Fundamentumok: Az újjászületés természete

Az alábbi írás szerzője Thomas Boston (1676-1732), skót egyházi vezető, kálvinista teológus és filozófus, a puritanizmus jeles képviselője. Boston egy evangéliumi lelkületű skót presbiteriánus családban született. Fiatal fiúként édesapjával együtt börtönözték be, csak mert nem akarta feladni bibliai meggyőződéseit. Tanulmányait Edinburghban végezte. 1699-ben szentelték fel, és a Berwickshire-i Simprin lelkésze lett. 1707-ben a Selkirkshire-i Ettrickbe költözött, és haláláig ott is maradt. Tehetséges prédikátor volt, aki Isten kegyelmére nagyon nagy hangsúlyt fektetett a prédikációiban. 

Fundamentumok: Az újjászületés természete

Az újjászületés természetének jobb megértése érdekében vegyük figyelembe a következőt: először is, ahogy az akaraterővel kapcsolatban is léteznek hamis elképzelések, úgy a kegyelem kapcsán is előfordulnak ilyenek: ezek sok olyan embert megtévesztettek, aki később tévesen azonosította az általa tapasztalt részleges változásokat egy mélyreható és gyökeres változással. Az ilyen hibák kiküszöböléséhez fontoljuk meg ezt a néhány dolgot:

1.) Sokan nevezik magukat az anyaszentegyház tagjának olyanok, akikre nem lehet Isten fiaként tekinteni.  „Anyám fiai”, vagyis hamis testvérek, „haragudtak rám” (Én 1:6). Nem születnek újjá mind, akik megkeresztelkednek. Simont megkeresztelték, mégis „a keserű irigység és a gonoszság fogságában” volt (ApCsel 8:13-23). Ahol a kereszténység államvallás, sokakat neveznek krisztusinak, akiknek az elnevezésükön túl nem igazán van közük Krisztushoz; ez nem is csoda, hisz az ördög kecskéi Krisztus juhai közé vegyültek, még azokon a helyeken is, ahol csak kevesen gyakorolják a keresztyén hitet. „Közülünk indultak el, de nem voltak közülünk valók” (1Ján 2:19).

2.) A jóra való nevelés sem jelent újjászületést. Az oktatás megzabolázhatja az emberek vágyait, de nem változtathatja meg a szívüket. A farkas, még ha láncra verték is, továbbra is ugyanaz a ragadozó vadállat, mint korábban. Jóás nagyon jámbor ember volt példás oktatója, Jójádá életében; később azonban a hirtelen hitehagyása megmutatta, mi van a lelkében (2Krón 24:2-18). A követendő jó példa nagy hatással van az emberre, képes az ember látható cselekedeteit megváltoztatni; de ez a változás gyakran elillan, mihelyst az ember társasága megváltozik; ilyenekre a világ sok-sok szomorú példát szolgáltat.

3.) Az sem tehető egyenlővé az üdvösséget jelentő változással, ha valaki nyílt trágárságról udvariasságra és józanságra vált. Néhányan egy ideig roppant könnyelműek és laza erkölcsűek, főleg fiatalabb korukban; a későbbiekben viszont konszolidálódnak és felhagynak világi szokásaikkal. Itt ugyan tetten érhető egyfajta változás, de ez megtalálható azokban az emberekben is, akik semmibe veszik Isten kegyelmét, és akiknek igazsága messze nem haladja meg az írástudók és a farizeusok „igazságát.”

4.) Lehet valaki elkötelezett a vallás összes külső előírása iránt úgy, hogy nem is született újjá. Önthetik az ólmot bármilyen formába, ettől még nem lesz belőle nemesfém. Az ember elkerülheti a világ romlottságát úgyis, hogy közben megmarad kutyának és disznónak lenni (2 Pét 2:20-22). A külső vallásos cselekedetek a természetes képességek hatókörén belül találhatóak. Igen, az álszentek eljátszhatják, hogy megkapták a Lélek ajándékait: ugyanis „valóságos szentség”-ről (Ef 4:24) és „képmutatás nélküli hit”-ről (1Tim 1:5) olvasunk a Bibliában; és ez alapján egyértelmű, hogy létezik hamis szentség és színlelt hit is.

5.) Az emberek szigorúan vehetik saját vallásos szokásaikat úgy is, hogy közben ismeretlen marad számukra az újjászületés. „…Kegyességünk legszigorúbb irányzata szerint éltem, mint farizeus” (ApCsel 26:5b). A természetnek megvan a maga szentséget nélkülöző szigorúsága a vallásban. A farizeusok ezt olyan szinten űzték, hogy alig tartották többre Krisztust egy egyszerű laza erkölcsű különcnél. Egy olyan ember, akinek felébredt a lelkiismerete és aki úgy érzi, hogy a cselekedetek szövetségének hatása alatt él, mit meg nem tesz, ami a természetes képességek tárházában található? Igaz beszéd, bár pokoli szájból jött, hogy „…bőrért bőrt ad az ember, de az életéért mindent odaad!” (Jób 2:4b).

