Fundamentumok: Az evangelizáció során hangsúlyozandó doktrínák

Az alábbi írás szerzője Leander Whitcomb Munhall (1843-1934), egykori jól ismert metodista evangélista, aki több mint 50 évig végezte evangelizációs szolgálatát. Munhall magas teológiai műveltségére nagyobbrészt önképzés során tett szert. Az Amerikai polgárháborút is végigszolgálta, sőt, 33 csatában maga is részt vett. A philadelphiai The Metodist („A metodista”) című folyóirat szerkesztője volt, valamint egyházát felekezeti konferenciákon képviselte. „Breakers! Methodism Adrift” című könyvében a bibliai ortodoxia elkötelezett védelmezőjeként óva intette felekezetét attól, hogy ajtót nyisson a liberalizmusnak.

AZ EVANGELIZÁCIÓ SORÁN HANGSÚLYOZANDÓ DOKTRÍNÁK

Először is, mi kell a sikeres evangelizációhoz? Néhányan azt válaszolják majd, hogy nagyszerű közönség, meggyőző, ékesszóló prédikáció, és magával ragadó zene. Erre én azt mondom, hogy lehet, hogy mindez megvan, mégsem beszélhetünk igazi evangelizációról. Igazából ezek nélkül is sikeres lehet egy evangelizáció.

Mások azt válaszolják, hogy a sikeres evangelizációhoz olyan mozgalmakra van szükség, amelyek jelentősen növelik az egyháztagok számát. A válaszom erre az, hogy lehetséges, hogy sikeres az evangelizációnk, mégsem fognak sokan csatlakozni az egyházakhoz; sőt, előfordulhat, hogy a sikeres evangelizációtól függetlenül növekszik jelentősen az egyháztagok száma.

Megint mások azt válaszolják majd, hogy a sikeres evangelizáció olyan erőfeszítés, vagy tevékenység, ami állhatatos embereket hoz be az egyházba. A válaszom: lehet, hogy olyan tagokkal bővülnek egyházaink, akik végsőkig kitartanak, de ettől még az evangelizációs tevékenységünk lehet sikertelen; sőt, a nagyon sikeres evangelizációs munka ellenére lehetséges, hogy az egyháztagok számának növekedése nem lesz hosszútávú. Vizsgáljuk meg röviden ezt a három pontot.

Először is, akármilyen nagy a tömeg és lehengerlő az igehirdetés, akármilyen magával ragadó is az ének, ha az Isten által rendelt feltételek nem teljesülnek teljes mértékben, akkor az evangelizáció terén elkerülhetetlen a kudarc. Ezek a dolgok, amiket felsoroltunk, fontosak, de nem nélkülözhetetlenek. Nagy sikereket érhetünk el nélkülük is.

Másodszor, jó pár, hellyel-közzel sikeresnek mondható evangelizációs hadjáratot láttam már, de azok az egyházak, amelyek ezekbe bekapcsolódtak, alig néhány tagot nyertek – már ha egyáltalán nőtt a tagságuk. Mind helytelen motivációktól hajtva csatlakoztak ezen evangelizációs mozgalmakhoz. Nem voltak felkészülve a munkára; formálisak, világiasak és földhözragadtak voltak; hiányzott belőlük a hit. Igazából nem tettek bele a munkába semmilyen maradandó értéket, így hát nem is volt hasznuk belőle. Néhol pedig nem végeztek helyes utánkövetést.

Emellett számos olyan, széles körben hirdetett és alaposan megszervezett evangelizációs hadjáratot volt alkalmam figyelemmel kísérni, amiben inkább az érzelmek felkorbácsolására helyezték a hangsúlyt, mintsem a Szentlélekre; nagyobb hatást gyakoroltak a könnycsatornákra, mint az értelemre és a lelkiismeretre. E mozgalmakkal együttműködő egyházak tagsága valóban jelentős növekedést tudott felmutatni, ugyanakkor e közösségek semmit nem tudtak a Szentlélek újjászülő munkájáról.

