Missziós stílus-vált(oz)ás!?
– Új formák, örök tartalom –
Kényszerűségből vagy más okból az egyház története során különféle, időszakonként újabb és újabb módokon jutott el az örömhír az emberekhez.
Napjainkban az online tér jelent új felületet, mely ugyan már létezik néhány éve, évtizede, mégis a járvány helyzet nyomán bevezetett intézkedések szinte teljesen „száműzték” a gyülekezeteket a virtuális térbe.
A történelem bizonyítja, hogy személyes életünkben olykor, újfajta missziós stílust, formát szükséges elfogadnunk és megtöltenünk a változatlan és örök tartalommal; Jézus Krisztus örömhírével!
Nem kevés alázat és rugalmasság kell mindehhez. Hasonlóan volt ezzel John Wesley is, akinek életrajzi naplójából kiderül, hogy nem is könnyen szánta rá magát egyes stílusbeli változtatásokra, formai újításokra:
„Bristoli igehirdetői működése evangélista szolgálatának új szakaszát vezeti be. Ennek a szakasznak jellemzői a szabad ég alatti Igehirdetés, ezres, sőt tízezres tömegek részvétele és a Szentléleknek feltűnő kísérő tünetek között jelentkező szabadító munkája.
1729.március 29. csütörtök. – Elhagytam Londont és este egy kis társaság előtt Basingstoke-ban magyaráztam az igét. Szombat, 31. Este megérkeztem Bristolba és ott találkoztam Whitefield-del. Kezdetben nehezen tudtam megbékélni a mezőn való prédikálásnak ezzel a különös módjával, amelyre vasárnap Whitefield példát adott nekem. Egész eddigi életemben oly görcsösen ragaszkodtam a külső csínhez és rendhez, hogy s lélekmentést is, ha az nem templomban folyik, szinte bűnnek tartottam… Április 2., hétfő. – Délután négy órakor vállaltam, hogy az eddiginél közönségesebb leszek és az utak mentén hirdetem az üdvösség örömhírét; egy városszéli telken egy kisebb dombról beszéltem körülbelül háromezer ember előtt.”
(Forrás: Parókiám az egész világ. Wesley János naplója, Pécs, 1991. 49-50. o.)
Vajon mi vállaljuk, hogy alázatosan alkalmazkodunk az új helyzet által kialakult körülményekhez? Ez nem feltétlen jelenti értékeink kompromittálását. Szükségünk van természetesen bölcsességre – amit kérhetünk is az Ige alapján – hogy tisztán lássuk hol a határ. De ne feledjük a forma és a tartalom közti különbséget! Az előbbi rugalmas, az utóbbi változ(hat)atlan.
Már most látszik két dolog; újra bizonyos szempontból a tavaszihoz hasonló „karantén-helyzetben” találjuk magunkat, illetve a második hullám erősebbnek bizonyul mint az első. Kérdés, mindez elsodor minket vagy jó „szörfösként” meg tudjuk e lovagolni a veszélyes hullámokat. Adja Isten, hogy Vele és Benne bízva ez utóbbira legyen sok példa az egyházban.
A szerzőről
Az Evangelikál Csoport sokféle felekezeti hátterű (református, evangélikus, baptista, pünkösdi stb.) protestáns teológusok közössége, akik az evangelikalizmus és a protestáns ortodoxia közös alapjára építve tanulmányozzák és hirdetik a biblikus keresztyén tanításokat. Felekezettől és tanításbeli különbségektől függetlenül teológiai „identitásunkat” a következő hitvallások és nyilatkozatok elfogadása határozza meg: az első négy egyetemes zsinat hitvallásai (Niceai, Nicea-Konstantinápolyi, Efézusi és Kalcedoni hitvallások), az Amerikai Egyesült Államokbeli Presbiteriánus Egyház (PCUSA) által 1910-ben deklarált öt fundamentum (1. A Szentírás ihletettsége és tévedhetetlensége, 2. Krisztus istensége és szűztől való születése, 3. Krisztus halála által szerzett helyettes engesztelés, 4. Krisztus halálból történő testi feltámadása, 5. Krisztus csodáinak történelmi valósága), a Biblia tévedhetetlenségéről szóló 1979-es Chicagói Nyilatkozat tizenkilenc pontja, és az Egyesületünk által megfogalmazott nyilatkozat a házasság és homoszexualitás kérdésében (lásd: Evangelikál Nyilatkozatok). Minden, e teológiai irányultságot képviselő protestáns testvérünket várjuk 