6.) Lehet valakinek pallérozott lelki-fegyelme, és lehetnek belső gyötrelmei, miközben lelki értelemben ugyanabban a halálban van, mint amibe beleszületett. Sokan „fájdalmat szenvedtek”, de mintha „csak szelet szültek” volna. Előfordulhatnak fájó lelkiismeret-furdalások, amik végül semmivé lesznek. A fáraót és Simon mágust meggyőződésük arra késztette, hogy arra kérjenek másokat, imádkozzanak értük. Júdás megbánta tettét; majd lelkiismerete-okozta rémületében visszaszolgáltatta ebül szerzett ezüstjeit. Nem minden arany, ami fénylik. Tavasszal szépen kivirágozhatnak azok a fák is, amikről nem lehet majd gyümölcsöt szüretelni; ugyanígy, némelyek kemény lelki gyötrelme nem több, mint a pokol előíze.

Ugyanakkor az újjászületés – bár egyes jelek utalhatnak arra, hogy reménység szerint megkezdődött –, kétféleképpen is zátonyra futhat. Egyrészt, egyesek, mint Zerah (1Móz 38:28-29) már majdnem világra jöttek, de visszabújnak anyjuk méhébe. Határozott meggyőződéseik vannak, de ezek idővel elmúlnak; annyira elvilágiasodnak és olyan szinten érdektelenné válnak saját üdvösségük iránt, hogy mélyebbre csúsznak, mint ahonnan indultak; „az állapota rosszabb lesz, mint azelőtt volt” (Mt 12:45). Az ilyen embert a kegyelem bár megérinti – ébresztgeti –, de az üdvözítő kegyelmet nem kapja meg. Az ébredezés pedig fokozatosan semmivé lesz, eltűnik, mint a fény alkonyatkor, végül pedig beköszönt az éjszakai sötétség.

Másrészt, egyesek Izmaelhez hasonlóan túl hamar érkeztek, az ígéret beteljesülése előtt (1Móz 16:2 v.ö. Gal 4:22 stb.). A „törvény cselekedeteivel” kezdték és nem tartottak ki az evangélium ígéreteinek eljöveteléig. Vigaszt keresve kapkodtak és nem várták meg, míg ez a vigasz valóban megadatik nekik; bolond módjára a törvényhez mentek vigasztalásért – ahhoz, ami megsebezte őket. Azelőtt tapasztották le sebüket, mielőtt azt alaposan megvizsgálták volna. A törvény, mint zord férj, súlyosan bántalmazza őket, átkokat szórva rájuk, megbosszulva minden kihágást; aztán próbálnak megjavulni – imádkoznak, siránkoznak, ígérgetnek és fogadkoznak, próbálva megnyugtatni lelkiismeretüket; ha sikerrel járnak, a törvény karjaiba zuhanva újra elnyomja őket az álom: maguktól azonban soha nem fognak felriadni önigazultságukból, és nem jutnak el Jézus Krisztusig.

Végül: még azok a lelkek is indulhatnak csodálatos érzésekre, akiket meg sem érintett az újjászülő kegyelem. Attól még, hogy nincs kegyelem, még lehet könnyeknek áradata, mint Ézsaunál, aki „a megtérés útját nem találta meg, noha könnyek között kereste” (Zsid 12:17). Felragyoghat az ilyen lélekben öröm is, mint abban, kinek szíve a köves talajhoz hasonló, „aki hallja az igét, és azonnal örömmel fogadja” (Mt 13:20). Jelentkezhetnek mély, igaz dolgok iránti vágyak is, és lehet, hogy valaki örömét kezdi lelni a helyes dolgokban, mint az Ézsaiás 58:2-ben leírt képmutatók: „Ők mindennap keresnek engem, szeretnék megismerni utaimat… szeretnék Istent a közelükben tudni.” Lássuk meg, hogy olykor azok is erősen állhatnak, akik végül elesnek (Zsid 6:4-6). Lehetséges, hogy „megvilágosíttattak, és megízlelték a mennyei ajándékot”, „részeseivé lettek a Szentléleknek”, „megízlelték Isten felséges beszédét és az eljövendő világ erőit”. Isten Lelkének „közönséges” működése olyan, mint a szökőár: durván felforgat mindent, utána azonban minden visszatér a rendes kerékvágásba. Az előbb felsorolt dolgok megjelenhetnek egy olyan személynél is, akin Krisztus megszentelő Lelke egy pillanatra sem nyugszik meg, és akinek a kőszíve kőszív marad; ilyen esetben e vágyak elsorvadnak, mert nincs gyökerük.