Harmadszor, sok olyan embert ismertem, aki sokáig hűséges egyháztag volt, de soha nem született újjá – „az a neved, hogy élsz, pedig halott vagy.” Számos olyan egyház létezik, ami látszólag tele van élettel, nagy sikereket ér el az általa fontosnak tartott humanitárius, oktatási vagy szociális ügyek terén, valamint időről-időre a felkínált szórakoztató programok területén is; de éppen azok az egyháztagok, akik a legtöbb időt és pénzt fordítják ezekre a programokra, és akik a legbüszkébbek ezekre a vívmányokra, halottak spirituális értelemben.

Ismertem olyan, kétségtelenül üdvösséget nyert, komoly hívőket, akik egy evangelizációs hadjárat következtében csatlakoztak az egyházhoz. Egy ideig hűséges egyháztagok voltak, később viszont elpártoltak a közösségüktől. A felelősségét ennek utólag igazságtalanul az evangelizációra próbálták hárítani, holott elpártolásuk valódi oka a következők egyike lehetett, de az is lehet, hogy a felsoroltak közül több is közrejátszott: Először, az egyházi légkör lélektelen és rideg volt, nem befogadó, holott ez létfontosságú a „Krisztusban kiskorúak” számára. Másodszor, sok esetben a pásztorok ahelyett, hogy „hamisítatlan lelki tejjel táplálták volna Isten egyházát”, hogy „azon növekedjen üdvösségre”, olyanok voltak, mint akikről Jeremiás próféta könyvének 23. fejezete tesz említést. Mások előadói pódiummá változtatták a szószéküket, így a kenyérre vágyó hívek követ kaptak. Máskor az vetett véget az evangelizáció lendületének, hogy hamis tanítók hallgatóik vágyait próbálták kielégíteni mindennapi hívságokkal. Harmadszor, ha az egyházakra tekintünk, azt látjuk, hogy tagjainak túlnyomó többsége szemmel láthatólag nem tesz eleget Isten és az egyház iránti szent kötelezettségeinek, rossz példát mutatva az új megtérőknek.

De egyéb okai is vannak annak, hogy a tapasztalatlanok és a hitben gyengék elpártolnak az egyháztól.

Tegyük fel újra a kérdést: mi kell a sikeres evangelizációhoz? A válaszom a következő: Hirdesd az evangéliumot, az Isten által rendelt feltételekkel, valamint az általa kijelölt irányelveket követve.” Máté evangéliumában, a misszió parancsban mondja Jézus: „tanítván minden népet…”. Tanítvánnyá tenni – ezt jelenti az itt szereplő szó, a „tanítani.” Márk evangéliumában a következő megfogalmazás szerepel: „hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek!” Lukács evangéliumában pedig ezt olvassuk: „hirdetni kell az ő nevében a megtérést és a bűnbocsánatot minden nép között.” Az ApCsel 1,8-ban ezt mondja Jézus: „Ellenben erőt kaptok, amikor eljön hozzátok a Szentlélek, és tanúim lesztek Jeruzsálemben, egész Júdeában és Samáriában, sőt a föld végső határáig.”

A FELTÉTELEK

Milyen feltételekről van szó? A következőkről: Először is, a tanítványság. Jézus csak a tanítványaira bízott küldetést. Meg kell tapasztalnunk az evangélium erejét és az evangéliumból fakadó örömet, hogy alkalmasak legyünk arra, hogy azt elmondjuk másoknak.

Másodszor, az erő. A tanítványoknak Jézus ezt mondta: „maradjatok a városban, amíg fel nem ruháztattok mennyei erővel.” Erre azért volt szükség, mert Urunk apostolai és tanítványai, akik személyesen kísérték végig Uruk csodálatos szolgálatát és akik szemtanúi voltak Jézus csodálatos tetteinek, nem voltak képesek a tanúságtételre és a szolgálatra e mennyei erő nélkül. Ehhez Isten segítségére volt szükségük: „nélkülem semmit sem tudtok cselekedni.”

Harmadszor, a hit – hiszen a Mindenható ezt mondta: „Mert ahogyan az eső és a hó lehull az égből, és nem tér oda vissza, hanem megöntözi a földet, termővé és gyümölcsözővé teszi; magot ad a magvetőnek és kenyeret az éhezőnek, ilyen lesz az én igém is, amely számból kijön: nem tér vissza hozzám üresen, hanem véghezviszi, amit akarok, eléri célját, amiért küldtem.” Az evangélium hirdetőjének nem szabad kételkednie a sikerben, hiszen pontosan tudja, hogy „hű az, aki ígéretet tett.”