„… ez a tábor létezik, csak nem teszi magát láthatóvá. Ezért van sok belső viszálykodás az egyházban. Most is vannak hívei a „melegházasságnak”, azonos neműek kapcsolatának, azok megáldásának, csak ezt nem nyílt sisakkal képviselik, hanem belső párbeszéd kezdeményezésével, hittételek finom megkérdőjelezésével, a tisztázás akadályozásával, lebegtetéssel, a hitbizonyosság szűnni nem akaró hámozgatásával. Sokkal tisztább és egyértelműbb lenne a helyzet, ha végre mindenkiről nyíltan lehetne tudni, hogy mit képvisel. Igen, lennének emiatt szakadások. De ez tipikusan az a fajta szakadás, amiről Pál apostol azt mondja, hogy szükségesek. Épp az a baj, hogy régóta nem történnek meg ezek a szakadások. Pedig mindenki tudja, hogy ez lesz a vége. Amíg a felszín alatt, láthatatlanul zajlanak ezek a folyamatok, gúzsba kötik sok helyen az egyház bizonyságtételét és misszióját. Fellélegeznénk, ha végre mindenki ott állna, ahol a szíve van.” (Szabados Ádám)
„…vannak olyan szempontok, amelyek szükségessé teszik újra gondolni az evangelikalizmussal kapcsolatos nézetünket. Sokan azok közül, akik az elmúlt években nagy változáson mentek keresztül, és ezt nyíltan el is ismerik, még mindig azt állítják, hogy valójában evangelikálok. Ezért a probléma a következő: meg kell határoznunk egészen pontosan, hogy mit jelent az, hogy evangelikál, és ki tekinthető evangelikálnak (…) Nos, ha használják az evangelikál megjelölést, akkor nyilvánvalóan van valami jelentése is. Olyan kifejezés, amely leszűkít. Bizonyos szempontból kizárólagos (…). Remélem teljesen világos számunkra: nem azt próbáljuk megfogalmazni általános értelemben, hogy mit jelent keresztyénnek lenni, hanem azt, hogy ki az evangelikál keresztyén, és erre természetesen azért vállalkozunk, mert úgy gondoljuk, hogy végső soron az evangelikál hit magának a keresztyén hitnek az egyetlen valódi kifejtése. (…) Tehát hogyan határozzuk meg, hogy mit jelent evangelikálnak lenni, elkülönítve “a keresztyén” általános definíciójától? Ez ma egy nagy kérdés, és úgy gondolom, hogy ez lesz az a kérdés, amivel egyre inkább szembe kell néznünk az elkövetkezendő években.” (Martyn Lloyd-Jones: What is an Evangelival, 11-13.o.)
„… a teológia magában foglalja a lelkiséget is, abban az értelemben, hogy befolyásolja befogadóinak az Istenhez való jó vagy rossz, pozitív vagy negatív viszonyát, illetve viszonyának hiányát. Ha teológiánk nem ébreszti föl a lelkiismeretet és puhítja meg a szívet, akkor valójában mindkettőt megkeményíti; ha nem bátorítja a hitbeli elkötelezettséget, a hitetlenség távolságtartását erősíti meg; ha nem az alázatot szorgalmazza, elkerülhetetlenül a büszkeséget táplálja. Ha tehát valaki nyilvánosan teologizál, akár formálisan a szószéken, a katedrán vagy nyomtatásban, akár informálisan karszékében ülve, komolyan el kell gondolkodnia azon, hogy eszméi miként hatnak az emberekre – Isten népére vagy más népekre. A teológusok elhívásuk szerint az egyház vízügyi mérnökeinek és csatorna felügyelőinek tisztét töltik be: feladatuk, hogy biztosítsák, Isten tiszta igazsága bőségben eljusson oda, ahol szükség van rá, és hogy kiszűrjenek minden egészségre ártalmas szennyeződést.” (J.I.Packer: A megújulás teológiája)
„Semmiféle problémát nem okoz számomra tévedhetetlenségről beszélni. Viszont ha lelkészként azt mondom akármelyik laikus hívőnek, hogy elfogadom a Szentírás tekintélyét, de nem hiszek a tévedhetetlenségében, egyből megkérdezi majd: »mi a különbség a kettő között?« És ahogy ezt elkezdem magyarázni, egyből forgatni kezdi majd a szemét, és azt gondolja magában, hogy ez a különbségtétel fából vaskarika. Ha azt mondom, hogy csak részben fogadom el a tekintélyét, és nem tévedhetetlen, azt megértik. Ha azt mondom, hogy a tekintélyét minden egyes részére vonatkozóan elfogadom és tévedhetetlen, azt is érteni fogják. De 35 éves pályafutásom során egyetlen olyan emberrel sem találkoztam, aki értené, ha azt mondom, hogy elfogadom ugyan a Szentírás tekintélyét, de nem tartom tévedhetetlennek.” (Tim Keller)