Az újjászületés azonban gyökeres változás, ami által az ember új teremtés lesz (2Kor 5:17). Az Úristen a teremtményből új teremtményt alkot, ahogyan az ötvös is beolvasztja a közönséges edényt, és nemes célra valót készít belőle. Lelki állapotát tekintve az ember teljes egészében megromlott a bűnbeeséskor; lelkének minden része kificamodott: azonban az újjáteremtéskor az Úr kilazítja minden „ízületét”, és újra a helyükre illeszti őket. Az újjászületésben létrejött változások pedig a következők:

1.) Megváltoznak a tulajdonságok és hajlamok: nem a lélek szubsztanciája változik meg, hanem hajlamai és tulajdonságai. Gonosz hajlamai eltűnnek, és helyükre azzal ellentétes indulatok kerülnek. Az „óember” levetésre kerül (Ef 4:22), az „új ember” pedig felöltésre (Ef 4:24). Az ember nem veszítette el értelmi képességeit a bűn miatt: értelme elhomályosodott, de megmaradt; az akarata is megmaradt, de az Isten akaratával ellentétes. Az újjászületéskor tehát nem egy új lelki szubsztancia jön létre, hanem új képességekkel és tulajdonságokkal gazdagodik a lélek; a sötétség helyét átveszi a fény, a gonoszság helyét az igazság.

2.) Ez egy természetfölötti változás; aki újjászületett, a Lélektől született (Ján 3:5). Az ember saját erejéből is képes nagy változásokra, kiváltképpen, ha külső kijelentés segíti őt ebben. A Szentlélek „közönséges” befolyásának köszönhetően az emberi természet is elérhet bizonyos fejlődést, ahogyan Saul is „más emberré” lett (1Sám 10:6), de sohasem lett új emberré. Az újjászületés során azonban maga az emberi természet megy át egy olyan változáson, aminek révén isteni természet részesévé lesz; ehhez természetfeletti beavatkozásra van szükség. Hogyan is lennénk képesek, mi emberek, megújítani magunkat, akik halottak vagyunk vétkeink és bűneink miatt – nem vagyunk képesek, ahogy egy holttest sem képes kimászni a sírból, ahová temették. Ki más lenne képes erre, mint Krisztus megszentelő Lelke, akinek van hatalma arra, hogy kiformálja Krisztust az emberi lélekben, saját képmására formálva őt? Isten megszentelő Lelkén kívül ki más adhatna új szívet? Ezért amikor látunk valakit, aki átesett ezen a változáson, nyugodtan mondhatjuk: „Isten ujja ez” (2Móz 8,19).

3.) Ez a változás Isten hasonlatosságára történik. „Mi… mint egy tükörben szemléljük az Úr dicsőségét mindnyájan, ugyanarra a képre formálódunk át” (2Kor 3:18). Az, aki megszületett, mindig hasonlít arra, aki megszülte; a gyermek a szülő képmását hordozza; az Istentől születettek pedig Isten képmását. Az ember, miközben olyan akart lenni, mint az Isten (1Móz 3:5), az ördöghöz vált hasonlóvá. Természetes állapotában az ördögre hasonlít, ahogy a gyermek is az apjára. „Ti atyátoktól, az ördögtől valók vagytok” (Ján 8:44). De amikor ez az örömteli változás végbemegy, a sátáni képmásság leromboltatik az emberben, az istenképűség pedig helyreáll. Krisztus, aki az Atya dicsőségének kisugárzása, mintaként szolgál az új teremtés megformálásában. „Mert akiket eleve kiválasztott, azokat eleve el is rendelte, hogy hasonlókká legyenek Fia képéhez” (Róm 8:29). Ezért mondjuk azt, hogy Ő formálódik ki az újjászületettekben (Gal 4:19).

4.) Ez egy mindenre kiterjedő változás; „újjá lett minden” (2Kor 5:17, Károli). Az eredendő bűn az egész embert megfertőzi; az újjászülő kegyelem pedig, ami annak gyógyszere, olyan mélyre hatol, mint maga a betegség. A Léleknek ez a gyümölcse „csupa jóság” (Ef 5,9); ez a „jóság” magában foglalja a gondolkodást, az akaratot, az érzéseket, tehát az egész embert. Nem arról van szó pusztán, hogy új értelmet kapunk, hogy ismerjük vallásunkat; nem csak egy új szájat, hogy tudjunk róla beszélni – új szívet kapunk, hogy szeressük és mindenestől megragadjuk azt egész hátralevő életünkben.

Forrás: The Fundamentals – 1917, 9. Fejezet

Fordította: Mészáros Bence, Tóth Krisztián © 2020