AZ IRÁNYELVEK

Mik ezek az irányelvek? Először is, „Menjetek el szerte az egész világba, és hirdessétek minden teremtménynek!” A terep a nagyvilág; a jó hír pedig minden embernek szól.

Másodszor, „hirdetni” kell ezt az üzenetet. Az Isten által elküldött prédikátor kérux, azaz hírmondó, hírnök. Nincs saját üzenete. Neki a király üzenetét kell továbbadnia. A hírnökökre vonatkozó törvény szerint, ha a hírnök a király szavát a sajátjával helyettesítette, akkor lefejezték. Ha ez a törvény manapság is hatályban lenne, sok prédikátor elbúcsúzhatna a fejétől az általuk közvetített üzenet alapján.

Harmadszor, az igehirdető legyen bátor – bátor tanúságtevő, azaz „martus”, mártír. Urunkhoz hasonlóan, csak mert hűen hirdették Isten igéjét, minden apostol mártírhalált halt. A Mester ezt mondta: „Ha engem üldöztek, titeket is üldözni fognak”, illetve „Jaj, amikor jót mond rólatok minden ember, mert ugyanezt tették atyáik a hamis prófétákkal!” Pál ezt mondja: „Ha még mindig embereknek akarnék tetszeni, nem volnék Krisztus szolgája.” Az érzéki ember elméje ellenséges Istennel szemben, ezért az igehirdetővel szemben támasztott elvárása az, hogy „Ne prófétáljatok nékünk igazat, beszéljetek kedvünk szerint valókat, prófétáljatok csalárdságokat!” Sokan azok közül, akik valamilyen tisztséget viselnek az egyházban, épp ezeket a hízelgő, vagy kedvükre való dolgokat tartják a legfontosabbnak. Emiatt persze ma is ugyanolyan nagy bátorságra van szükség hűen hirdetni Isten igéjét, mint amit Mikeás tanúsított, amikor Áháb, Jehósafát és négyszáz hamis próféta előtt állt, vagy Simon Péter, amikor azt mondta Izrael dühösen fenyegetőző vezetőinek: „Mert nem tehetjük, hogy amiket láttunk és hallottunk, azokat ne szóljuk.” Isten szolgái részéről soha nem volt szükség oly nagy bátorságra, mint manapság. A sikeres evangelizációhoz feltétlenül szükség van igaz, bátor emberekre, akiket nem önös érdekek vezérelnek, és akik nem az emberek pozitív méltatására és elismerésére ácsingóznak.

AZ ÜZENET

Nos, ami magát az üzenetet illeti: Timóteus azt az utasítást kapta, hogy „végezze az evangélista munkáját”, és – miközben ezt teszi –, „hirdesse az igét (….) türelemmel és tanítással.” A tanítói igehirdetés tehát elengedhetetlen a sikeres evangelizációhoz. De milyen tanokról, vagy doktrínákról van szó? A válaszom az, hogy először is a bűnről kell tanítani – a bűn egyetemességéről, természetéről és a bűn következményeiről.

(a) A bűn egyetemes volta. „Ahogyan tehát egy ember által jött a bűn a világba, és a bűn által a halál, úgy minden emberre átterjedt a halál azáltal, hogy mindenki vétkezett, (…) az egynek elbukása miatt uralkodhatott a halál egyetlen ember által, (…) egy ember bűne lett minden ember számára kárhozattá, (…) egy ember engedetlensége által sokan lettek bűnösökké,” stb. (Róm 5,12-21, lásd még Zsolt 51,5; 58,3; Préd 7,20; Róm 3,10; 1Jn 1,8.10, stb.)

(b) A bűn természete. A Biblia több kifejezést is használ a bűnre; ezek a szavak romlottságot-gonoszságot, vétket, bukást, mulasztást és tévedést jelentenek, valamint céltévesztést, bűnre késztetést, tévúton járást. Az 1Jn 3,4 közli velünk, hogy „a bűn törvényszegés.” A törvényszegésnek fordított szó az anomia, ami törvénytelenséget jelent. Ha nem felelünk meg a törvény előírásainak, az ugyanúgy bűn, mint Isten parancsolatainak áthágása. A hitetlenség is bűn (Jn 16,9; 3,18).

