8,24-ben pedig Urunk egyértelműen kijelenti: „mert ha nem hiszitek, hogy én vagyok, meghaltok bűneitekben” (Jn 8,24). Végül a Mk 16,16-ban a következő kijelentést találjuk: „Aki hisz, és megkeresztelkedik, üdvözül, aki pedig nem hisz, elkárhozik” (Mk 16,16). E passzusoknak, különösen is az utolsónak körültekintő átgondolása elősegíti az egyik nagy nehézség kiküszöbölését az egész témát érintően, nevezetesen hogy mi lesz azok jövőbeni sorsa, akiknek soha nem hirdették még olyan világosan az evangéliumot, hogy lehetőségük lenne tudatosan Krisztus mellett dönteni, vagy Krisztust elutasítani, az örömhírt önként elfogadni vagy szándékosan visszautasítani. Egy másik nehézség is megszűnik, ha egyértelművé válik számunkra, hogy Urunk tanítása szerint a pokolbéli büntetéseknek is eltérő fokozatai lesznek, csak úgy, ahogy a mennyei jutalmak között is lesz különbség. Ezért mondja a Mt 11,20-24-ben, hogy „Tírusznak és Szidónnak könnyebb lesz az ítélet napján”, mint Korazinnak, Bétsaidának, valamint hogy Sodomának is enyhébb ítélete lesz, mint Kapernaumnak; a Márk 12,40-ben pedig arról beszél, hogy ezekre – bizonyos írástudókra – „súlyosabb ítélet vár”, mint másokra. Nyilvánvaló, hogy a jövőbeni megtorlás arányos lesz az elkövetett bűn és a visszautasított kegyelem mértékével (Lásd még Luk 12,47-48; Jn 19,11).

Eddig, már amennyire e szűk keretek lehetővé tették, megpróbáltuk a lehető legalaposabban megvizsgálni Urunknak e témával kapcsolatos szavait. Befejezésül nagyon röviden összegezve az eddigieket ki kell emelnünk, hogy Urunk tanításának egésze megerősíti azt, amit ezek a különálló passzusok tanítanak számunkra, illetve, hogy az evangéliumnak a jövőbeni megtorlás nem csupán mellékes, hanem alapvető része. E sötét háttér előtt világlik fel igazán Isten szeretetteljes hívása és gyengéd figyelmeztetései. Ha ezt a tant mellőzzük, az evangéliumi üzenet teljesen erőtlenné válik. De a legrosszabb az, hogy az azonnali bűnbánatra és a hitre buzdító, sürgető felhívások elveszítik kényszerítő erejüket, ha végső soron e kötelezettségeknek a jelenlegi életen túl is eleget lehet tenni. Tényleg azt állítják egyesek, hogy ugyanaz lesz a sorsa Júdásnak, mint Jánosnak, Nérónak, mint Pálnak, Anániásnak és Szafirának, mint Akvilának és Priszcillának?

Végezetül jegyezzük meg: úgy tűnik, hogy mind a mennyel, mind a pokollal kapcsolatos tan azon áll vagy bukik, hogy szorosan összetartozó dolgokként tekintünk rájuk, vagy elválasztjuk őket egymástól; ugyanis mindkettő ugyanazon isteni kinyilatkoztatáson alapszik, mindkettő metaforikusan van ábrázolva a Szentírásban és mindkettő időtartamát ugyanaz a szó jelöli, az „örökkévaló”. Ha nem hihetünk az Isten igéjében szereplő fenyegetéseknek, akkor az ígéreteiben sem lehetünk biztosak; ha az ítéletes igék nem a valóságot tükrözik, akkor mit gondoljunk Isten hívó szaváról? Ruskin a pokol tagadását tartja a „modern hitetlenség legvonzóbb megnyilvánulásának”, és éppen ezért a „legveszélyesebbnek” is. De vajon tényleg annyira modern gondolat ez? Nem inkább az ördög által sugallt kétely örök visszhangja ez – lásd „csakugyan azt mondta Isten?”, amit aztán a Sátán nyílt tagadása követ, „Dehogy haltok meg!” –, ami végül az emberek bukásához vezetett? Nekünk az Isten igazságában kell hinnünk, és nem az ördög hazugságainak; az isteni kinyilatkoztatást fogadjuk el, és ne emberi spekulációkat; és figyeljünk arra, amit Krisztus oly világosan tanított, anélkül, hogy enyhítenénk, módosítanánk vagy minimalizálnánk a véresen komoly figyelmeztetéseit!

 

Forrás: The Fundamentals (1917), III. kötet, 53-63.

Fordította: M.T.A. református lelkész

Egy, az előbbi témával kapcsolatos evangéliumi nyilatkozat.

Hozzászólás írása