Az 1Móz 6,5 szerint „látta az ÚR, hogy az emberi gonoszság mennyire elhatalmasodott a földön, és az ember szívének minden szándéka és gondolata szüntelenül csak gonosz”, az 1Móz 8,21-ben pedig ezt olvassuk: „gonosz az ember szívének szándéka ifjúságától fogva.” A „gondolat” és „szándék” kifejezések ezekben a szakaszokban az egyén vágyait és céljait jelzik. Ezért bizonyos, hogy a bűn legalább annyira megtalálható a vágyakban és a célokban, mint a cselekedetekben. A jog szerint csak akkor lehet valakit elítélni, ha nyílt jogsértést követett el. De az isteni törvény szerint az ember akkor is bűnös, ha sohasem követett el nyílt bűncselekményt, mivel a bűn ott rejlik szívének vágyaiban és céljaiban. „Aki gyűlöli a testvérét, az embergyilkos” (1Jn 3,15). „aki kívánsággal tekint egy asszonyra, már paráznaságot követett el vele szívében” (Mt 5,28). „Az ember azt nézi, ami a szeme előtt van, de az ÚR azt nézi, ami a szívben van” (1Sám 16,7). A „test kívánsága, és a szemek kívánsága, és az élet kérkedése” miatt „minden száj bedugassék, és az egész világ vétkessé legyen Isten előtt” (Róm 3,19).

A Mindenható és Szuverén Teremtő végtelen az Ő szentségében. Ezért a törvény „tehát szent, a parancsolat is szent, igaz és jó.” A bűn veszedelmes, elpusztít, förtelmes és kárhozatra juttat: a legszörnyűbb dolog a világegyetemben.

(c) A bűn következményei. A bűn elválasztja és elidegeníti a bűnös embert Istentől, aki gonoszsága miatt Isten ellenségévé (Róm 8,7), békétlenné (Ézs 57,21), nyugtalanná (Ézs 57,20), tisztátalanná (Ef 4,17-19), reménytelenné válik (Ef 2,12), valamint ítélet alá kerül (Jn 3,18). Ó, milyen hatalmas a bűn átka és pusztítása!

Ha nem tér meg, és nem hisz, a jövő először is kérlelhetetlen és szörnyű ítéletet tartogat számára (Lásd Mt 25,30-46; Zsid 9,27; Júdás 14; Jel 20,11-13; 22,11-15), másodszor Isten haragjának megtapasztalását (Lásd Ezsd 8,22; Zsolt 21,9; Jn 3,36; Róm 1,18; 2,5; 4,15; 5,9; 12,19; 13,4; Ef 2,3; 5,6; Kol 3,6; 1Thessz 1,10; Jel 6,16-17; 14,10; 16,19; 19,15 stb), harmadszor pedig örök kínokat (Lásd Zsolt 11,6; Ézs 33,14; Dán 12,2; Mt 3,12; 22,11-12; 23,33; 25,41-46; Márk 9,43-48; Luk 12,5; 16,22-31; Jn 5,28-29; 2Thessz 1,7-9; Zsid 10,28-29; 2Pét 3,5-12; Jel 19,20; 20,14-15; 21,8 stb).

Az az igehirdető, aki figyelmen kívül hagyja ezt a három szörnyű és kérlelhetetlen igazságot, kiherélt evangéliumot hirdet, akármennyire is ragaszkodik a prédikációiban a többi igazsághoz. Isten szeretetéről anélkül prédikálni, hogy igazságosságát és haragját megemlítenénk, nem más, csak üres érzelgés, negédes szöveg. Soha, senki nem fog igazán vágyakozni az üdvösségre, hacsak nem válik egyértelművé számára, hogy elveszett, és megmentésre szorul. „Hit által tisztelte Istent Noé, mikor megintetvén a még nem látott dolgok felől, házanépe megtartására bárkát készített” (Zsid 11,7) – e „dolgok” a bűnös állapotát, szükségleteit, indítékait és reményét szimbolizálják. Isten szeretetéről csak úgy lehet világosan, egyértelműen, kifejezően és meggyőzen szólni, ha tekintetbe vesszük a bűnös ember állapotával, felelősségével, szörnyű végzetével, valamint a számára felkínált menekülési úttal kapcsolatos kijelentését – nevezetesen, hogy nagy irgalmából Ő maga fizette meg a bűnös ember szabadulásának végtelenül magas árát. Ezen a ponton az evangélium valóban jó hírként tűnik fel, hiszen felmutatja Isten bűnösök iránti szeretetét.

Urunk engesztelő munkájának legfőbb indítéka irántunk való végtelen szeretete volt. Legfőbb célja az volt, hogy megmentsen minket az örök pusztulástól. „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (Jn 3,16). Urunk, amíg az emberek között járt, jóval többször szólt a bűnbánatra képtelen, megátalkodott bűnösök végső pusztulásáról és ítéletéről, mint a szeretetről vagy a mennyországról. A mai világban nem tűnik bölcsnek, és nem is veszélytelen, ha követjük annak példáját, aki ezt mondta: „Az az ige pedig, amelyet hallotok, nem az enyém, hanem az Atyáé, aki elküldött engem.” Hogyan is várhatná bármelyik lelkész, aki egy kicsit is használja az eszét, hogy az evangelizációja sikeres lesz, ha éppen ebben nem utánozza a Mesterét?

„Ha ezt mondom a bűnösnek: Bűnös vagy, meg kell halnod! – és te nem mondod meg, és nem figyelmezteted a bűnöst, hogy rossz úton jár, akkor az a bűnös meghal ugyan bűne miatt, de a vérét tőled kérem számon” (Ez 33,8).

Másodszor, a Jézus vére általi megváltás. „Az ÚR őt sújtotta mindnyájunk bűnéért” (Ézs 53,6). „Mert az Emberfia azért jött, hogy életét adja váltságul sokakért” (Márk 10,45). „Mert Krisztus is szenvedett egyszer a bűnökért, az Igaz a nem igazakért, hogy Istenhez vezessen minket, miután halálra adatott test szerint, de megeleveníttetett Lélek szerint” (1Pt 3,18). „Mert azt, aki nem ismert bűnt, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk őbenne” (2Kor 5,21). „Mert a törvény végcélja Krisztus, minden hívő megigazulására” (Róm 10,4). „Krisztus megváltott minket a törvény átkától úgy, hogy átokká lett értünk – mert meg van írva: „Átkozott, aki fán függ” (Gal 3,13). „nem a magatokéi vagytok, mert áron vétettetek meg” (1Kor 6,19b-20a; Lásd még 3Móz 17,11; Zsid 9,22; Mt 20,28; 26,28; Jn 3,14-16; Róm 3,24-26; 5,9; 1Kor 1,30; 10,16; 2Kor 5,14-21; Ef 1,7; 2,13-17; Kol 1,14; 19-22; 1Tim 2,6; Zsid 9,12-14; 24-26; 10,19; 13,12; 1Pt 1,2.18-19; 2,24; 1Jn 1,7; Jel 1,5; 5,9; 12,11). Csak a kereszt miatt igazulhat meg a bűnös és békélhet meg Istennel. Ha Urunk engesztelő munkája nem helyettesítés volt, akkor a régi üdvháztartás (lásd mózesi éra/szerk.) áldozatai, szertartásai, előképei és szimbólumai értelmetlenek és értéktelenek. Bushnell erkölcsi befolyásról szóló elmélete a szentek számára jó hír; de ha az engesztelés nem helyettesítő, értéktelen a bűnös számára.

Már több mint harminc éve annak, hogy a coloradoi Denverben találkoztam egy idős kongregacionalista lelkésszel, aki a connecticuti Hartfordban szolgált, ott, ahol egyébként Dr. Horace Bushnell lelkészkedett abban az időben. Ez az idős úr mesélte nekem: „Egy órát töltöttem Dr. Bushnell-nél a halála előtti napon. Ezt mondta nekem: „Doktor, nagyon félek, hogy egyes dolgok, amiket az engesztelésről mondtam és írtam, félrevezetőnek bizonyulhatnak és helyrehozhatatlan károkat okozhatnak.” Közben a hátán feküdt, összekulcsolta kezeit a mellkasán. Csukott szemmel, csendben feküdt ott néhány pillanatig, arcára szorongás ült ki. Rögtön ezután kinyitotta a szemét, felemelte kezét, és így szólt: „Uram, Jézus, tudod, hogy kizárólag a te véred általi kegyelemben van reménységem.”

Harmadszor, a feltámadás. „Ha pedig Krisztus nem támadt fel, akkor hiábavaló a mi igehirdetésünk, de hiábavaló a ti hitetek is. (…) Még bűneitekben vagytok, (…) akkor azok is elvesztek, akik Krisztusban hunytak el. Ha csak ebben az életben reménykedünk Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk. Ámde Krisztus feltámadt a halottak közül, mint az elhunytak zsengéje” (1Kor 15,14-20). Jézus „a halottak közül való feltámadásával Isten hatalmas Fiának bizonyult” (Róm 1,4). Ezért az apostolok és a tanítványok mindenhol „Jézust és a feltámadást” hirdették (Lásd ApCsel 2,24-32; 3,15; 4,2.10.33; 5,30; 17,18.32; 23,6; 24,15.21; 1Kor 15,3-8; 1Pt 1,3-5). „Aki halálra adatott bűneinkért, és feltámasztatott megigazulásunkért” (Róm 1,3-5). „aki miután felment a mennybe, Isten jobbján van, és alávettettek neki angyalok, hatalmasságok és erők” (1Pt 3,22). „Ezért üdvözíteni tudja örökre azokat, akik általa járulnak Istenhez, hiszen ő mindenkor él, hogy esedezzék értük” (Zsid 7,25).

Negyedszer, a megigazulás. „Isten ingyen igazít meg az ő kegyelméből a Krisztus Jézusban lett váltság által. Őt rendelte Isten engesztelő áldozatul az ő vére által azoknak, akik hisznek. Ebben mutatta meg igazságát. A korábban elkövetett bűnöket ugyanis elengedte türelmében, hogy e mostani időben megmutassa igazságát: mert ő igaz, és igazzá teszi azt is, aki Jézusban hisz” (Róm 3,24-26). „Titeket is, akik egykor Istentől elidegenültetek és ellenséges gondolkozásúak voltatok gonosz cselekedeteitek miatt, most megbékéltetett emberi testében halála által, hogy mint szenteket, hibátlanokat és feddhetetleneket állítson majd színe elé” (Kol 1,21-22). „Ki vádolná Isten választottait? Hiszen Isten az, aki megigazít” (Róm 8,33), ezért „nincsen most már semmiféle kárhoztató ítélet azok ellen, akik Krisztus Jézusban vannak, mert az élet Lelkének törvénye megszabadított téged Krisztus Jézusban a bűn és a halál törvényétől” (Róm 8,1-2). A hívők „nem törvény alatt, hanem kegyelem alatt” vannak (Róm 6,14), és örvendezve mondhatják – természetesen annak jogi, bírósági értelmében –, hogy „ahogyan ő van, úgy vagyunk mi is ebben a világban” (1Jn 4,17).

Ötödször, az újjászületés. A pogány ember lelkileg halott (Róm 5,12), ezért „újonnan kell születnie”, különben „nem láthatja meg Isten országát” (Jn 3,3).

Richard Watson úgy határozta meg az újjászületést – a regenerációt –, mint „az emberben a Szentlélek munkája által végbemenő hatalmas változást, aminek révén megtörik és megszűnik az az uralom, amit a bűn gyakorol az emberen annak természetes állapotában, és ami felett jelenlegi állapotában bánkódik és ami ellen küzd; így aztán szabad akaratával és a helyes indulatok energiájával szabadon szolgálja Istent, és az Ő parancsolatainak útján jár.”

Aki Jézust Megváltójaként és Uraként fogadja be, az „isteni természet részesévé lesz” (Jn 1,12–13; 2Pét 1,4). Az ilyen ember „új teremtés: a régiek elmúltak, ímé, újjá lett minden” (2Kor 5,17).

A MÓDSZER

A módszer a következő: az evangélium beszédei „Lélek és élet” (Jn 6,63). Ha a bűnei felett bánkódó bűnös befogadja e beszédeket a szívébe és az életébe, úgy, hogy hisz és engedelmeskedik ezeknek (Jak 1,21), rajtuk keresztül a Szentlélek elvégzi újjászülő munkáját (Jak 1,18), és olyan lesz, „mint akit nem romlandó, hanem romolhatatlan magból született újjá Isten élő és maradandó igéje által” (1Pét 1,23). Üdvösséget nyer „a Szentlélek újjászülő és megújító fürdője által, akit kitöltött rá gazdagon Jézus Krisztus, a mi Üdvözítőnk által, hogy az ő kegyelméből megigazulva reménység szerint részese legyen az örök életnek” (Tit 3,4-7; Lásd még Jn 1,12-13; Gal 6,15; Ef 2,1-3; Kol 2,13 stb.).

Hatodszor, a bűnbánat. A bűnbánat a gondolkodásmód megváltoztatását jelenti; erre a Szentlélek indít, aminek révén egyrészt a bűnös felismeri állapotát – azt, hogy mire van szüksége és milyen veszedelem vár rá –, másrészt ami által megítéltetik „bűn, igazság és ítélet tekintetében” (Jn 16,8); e változás arra készteti őt, hogy teljes egészében, azonnal és visszafordíthatatlanul átadja magát Istennek (Lásd Mt 9,13; Márk 6,12; Lk 13,2-5; 24,47; ApCsel 2,38; 3,19; 17,30; 26,20; Róm 2,4; 2Kor 7,9-10; 2Tim 2,25; 2Pét 3,9).

Hetedszer, a megtérés. A megtérés megfordulást vagy visszafordulást jelent. Ha a bűnösre rábizonyítják a vétkeit, meggyőzik arról, hogy bűnös, és ő elhatározza, hogy vétkeitől elfordul és útját az Úr felé veszi, akkor bűnbánatra jutott; és amikor ennek az elhatározásnak az alapján cselekszik, és teljes mértékben alárendeli magát Istennek, akkor megtért (Lásd Zsolt 19,7; 51,13; Mt 18,3; ApCsel 3,19; Jak 5,19-20).

Nyolcadszor, a hit. Amíg a bűnös nem változtatja meg felfogását az Istenhez fűződő viszonyát illetően, és emellett nem kötelezi el magát teljes szívvel, hogy eszerint éljen, addig a hite hiábavaló, hiszen még mindig a bűneiben van; de amikor őszintén megtér és Istenhez fordul, és hisz abban, amit Isten a Szentírásban kijelentett a Fiáról, akkor már szívvel hisz, hogy megigazuljon (Róm 10,9-10; Lásd még Zsid 11,6; Róm 10,17; Gal 5,22; Ef 2,8; Gal 3,6-12; 2,16-20; Róm 4,13-16; 3,21-28; ApCsel 16,30-31; Jn 6,47).

Kilencedszer, engedelmesség. A hit létfontosságú elv: „ha cselekedetei nincsenek, halott önmagában” (Jak 2,17-18). Két dologra van szükség a hívő részéről közvetlenül azután, hogy megvallotta Jézusba, mint Megváltóba és Úrba vetett hitét: szóbeli hitvallásra és vízkeresztségre. „Mert szívvel hiszünk, hogy megigazuljunk, és szájjal teszünk vallást, hogy üdvözüljünk.” (Róm 10,10. Lásd még Zsolt 107,2; Mt 10,32-33; Róm 10,9; 1Jn 4,15 stb.) „Aki hisz, és megkeresztelkedik, üdvözül.” (Márk 16,16). A hívő nem azért nyer üdvösséget, mert megkeresztelkedik; azért keresztelkedik meg, mert üdvösséget nyert. Egyedül hit által nyerünk üdvösséget, de a hit nem marad egyedül, mivel „a hit is, ha cselekedetei nincsenek, halott önmagában.” A vízkeresztség Isten által rendelt sákramentum, amiben a hívő bizonyságot tesz a világ előtt arról, hogy Krisztussal együtt meghalt és vele együtt feltámadt, és hogy Isten hajlékává lett a Lélek által (Lásd Mt 28,19-20; ApCsel 2,38.41; 8,12-13.16.36.38; 9,18; 10,47-48; 16,15.33; 19,5; 22,15-16; Róm 6,3-4; Kol 2,12; 1Pét 3,21; 1Jn 2,3; 3,22).

Tizedszer, az üdvbizonyosság. Az „Istenhez való megtérést és a mi Urunkban, Jézusban való hitet” (lásd „kegyelemből van üdvösségetek hit által.” Ef 2,8) azonnal követi az újjászületés és a megigazítás – az előbbi által kiszabadultunk a lelki halálból, az utóbbi révén pedig vétkeink kárhoztatásától szabadultunk meg. „Ezt azért írtam nektek, akik hisztek Isten Fia nevében, hogy tudjátok: örök életetek van” (1Jn 5,13). E kijelentés szerint Isten igéje tartalmaz olyan passzusokat, amelyek alapján a hívő tudhatja, hogy örök élete van. Íme néhány ezek közül: „aki hallja az én igémet, és hisz abban, aki elküldött engem, annak örök élete van, sőt ítéletre sem megy, hanem átment a halálból az életbe” (Jn 5,24). „Akié a Fiú, azé az élet; (…) akik hisztek Isten Fia nevében, tudjátok: örök életetek van.” (1Jn 5,12-13; Ezt megerősítik a következő igehelyek is, lásd 1Jn 2,3; 3,14.24; 4,20-21 stb)

„Őáltala mindenki megigazul, aki hisz” (ApCsel 13,39) – ez egy elvégzett dolog. Tehát a Biblia egységes tanítása szerint létezik üdvbizonyosság. Ha valaki hisz ezeknek a szavaknak, békére és örömre lel. Az igehirdető feladata, hogy egyértelművé tegye ezt a megtért hívők előtt, hogy biztos és erős horgony legyen számukra, és „hogy szívük felbátorodjék összeforrva szeretetben, és eljussanak a teljes megértés egész gazdagságára: Isten titkának, Krisztusnak ismeretére. Benne van a bölcsesség és ismeret minden kincse elrejtve” (Kol 2,2-3).

Vannak egyéb, meggyőző erejű tantételek is a szeretetről, a mennyről, a reményről vagy a jutalmakról szóló tanítás, amiket előnyös lehet hangsúlyozni egy evangelizációs hadjárat során. De amiket előbb felsoroltam, azok a legértékesebbek Isten számára a megváltás tekintetében, amennyiben úgy hirdetik azokat, ahogy kell.

Én, aki számos egyházban megfordultam már, három dolog igazsága felől egyre inkább meggyőződöm. Először is, a lelkészek és a hétköznapi keresztyén emberek egyre nagyobb számban ismerik fel, hogy az ún. „új teológia” és a korszerű módszerek teljes mértékben haszontalanok a spiritualitás tekintetében. A. H. Sayce professzor mondta egyszer: „A magaskritika senkit sem üdvözít.” Másodszor, e vitathatatlan tény miatt nagyon sokan térnek vissza a történelmi keresztyénség hittételeihez, hiszen látható, hogy ezek, ugyanúgy, ahogy a korábbi időkben, továbbra is működőképesek és hatékonyak.  Harmadszor: nagyon sok lelkész belátja, hogy szolgálatuk kudarc, ha emberek nem jutnak üdvösségre. Tényleg azt érzik, amit a néhai Henry Ward Beecher. Amikor evangelizációs sorozatot tartottam a Brooklyn Tabernacle-ban, egy nap találkoztam Beecher úrral. Miközben két kézzel szorongatta a jobb kezemet, így szólt: „Úgy hallom, nagyon áldásosak a találkozásaik Dr. Talmage-al. Bárcsak Önt is meghívhatnánk a Plymouth Gyülekezetbe egy evangelizációra. Reszketett, miközben fogta a kezemet. Majd ezt mondta: „De attól tartok, az embereim nem támogatnák.” Aztán néhány percnyi habozás után hozzátette: „Milyen jó lenne látni egy amolyan régimódi szentlelkes ébredést újra, itt, Plymouth-ban, mielőtt meghalok.” Azután megtört és szívszaggató sírásra fakadt. Napra pontosan három hétre rá helyezték testét a sírba.

Megvannak a lehetőségeink az életben. Haldokolnak az emberek, az egész világ a gonosz fogságába esett, és elveszett a bűn pusztító labirintusában. A megváltás kész tény, elvégzett dolog. Az üdvösség mindenki számára elérhető. Arra lettünk kiválasztva, hogy elmondjuk másoknak az élet és a remény üzenetét, és ha hűek vagyunk ehhez az üzenethez, a siker garantált; ha nem, jobb lett volna meg sem születnünk.

Forrás: The Fundamentals, III. kötet, XII. fejezet, 155-167.

Fordította: M.T.A. református lelkész